Tóth Endre

IV. Károly első magyarországi restaurációs kísérletének következménye: a csehszlovák–román szövetségi egyezmény

Jelen írásom célja, hogy kiegészítse Habsburg Károly 1921 tavaszán Magyarországon lejátszódó első restaurációs kísérletével kapcsolatos tanulmányaimat (Tóth A. 2002; Tóth 2005), és rámutasson, hogy milyen hatással volt az excsászár e kalandos lépése Románia Csehszlovákiával kötendő szövetségi szerződésére, amely az 1920. március 14-i csehszlovák–jugoszláv szerződéshez volt hasonló, melyet a kisantant első kétoldalú, védelmi-szövetségi szerződéseként tartunk számon. Végső soron pedig rámutasson magára a kisantant megalakulására, amely Romániának e szövetségi csoportosuláshoz való teljes értékű csatlakozásával, ill. a katonai konvenció Csehszlovákiával és Jugoszláviával való aláírásával valósult meg. Az alábbiakban elsősorban kronológiai sorrendben mutatom be a csehszlovák külpolitika azon lépéseit – közvetlenül a restauráció után –, melyek célja, hogy megvalósuljon a szövetségi szerződés megkötése Romániával, valamint annak a kisantantba való teljes mértékű csatlakozása. Így ennek a tanulmánynak a tartalma in specie nem más, mint a román félnek a szerződés aláírásához való megnyerése, Csehszlovákiának az ügy érdekében folytatott diplomáciai tevékenysége, ill. Edvard Beneš csehszlovák külügyminiszter ilyen irányú kezdeményezésének dokumentációja. A eseményeket Károly húsvéti restaurációs kísérletét követő időszaktól, 1921. április 6-tól 23-ig, a csehszlovák–román szövetségi konvenció aláírásáig követem nyomon. [1]

A csehszlovák külpolitika fő törekvése Habsburg Károly első restaurációs kísérlete idején – 1921 tavaszán – az volt (Tóth A. 2002; Tóth 2005), hogy a volt osztrák–magyar császár Magyarország területéről való mielőbbi eltávolításán túl, mindenekelőtt megvalósítsa a csehszlovák, a jugoszláv és a román kormány közös tiltakozását a magyar kormánynál egy közös ultimátum átadásával. A prágai diplomácia ezirányú igyekezetének elsődleges célja, hogy világosan és nyomatékosan demonstrálja a kisantant politikájának egységességét, illetve Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia szövetségének egységét a Magyarország elleni politikában. Az említett közép-európai szövetségesek közös tiltakozásának az volt a célja, hogy Magyarország felé deklarálja azok felkészültségét, hogy bármikor együttesen fellépnek bármely olyan eseménnyel szemben, amely fenyegeti Közép-Európa új elrendezését, vagyis, hogy deklarálja azt az elhatározást, hogy az elért status quót bármilyen áron – akár diplomáciai, akár háborús úton is – megvédik. Az Edvard Beneš által vezetett csehszlovák diplomácia eme igyekezetének a célja nemcsak az említett közép-európai szövetségesek egységes politikájának a demonstrálása volt. A kategorikus csehszlovák diplomácia igyekezett – Károly magyarországi húsvéti látogatása idején – erőfeszítéseket tenni déli szomszédja további nemzetközi-politikai elszigetelésére is, így kívánt kedvezőbb pozíciót elérni a két állam között még az év márciusában megkezdődő kétoldalú tárgyalásokon. [2] Kétségtelen ugyanis, hogy Károly Magyarországra érkezését Beneš arra is fel akarta használni, hogy megteremtse a lehető legjobb kiindulási feltételeket a Magyarországgal megkötendő gazdasági egyezményről szóló tárgyalásokhoz anélkül, hogy a kétoldalú tárgyalások keretén belül különösebben szükséges legyen politikai kérdésekkel foglalkozni, amit a magyar fél természetesen vehemensen igyekezett elérni.

Habár az affért, amit az exuralkodó Magyarországra érkezése és rövid ott-tartózkodása keltett, a magyar kormány megfontolt hozzáállásának köszönhetően – jelentősebb kívülről jövő diplomáciai nyomás nélkül – gyorsan megoldották, és bár a csehszlovák külügyminiszternek nem sikerült Károly kalandja során rávenni külpolitikai szövetségeseit egy közös ultimátum átadására, Beneš nem került ki vesztesen az „ütközetből”. Ezen az a tény sem változtat, hogy a csehszlovák diplomáciának nem sikerült kihasználnia a Károly visszatérése körüli bonyodalmakat arrra, hogy kikényszerítse a királyság kérdésének a végleges megoldását, ill. hogy garanciákat szerezzenek arra nézve, hogy a Habsburgok ne térhessenek vissza a magyar trónra. Nem sikerült kihasználni a kedvező helyzetet Nyugat-Magyarország kérdésének gyors megoldását illetően sem, amellyel bizonyos mértékben jobban lekötelezhették volna Ausztriát is. Bár Prágának minden diplomáciai erőfeszítése ellenére sem sikerült Magyarország ellen szövetségeseit egységes, határozott diplomáciai frontba tömöríteni, amely deklarálta volna rendíthetetlen egységüket, viszont sikerült kihasználnia a kialakult váratlan helyzetet külpolitikai szempontból. Sikerült még jobban megerősítenie a Magyarországról kialakított képet, miszerint az egy veszélyes és kiszámíthatatlan szomszéd, aki hosszú távon képes veszélyeztetni Közép-Európa háború utáni elrendezését, illetve úgy Csehszlovákia, mint pedig Jugoszlávia és Románia önállóságát és területi egységét. Benešnek ugyanekkor a legfontosabb éppen Románia volt, amelyet nagyon szívesen látott volna az egységes szövetségi tömörülésben. Annál is inkább, mivel Csehszlovákia és Jugoszlávia már 1920 őszén védelmi-szövetségi szerződést kötött, amely biztosította mindkét államot egy esetleges aktív magyar Versailles-ellenes politikával szemben. Így a csehszlovák külügyminiszter igyekezete Károly Magyarországról való eltávolítását követően arra összpontosult – és nem eredménytelenül –, hogy mindenekelőtt a Magyarországon létrejött váratlan belpolitikai helyzetet teljes mértékben kihasználja a katonai-politikai jellegű kisantant általa hirdetett geopolitikai formájának eléréséhez, amely nemcsak a kölcsönös védelmi szövetségi szerződéseken alapul, hanem kétoldalú katonai konvenciókon is.

