Eiler Ferenc

Magyar résztvevők és kapcsolati hálók az Európai Nemzetiségi Kongresszuson

(1925–1939)

Az Európai Nemzetiségi Kongresszus a két világháború közötti nemzetközi politikai palettán az egyetlen olyan hosszú életű szervezet volt, amely tevékenységének fókuszába kizárólag a nemzeti kisebbségek kérdésének vizsgálatát, s a kisebbségi jogokért való küzdelmet állította.1 A szervezet balti német kezdeményezésre jött létre 1925-ben a magyar miniszterelnök támogatása, viszont a német külügyminisztérium kifejezett rosszallása mellett. Az Ewald Ammende alapító főtitkár által irányított és mozgásban tartott szervezet 1938-ig minden évben tartott egy többnyire három napos konferenciát, amire a tagszervezetek elküldhették delegáltjaikat, hogy azok az előre megállapított témákban kifejtsék kisebbségeik álláspontját.2 A konferenciák közötti 12 hónapban lényegi döntést a szervezet ügyeiben az azonos nemzetiségű kisebbségek egy-egy delegáltjából álló Választmány hozhatott, az aktuális ügyek vitelével pedig a bécsi székhelyű főtitkári iroda volt megbízva, élén Ammendével. 1933-ig a német, a magyar, és a zsidó csoport határozta meg leginkább a Kongresszus irányvonalát és tevékenységét. A zsidó kisebbségek kiválásával, s a német külügyminisztérium szervezet iránti érdeklődésének – s ezzel együtt anyagi támogatásának – fokozódásával a Kongresszus egyértelműen s végérvényesen német befolyás alá került. A magyar kormány külpolitikai megfontolásból mindvégig anyagilag is támogatta a szervezetet, a magyar kisebbségek pedig kezdettől fogva aktívan kivették részüket a Kongresszus munkájából.

A Kongresszuson résztvevő magyar küldöttek

A szervezet tényleges fennállásának 14 éve alatt 49 európai nemzeti kisebbség küldte el legalább egyszer képviselőit az évente tartott konferenciák valamelyikére. Részvételük gyakoriságát – a kisebbség politikai elitjének érdeklődésén túl – több tényező is befolyásolta. Az első szűrő természetesen a kisebbségi politikusok hazai biztonságérzete volt, de korlátozó tényezőként szerepelt, ill. szerepelhetett az anyaország részvétellel kapcsolatos állásfoglalása is. A megjelenés gyakoriságát azonban döntően az a körülmény befolyásolta, hogy meddig vállaltak a csoportok közösséget a Kongresszus alapelveivel, vagy követett politikai irányvonalával. Ennek megfelelően 1933-ra 14 kisebbség jelentette be végleges távolmaradását a szervezettől.3

A magyar volt az egyetlen olyan csoport, amelynek kisebbségei minden éves konferencián egységesen megjelentek. Igaz ugyan, hogy a jugoszláviai küldöttek 1930-ban csak késve, a rákövetkező évben pedig közvetlenül az utolsó ülés bezárása után érkeztek meg Genfbe, de mindkétszer elutaztak Svájcba. A három magyar kisebbségen kívül ezt csak a lengyelországi németek és ukránok mondhatták el magukról.4

Táblázat 1. A magyar küldöttek aktivitása (1925–38)5

	Kongresszusok	Össz./Fel
Csehszlovákia
Szüllő Géza	25c, 26c, 27c, 28a, 29a, 30a, 31a, 32c, 33b, 34a, 35a, 36c, 37c, 38a	14/14
Flachbarth Ernő	25b, 26a, 27a, 28a,b	4/5
Jaross Andor	29, 30b, 32b	3/2
Esterházy János	31b, 32b	2/2
Aixinger László	32	1/0
Szvatkó Pál	32	1/0
Jugoszlávia
Deák Leó	25, 26a, 28, 29b, 30*, 31b*, 32, 34b, 36b, 37, 38	11/5
Strelitzky Dénes	26, 28, 29, 30*, 31*, 32, 33, 34, 35b, 36	10/1
Törley Bálint	26, 27	2/0
Palásthy Ödön6	32	1/0
Románia
Jakabffy Elemér	25, 26a, 27, 28b, 29, 30, 31, 32b, 33bb, 34a, 35b, 36b	12/8
Balogh Arthur	25a, 26, 27a, 28a, 30, 32b, 33a, 35a	8/6
Sulyok István	28, 29b, 30, 31, 37	5/1
Jósika János	37a (Balogh referátumának felolvasása), 38a	2/2
Ugron István	30a	1/1
Ambrózy Andor	28	1/0

a) előadás; b) hozzászólás; c) üdvözlőbeszéd; *megkésve érkeztek

A Kongresszus ülésein összesen 16 magyar küldött vett legalább egyszer részt az évek során.7 Közülük öten (Aixinger, Szvatkó, Palásthy, Ugron, Ambrózy) mindössze egyszer, hárman (Esterházy, Törley, Jósika) pedig kétszer utaztak el egy-egy konferenciára. Rajtuk kívül Jaross háromszor, Flachbarth négyszer, Sulyok pedig ötször szerepelt a résztvevők listáján. E képviselők részvételének alacsony, illetve viszonylag alacsony száma több okra vezethető vissza. Aixinger, Szvatkó és Palásthy feltűnése mindössze annak a ténynek volt köszönhető, hogy 1932-ben a Kongresszus Genf helyett Bécsben ülésezett, ami a kisebb földrajzi távolság és következésképp alacsonyabb utazási költségek miatt lehetővé tette, hogy a magyarokat többen képviseljék a megszokottnál. Ambrózyt 1928-ban Jakabffy azért vitte magával Genfbe, hogy ott nemzetközi kapcsolatokra tegyen szert, ami megkönnyíthette volna tervbe vett jövőbeni munkáját a Népszövetségi Ligák Uniója keretei között. Mivel azonban a bánsági politikus „nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket”, a Kongresszuson nem jelent meg többé.8 Flachbarth és Törley Magyarországra való kényszerű áttelepülése miatt vett csupán ennyiszer részt a Kongresszuson, Jósika pedig már csak akkor került képbe, mikor Jakabffy 1937-ben bejelentette végleges távolmaradását a szervezettől. Bár az utolsó két évben „húzóembernek” számított, a szervezet aktív időszakából már nem volt sok hátra. A csehszlovákiai magyarság politikai életének két fiatal „erős embere”, Jaross és Esterházy feltehetően a Flachbarth kiválásával bekövetkezett űrt volt hivatott betölteni. Szereplésük rövidsége több okra is visszavezethető. Egyrészt mindketten akkortájt kerültek pártjaik élére, ami jelentősen megnövelte elfoglaltságukat, másrészt mindketten rendkívül elégedetlenek volt a szervezet tevékenységével, aminek radikális formában többször hangot is adtak.9 Nem is beszélve arról, hogy a csehszlovákiai magyarság külpolitikusaként maga Szüllő is azokat a nézeteket vallotta a szervezettel kapcsolatban, mint ők, tehát valójában rájuk nem is igazán volt égető szükség. Sulyok viszonylag gyakori részvétele pedig annak volt köszönhető, hogy tagja volt a Kongresszus keretein belül 1928-ban alakult Európai Kisebbségi Újságírók Szövetségének.

A szervezet ülésein legtöbbször Szüllő vett részt, aki alelnökként mind a 14-szer megjelent a konferenciákon. Ez rajta kívül mindössze a lengyelországi német Kurt Graeberől volt elmondható.10 Szüllő mellett a két másik meghatározó magyar politikus, Jakabffy 12-szer, Deák 11-szer utazott e célból nyugatra. Strelitzky – aki mindössze egyszer szólalt fel a Kongresszus története során – 10-szer, a magyar csoport legfelkészültebb jogi szakértője, Balogh pedig 8-szor regisztráltatta magát az ülések előtt. Az öt legtöbbször résztvevő személy közül négy már az első kongresszuson is jelen volt, Strelitzky pedig rögtön 1926-ban csatlakozott a magyar alapítókhoz.

Az egyes évek látogatottsági mutatóinak vizsgálatából megállapítható, hogy 1932 cezúrát jelentett a magyar csoport létszámának tekintetében. Addig évente minimum öt, maximum tíz küldött képviselte a magyar kisebbségeket, 1933-tól azonban ez a szám négyre, majd az utolsó, stockholmi konferencián háromra esett vissza. A váltás kétség kívül a magyar külügyminisztérium és a résztvevő politikusok állandósult elégedetlenségére vezethető vissza. A csehszlovákiai magyarokat ettől fogva már csak Szüllő képviselte egy személyben, a másik három helyen pedig a jugoszláviai és a romániai képviselők osztoztak.

A magyar képviselők összesen 47-szer tartottak referátumot vagy korreferátumot a 14 év alatt, s ennél mindent egybevetve csak a német csoport volt aktívabb.11 A 47 felszólalásból 21 volt előadás, 20 korreferátum, ill. hozzászólás, és 5 tisztán alelnöki üdvözlőbeszéd. Az aktivitást tekintve megállapítható, hogy a csehszlovákiai magyarok összesen 23-szor, a romániaiak 18-szor, a jugoszláviaiak pedig mindössze 6-szor emelkedtek szólásra. Ha azonban csak az 1932 utáni időszakot vizsgáljuk, akkor a sorrend módosul. Első helyre 10 felszólalással a romániai küldöttek kerülnek, másodikra 6-tal a csehszlovákiai magyarokat már csak egyedül képviselő Szüllő, míg a jugoszláviaiak 3-mal továbbra is a harmadik helyen maradnak.

A Kongresszus magyar húzóembereire nemcsak az volt jellemző, hogy ők vettek legtöbbször részt a konferenciákon, hanem az is, hogy a legtöbb fellépés is az ő nevükhöz kapcsolódott. Szüllő, mint a magyar küldöttek vezetője, minden évben felszólalási lehetőséget kapott – hol üdvözlőbeszéd, hol előadás, hol pedig hozzászólás formájában. Rajta kívül leggyakrabban Jakabffy (8), Balogh (6+1), Deák (5) és Flachbarth (5) jutottak szóhoz. Figyelemre méltó, hogy a legtöbb előadást – a komoly elemzésbe egyébként csak ritkán bocsátkozó Szüllő után – Balogh tartotta, holott Jakabffy informális súlya összehasonlíthatatlanul nagyobb volt a szervezetben. Ez egyértelműen annak tudható be, hogy a magyar csoportból ő volt az, aki európai hírű nemzetközi jogászként a legszakszerűbb áttekintést tudta nyújtani a kisebbségeket érintő kérdések jogi vonatkozásairól. Az öt küldött közül, akik egyszer sem szólaltak fel, négy mindössze egyszer, egy pedig kétszer vett részt az üléseken.

A magyar kisebbségek képviseletét kivétel nélkül olyan személyek látták el, akik az országos magyar pártok tagjai, vagy bizalmi emberei voltak, s akikkel szemben a magyar külügyminisztérium sem fogalmazott meg fenntartásokat.12

Táblázat 2. A Kongresszuson résztvevő magyarok tevékenysége az impériumváltás után

Név	Tevékenység
Csehszlovákia
Aixinger László (1883–1944)	Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) főtitkára 1930–32; OKP pártigazgatója 1932–36; Egyesült Magyar Párt (EMP) pártigazgatója 1936–38; Híradó főszerk. helyettese 1920–30; Magyar Néplap főszerkesztője 1930–43.
Esterházy János (1901–1957)	OKP elnöke 1932–36; EMP ügyvezető elnöke 1936-tól; képviselő 1935–38.
Flachbarth Ernő (1896–1955)	A magyar pártok prágai irodájának vezetője 1925–29; Prágai Magyar Hírlap felelős szerkesztője 1922–24; 1929-ben elhagyta Csehszlovákiát és 1933-tól Bp.-en élt.
Jaross Andor (1896–1946)	Magyar Nemzeti Párt alelnöke 1925–33; ügyvezető elnöke 1933–36; EMP elnöke 1936-tól; képviselő 1935–38.
Szüllő Géza (1873–1957)	OKP elnöke 1925–32; képviselő 1925–38; A magyar pártok parlamenti klubjának elnöke 1927–38.
Szvatkó Pál (1901–1959)	Prágai Magyar Hírlap főmunkatársa 1924–38; Az Új Munka és az Új szellem szerkesztője
Jugoszlávia
Deák Leó (1888–1945)	Magyar Párt (MP) egyik titkára 1922–24; alelnöke 1924–29; 1927–29 közt tartománygyűlési képviselő; a Kalangya munkatársa.
Palásthy Ödön (?-?)	MP intézőbizottsági tagja 1922-; 1927–29 közt tartománygyűlési képviselő.
Strelitzky Dénes (1888–1953)	MP titkára 1922-; 1927–29 közt parlamenti képviselő; A szabadkai Hírlap főszerkesztője.
Törley Bálint (1885-?)	MP intézőbizottsági tagja 1922–24; MP alelnöke 1924–27; a szabadkai Hírlap alapítója, 1923-tól tulajdonosa; 1927-ben áttelepült magyarországi birtokára.
Románia
Ambrózy Andor (1878–1932)	Országos Magyar Párt (OMP) alelnöke 1922–24; elnöki tanács tagja 1924–28, 30–32;  bánsági tagozat elnöke 1932-ig.
Balogh Arthur (1866–1951)	OMP intézőbizottsági tagja 1928–30; elnöki tanács tagja 1930-; szenátor 1926–37; szerkesztő.
Jakabffy Elemér (1881–1963)	OMP alelnöke 1922–38; bánsági tagozat elnöke 1935-; képviselő (28, 31, 32, 37), Magyar Kisebbség főszerk. 1922–43
Jósika János (1888–1955)	OMP intézőbizottsági tagja 1924–28; képviselő (26, 27, 28, 31, 32, 33, 37); Erdélyi Kereskedelmi Rt. ügyv. elnöke és a Keleti Újság Rt. elnöke.
Sulyok István (1891–1945)	Ellenzék szerkesztője 1925-től; Erdélyi Lapok munkatársa 1926-; Magyar Kisebbség alapító szerk.; képviselő 1932–33.
Ugron István (1862–1948)	OMP alelnöke 1922–23; OMP elnöke 1923–26; OMP elnöki tanács tagja 1933-; Különböző közgazdasági és egyházi funkciók.

Az összes magyar küldött szocializációja még a történelmi Magyarország keretei között ment végbe. 1918-ban a 17 éves Szvatkó és Esterházy kivételével már mindannyian felnőttek voltak. Flachbarth és Jaross ugyan még csak 22. életévében járt, Sulyok pedig mindössze 27 éves volt, a többiek azonban – vagy abban az évben, vagy már korábban – betöltötték 30. életévüket. Közülük többen is álltak állami alkalmazásban, vagy láttak el közfeladatokat. Szüllő és Jakabffy parlamenti képviselő volt a háború befejezéséig. Ugron és Ambrózy a külügyminisztérium kötelékében dolgozott. Előbbi többek között követi rangban szolgált Szerbiában 1911–13 között, utóbbi két és fél évig az USA-ban állomásozott a Monarchia konzulátusán. Rajtuk kívül Baloghnak voltak még minisztériumi tapasztalatai. Őt 1899-ben nevezték ki a Kereskedelemügyi Minisztérium miniszteri titkárává. Aixinger 1905–19 között a pozsonyi ítélőtábla bírájaként dolgozott, Sulyok pedig 1912-ben lett Krassószörény szolgabírója.

A magyar csoportból kilencen örököltek nemesi címet.13 Feltűnő, hogy a Romániából érkezők közül egyedül Sulyok volt, aki egyszerű polgári családból származott, míg a csehszlovákiai küldöttek kétharmada (4), a vajdaságiak fele (2). A nemesi cím mellett Szüllő, Esterházy, Törley, Jakabffy, Jósika, Ambrózy és Ugron földbirtokkal is rendelkezett.

A magyar résztvevők iskolai végzettségének vizsgálata azt mutatja, hogy a 16-ból kilencen szereztek jogi diplomát, ketten végeztek kereskedelmi és hárman gazdasági akadémiát.14 Egyikük (Szvatkó) a bölcsészkaron doktorált filozófiából, Ugron István pedig a bécsi konzuli akadémián tanult. Többüknek lehetősége volt a történelmi Magyarország határain túl is tanulmányokat folytatni és tapasztalatokat gyűjteni, s így ők már egészen fiatal korukban „világlátott” embereknek számítottak. Ugron Bécsben, Törley Bécsben, Lipcsében és Mainzban, Jósika pedig Oxfordban tanult néhány évig. Balogh a diploma megszerzése után állami ösztöndíjjal franciaországi és németországi egyetemeket látogatott 1898–99-ben, de Szvatkónak és Szüllőnek is lehetősége nyílt rá, hogy budapesti egyetemi éveik után hosszabb tanulmányutakat tegyenek Európában.

A Kongresszuson résztvevők egytől egyig a magyar közösségek közéletének ismert személyiségei voltak. 14-en pártjaik országos vezetőségéhez tartoztak, kettőjüket pedig elsősorban újságíróként, illetve közíróként tartottak számon. A kongresszusi részvétel idején viselt párttisztség alapján legmagasabb szinten a csehszlovákiai magyar kisebbség képviseltette magát, hiszen Szüllő 1925–1932 augusztusa között az OKP elnöke volt. A másik két állam magyar pártelnökei egyetlen egyszer sem jelentek meg a szervezet konferenciáin. Alelnöki tisztséget Jaross, Deák, Törley és Jakabffy viseltek. Baloghot 1928–30 közt az intézőbizottságba választották, és 1930 után – Ambrózyhoz hasonlóan – az elnöki tanács tagja lett. Rajtuk kívül Aixinger az OKP főtitkára, Strelitzky a jugoszláviai Magyar Párt titkára, Flachbarth pedig a csehszlovákiai magyar pártok prágai központi irodájának igazgatója volt.

A magyar delegáltak felét a két világháború között legalább egyszer parlamenti képviselővé választották. Szüllő, Jósika, Jakabffy és Balogh többször is bekerült a képviselőházba, illetve utóbbi a szenátusba.15 Esterházyt, Jarosst, Strelitzkyt és Sulyokot egyszer-egyszer választották képviselővé. Az ő esetükben azonban nem hagyható figyelmen kívül egy, a három állam belpolitikai stabilitásának különbözőségéből adódó, a parlamenti képviseletre is kiható különbség. Ugyanis igaz, hogy Jarosst és Esterházyt is csak egyszer választották meg, de ők 1935–38 között folyamatosan tagjai voltak a csehszlovákiai törvényhozásnak. Strelitzky parlamenti képviselősége 1927-től 1929-ig tartott csupán, mivel ekkor bevezették a királyi diktatúrát, s a Magyar Pártot is feloszlatták. Romániában a vizsgált időszakban – szemben Csehszlovákiával – meglehetősen sok választást tartottak. Sulyok az OMP-ben nagyobb súllyal rendelkező küldött-társaival ellentétben csak egyszer, 1932-ben szerzett képviselői mandátumot, s akkor is mindössze másfél évig volt tagja a képviselőháznak.

A kisebbségi pártoknak „külpolitikai aktivitásra” a Népszövetséghez címzett petíciók megfogalmazásán túl csak a nemzetek feletti szervezetek keretében nyílt módjuk. Nem véletlen, hogy a Kongresszuson résztvevő küldöttek egy része tagja volt a Népszövetségi Ligák Uniójának is. Az utódállamokban megalakultak a húszas években a szervezet magyar tagozatai, melyek vezetőségében a 16 személy közül 12 kapott helyt. Szüllőt és Ugront díszelnöknek választották, míg Balogh és 1931-től Esterházy az elnöki posztot töltötte be. Jakabffy, Jósika alelnökök, Flachbarth (1929-ig) és Jaross (1931-től) ügyvezető alelnökök, Strelitzky és Palásthy pedig igazgatósági választmányi tagok lettek. Sulyok és Deák a főtitkári teendőket látták el. Az Interparlamentáris Unió tevékenységébe azonban a magyar képviselők közül egyedül Szüllő kapcsolódott be.