A csehszlovák külügyminiszter eme „húsvét utáni” kezdeményezésének a fő címzettje így természetesen Románia volt, amely ugyan álláspontja – a Csehszlovákiával és Jugoszláviával való korábbi közös fellépése alapján – a kisantant politikai irányvonalába tartozott, azonban hivatalosan nem kapcsolódott hozzá szövetségi szerződéssel, persze, ha eltekintünk az 1920-as augusztusi csehszlovák–román szövetségi protokolltól. A román külpolitika ugyanis Prágának a kisantant egyezmény létrehozására tett igyekezete kezdetétől nem értett teljesen egyet annak Beneš által támogatott formájával. A csehszlovák variáció ugyanis elsősorban a közép-európai csehszlovák érdekeket részesítette előnyben, és Románia biztonságát nem garantálta egészében, hanem csak annak nyugati határai tekintetében. Ezzel azonban a csehszlovák koncepció Románia számára annak a két leginkább veszélyes szomszédja közül csupán az egyikkel szemben nyújtott védőpajzsot, és nem biztosított védelmi szövetségi garanciát annak teljes területi épségére. Ezzel kapcsolatban Csehszlovákia nem vállalta a felelősséget, összhangban a csehszlovák diplomácia külpolitikai orientációjával: a Szovjet-Oroszországgal szembeni inkább neutrális kapcsolat, és a Lengyelországhoz fűződő hűvös viszony miatt, valamint a közép-európai külpolitikának a nagyhatalmak közvetlen részvétele nélkül történő individualizálására tett jelentős igyekezete miatt.

Geopolitikai szempontból Bukarest a kezdettől fogva mondhatni egyetértett az antanthoz tartozó Franciaországgal, amelynek aktuális külpolitikai orientációját mindig éberen figyelte, külpolitikai aktivitását hozzá igazította. A tervezett csoportosulásba pedig igyekezett Lengyelországot bevonni, amellyel Romániának keleti határainál egy közös, és abban az időben Magyarországnál ténylegesen veszélyesebb ellensége volt. Lengyelországon kívül Románia a tervezett szövetségi tömörülésbe igyekezett bevonni ugyanúgy Görögországot is, magától értetődő céllal: Franciaország támogatásával egy egységes, a bolsevik Oroszországgal szemben védő ütközőövezetet szeretett volna létrehozni. Emiatt Beneš 1920 nyarán – Párizs és Budapest meglepő politikai közeledésének az időszakában – Bukarestben, ahová egyenesen a kisantant első kétoldalú szövetségi szerződésének az aláírása után érkezett, amit a jugoszláv külügyminiszterrel, Ničićcsel írt alá Belgrádban, nem járt sikerrel. A csehszlovák külügyminiszter bukaresti útjának az eredménye csupán egy közös, protokolljellegű megállapodás volt, amely kétoldalú kötelezettséget jelentett, mely szerint magyar támadás esetén Románia a megtámadott félnek katonai segítséget nyújt. Ennek fejében a csehszlovák külügyminiszter megígérte Romániának, hogy egy lengyel–szovjet konfliktus esetén Csehszlovákia Jugoszláviával közösen, meggátolja Magyarország vagy Bulgária esetleges támadását Románia ellen.

Valamivel kedvezőbb helyzet Beneš tervei számára csak a következő év tavaszán állt be. A körülmények megváltozásának oka Beneš elképzelései javára, nemcsak az volt, hogy Károly megkísérelte az első restaurációt Magyarországon, bár ez az esemény nem kis szerepet játszott a dologban, hanem főleg a szovjetellenes irányultságú lengyel–román kölcsönös katonai segítségről szóló szerződés, amit 1921. március 3-án írtak alá. Így valójában jelentős mértékben csökkent a csehszlovák diplomácia további sikertelenségének a lehetősége azon román törekvések által, hogy a kisantanthoz csatlakozzon Lengyelország is, illetve annak veszélye, hogy Csehszlovákia belekeveredik egy esetleges keleti konfliktusba. Tehát a lengyel–román szövetségi szerződés megkötése a csehszlovák fél számára sokkal kedvezőbb tárgyalási alapot biztosított a kisantant tömörülés végső formájának a magvalósításához, illetőleg egy olyan kisantant szövetség létrehozásához, amely a tagjai kétoldalú megegyezésén alapul. Ez maximálisan védelmezné a csehszlovák állam területi egységét, a lehető legkisebb kockázatával annak, hogy egy olyan globálisabb felelősségre kötelezné magát, ami túllépi Csehszlovákia közép-európai érdekeltségeit.

Azonban még a kölcsönös katonai segítségről szóló lengyel–román szerződés megkötése után sem volt a román politikai közélet a Csehszlovákiával való szövetségi szerződés megkötésében, illetve a trilaterális kisantantba való belépés dolgában egységes, főleg a téren, hogy ebben az irányban kellő aktivitást fejtsen ki. Románia a közép-európai kérdést továbbra is többé-kevésbé némileg nagyobb távolságból szemlélte, és továbbra is a közép-európai partnereitől eltérően az antant politikájára való tekintettel, és mindenekelőtt Franciaország politikájára való tekintettel reagált. Ezt teljes mértékben éppen az exkirály Magyarországra való érkezése körüli esemény dokumentálja, amikor legtöbbször kivárta Csehszlovákia és Jugoszlávia álláspontját, de elsősorban az antanthatalmak véleményét, és csak ezután döntött a tárgyalás mellett. [3] A csehszlovák külpolitika egyetlen lojális követője, és nemcsak Károly kalandos vállalkozása során, [4] hanem a kisantant kapcsán is Jugoszlávia volt, bár csak prima vista, mert ő is nagyobb mértékben figyelt az antant véleményére, mint azt Prága a közép-európai szövetségi együttműködés keretén belül elképzelte. [5]

Noha a magyarországi események hozzájárultak ahhoz, hogy kedvező talaj alakuljon ki a csehszlovák agitáció számára, hogy megszerezzék Romániát a közös szövetségi szerződéshez, amire a csehszlovák Külügyminisztériumnak felhívta a figyelmét Csehszlovákia bukaresti küldöttje is, aki április 4-én táviratában közölte: „Úgy vélem, Károly akár meghátrál, akár marad, alkalmas az idő a szövetségi kérdés megszellőztetésére” [6] , a hivatalos román politika továbbra is valahogy rideg maradt, és a kisantant szükségessége még mindig nem jelentett prioritást külpolitikájában. Csehszlovákia azonban egyúttal az ottani sajtón keresztül történő román közvélemény, de a román politikai színtér megszerzéséért is folyó agitációt jelentősen alábecsülte, amiről a csehszlovák kormány romániai küldöttjének szavai is tanúskodnak. A küldött azonnal panaszkodni kezdett a Csehszlovákia bukaresti külügyi hivatala sajtórészlegének pénzügyi hiányára, a keretek emelését igényelte, éppen a közös szövetségi egyezmény propagálásának a céljaira. [7] Lényegében a csehszlovák–jugoszláv–román szövetségi együttműködés egyedüli híve a legfőbb román képviselők közül csak a külügyminiszter, Take Ionescu volt, aki már a magyarországi húsvéti események idején javasolta Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia diplomáciai vezetőinek találkozását Belgrádban. Figyelmeztetett azonban arra a lehetőségre, hogy a miniszterelnök, a néppárti Alexander Avarescu nem fog egyetérteni ezzel az akcióval, és kérte az ügy érdekében vagy Csehszlovákia, vagy Jugoszlávia kezdeményező fellépését, miközben biztosított arról, hogy a román politikai színtéren teljes mértékben kiáll a kisantant szövetségi szerződés megkötése mellett. [8]

Érdekes azonban az, hogy Csehszlovákia bukaresti küldöttjének a magyarországi helyzet gyors kihasználásával kapcsolatos buzdítására Beneš csak két nappal később reagált, azaz április 6-án, azután, hogy eljutott hozzá az információ, miszerint a román fél, Károlynak az országból való elutazása után nem látja okát, hogy megtartsák a három külügyminiszter javasolt találkozóját. [9] Beneš csak ekkor kezd teljes erőbevetéssel foglalkozni a kisantant tömörülés végleges kialakításának a gondolatával, illetve azzal a szándékkal, hogy megszerezze Romániát a közös védelmi-szövetségi szerződés aláírásához. Ennek a néhány napnak a leforgása alatt, amikor a volt uralkodó magyar területen tartózkodott, Beneš érdeklődése elsősorban és kizárólag csak erre az eseményre összpontosult, bizonyára azzal a céllal, hogy éppen a csehszlovák–román szövetségi szerződés megtárgyalásához a lehető legelőnyösebb pozíciót alakítsa ki. Majd csak azután, amikor világossá vált, hogy Románia de facto megelégedett Károly kalandjának az exkirály elutazásával történő megoldásával, és hogy Bukarest tárgytalannak tartja a nyugati szomszédjára való további nyomás gyakorlását, kezdett el a csehszlovák külügyminiszter tárgyalni román kollégájával egy lehetséges közös találkozóról a kétoldalú szövetségi szerződés aláírása érdekében. A csehszlovák külügyminiszter ezzel először április 6-án állt elő, amikor Csehszlovákia bukaresti küldöttje közvetítésével a román félnek találkozót javasolt a szövetségi szerződés megtárgyalásának a céljával, persze sub linea – bizonyára taktikai okokból – felhívta a figyelmet, hogy nem tolakodik, és hogy a szerződés létrejötte „függ attól, készen áll-e Románia”. [10] A következő nap pedig közölte Bukaresttel, hogy hajlandó tárgyalni egy csehszlovák–jugoszlávhoz hasonló szerződésről, vagyis egy olyan szerződésről, amely „csak Magyarországot és a Habsburgokat érintené, nem pedig a keleti határokat [Románia keleti határait].” [11]