Mindhárom államban megjelenhettek magyar nyelvű napi és hetilapok, melyek a kisebbségi közösségek informálásában, véleményformálásában, s adott esetben szervezésében rendkívül fontos szerepet kaptak. A saját sajtóorgánumok jelentőségét természetesen a magyar kisebbségek politikai elitje is azonnal felismerte. A Kongresszuson résztvevő képviselők közül tíz közvetlen kapcsolatban állt a sajtóval. Törley a szabadkai Hírlap alapítójaként és tulajdonosaként, Jósika pedig a Keleti Újság Rt. elnökeként tulajdonosi jogok gyakorlásával is beleszólhatott a pártok számára fontos lapok működésébe. A többiek, amellett hogy legtöbben rendszeresen jelentkeztek cikkekkel is, szerkesztőként, vagy főszerkesztőként is ismertek voltak.16 A sajtó véleményformáló erejével a Kongresszus is tisztában volt. Ezért támogatta az Európai Kisebbségi Újságírók Szövetségének megalakulását. A szövetség azon kívül, hogy már megalakulása is a kisebbségi probléma ország-világ előtti demonstrálásának számított, valójában nem fejtett ki lényeges tevékenységet. Tagjai jórészt a kongresszusokon amúgy is résztvevő újságíró küldöttek voltak, akik az éves konferenciákhoz kapcsolódóan tartottak megbeszéléseket egymással. A szövetség egyik alapító tagja, s a „magyar csoport” vezetője Sulyok István volt.

A magyar küldöttek tehát a történelmi Magyarországon szocializálódott, túlnyomórészt felsőfokú végzettséggel rendelkező, jelentős részben nemesi származású személyek voltak, akik komoly szerepet játszottak a magyar pártokban, vagy azok holdudvarában, s akik közül sokan a parlamenti választások során mandátumhoz is jutottak. Többségük a Népszövetségi Ligák Uniója magyar tagozataiban magas pozíciót töltött be. A magyar csoport vezéregyéniségei Szüllő, Jakabffy és Deák voltak. Bár Flachbarth az első években rendkívül fontos szerepet játszott a Kongresszus életében, Csehszlovákiából való 1929-es kényszerű távozása miatt együttműködése a szervezettel lényegében megszakadt. Balogh elsősorban szakértelme okán vett részt gyakran az üléseken, a szervezőmunkából azonban valójában nem vette ki részét. Jakabffy 1936 utáni önkéntes kiválása után pedig a romániai magyarok húzóembere Jósika lett.

A magyar kormányszervek és a főtitkár kapcsolata

A Kongresszussal hivatalos, és titkos kapcsolatot fenntartó magyar szereplők kapcsolati hálójának rekonstruálásánál mindenképpen a főtitkár, Ammende személye tekintendő kiindulópontnak. 1936-ban bekövetkezett haláláig ugyanis a szervezet – nem magyar – meghatározó politikusai közül rajta kívül senki sem került közvetlen érintkezésbe a magyar külügyminisztériummal és a miniszterelnökséggel.

Ammende tervei szempontjából – a magyar vonatkozásokat illetően – jó időpontban kereste fel Bethlen Istvánt a nemzetközi szervezet megalapításának ötletével.17 Ekkorra már mindhárom utódállamban megalakultak a Dísz-tér bizalmát élvező magyar pártok, s a kisebbségi politikai elitek bekapcsolódtak az államok belpolitikai küzdelmeibe. Emellett az is egyre inkább körvonalazódott, hogy a népszövetségi kisebbségvédelem meghirdetett céljának csak korlátozottan tud megfelelni, s ezzel a kisebbségek, és a háborúból területi veszteséggel kikerülő államok részéről egyre inkább kritika tárgyává válik. 1925 nyarán pedig már küszöbön állt a revíziós törekvések terén természetes szövetségesnek tekintett Németország Népszövetségbe való belépése.18 A magyar külpolitika számára ezért egy nemzetközi kisebbségi szervezet kettős haszonnal kecsegtetett: optimális esetben nyomásgyakorló eszközként hozzájárulhatott a Nemzetek Szövetsége garancia-eljárásának reformjához, legrosszabb esetben pedig nemzetközi nyilvánosságot biztosíthatott az elégedetlen kisebbségeknek.

Bethlen támogatásának értékét ha lehet még inkább növelte a miniszterelnök óriási befolyása a külügyminisztériumra, mely tény természetesen Ammende magyarországi hátterét jelentősen bebiztosította.19 Számára az is szerencsés körülménynek számított, hogy Bethlen megismerkedésük után még hat évig hivatalban maradt. Ez a folytonosság persze önmagában véve még korántsem jelentett garanciát szervezete automatikus támogatására, de a hivatalos magyar körökkel való kapcsolattartást mindenképpen jelentősen megkönnyítette. A főtitkár természetesen igyekezett kihasználni Bethlennel való személyes ismeretségét. Időnként levélben tájékoztatta a szervezettel kapcsolatos fejleményekről, de bizonyos, hogy a miniszterelnök néhányszor személyesen is fogadta.20 Ezek a levelek és kihallhatások Ammende számára vélhetően azért voltak fontosak, mert feltétlenül ébren akarta tartani Bethlen érdeklődését a Kongresszus iránt. Semmi jel nem utal ugyanis arra, hogy olyan segítséget várt volna tőle, amit adott esetben a külügyminisztérium munkatársaival ne beszélhetett volna meg, hisz Khuen-Héderváryval, a miniszter állandó helyettesével folyamatosan kapcsolatban állt, s a miniszterelnökségen Pataky Tiborhoz is lényegében bármikor fordulhatott.21 Budapesti látogatásai során pedig nem kerülhette el a figyelmét, hogy a külügyminisztérium és a miniszterelnök közötti információáramlás meglehetősen jó volt.

Mivel a miniszterelnökkel való személyes találkozókról feljegyzések híján nem sokat tudunk, csak sejtéseink lehetnek arról, hogy miért volt hajlandó Bethlen személyesen is fogadni Ammendét. Biztos, hogy nem a Kongresszus nyilvános tevékenységéről szóló beszámolók indították erre, hiszen azokról a külügyminisztériumon, illetve Patakyn keresztül amúgy is bármikor tájékozódhatott. Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy a főtitkár utazásai során kisebbségi témakörben összegyűjtött információi és benyomásai érdekelték. Ammendének ugyanis rendkívül kiterjedt kapcsolatai voltak kisebbségi körökben, s a német kisebbségek vezetőit, valamint a németországi központú, kisebbségekkel foglalkozó szervezetek irányítóit személyesen ismerte. Emellett kapcsolatban állt a német külügyminisztériummal, s otthonosan mozgott a Népszövetség kisebbségi kérdésekkel foglalkozó funkcionáriusai között is. Ráadásul Európa csaknem valamennyi országába eljutott, s látogatásai során nemcsak a kisebbségi, de olykor kormányzati pozícióban lévő politikusok is fogadták.

Bethlen Ammendéről kialakított személyes véleményéről nem sokat tudunk, az azonban bizonyos, hogy jól felhasználhatónak és felhasználandónak tartotta, hiszen miniszterelnöksége idején megszakítás nélkül folyósíttatta számára a rendkívüli támogatást, s a külügyminisztérium kifizetéseit sem állíttatta le.22 Bethlen távozásával egy korszak annyiban mindenképpen lezárult, hogy a Kongresszus hátralévő aktív időszakában a főtitkár(ok)nak egyetlen magyar miniszterelnökkel sem épült ki többé személyes kapcsolata.

A Kongresszussal kapcsolatos ügyek a külügyminisztérium és a miniszterelnökség Pataky Tibor által vezetett II/A ügyosztálya illetékességi körébe tartoztak. Bár a két hivatal között a témában – tudomásunk szerint – csak elvétve voltak formalizált egyeztetések, egyes feljegyzésekből biztosan tudható, hogy az információáramlás biztosított volt. 1930. június 30-án például Ammende balkáni körútjának előestéjén, Khuen-Héderváryval való tárgyalása után, a külügyminisztérium kötelékébe tartozó Baranyaival23 és Patakyval közösen beszélte át az aktuális kérdéseket.24 A miniszterelnökség és a Dísz-tér közti egyeztetés 1933–36 között vált dokumentálhatóan gyakorivá, amikor időről időre felvetődött a magyar kisebbségek szervezetből való kiléptetése. Erre az időszakra tehető az addigi támogatási rendszer felülvizsgálata is.25 Ennek során a miniszterelnökség az Ammendének járó kifizetésekkel kapcsolatban felmerülő kérdésekben többször is informálta a külügyminisztériumot.