A csehszlovák külügyminiszter persze egyúttal elutasította a Ionescu által javasolt trilaterális találkozót Belgrádban, [12] amelyen nem látta biztosítva egyszerre két kétoldalú szövetségi szerződés aláírását, avagy attól tartott, hogy a román kollégája által javasolt találkozó nemcsak az informatív, illetőleg a konzultatív határokat lépné túl. Ezt az adott nemzetközi helyzetre való tekintettel politikai hibának [13] vélte, amelynek eredménye ebben az esetben csupán az lenne, hogy a „Károly elleni utolsó fellépésünk súlya csak csökkenne, hogyha összejönnénk egy találkozón, és abból semmi pozitív nem jönne létre.” [14] Beneš egy lehetséges belgrádi találkozót csak olyan körülmények között tudott volna elfogadni, ha annak eredménye a kisantant szövetségének végleges kialakítása lett volna, tehát két kétoldalú szövetségi szerződés aláírása, az egyik oldalon Csehszlovákia és Románia között, a másik oldalon Románia és Jugoszlávia között. Ezt azonban az adott helyzetben még ő maga is kevésbé tartotta reálisnak. Ez okból a csehszlovák külügyminiszter előnyben részesítette a nagyobb biztonságot, tehát megkísérelni rábírni Romániát a kétoldalú szövetségi megállapodás aláírására, egyelőre csak Csehszlovákiával. [15]

Így Beneš diplomáciai aktivitása Károly Magyarországról történő elutazása után teljes mértékben a Károly húsvéti restaurációs kísérletének időszakában tervezett, Magyarország elleni egységes diplomáciai fellépés sikertelenségének kompenzálására irányult. Ezt a kudarcot most Beneš végérvényesen rendezni akarta a Romániával való szövetségi egyezmény sürgős megkötésével, amely lépést „Románia és a mi [Csehszlovákia] tekintélyünk növeléséhez nélkülözhetetlen”-nek [16] tartott, és így akart „válaszolni valamilyen nagyobb jelentőségű cselekedettel arra, ami történt” [17] , azonban mindenekelőtt a három kétoldalú szövetségi egyezmény által létrejött kisantant végleges formája közeli lehetséges megalkotásának a mozgató tényezőjét látta benne. Ez okból tehát a belgrádi trilaterális találkozó helyett, a csehszlovák külügyminiszter kollégájának, Ionescunak csupán bilaterális, csehszlovák–román találkozót javasolt a kölcsönös szövetségi szerződés aláírásának céljával, ami után majd megkezdődhetnének az előkészületek „a hármuk közös konvenciójának az aláírására.” [18] E szándékáról Beneš egyelőre nem tájékoztatta a szövetséges belgrádi kormányt, [19] de minden eshetőségre számítva nem zárta ki Ionescu variációját sem a csehszlovák–román és a román–csehszlovák szövetség azonnali megtárgyalásáról. Felszólította Csehszlovákia jugoszláviai küldöttjét, hogy: „A dologról egyelőre ne beszéljen senkinek, és fürkéssze ki a hangulatot Belgrádban.” [20] Figyelmeztetett azonban arra, hogy a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság fővárosába való esetleges utazást csak abban az esetben választaná, „ha a helyzet valóban érett lenne rá.” [21]

Hogy Beneš mekkora jelentőséget tulajdonított a magyarországi királykérdésnek, ill. annak a célnak, hogy kihasználja Károly hatalomátvétel céljából történt Magyarországra érkezését, bizonyítja kettős, illetve egy másik, az előbbiekkel párhuzamos diplomáciai aktivitása is. A csehszlovák külügyminiszter ugyanis ugyanúgy összhangban tárgyalt az április 4-én általa Ionescunak azzal a céllal küldött távirati értesítéssel, hogy rávegye Romániát a Csehszlovákiával való szövetségi szerződés megkötésére, [22] mint ahogy ismét teljes összhangban az eredeti igyekezettel, azt akarta, hogy adjanak át egy kategorikus ultimatív jegyzéket – mintegy a Budapesttel szembeni közös politikájuk teljes demonstrációjaként – Károly Magyarországon való tartózkodása ellen. Ez a párhuzamosan folyó, Csehszlovákia és politikai szövetségesei egységének a demonstrálására irányuló alternatív diplomáciai igyekezet, a Magyarországgal szembeni közös politikájuk biztosítéka lett volna arra az esetre, ha Csehszlovákiának nem sikerülne Romániával szövetségi szerződést kötnie Jugoszlávia nélkül, és így gyorsan, megfelelően és határozottan reagálni a Magyarországon bekövetkezett eseményekre. A csehszlovák külügyminiszter így a közös csehszlovák–román szövetségi egyezményben való megegyezés megtárgyalására fordított igyekezete mellett, a Károly utáni diplomáciai aktivitását Jugoszlávia felé irányította – aki még az antanthatalmakkal szemben tanúsított teljesen lojális álláspontja ellenére is erélyesebb volt, mint Románia –, azonban nem azzal a szándékkkal, hogy rávegye a belgrádi kormányt a Romániával megkötendő kétoldalú szövetségi szerződésre. Beneš felajánlott Jugoszláviának egy egyezséget a Magyarországgal szembeni közös külpolitikában, amely a következő hat pontban megfogalmazott együttes lépéseken alapult:

a) egy közös jegyzék átadása, mely leszögezné, hogy a Habsburg-kérdés Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság számára nem belügy, és nem is lesz az, valamint egy tiltakozás Gratz beszéde ellen; [23]

b) egy közös kérvény átadása Párizsban és Londonban a trianoni békeszerződés ratifikálására, és egyúttal kérvényezni, hogy a ratifikáció után azonnal adják át Nyugat-Magyarországot és fegyverezzék le a hadsereget;

c) mind Csehszlovákia, mind Jugoszlávia bizalmasan befolyást gyakoroljon a magyarokra, hogy a Habsburgok végleges eltávolításával javul a kölcsönös viszony;

d) egyezség Csehszlovákia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság között, mely szerint a Habsburg-fordulat megismétlődése esetén azonnal ultimátumot adnak az ügy 48 órán belüli megoldására, és az ultimátummal egyidejűleg mozgósítanak bizonyos katonai erőket; a 48 óra lejártával a két hadsereg vezérkara által meghatározott területek elfoglalása;

e) a magyarok és a szövetségesek, esetleg a nyilvánosság ismertetése ezekkel a megállapodásokat, az elfoglalandó területek meghatározása nélkül;

f) a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kormányának egyetértésével a d) pontban foglalt terv csehszlovákiát érintő részét Beneš előkészíttetné a vezérkarral, és mielőbb tudatná a SzHSz Királyság kormányával.” [24]

                A csehszlovák külügyminiszter, mivel szerette volna mindenféleképpen kihasználni Magyarország kellemetlen külpolitikai helyzetét, amelybe azt nolens volens Habsburg Károly az országba érkezésével juttatta, semmiképpen sem akart meghátrálni, és a Magyarországon történt váratlan fejleményeket az ő legközelebbi közép-európai partnereivel való politikai egységének adekvát demonstrálása nélkül hagyni, és az egység hiányának vagy az ellentéteknek bármiféle jelét mutatni a Magyarországgal szembeni politikában.

Erről a fentebb említett tervéről a csehszlovák külügyminiszter tájékoztatta a bukaresti felet is, azonban annak tudatában, hogy a Magyarországgal szembeni ilyen fellépés javaslata kényes dolog, számolva azzal, hogy az ebbéli igyekezetet az ottani politikai körök hogyan értelmeznek, figyelmeztette Csehszlovákia bukaresti képviselőjét, hogy ezekről a javaslatokról óvatosan informálja Ionescut, [25] illetve utaljon eme kérdés megbeszélésének a lehetőségére egy csehszlovák–román találkozó keretén belül.

A csehszlovák külügyminiszternek ez a további kísérlete, hogy Habsburg Károly első restaurációs kísérletére kategorikus választ adjanak, azonban tekintettel a román, némileg mérsékeltebb álláspontra Károly akciójának az idején, ismét nem hozta meg a kívánt reakciót. Annak ellenére, hogy a román fél külügyminisztere által most is kifejezte egy közös ultimátum összeállítására való készségét, a csehszlovák javaslat nem talált egyértelmű támogatásra Bukarestben, úgy ahogyan Károly tavaszi restaurációs kísérletének a közvetlen végén Prága azirányú igyekezete sem, hogy a magyar kormánynak közös ultimátumot adjanak át. Bár a román fél via facti teljes mértékben kifejezte hajlandóságát, hogy Beneš javaslatának a második pontját illetően azonnal közös aktivitást fejtsen ki, azaz in puncto közös intervenciót a trianoni békeszerződés francia és az angol parlament által való ratifikálásának a meggyorsítása ügyében. Bukarest azonban ellenvetését fejezte ki a pont másik részével kapcsolatban, amely Nyugat-Magyarország kérdését érintette. Ez ügyben nem tartotta megfelelőnek, hogy lépéseket tegyen az osztrák fél egyetértése, illetve az Ausztria segítségkérése nélkül. Emellett Ionescu egyetértését fejezte ki a harmadik pont tartalmával kapcsolatban is, tehát azzal a javaslattal, hogy szeparatív módón gyakoroljanak hatást Magyarországra, hogy az a szomszédjaival való jó együttélés érdekében detronizálja a Habsburgokat. A többi pontba foglalt javaslatot azonban Románia diplomatikusan az elkövetkező tárgyalások tárgyaként jelölte meg. [26]

Egészében véve, Beneš terve de facto a jugoszláv oldalon sem járt sikerrel. A jugoszláv fél reagálásából csupán egyetlen, alapjában véve ellentmondásos reakció ismert, mégpedig az április 13-i. [27] Habár a jugoszláv fél reakciója Beneš számára már hagyományosan valamivel kedvezőbb volt, mert a jugoszláv miniszterelnök hajlandó volt a negyedik pont értelmében cselekedni, tehát in eventum ha megismételődne a restaurációs kísérlet, megbeszélni egy ultimatív határidőt, aminek a lejártával mind a három állam in hoc casu katonailag lépne fel Magyarország ellen. Nicola Pašić álláspontja azonban lényegében neutrális kicsengésű volt. A jugoszláv miniszterelnök ugyanis amellett, hogy „alapjában egyetért”, egyúttal hozzátette, hogy „át kell gondolnia.” [28] A tény, hogy ez a téma már nem reflektálódott a távirati tudósításokban a prágai külügyminisztérium és annak belgrádi és bukaresti külügyi hivatalai között, valószínűleg arról tanúskodik, hogy ezt a Beneš által javasolt eljárást a magyar ügyben háttérbe szorította a csehszlovák–román, és perspektivikusan a román–jugoszláv szövetségi szerződés aláírásának is már észlelhetőbb realitása. A csehszlovák külügyminiszter eme párhuzamos kezdeményezésének egyedüli eredménye ezután csupán egy megegyezés volt a párizsi és a londoni közös intervenció ügyében, hogy a trianoni békeszerződés ratifikációs folyamatát az ottani törvényhozó szervek meggyorsítsák. Ezt azonban végül a küldöttek nem valósították meg, mert rámutattak e békeszerződés ratifikációjának a már elkezdett procedurális folyamatára, mind a francia, mind pedig az angol parlamentben. [29]