Ammende legfontosabb kapcsolata a külügyminisztériumban Khuen-Héderváry Sándor volt, aki 1925–34 között folyamatosan töltötte be a miniszter állandó helyettesének posztját. Kapcsolatuk a szervezet bécsi irodájának 1927-es megnyitásáig, s ezzel a főtitkár Ausztriába költözéséig meglehetősen személytelen maradt, mivel az addig elsősorban a magyar külképviseleteken dolgozó diplomatákon keresztül, közvetett úton juttatta el információit hozzá. Ebben az időszakban Ammende fél évig Párizsban élt, majd többször is megfordult Genfben, Berlinben és Észtországban.26 Így az első másfél évben – a Khuen-Héderváryval folyamatosan egyeztető – Baranyai, és az őt 1923 óta személyesen ismerő Jungerth-Arnóthy Mihály biztosítottak számára megbízható csatornát a Dísz-tér felé.27

1927 áprilisától a külföldön állomásozó diplomaták közvetítő szerepe jelentősen csökkent, mivel ettől kezdve a főtitkár az év jelentős részét már Bécsben töltötte. Egyedül a bécsi követség tartott kapcsolatot Ammendével, mivel a magyar támogatás 1928 után – feltehetően a harmincas évek első harmadáig – ezen keresztül jutott el a főtitkárhoz.28 Annak azonban semmi nyoma, hogy a stratégiai kérdések megtárgyalásával Ammende bármikor is a követhez fordult volna. A harmadik kongresszus előkészítése idején ugyanis a főtitkár már közvetlenül Khuen-Héderváryval levelezett, s ha szükségesnek látta, vagy ha amúgy is át kellett utaznia Magyarországon, felkereste őt a minisztériumban. Leveleiben és a megbeszéléseken nemcsak a sorrendben következő kongresszus programjához kérte a magas rangú hivatalnok egyetértését, és támogatását, hanem rendszeresen beszámolt neki genfi tapasztalatairól, a nemzetközi szervezetek tervezett lépéseiről, a német és magyar kisebbségekkel kapcsolatban begyűjtött információiról, az utazásai során politikusokkal folytatott megbeszéléseiről, sőt olykor a német diplomácia népszövetségi kisebbségvédelemmel kapcsolatos szándékairól is. Teljesen egyértelmű, hogy Ammende a külügyminisztérium számára nemcsak egy nemzetközi szervezet titkosan dotált főtitkára volt, akitől elvárták, hogy a „magyar érdekeket” képviselje, de legalábbis feltétlenül tiszteletben tartsa, hanem másodsorban egyfajta soft-hírforrás is, aki ugyan nem hétpecsétes titkokat közölt, de a kisebbségi politikai elitekről, illetve a kisebbségi ügyekkel foglalkozó nemzetközi porondon történt eseményekről használható, elemezhető információkat szállított. Nem állapítható meg, hogy ezt a szerepet Ammende önként vállalta magára, vagy mindez egy Bethlennel 1925-ben kötött szóbeli megállapodás része lett volna. Bár könnyen elképzelhető, hogy valamilyen szinten mindkét feltételezés megállja a helyét, nagyon valószínűnek látszik, hogy a főtitkár saját – a folyamatos magyar anyagi támogatást bebiztosítani kívánó – aktivitása volt hangsúlyosabb a kérdésben. Egyrészt ugyanis a Bethlennel vagy Khuen-Héderváryval létrejött találkozók mindig Ammende kezdeményezésére valósultak meg, és semmi nyoma sincs annak, hogy a főtitkárt valaha is berendelték volna a Dísz-térre. Másrészt, amikor Budapest szemében komolyan megkérdőjeleződött a Kongresszuson való magyar részvétel értelme, a kritika csupán a szervezet tevékenységével kapcsolatos kérdésekre koncentrált.29

Ammende a Dísz-téren személyesen ismerte Apor Gábort, a politikai osztály vezetőjét is.30 Apor beosztásánál fogva feltétlenül tájékozott volt a Kongresszus ügyeiről, neve mégis mindössze néhányszor merült fel közvetlenül az aktákban. 1928. augusztus elején például napi jelentésekben számolt be a főtitkár és Jakabffy nála tett látogatásairól, 1931. áprilisban pedig Ammende tájékoztatta írásban a magyarországi szlovákok részvételének akuttá váló kérdéséről.31 Apor jelen volt azon a Pataky és Kánya közti 1933. március 18-i megbeszélésen is, melyen Kánya a Kongresszus támogatásának megvonása mellett döntött. Végül pedig Ammende 1934. januárjában kihallgatást kért tőle.32 Az mindenesetre nem tűnik valószínűnek, hogy az osztályvezető (1934 szeptemberétől 1935 márciusáig a bécsi követség vezetője, majd ezután 1938 végéig a miniszter állandó helyettese) hangsúlyosan részt vett volna a szervezettel kapcsolatos stratégiai döntésekben, mivel az első években a Bethlen–Khuen-Héderváry–Pataky hármas, 1932-től pedig Kánya és Pataky kettőse határozta meg közvetlenül a Kongresszussal szemben követett irányvonalat.

1932-ben Kánya Kálmán került a külügyminiszteri székbe. Az új miniszter egy 1931-es berlini követségen folytatott beszélgetés óta személyes ellenszenvet táplált a főtitkár iránt, aki volt bátor felhívni figyelmét a magyar nemzetiségi politika hiányosságaira.33 Ezt a lépést Kánya sohasem bocsátotta meg neki. Ez már önmagában véve is nagy problémát jelentett Ammende számára, de a helyzetet tovább súlyosbította, hogy Pataky is megneheztelt rá a Kongresszus elméleti kérdéseket boncolgató „teoretikus jellege”, a magyarországi szlovákok ügyének kezelése, és a magyar kisebbségek érdekeinek úgymond figyelmen kívül hagyása miatt. Ettől kezdve Ammende energiájának jó része arra ment el, hogy időről-időre meggyőzze az illetékeseket a magyar csoport részvételének szükségességéről, és kieszközölje a korábban rendszeresen érkező anyagi támogatás ismételt folyósítását. Tisztában volt azzal, hogy semmi esélye sincs arra, hogy Kánya személyesen fogadja, ezért ezzel nem is próbálkozott. Ettől kezdve háttérbe szorult az a gyakorlat, hogy a főtitkár a kongresszusok programját előzetesen közvetlenül a külügyminisztériummal egyeztette. A Dísz-tér ehelyett áttért a tervbe vett témák napirendre vételénél a magyar kisebbségi politikusok útján történő befolyásolásra.

Ebben az időben – eltekintve az Aporral megkísérelt kapcsolatfelvételtől – Ammende a külügyminisztérium kötelékéből főleg Kristóffy József minisztériumi osztálytanácsossal érintkezett.34 Az osztálytanácsos neve a húszas években még elsősorban a magyar csoportra eső összegek átutalásának elrendelése kapcsán jelent meg. Khuen-Héderváry párizsi követté történt kinevezése után azonban a Kongresszuson való részvétel ügyében Kánya és Pataky között tartott egyeztetések, s a felek nézeteinek egymás felé való közvetítése az ő feladata lett. Ammende magyar külügyminisztériumi kapcsolatainak radikális gyengülését mindenesetre önmagában is jelzi, hogy az addig a külügyminiszter állandó helyettesével levelező, illetve tárgyaló főtitkárnak 1933 után már többnyire „be kellett érnie” egy osztálytanácsossal.

Patakyval azonban továbbra is élő maradt a kapcsolata. Többször felkereste Budapesten, s bár az államtitkár fenntartásai a Kongresszussal szemben nyilvánvalóak voltak, Kánya abszolút negatív hozzáállása miatt elsősorban rá kellett támaszkodnia. Annyi bizonyos, hogy a harmincas évek második harmadától Pataky volt az, aki keresztülvitte a külügyminiszternél, hogy a magyar kisebbségeket ne léptessék ki a szervezetből. Ebben minden bizonnyal nem Ammende meggyőzőereje játszotta a főszerepet, hanem a magyar csoport vezetőinek – elsősorban Szüllőnek és Jakabffynak – a véleménye.35

Ammende 1936-ban bekövetkezett váratlan halála után Ferdinand von Uexkül-Güldenband, a Nation und Staat főszerkesztője lett a szervezet először megbízott, majd megválasztott főtitkára.36 Bár formálisan az elnök Josip Wilfannal37 együtt ő volt a Kongresszus vezetője, a háttérből Werner Hasselblatt38, az Európai Német Népcsoportok Szövetségének berlini irodavezetője irányított. A Hasselblatt és Uexküll közti jó viszony, és közös politikai platform lehetővé tette, hogy kettejük együttműködése felhőtlen legyen. A szervezet vezetői és a magyar kormányszervek közötti kapcsolattartás ebben az időben már lényegében áttételesen, a magyar kisebbségi politikusok választmányi üléseken való részvétele útján valósult meg.

Az Ammende halálát követő három évben csupán néhány esetben találkoztak a Kongresszus – német – vezető személyiségei a magyar döntéshozókkal. Az 1937-es év első felében a magyarországi németek kongresszusi képviselete körül kirobbant ellentét tisztázására Pataky Tibor többször is Budapestre kérette a szervezőbizottság elnökét, Kurt Graebét.39 Az utolsó bizonyítható kapcsolatfelvétel már a szervezet aktív időszaka után történt, amikor az új főtitkár az 1939-es konferencia megtartása érdekében lobbizott Patakynál.40

Budapest és a magyar csoport

A Dísz-tér és a miniszterelnökség a Kongresszust a magyar külpolitika mellékszálának, olyan „hadszíntérnek” tekintette, ahol határon túli magyar kisebbségi politikusokat állíthatott csatasorba, elsősorban a nemzetközi közvélemény befolyásolása céljából. Az ügy természeténél fogva nagy súlyt fektetett arra, hogy a szervezet titkos anyagi támogatására ne derüljön fény, bár a magyar csoport vezetőinek magyarországi kapcsolatai természetesen nem maradtak rejtve a szomszéd államok kormányai előtt. Tudták, hogy azok folyamatosan kapcsolatban állnak Budapesttel, s biztosak lehettek abban, hogy a Kongresszus ülésein követett taktika kialakítása a magyar hivatalos körök tudtával és beleegyezésével történik.41

Már az első kongresszus előtti egyeztetések nyilvánvalóvá tették, hogy Budapest szigorúan felügyelni kívánja a résztvevők kiválasztását. Ez a tény nem jelentette azt, hogy a külügyminisztérium állította volna össze a kiutazók listáját, de azt igen, hogy fenntartotta magának a jogot, hogy áldását adja a döntésekre. A csehszlovákiai és a romániai magyarok esetében ekkor semmi gond nem merült fel, hiszen ezekből az országokból a pártok olyan személyeket kívántak Genfbe küldeni, akik múltjuk, és akkori pozícióik révén élvezték Budapest bizalmát. Az SzHSz államban azonban a magyar párt helyzete jóval bizonytalanabb volt, ezért hiába akarták a tényleges vezetők egyikét, a Magyar Párt társelnökét, Várady Imrét az ügynek megnyerni, próbálkozásukat nem koronázta siker.42 Jobb híján tehát be kellett érniük az addig jószerével ismeretlen Deák Leóval. Támogatásához azonban elegendő volt, hogy a párt feltétlenül megbízható – ha akkor még nem is élvonalbeli – politikusaként ismerték.43 Mivel azonban Deák kiutazása bizonytalan volt, s hírét vették, hogy Flamm József, a Délbácska baloldali belgrádi munkatársa ki kíván utazni Svájcba, felhívták Baranyai figyelmét annak „megbízhatatlan” politikai irányultságára, felszólítván őt – s rajta keresztül a magyar csoport tagjait is – a vele szembeni legteljesebb rezerváltságra.44

Természetesen a képviselők is ismerték a játékszabályokat, amit az is bizonyít, hogy amikor Jakabffy 1929-ben be szerette volna vezetni Ambrózyt a nemzetközi munkába, s ennek kiindulópontjaként magával akarta vinni Genfbe, nem mulasztotta el előtte tervéről megkérdezni a külügyminisztériumot.45 Tette ezt annak ellenére, hogy a bánáti tagszervezet elnöke már régóta ismert politikus volt, akinek megbízhatóságához kétség sem fért.