Beneš arra irányuló törekvései során, hogy a Magyarországgal szemben irányuló politikai törekvéseket azzal a céllal hangolja össze, hogy megelőzze Magyarországon a szomszédos országok szempontjából nem kívánatos események kialakulását, illetve azon igyekezete során, hogy Romániát fokozatosan rábírják a szövetségi kisantanthoz való hivatalos csatlakozásra, lassan további konkrét lépések kezdtek el körvonalazódni. Április közepén, amikor a jugoszláv miniszterelnök, Pašić „elutasította az azonnali találkozót” [30] , és annak megvalósítását valamikor csak május második felére javasolta, végleg eldőlt a külügyminiszterek belgrádi találkozójának a sorsa. [31] A Szerb–Horvát–Szlovén Királyság miniszterelnöke, Pašić jugoszláv részről azonban egyidejűleg zöld utat biztosított Beneš tervének, illetve Prága azirányú szándékának, hogy mielőtt a kisantant elnyerné végleges formáját, előbb kétoldalú szövetségi szerződést kössön Romániával. Egyúttal persze jelezte Belgrád hajlandóságát is arra, hogy belátható időn belül Bukaresttel is aláírja a kisantant szövetségi szerződést. Mindez tehát optimista reményre adott okot Beneš elképzeléseinek teljes mértékű megvalósítását illetően. Ezek szerint Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia részvételével egy magyarellenes szövetségi koalíció alakul már a közeljövőben. Így az adott körülmények között a csehszlovák külügyminiszter április 15-én szorgalmazta a román külügyminiszterrel való találkozást a közös szövetségi szerződés megkötése céljából, amelynek megvalósítására április 21-ét vagy 24-ét, valamint a találkozás színteréül a román–csehszlovák határon lévő határvárost, Szigetet javasolta. [32] A szövetségi szerződés aláírása mellett Beneš továbbá a határ megállapításának kétoldalú kérdésein és a kereskedelmi egyezmény megkötésén kívül a tárgyalás következő pontjául még javasolta a Magyarországgal szembeni közös fellépés kérdését is, miközben a „gyorsan megegyezni, gyorsan aláírni és azonnal visszatérni” [33] típusú egynapos találkozó mellett érvelt.

Még így is, hogy Beneš már biztos lehetett a sikerében, és a Csehszlovákia és Románia közötti kisantant szövetségi egyezmény már úgymond karnyújtásnyira volt, magát az aláírási aktust megelőző néhány nap nem múlt el váratlan bonyodalmak nélkül. Beneš szövetségi tervének a megvalósításában nagy érdemeket szerzett most már maga a román külügyminiszter, Ionescu. Neki volt via facti a legnagyobb érdeme abban, hogy maga a csehszlovák–román kétoldalú szövetségi szerződés megvalósult. A román politikai képviselet nagy része továbbra is Beneš szűk koncepciója ellen volt, és továbbra is érdeke volt a szélesebb szövetségi koalíció. Abban, hogy Ionescu rábólintott a szövetségi tömörülés Beneš által elképzelt változatába, jelentős szerepet játszhatott a védelmi szövetségi egyezménnyel kötelezett partnerek – Csehszlovákia és Jugoszlávia – összehangoltabb fellépésének a benyomása Magyarországgal szemben, Károly ott-tartózkodásának az idején, [34] ámbár végeredményében nem érte el azt a hőn áhított formát, amit Prága szeretett volna, de mindenekelőtt főleg az a tény, hogy a fent említett szövetségi szerződés létezik Románia és Lengyelország között, amely a szélesebb együttműködés biztosítékát és a biztonság garanciáját adta Románia keleti határait illetően. Egészen világos ugyanis, hogy a román–lengyel szövetségi egyezmény megléte nélkül a román külügyminiszternek, Ionescunak nem sikerült volna a hazai politika színterén a Csehszlovákiával való szövetségi egyezményt keresztülvinnie, ha tekintetbe vesszük a nehézségeket, amelyek még magának az egyezménynek az aláírása előtt merültek fel, eltekintve attól, hogy még magának Ionescunak a kisantanttal szemben tanúsított pozitív álláspontja ilyen helyzetben nagyon vitatható lett volna.

Elismerést érdemlő aktivitást fejtett ki a csehszlovák–román szövetségi szerződés ügyében a román diplomácia vezetője is. Még a három külügyminiszter belgrádi összejövetelének a megvalósítása körüli bizonytalanság idején azt javasolta Benešnek, hogy ha az nem valósulna meg, akkor találkozzék csak vele, bár kihangsúlyozta, hogy az első változatot előnyben részesíti, tehát a szélesebb körű találkozót. [35] Ez tehát azt jelenti, hogy Ionescu kész volt azonnal beleegyezni nemcsak a Csehszlovákiával, hanem a Jugoszláviával való szövetségbe is. Most tehát mindkét oldalon, illetve mindkét külügyminisztériumban eluralkodott a kölcsönös szövetségi egyezményért való „lelkesedés”. A csehszlovák külügyminiszter az adott körülmények között, az aláírás aktusának minél gyorsabb megvalósítása érdekében, hajlandó volt mindent megtenni azért, hogy az minél hamarabb megtörténjen, mert azt akarta, hogy ez az ügy még Ionescunak a közeljövőbe tervezett külföldre való utazása előtt végleg megoldódjon. Így végül az egész ügy gyors elintézése érdekében Beneš hajlandó volt lemondani in persona az egyezmény aláírásában való részvételéről is, annak ellenére, hogy a megvalósítás érdekében javasolta Ionescunak, hogy Szlovákián keresztül utazzon Nyugatra. E célból a román külügyminiszternek még különvonatot is hajlandó volt küldeni, amelyben Pozsonyig kísérte volna, és amelyben azután megvalósult volna a szövetségi szerződés aláírásának az aktusa, továbbá hajlandó volt meghatalmazni egyenesen a romániai csehszlovák küldöttet az aláírás jogával. [36] Az egész ügy gyors megoldása fejében Beneš egyúttal biztosította a román felet, hogy a közös határokon felmerülő delimitációs kérdés teljes mértékben Románia javára lesz megoldva. [37] Ugyanilyen előzékeny volt a román külügyminiszter is, aki jóllehet azt szerette volna, hogy az egyezményt Romániában írják alá, amit „belügyi szempontból egyszerűbbnek és megfelelőbbnek” [38] tartott, és mint az ügy „kezdeményezője” [39] szemszögéből is, annak gyors megvalósítása érdekében hajlandó volt – a csehszlovák kollégájához hasonlóan – az aláírásra felhatalmazni Románia prágai küldöttjét. [40]