Budapest felügyeletét legjobban mégis talán egy Szüllő által 1937. február 3-án Patakynak címzett levél bizonyítja. Ebben Szüllő a következőket írta: „Rómából való visszajöttemkor Majthényi László azzal fogadott, hogy Budapesten a londoni kisebbségi konferenciára mellém őtet küldötték ki. Engemet az életben már semmi sem lep meg, ezt a fait accomplit is elfogadtam, bár én Londonban inkább egy agilis fiatal és az idegen nyelveket értő kompanistát szerettem volna, mint egy idősebb felvidéki bárót, aki ősei nyelvét tökéletesen bírja s a latin ideológiában, a szintaxisban erős.”46

A külügyminisztériumnak természetesen csak a magyar pártok által kiküldött személyekre lehetett befolyása, ezért amikor 1931-ben Deák és Strelitzky másodszor is csak késve kapta meg útlevelét, s a jugoszláv kormány magyar exponensének tekintett Szántó Gábor47 jelent meg Genfben azzal az igénnyel, hogy a Választmány ismerje el őt a jugoszláviai magyarság hivatalos képviselőjének, a várható fejleményekről előre értesült apparátus elküldte megfigyelőként a nem sokkal korábban Magyarországra áttelepült Prokopy Imrét48 is, hogy tartsa szemmel a Pesten is árulónak tartott politikust.49 Abban természetesen bízhatott, hogy a másik két államból érkező magyar képviselők megakadályozzák majd a szabadkai politikus felvételét, de azért – biztosítékként – szükségesnek látta egy a helyi viszonyokat kitűnően ismerő személy csatasorba állítását is.

Budapest és a magyar csoport közötti információáramlás elsősorban a szervezetben formális, vagy informális kapcsolatai révén fontos szerepet betöltő képviselőkön keresztül zajlott. Ez nem jelentette azt, hogy a külügyminisztériumba, illetve a miniszterelnökségre ne érkeztek volna jelentések más, a kongresszuson szintén résztvevő politikusoktól is, de az írásbeli beszámolók és szóbeli jelentések túlnyomó többsége Szüllőtől, Flachbarthtól és Jakabffytól származik.50

Az 1925-ig még többnyire Budapesten élő Szüllőt a magyar kormány támogatásával, illetve nyomására választották meg az Országos Keresztényszocialista Párt élére.51 A kérlelhetetlenül negativista meggyőződésű politikus 1938-ig folyamatosan tagja volt a csehszlovák parlamentnek, s pozíciója, valamint hihetetlen aktivitása révén talán ő volt a csehszlovákiai politikai élet, és a magyar pártviszonyok egyik legjobb felvidéki ismerője. Egészen az első bécsi döntéssel bekövetkezett határváltoztatásokig, amikor is a magyar felsőház tagja lett, folyamatosan kapcsolatban állt a külügyminisztériummal és a miniszterelnökséggel. A követség, illetve a konzulátus jelentéseiben időnként „Éva” fedőnév alatt szereplő politikus rendszeresen beszámolt a csehszlovákiai belpolitikai eseményekről, a magyar pártok lépéseiről, a pártokon belüli, illetve a pártok közötti feszültségekről. Mivel ő volt a csehszlovákiai magyar pártok „külpolitikusa”, aki egyaránt részt vett az Interparlamentáris Unió, a Népszövetségi Ligák Uniója, valamint a Nemzetiségi Kongresszus ülésein is, a nemzetközi fórumokon szerzett tapasztalatait is rendszeresen továbbította Budapestre. Ha a külügyminisztérium, vagy Pataky személyesen találkozni óhajtott vele, vagy esetleg utasította valamire, akkor a számjeltáviratokban Szüllőt a 220-es kódszám fedte. Jelentéseit rendre a magyar kirendeltségeken keresztül juttatta el a címzetteknek. Bár az ő esetében a szervezetet érintő kapcsolattartásban jórészt az írásbeli beszámolók domináltak, időnként azért Budapesten is megjelent.

A Kongresszus ügyeit illetően Szüllő mellett Flachbarth is jelentett Budapestnek. Több okból is. Egyrészt, mert a magyar pártok prágai irodájának vezetője többször is helyettesítette Szüllőt a választmányi üléseken. Másrészt pedig, mert 1926 és 1928 között az ő feladata volt a külügyminisztériumból és a miniszterelnökségről Ammendének küldött összegek eljuttatása a címzetthez.52 Miután Flachbarth a Tuka-ügy kapcsán gyanúba keveredett, s félő volt, hogy letartóztatják, először Bajorországba menekült, majd onnan később Budapestre költözött.53 Itt továbbra is kapcsolatot tartott a miniszterelnökséggel, amely 1932-ben megfigyelőként el is küldte a bécsi kongresszusra.54 A szervezettel tehát nem szakadt meg teljesen a kapcsolata, sőt amikor 1937-ben a Kongresszus elhatározta egy újabb kötet kiadását a kisebbségek aktuális helyzetéről, ő véleményezte a tervezetet a hivatal számára.55

Bár Jakabffytól is maradtak fenn írásos beszámolók a külügyminisztérium aktáiban, az ő kapcsolattartási módja jelentősen különbözött Szüllőétől. Az ő esetében elsősorban a szóbeliség dominált. Családja történetéről írott munkája arról tanúskodik, hogy évente többször is megfordult a magyar fővárosban, sőt Ammendével is többször találkozott itt.56 Ez úgy volt lehetséges, hogy jugoszláviai kollégáival ellentétben állandó útlevéllel rendelkezett, s az utazásokat családi kapcsolatai is szükségessé és lehetővé tették számára. Egyértelmű, hogy Jakabffy nemcsak az utazási költségek felvétele céljából jelent meg a külügyminisztériumban és a miniszterelnökségen, mint ahogy azt – többek között – 1926. augusztus végi/szeptember eleji Khuen-Hédervárynál, vagy 1928. augusztus 6-án Apornál tett látogatása is bizonyítja.57

A többiekről – elsősorban a jugoszláviai küldöttekről – ebben az összefüggésben nem sokat tudunk. Annyi bizonyos, hogy ha máskor nem is, kiutazásuk előtt rendszeresen megjelentek Budapesten – már csak az utazási költségek miatt is. Joggal feltételezhető, hogy ilyenkor ők is beszámoltak az illetékeseknek. A jugoszláviai belpolitikai viszonyok ismeretében egyáltalán nem meglepő, hogy Deákék az információs körforgásban csak marginális szerepet játszottak.58

A szervezetben résztvevő magyar küldöttek egyszerre sohasem találkoztak Budapesten. Egyrészt nem is lett volna egyszerű összehangolni az érintettek programjait, másrészt a jugoszláviaiak útlevél-elbírálására amúgy sem lehetett volna egy összejövetelt építeni. Valójában azonban erre nem is volt égető szükség, mivel a vezető szerepet vivők közül valaki mindenképpen megjelent Budapesten, ráadásul a kongresszus megnyitója előtt bőven volt lehetőség információcserére, és egyeztetésre is.

A külügyminisztérium és a magyar résztvevők közötti kapcsolattartás speciális eleme volt, hogy a Népszövetség mellett működő magyar képviselet rendszeresen ebédre, vagy vacsorára hívta meg a küldötteket.59 Ezek az asztal melletti beszélgetések nemcsak azért voltak hasznosak, mert ezáltal a diplomaták értesülhettek a Kongresszuson történtekről, hanem azért is, mert a külképviselet is tájékoztatni tudta őket a nemzetközi kisebbségvédelemmel kapcsolatos legújabb fejleményekről, a nagypolitikai összefüggésekről és adott esetben petícióik állásáról is.60

Az 1925-ös konferencián való részvétellel ki is alakult a kisebbségi politikusoknak az a köre, amelyre Budapest a későbbiekben is bázisként tekinthetett. Ez a kör a későbbiekben bővült, majd változott is kissé összetételében (elsősorban Törley 1927-es, Flachbarth 1929-es kényszerű áttelepülése, valamint Jakabffy 1937-es önkéntes távolmaradása folytán), de az egész időszakra érvényes maradt, hogy a külügyminisztérium, illetve a miniszterelnökség a már bevált személyek részvételével szemben nem fogalmazott meg kifogást.61 A 13 év alatt mindössze néhány esetben merültek fel kérdőjelek a képviselők alkalmasságával kapcsolatban.