Azonban az aláírás helyszínének az egyeztetése során a román oldalon váratlan fejlemény állt be. Néhány nappal azután, hogy a csehszlovák fél körlevélben tájékoztatta külügyi hivatalait „a délszlávokkal kötött szerződéshez hasonló csehszlovák–román szerződés” [41] egyeztetéséről, és amikor már végleg eldőlt, hogy a szövetségi szerződést Bukarestben írják alá, [42] és a csehszlovák–jugoszláv szerződés harmadik cikkelye alapján már tájékoztatták a jugoszláv kormányt is, [43] a román minisztertanács egy kéréssel állt elő. Azt szerették volna, hogy csatoljanak egy kiegészítést a szerződéshez, miszerint „orosz támadás esetén” [44] Csehszlovákia nem folyamodik „restrikcióhoz”, [45] illetve Csehszlovákia nem fogja meggátolni „a lőszer és a felszerelés szállításának a lehetőségét” [46] Romániába a csehszlovák területen keresztül, egy román–orosz fegyveres konfliktus esetén. A román minisztertanács követelménye kellemetlenül érintette nemcsak Prágát, hanem magát Ionescut is, akinek hangulatát Csehszlovákia bukaresti küldöttjének jelentése is érzékelteti. Ő a hírrel kapcsolatos jelentését azzal kezdte, hogy meglátogatta őt „a minisztertanács miatt felháborodott” [47] Ionescu, ugyanakkor a csehszlovák kormány romániai küldöttje az előállt helyzettel kapcsolatban sajnálkozását fejezte ki afelett, hogy az aláíráshoz szükséges teljeskörű felhatalmazást – amellyel váratlan komplikációt meg lehetett volna előzni – nem kapta meg már korábban. [48]

A dolog végülis nem mutatkozott annyira súlyosnak, hogy meggátolja az egyezmény aláírását. Ehhez főleg Beneš engedékenysége járult hozzá. Beneš tudatában volt annak, hogy a szerződés minél gyorsabb aláírásának az érdekében mindent meg kell tenni, mert annak esetleges elhalasztása hozzájárulna a szövetség hitelességének csökkenéséhez. Reakciója a kialakult helyzetre az volt, hogy javasolta az egyezmény eredeti formában való aláírását, vagyis a posztulált protokoll nélkül, miközben a „keleti” kérdést végül is vagy utólag tárgyalnák meg, vagy pedig az aláírt egyezmény érvényessége az ügyben való utólagos megegyezés feltételéhez volna kötve. [49] Ha Beneš a két ország közötti együttműködést a lehető leggyorsabban tető alá akarta hozni, illetve azt a kisantant szövetségi szerződéssel biztosítani, figyelembe véve Ionescu rövid időn belüli távozását az országból, nem maradt idő a politikai manőverezésre. Bár Csehszlovákia bukaresti diplomáciai képviselőjének küldött táviratában hangsúlyozta, mint ahogy azt már egyszer megtette, hogy nem áll szándékában a „románokat bármire is kényszeríteni” [50] és azt sem mutatni feléjük, hogy a szerződést „különösen” [51] akarná, egyúttal elpanaszolta, hogy „állandóan csak meghátrálunk, és ez gyengeség vagy félelem benyomását kelti.” [52] Végül engedékenységet tanúsított a román fél is, amikor az megváltoztatta, illetve általánosította a számára javasolt protokollt, amelyben már nem volt szó kifejezetten Oroszországról, csupán semlegesen konstatálták, hogy: „Amennyiben Románia a környező államok bármelyikével háborús helyzetbe kerül, Csehszlovákia nem gördít akadályokat a fegyverek és a lőszer szállítása és kivitele elé.”

Látva a kedvezőtlen helyzetet a csehszlovák–román szövetségi szerződés körül, amelynek az aláírását a román miniszterelnök és a király egyelőre el akarták halasztani – amire Ionescu válaszul lemondással fenyegetett, mely komoly veszélyt jelenthetett a kisantanton belüli kétoldalú egyezmény megkötésére –, Csehszlovákia bukaresti nagykövete maga ragadta meg a kezdeményezést. Április 23-án aláírta az új kiegészítéssel ellátott szövetségi szerződést, azonban cum clausula, illetve a záradékkal ellátottat, amely szerint a szövetségi szerződés érvényessége a hozzácsatolt utóirat utólagos jóváhagyásának a feltételéhez volt kötve, amelyet Csehszlovákia bukaresti képviselője a „semlegesség nemzetközi jog alapján való parafrázisaként” [53] jelölt meg, amely „könnyen hatálytalanítható.” [54] Az adott körülmények között, amikor a szövetségi megállapodás Csehszlovákiát konkrétan nem kötelezte nagyobb felelősségre Románia keleti határaiért, és amikor a katonai kérdések nem a közös katonai együttműködésről szóltak, illetve a segítségnyújtás kérdése egy titkos katonai konvenció [55] tárgyát képezte, Beneš beleegyezett az aláírásba. [56]