Először 1928-ban, a Népszövetségi Ligák Uniója állandó kisebbségi bizottságának júliusi, hágai ülésével kapcsolatban vetődött fel a magyar résztvevők magatartásának kérdése. A politikai osztály vezetőjénél ugyanis augusztus 6-án megjelent Jakabffy, majd két napra rá Ammende, s mindketten felhívták Apor figyelmét a magyar képviselet „elégtelen voltára”.62 A kritika lényegében Szüllő nyilvános tevékenységére összpontosult. Jakabffy szerint a csehszlovákiai politikus agresszivitása, személyeskedése mindenkiben antipátiát keltett, ezért azt javasolta, hogy augusztus 26-án, még a genfi út előtt Balogh, Flachbarth, Szüllő és az ő részvételével hívjanak össze egy megbeszélést Budapesten, amelyen a konferenciákon való szereplést át lehetne beszélni. Javasolta az illetékeseknek, hogy figyelmeztessék a képviselőket az együttműködés fontosságára, és arra, hogy előadásaikat már-már tudományos objektivitással tartsák meg, s óvakodjanak attól, hogy viselkedésük alapján a Rothermere-akció propagandistáinak tartsák őket.63

Túlzás lenne azt állítani, hogy a két egymástól teljesen eltérő habitusú politikus között komoly ellentét, vagy tartós feszültség lett volna. Arról nem is beszélve, hogy magyar kisebbségi politikusként mindkettőjük végső célja ugyanaz, a területi revízió volt. A konstruktívabb, objektivitásra törekvő Jakabffy egyszerűen nem tartotta célravezetőnek Szüllő tudatosan felvállalt konfliktuskereső, cinikus stílusát. Fenntartásihoz feltehetően hozzájárult az is, hogy Szüllőben érezhetően jelenvolt az utódállamok vezető népeivel szemben érzett magyar felsőbbrendűség-tudat is, amit az erdélyi Jakabffy mindig is kifejezetten károsnak tartott.64 Az elégedetlenség azonban kölcsönös volt, mert Szüllő alig egy hónappal később következőket írta Jakabffyról a külügyminisztériumnak: „Jakabbfynál bizonyos felvilágosításokra van szükség, mert ő öncélnak gondolja a kisebbségi konferenciát, meg van hatva annak nagyságától, és nehezen tudja belátni azt, hogy a mi célunk nem az, hogy mi megelégedett kisebbségek legyünk valamely országban, de a mi végső célunk az, hogy mi ne legyünk abban az idegen országban kisebbségek.”65

Nem tudni, hogy a Jakabffy által javasolt augusztus 26-i megbeszélésre végül sor került-e, az azonban tény, hogy Szüllő modora és taktikája az évek során mit sem változott. Jakabffy valószínűleg beletörődött ebbe, mint megváltoztathatatlanba. Emellett az elkövetkezendő években neki is egyre több fenntartása fogalmazódott meg a Kongresszus vezetésével és irányvonalával szemben, ami nem egyszer őt is rendkívül határozott – igaz színfalak mögötti – fellépésre sarkallta.

Az augusztus 8-i beszélgetésen Ammende felhívta Apor figyelmét Balogh Arthur passzivitására is. A jogászprofesszor a főtitkár szerint nem ismerkedett, és csak magába zárkózottan ült a konferenciákon. Ráadásul nem volt jó előadó, mivel előadásai szövegét felolvasta, s állítólag a vitákban sem állta meg a helyét. Ezért felvetette, hogy amennyiben a külügyminisztérium egyetért, Balogh helyett a jövőben inkább Ambrózy legyen az erdélyi magyarok másik képviselője. Ambrózy 1928-ban meg is jelent a konferencián, de nem vált be, ezért soha többé nem utazott Genfbe. Balogh viszont 1935-ig még ötször vett részt a kongresszusokon. Budapest és a magyar párt feltehetően azért tartott ki mellette, mert a kisebbségi jogok nemzetközileg elismert szakértője volt, s mint ilyen, elemzéseit szakmai érvekkel hitelesen támaszthatta alá.66 Ezen kívül ott volt mellette Jakabffy, aki a társasági érintkezésben tapasztalható hiányosságait kitűnően ellensúlyozhatta. Ráadásul többször is előfordult, hogy nem csak ketten utaztak Romániából Svájcba, hanem hárman.

1928 után csupán egyetlen esetben találunk feljegyzést arról, hogy Budapestnek fejtörést okozott volna a magyar képviselők személye. Ez a dokumentum is csak közvetett bizonyítéknak tekinthető, mivel nem a külügyminisztériumban, vagy a miniszterelnökségen született, hanem Wilfan dolgozószobájában, 1937. decemberében.67 A feljegyzés az elnök, Graebe és Uexküll eszmecseréjéről készült. A jövő évi kongresszussal kapcsolatban Graebe ismertette a többiekkel azt a beszélgetést, amelyet Patakyval folytatott Berlinben. Graebe szerint az államtitkár ebben nemcsak a magyarországi németek kérdésére tért ki, hanem a magyar delegáltak körére is. Pataky állítólag két személlyel kapcsolatban gondolkodott változtatáson: egyfelől nyomást akart gyakorolni Jakabffyra, hogy az ismét kapcsolódjék be a szervezet munkájába, másfelől Szüllőt valaki mással akarta pótolni. Ha voltak is az államtitkárnak ilyen tervei, nem valósította meg őket. Az sem lehetetlen azonban, hogy csak azt mondta Graebenek, amit az amúgy is szívesen hallott. Jakabffy kilépése ugyanis presztízsveszteséget jelentett, ráadásul kellemetlenül érinthette a németeket, hogy a legkonstruktívabb magyar politikus éppen a német kisebbségek magatartására és a német kisebbségpolitikára hivatkozva szakította meg kapcsolatait a Kongresszussal. Szüllő esetleges lecserélése pedig biztosan örömmel töltötte volna el őket, mivel annak tevékenysége gyakorlatilag a kezdetektől fogva szálka volt mind az elnök, mind a német vezetők a szemében.

A magyar résztvevők és a szervezet viszonya

Az évente kiadott kongresszusi beszámolók azt sugallják, hogy a megjelentek között egy-két kivételes esettől eltekintve teljes harmónia uralkodott. A közös cél iránt elkötelezett, felelősségtudattól áthatott, többé-kevésbé azonos platformon álló közösség képe bontakozik ki az olvasó előtt. Ez azonban így természetesen nem volt igaz. A beszámolók az előadások tisztázott változatait tartalmazták, s az üléseken kialakult nézeteltéréseket letompított formában adták vissza. Ráadásul a kötetekbe nem kerültek bele a bizottsági ülések jegyzőkönyvei sem. Ezért a magyar csoport vezetőinek viszonya a Kongresszushoz, illetve annak irányító személyiségeihez nem rekonstruálható ezek alapján a források alapján.

A magyar képviselők minden évben megjelentek az üléseken, s kivették részüket a szakmai munkából: előadásokat tartottak, s néhányan közülük tagjai voltak valamelyik bizottságnak is. Természetesen a többnyire háromnapos rendezvények kitűnő lehetőséget kínáltak arra is, hogy a többi küldöttel is megismerkedjenek, s tájékozódjanak más kisebbségek helyzetéről is.68 A legtöbb másnemzetiségű résztvevővel azonban természetszerűleg nem alakíthattak ki komolyabb kapcsolatot, mivel a szervezet évente csupán egy konferenciát tartott, s így a következő kongresszusig nem volt lehetőség újabb találkozásra. Ezért a magyar csoport, pontosabban a csoporton belül is meghatározó szerepet játszó politikusok kapcsolatrendszerében elsősorban a főtitkár, az elnök, és néhány német küldött, illetve választmányi tag kapott meghatározó szerepet.

A szervezetben viselt tisztsége alapján Szüllő Géza volt a magyar csoport vezetője. A rendkívül impulzív, magas konfliktustűrő képességgel megáldott – egyébként valóban rendkívül szellemes – elnökségi és választmányi tag a választmányi üléseken, sőt némileg enyhébb formában a kongresszusokon is lényegében ugyanazt a taktikát és stílust képviselte, mint a csehszlovák parlamentben.69 Nem véletlen, hogy a Németországi Népszövetségi Liga képviseletében 1926-ban megfigyelőként Genfben megjelent Otto Junghann70 elsősorban az ő és Flachbarth fellépésére alapozva jelentette a német külügyminisztériumnak, hogy „a magyaroknak természetüknek megfelelően kevésbé fontos az egyes problémák szakszerű feldolgozása, és a nemzetközi kisebbségi mozgalmat mindenek előtt közvetlen propagandahatása alapján szemlélik.”71 Szüllő ugyanis már a második kongresszuson megsemmisítő kritikát akart gyakorolni megnyitóbeszédében a Népszövetség fölött, s csak az Elnökség nyomására volt hajlandó kihúzni szövegéből a legkeményebb megállapításokat.72

Ezek után nem meglepő az Ammende és Szüllő között kialakult és állandósult feszültség, amely valójában sohasem oldódott fel teljesen. Míg ugyanis Szüllő a Kongresszust szigorúan a kisebbségi propaganda nemzetközi színterének tekintette, addig Ammende helyet keresett a szervezetnek a nemzetközi politikai porondon, és semmi sem hiányzott neki kevésbé, minthogy a radikális hangvétel eluralkodása esetén a Kongresszust revizionista gyülekezetnek könyveljék el.73 Ez teljesen ellehetetlenítette volna a szervezetet a Népszövetség előtt, de a német kormányt is kezdeti tartózkodó, majd támogató hozzáállásának gyökeres felülvizsgálatára késztette volna.

Szüllő valójában elismerte Ammende képességeit, tehetséges embernek tartotta, akinek figyelemre méltó kapcsolati hálót sikerült kiépítenie.74 De már 1928-ra kialakult benne az a meggyőződés, hogy a főtitkár elsősorban német érdekeket szolgál, a magyar törekvéseket pedig háttérbe igyekszik szorítani.75 Szüllő ezt természetesen nem nézte tétlenül, s a választmányi üléseket lényegében harctérré változtatta. Tökéletesen tisztában volt azzal, hogy hozzáállásával nem szerzett híveket magának kollégái között, s érezte azt is, hogy Ammende sem kedveli, sőt egyenesen tart tőle.76 Ebben nem is tévedett. A főtitkár 1928. augusztusában Apornál tett látogatása során lényegében panaszt tett Szüllőre a külügyminisztériumnál. Természetesen nem vádaskodott, hisz ezzel felkelthette volna az illetékesek ellenérzését, hanem az egész ügy, s benne a magyar érdekek veszélyeztetését rótta fel neki. A főtitkár valóban tartott attól, hogy a csehszlovákiai magyar politikus nemzetközi porondon való fellépéseivel komoly károkat okozhat a kisebbségek ügyének. Ezt bizonyítja egy Wilfannak írt levele is, amit a Népszövetségi Ligák Uniójának brüsszeli ülése előtt küldött el az elnöknek: „Hogy mi a teendő Brüsszelben, kézenfekvő. Azt hiszem, az lesz a legfontosabb, hogy egységes irányvonalat alakítsunk ki a magyarokkal, hogy azok (Szüllő is jön) ne essenek ki a szerepükből, és ezzel ne dezavuáljanak minket.”77 Ezek után érthető, hogy Ammende Szüllővel szemben megpróbált a jóval konstruktívabbnak tartott Jakabffyra támaszkodni, s igyekezett bevonni őt a háttérben folyó előkészítő munkálatokba.