Annak ellenére, hogy Benešnek – Károly restaurációs kísérlete idején – nem sikerült a kisantant nevében egy közös, a magyar kormánynak szánt ultimátum átadását véghezvinni, illetve a Magyarországon előállt helyzetet kihasználni, sikerült viszont – és azt főleg román kollégájának jelentős hozzájárulásával – a kisantanton belüli védelmi szövetségi megállapodás aláírásával adekvát módon reagálni a Magyarországon kialakult helyzetre. Beneš erőfeszítéseinek megkoronázása volt a hamarosan bekövetkező román–jugoszláv [57] szövetségi szerződés aláírása is. Ezzel a kisantant elnyerte végső formáját, mint szövetségi csoportosulás, amely három kétoldalú szövetségi szerződésből állt. Ezek nemcsak védelmi szerződéseket jelentettek, vagyis a kölcsönös katonai segítségnyújtás ígéretét arra az esetre, ha a szerződő felek egyikét Magyarország megtámadná, hanem támadó jellegű szerződéseket is, amelyek a következő év júniusában és januárjában megkötött titkos katonai konvenciók részei voltak. [58]

Amíg tehát a kisantant egyezmény officiális részében azt rögzítették, hogy „abban az esetben, ha Magyarország anélkül, hogy provokálnák, támadást indítana a magas szerződő felek egyike ellen, a másik fél kötelezi magát, hogy hozzájárul a megtámadott fél védelméhez, ennek az egyezménynek a 2. cikkelyében foglaltak szerint” (Sborník… 1921, 246) [59] , tehát hogy: „a Csehszlovák Köztársaság és a Román Királyság illetékes hivatalai közös egyetértésben kidolgozzák a katonai egyezményt, amit később megkötnek, és az intézkedéseket, amelyek nélkülözhetetlenek a jelen egyezmény megvalósításához.” [60] A titkos katonai egyezményben viszont az volt határozva, hogy: „ha valamelyik a magas szerződő felek közül előzetes konzultációk nélkül megtámadja Magyarországot, a többi magas szerződő félnek meg kell őriznie semlegességét, és a Magyarországgal való határaiknál minimálisan két mozgósított hadosztályt kell elhelyeznie” (Ádám 1981, 54–55). Nem kevésbé volt jelentős a kisantant szövetségi szerződésnek az a része sem, amely kötelezte a szerződő feleket, hogy Magyarországgal szemben egységes és összehangolt külpolitikát folytassanak (Sborník… 1921, 246, 4. cikkely).

Ha nem is sikerült Benešnek Magyarországot kedvezőtlen külpolitikai helyzetbe hoznia, illetőleg a saját elképzelései szerint nyomást gyakorolni rá a politikai partnereivel együtt, in mediis rebus Károly első restaurációs kísérletének az idején, a csehszlovák külügyminiszternek sikerült ex post demonstrálnia a kisantant politikai irányvonalának az egységességét. Így 1921 közepére, a csehszlovák diplomácia jelentős hozzájárulásával, Magyarország geopolitikai szempontból teljes mértékben kutyaszorítóba került. Ezáltal Magyarország külpolitikailag a régión belül elszigetelődött. Három oldalról a kisantant szövetségének aláírói vették körül, akik nemcsak az esetleges defenzív, hanem az offenzív támadással is számoltak. Ha hozzászámítjuk a legyőzött, de Magyarországgal nemcsak a Nyugat-Magyarország körüli civakodások miatt szemben álló Ausztriát, amely a gazdasági léte szempontjából jelentős mértékben függött Csehszlovákiától, továbbá pedig a nem szomszédos Lengyelországot, amely Csehszlovákia irányában – ha nem is közvetlenül – a baráti kapcsolatok kezdeményeit mutatta, Magyarország nemcsak gazdasági, hanem politikai elszigeteltsége is megvalósult. A rapallói olasz–jugoszláv szerződés mellett, amely közvetlenül Habsburg-ellenes megállapodást is tartalmazott, Magyarországgal szemben egy következő, habár nem egyenesen Habsburg-ellenesnek kinyilatkoztatott paktum állt. Az egyezmény aláírói azonban nagyon határozottan ellenezték a Habsburg-ház bármiféle magyarországi restaurációját, világosan sejttették az eredményét is, illetve a lehetséges reakciót, ha a Magyar Királyságban ilyen belpolitikai fejleményre kerülne sor – az egységes katonai beavatkozást.

Magyarország külpolitikai elszigetelődéséhez jelentősen hozzájárult a tágabb európai külpolitikai helyzet is, amely meglehetősen különbözött az 1920 nyarán, a csehszlovák–jugoszláv szövetségi szerződés aláírásának idején tapasztalható körülményektől. Abban az időben Csehszlovákia és Jugoszlávia elszánták magukat erre a lépésre a legnagyobb antantpartnerük, illetve Közép-Európa védelmezője, Franciaország jelentős nemtetszése ellenére is, amely Beneš közép-európai szövetségi politikájával szemben keményen elutasító álláspontot képviselt. Most már, 1921-ben a francia diplomácia lényegében támogatta a kisantant végső formájának a megvalósítását, ami nélkül de facto Románia csak nagyon nehezen szánta volna rá magát arra, hogy csatlakozzon e nemzetközi szövetséghez. Ugyanakkor nemzetközi szövetséggé a kisantant teljes mértékben csak az Organizációs paktum megkötésével vált, illetve az 1933-ban, Genfben megtartott miniszterek közös találkozóján, egy irányító szervként működő, állandó tanács létrehozásával. A román diplomácia óvatossága azonban a jövőben is kitartott, és az 1926-os román–francia barátságról szóló egyezményben is tükröződött. Ily módón Románia világosan kihangsúlyozta a kisantant, illetve Románia külpolitikájának kétségbevonhatatlan összefüggéseit Franciaországra nézve.

Jegyzetek