Az 1928-tól kezdve szintén Bécsben élő, Ammendével, szorosan együttműködő Wilfan iránt Szüllő kifejezett ellenszenvet táplált. Ennek több oka is volt. Az elnök a magyar politikussal ellentétben óvatos, főleg közvetítő szerepre törekvő személyiség volt. Ráadásul szoros kapcsolatban állt a mindenkori jugoszláv külügyminisztériummal, ezért Szüllő a magyar érdekekkel törvényszerűen szembenálló szláv lobby egyik vezéralakját látta benne.78 Minden fenntartása ellenére tisztában volt azonban azzal, hogy a Kongresszusnak szüksége van Wilfanra, mivel távozása esetén még inkább nyilvánvalóvá vált volna a szervezet német és magyar orientációja.79 Ennek ellenére távol állt tőle, hogy kerülje vele a konfliktusokat, s ezeket az ütközéseket Wilfan meglehetősen nehezen viselte. Az 1937-es első, bécsi választmányi ülésen történtekről például a magyar delegált a következőképpen számolt be: „Wilfan egy prófétai szellemű beteg szlovén agitátor. Újból majd megütötte a szél, amikor rámásztam. Mindenesetre látom azt, hogy hogy gyűlölnek bennünket a szlávok, de ez ad nekem erőt.”80 A Szüllő által regisztrált ellenérzés valóban élt Wilfanban, és nemcsak azért mert az ő stílusától meglehetősen távol állt annak rámenőssége. A Kongresszus elméleti kérdéseket boncolgató gyakorlata valójában megfelelt neki, s ez ellen feltehetően a jugoszláv kormány sem emelt vétót, mivel az alapszabály nem engedett teret az elszakadási törekvések artikulálásának. A Kongresszus „akadémikus jellege miatt” Szüllő egyébként nemcsak az elnököt és Ammendét kárhoztatta, hanem a zsidó csoport vezetőjét, Leo Motzkint is.81

A Szüllő jelentéseiben szereplő német kisebbségi politikusok közül talán Wilhelm Medingerről82 és Paul Schiemannról83 volt a jobb véleménnyel. Medinger azonban 1934-ben elhunyt, Schiemann pedig a nemzetiszocialista hatalomátvétel után gyorsan elvesztette addigi meghatározó pozícióját a német kisebbségek nemzetközi aktivitásának szervezésében, s visszavonult a Kongresszustól. Ekkor már lényegében Hasselblatt kezében volt a német kisebbségi vezetők koordinálása, s Ammende halála után Uexküllel közösen – Wilfannal együttműködve – átvették a szervezet tényleges irányítását. Szüllő hozzájuk fűződő kapcsolatát is a magyar érdekek szempontjából értékelte. Bár egyáltalán nem rokonszenvezett a nemzetiszocialista ideológiával, a szervezetben 1934 után megerősödő radikális német vonal képviselőit mégsem elsősorban világnézeti alapon kritizálta, hanem aszerint, hogy gyakorlati lépéseik mennyire feleltek meg az általa helyesnek tartott magyar elvárásoknak. Az általa „náci féle kábult hegeli meghatározásoktól konfúzussá lett félfilozófus”-ként emlegetett Hasselblatton lényegében ugyanazt kérte számon, mint Ruthán, a Szudétanémet Párt külpolitikusán, nevezetesen, hogy túlságosan passzívak.84 Hasselblatt és Szüllő között a viszony végül annyira megromlott, hogy a magyarországi németek képviselete körül évek óta tartó huzavona a stockholmi konferencia szünetében már kölcsönös fenyegetésbe, és egymás nyílt kioktatásába torkollott.85

Míg Szüllőnél lényegében nem figyelhető meg lényegi fejlődés a Kongresszushoz, s annak meghatározó politikusaihoz fűződő viszonyában, addig a magyar csoport másik vezéregyénisége, Jakabffy hozzáállásában az évek során komoly változások következtek be. A romániai politikus a Kongresszus törekvéseinek lelkes támogatásától a harmincas évek második felére eljutott a szervezetből való önkéntes kilépésig. Szemben Szüllővel, aki már az első évek elméleti problémákat tisztázó konferenciáit is tulajdonképpen időpocsékolásnak tartotta, Jakabffy kezdetben optimistán tekintett az új kezdeményezésre, s a munkából is lelkesen vette ki részét. Nyugodt, megfontolt politikusként arra törekedett, hogy a kisebbségek együttműködésének meghirdetett jelszava ne maradjon üres szó. Ráadásul a problémákhoz igyekezett konstruktívan közelíteni, s az időnként fellángoló ellentéteknek inkább az elsimítására, mintsem a kiélezésére törekedett. Emellett a többiekhez – elsősorban a szláv képviselőkhöz – fűződő viszonyát nem terhelték meg olyan előítéletek, mint amilyenek Szüllő esetében dokumentálhatóan léteztek. Az ő személyes kapcsolata a Kongresszus két első emberével még a legkritikusabb pillanatokban sem volt olyan feszült, mint csehszlovákiai kollégájáé.

Ammendének már az első konferenciát megelőző grémium-ülésen feltűnt Jakabffy tehetsége és konstruktív hozzáállása. A második kongresszus előtt élénk levelezést folytattak a szervezet jövőjével kapcsolatban, s a főtitkár rögtön fel is kérte egy előadás megtartására.86 Jakabffy személye feltűnt a megfigyelőként megjelent Otto Junghannak is, aki jelentésében a magyar politikust egyértelműen a magyarok vezető koponyájának tartotta, aki kitűnő referátumával – a többiekkel ellentétben – a szakmai munkához is komolyan hozzájárult.87 Ettől kezdve Jakabffy és Ammende folyamatosan tartotta a kapcsolatot. Leveleztek egymással, s a főtitkár többször is felkereste az erdélyi politikust zaguzséni otthonában.88 Ezen kívül többször találkoztak egymással Budapesten is. Ammende – valószínűleg nem utolsó sorban Szüllő ellensúlyozása céljából – többször is megkérte az egyébként semmilyen hivatalos tisztséggel nem rendelkező Jakabffyt, hogy egyes választmányi üléseken jelenjen meg. Ez a többé–kevésbé szoros kapcsolat lényegében Ammende haláláig megmaradt, még ha az idők során Jakabffy kezdeti, szinte feltétlen egyetértése el is tűnt, s átadta helyét egy az elméleti munka korlátozását, s a magyar csoport érdekeinek megjelenítését követelő attitűdnek.

Jakabffy, aki egy évvel azelőtt Ammendével közösen még Szüllő visszafogására kérte a külügyminisztériumot, 1929-ben már arra igyekezett rászorítani Ammendét, hogy a konferenciákat a kisebbségek helyzetének bemutatására használják fel. A főtitkár és az elnök kezdeti idegenkedése, majd később a javaslat nyomán a kisebbségek helyzetét nyomtatásban is bemutató, Helyzetjelentések című kötet lassú előkészületi munkálatai miatt a romániai politikus bizalma kissé megrendült Ammendében.89 A jugoszláviai magyarok útlevélproblémái sem járultak hozzá a kettejük közti bizalom további mélyüléséhez. Ennek ellenére – ha hinni lehet Ammendének – Jakabffy járta ki Budapesten, hogy az 1933-as kongresszuson való magyar részvételt ne kössék a statútum megváltoztatásához.90 A következő évben viszont már ő erőszakolta át egy a kisebbségek sérelmeinek nyilvános megtárgyalására hivatott szakbizottság szakmai előkészítését.91

Jakabffy kritikus hozzáállásának erősödéséhez nemcsak az a tény járult hozzá, hogy a kisebbségi sérelmek megvitatása szigorúan elméleti síkon zajlott a konferenciákon. Legalább ennyit nyomott a latban, hogy az utódállamokban a német és a magyar kisebbségek együttműködése – néhány gyorsan múló epizódtól eltekintve – a német kisebbségi vezetők követendőnek tartott stratégiája miatt nem valósult meg. A számára ellenszenves nemzetiszocialista Deutschtumspolitik előretörése, s a német kisebbségek – többek közt ezzel is összefüggő – harmincas évek eleji radikalizálódása pedig tovább csökkentette bizalmát a német küldöttekben. 1935-ös kongresszusi képviselőikre már úgy emlékezett vissza, mint akik „erősen a hitleri szellem hatása alatt álltak”.92 Jakabffyt az is mélyen felháborította, hogy a magyarországi németek képviseletének kérdésében az Európai Német Népcsoportok Szövetsége szembeszállt a magyar kormánnyal, magának vindikálta a képviselő-elismerés jogát, ezzel kvázi illegitimnek bélyegezve az Magyarországi Német Népművelődési Egyesületet.93 Ez volt számára az utolsó csepp a pohárban. A kérdésről személyesen is tárgyalt Uexküllel és Wilfannal, majd 1937. június közepén bejelentette távolmaradását a szervezettől.94 Wilfan, akivel egyébként Jakabffy mindvégig jó személyes kapcsolatban maradt, hiába próbálta rábeszélni döntése megváltoztatására.95

Míg a csehszlovákiai és romániai képviselők kapcsolatai meglehetősen jól dokumentálhatók, a jugoszláviai magyar résztvevők esetében az írásos anyagok csekély száma miatt többnyire csak következtetni lehet. Az értékelhető információk nagy része azokból a levelekből és beszámolókból származik, amelyek – akár csak utalás szintjén is – velük foglalkoznak.

A jugoszláviai Magyar Párt politikusainak mozgásterét jelentősen behatárolta a mindenkori kormány velük szemben alkalmazott útlevél-politikája. Csehszlovákiai és romániai kollégáikkal szemben ugyanis ők – különösen 1929 után – nem utazhattak ki bármikor szabadon az országból. Ezért aztán a kongresszusok előkészítésébe is csak ritkán kapcsolódhattak be, mivel a választmányi ülésekre csak elvétve engedték ki őket. Nem véletlen, hogy esetükben a konferenciákon való megjelenés ténye már önmagában véve is nagy eredménynek számított. A kiutazáshoz szükséges hatósági engedélyeket általában Wilfan intézte el nekik, ezért érthető, ha számukra a szervezet vezetőségéből az elnök személye vált kulcsfontosságúvá. Az a néhány rendkívül udvarias, többnyire a kiutazással kapcsolatos intervenciót kérő levél, amely Strelitzkytől és Deáktól az elnöknek címezve fennmaradt, nem árul el semmit arról, hogy milyen volt a tényleges kapcsolatuk. Egy Ammende által Wilfannak írt levél azonban arról árulkodik, hogy viszonyuk nem lehetett teljesen felhőtlen. A levélben a főtitkár arra kérte az elnököt, hogy ha Belgrádba utazik, feltétlenül keresse fel a magyar képviselőket, s ha lehet, vacsorázzon is együtt velük. Ammende szükségesnek látta a szlovén politikus ódzkodását azzal az érvvel eloszlatni, hogy „magánszemélyként őszinte és kedves emberek”.96 Ez a bizalmatlanság valószínűleg nem személyes természetű volt, hanem sokkal inkább a magyar csoport követelései és a Wilfan által követendőnek tartott kongresszusi irányvonal közötti ellentétből táplálkozott. Arra nézve nincsenek feljegyzéseink, hogy miként csapódott le Deákékban a jugoszláv kormány 1930-as és 1931-es kísérlete, amellyel meg akarták nehezíteni, illetve a második évben mag akarták akadályozni, hogy időben kiérkezzenek Genfbe. Ugyanígy csak tapogatózhatunk, ha Deák radikális felszólalásainak, vagy Strelitzky „autoriter rendszerekről” tartott, lényegében Jugoszláviát is bíráló 1935-ös hozzászólásának Wilfanra gyakorolt hatását keressük.97 Az általános politikai helyzetet figyelembe véve azonban nagyon valószínű, hogy az érintettek egyik eseményt sem tekintették bizalomerősítő jellegűnek.

Annak ellenére, hogy Deákék a kongresszusok előkészítéséből nem vehették ki részüket, Ammendével való kapcsolatuk nem merült ki az évenkénti konferenciák alatti beszélgetésekben. A főtitkár ugyanis délkelet-európai utazásai során többször is felkereste a magyar vezetőket, általában otthonukban.98 Nemcsak helyzetükről tájékozódott, hanem a Magyar Párt prominenseit többször is összehozta a németek vezető politikusaival annak reményében, hogy azok közös stratégiát dolgoznak ki érdekeik védelmére. Ez a törekvés azonban egyszer sem vezetett eredményre. A Deák által 1929-ben és 1934-ben tartott, az elméleti munka háttérbe szorítását követelő felszólalások a főtitkár számára egyébként ugyanolyan kellemetlenek lehettek, mint Szüllő, vagy Jaross hasonló megnyilvánulásai. A fent említett, Wilfannak írt levélben található idézet azonban arról tanúskodik, hogy Ammende számára az is teljesen világos volt: a jugoszláviai magyarok mindenkor a másik két utódállam magyar kisebbségi vezetőivel összhangban, Budapest felügyelete alatt és annak irányítása szerint lépnek fel a szervezetben…

1 A Kongresszus tevékenységéről lásd Bellér Béla: Az Európai Nemzetiségi Kongresszusok és Magyarország a kisebbségvédelem rendszerében. 1925–1929. Századok, 1981. 5. sz. 995–1040; Eiler Ferenc: Az Európai Nemzeti Kisebbségek Kongresszusainak határozatai 1925–1937. A JATE Történész Diákkör kiadványa, Szeged, 1996; Eiler Ferenc: „Kisebbségi külpolitika” Csehszlovákiai magyar részvétel az Európai Nemzetiségi Kongresszus tevékenységében 1925–1938. Fórum, 2005. 3. sz. 123–140; Eiler Ferenc: Kisebbségvédelem és/vagy revízió? Magyar törekvések az Európai Nemzetiségi Kongresszuson 1925–1939. Gondolat, 2006. (megjelenés előtt); Rudolf Michaelsen: Der Europäische Nationalitäten-Kongreß 1925–1928. Aufbau, Krise und Konsolidierung. Verlag Peter Lang, Frankfurt am Main – Bern – New York – Nancy, 1984; Sabine Bamberger-Stemmann: Der Europäische Nationalitätenkongreß 1925 bis 1938. Nationale Minderheiten zwischen Lobbyistentum und Großmachtinteressen. Verlag Herder-Institut, Marburg, 2000.

2 Ewald Ammende (1892–1936) Balti német újságíró, kisebbségi politikus. Jómódú kereskedőcsalád sarja. Rigában, Kölnben és Tübingenben közgazdaságot tanult, majd apja kereskedőházában dolgozott. A háború után a Rigasche Rundschau részvényese, munkatársa és a kiadó igazgatója 1919–22 között. Ez idő alatt az újság genfi tudósítója. Eztán Rigából visszatért Észtországba, ahol bekapcsolódott a kisebbségi autonómiáról folytatott tárgyalásokba. 1922-ben az Európai Német Népcsoportok Szövetségének egyik kezdeményezője és alapítója. Az Európai Nemzeti Kisebbségek Kongresszusának összehívója, majd a szervezet főtitkára. A súlyos cukorbetegséggel küszködő politikus 1936-ban egy világkörüli út során agyvérzést kapott, és Pekingben hunyt el.

3 A németországi kisebbségek, s velük szolidaritást vállalva további 4 lengyel kisebbség a harmadik kongresszus után lépett ki a szervezetből, pángermán törekvéseket látva annak hátterében. A lépés mögött a kortársak – feltehetően joggal – a lengyel kormány befolyását sejtették. A 7 zsidó kisebbség azután hagyta el a szervezetet, hogy a Kongresszus az érvényben lévő alapszabályra hivatkozva nem volt hajlandó nyilvánosan elítélni az 1933-as németországi antiszemita atrocitásokat. Eiler Ferenc: Nemzetközi kisebbségi kongresszusok a két világháború között. Regio, 1996. 3. sz. 150–151.

4 A lengyelországi ukránok az első két évben csak megfigyelőként vettek részt a Kongresszus ülésein, mivel az önrendelkezési joghoz ragaszkodva kevesellték a Kongresszus maximális célkitűzését, a kulturális autonómia kiharcolását. Később taktikai okokból elfogadták a szervezet alapszabályát, de az üléseken gyakran intéztek kirohanásokat – teljesen szabályellenesen – a lengyel állam kisebbségpolitikája ellen.

5 A magyar politikusok közéleti tevékenységéről összefoglalóan lásd a Táblázat 2-t.

6 Palásthy életrajzáról csak töredékes információk állnak rendelkezésre, ezért az elemzésben csupán végzettségét, és párttisztségét vehettük figyelembe.

7 A részvétellel kapcsolatos adatok a Kongresszus 1925–38 között évente megtartott összejöveteleinek megjelentetett jegyzőkönyveiből származnak. Sitzungsbericht des Kongresses der organisierten nationalen Gruppen in den Staaten Europas. Wilhelm Braumüller Verlag, Wien – Leipzig.

8 Jakabffy Elemér: Adatok családunk történetéhez. (kézirat) TLA, KV. K 3066/2005. 23.

9 Az 1932-es bécsi konferencián pl. Esterházy Csehszlovákiát nyíltan bíráló felszólalása és az olaszországi szlovén elnökkel, Josip Wilfannal való pengeváltása óriási botrányt okozott. A vita jegyzőkönyvezett szövegét lásd Sitzungsbericht […] 1932. 125–129. Jaross is felsorakozott Esterházy véleménye mögé: „Eljön az idő, – mondta – amikor a Kongresszusnak radikálisabb álláspontra kell helyezkednie. A sok teoretikus vita ma már nem érdekli a kisebbségi népeket. Ezek jelentős, az egész föld figyelmét felkeltő szavakra várnak.” Uo. 141.

10 Kurt Graebe (1874–1952) Lengyelországi német kisebbségi politikus. 1924–34 között a Németországból Lengyelországba érkező titkos anyagi támogatások kulcsfigurája. Az Európai Német Népcsoportok Szövetsége Elnökségének tagja, a Nemzetiségi Kongresszus szervező bizottságának elnöke. A német kisebbségek parlamenti mandátumhoz jutott politikusairól lásd Mads Ole Balling: Von Reval bis Bukarest. Band I–II. Dokumentation Verlag, Kopenhagen, 1991.

11 A német képviselők összesen 101-szer szólaltak fel a 14 év alatt. A felszólalások számának vizsgálatánál azonban figyelembe kell venni, hogy a rendkívül aktív zsidó csoport 1933-as távozásáig összesen 36 referátumot, illetve korreferátumot tartott. Bamberger-Stemmann: Der Europäische Nationalitätenkongreß… i. m. 134. 12. táblázat.

12 Szociáldemokrata, vagy kommunista irányultságú közéleti személyiség természetesen az adott körülmények között szóba sem kerülhetett a delegációk listájának összeállításánál.

13 Szüllő, Esterházy, Deák, Törley, Jakabffy, Balogh, Jósika, Ugron, Ambrózy.

14 Jogi diploma: Szüllő (Bp.), Flachbarth (Bp.), Aixinger (Kolozsvár), Deák (Bp. + kereskedelmi akadémia), Palásthy (?), Strelitzky (Bp.), Balogh (Bp.), Jakabffy (Bp.), Sulyok (Bp.). Kereskedelmi akadémia: Esterházy (oklevelet szerzett Budapesten - középfok), Törley (Bécsben végzi el, majd a lipcsei egyetemen folytatta tanulmányait). Gazdasági akadémia: Jaross (jogi tanulmányait nem fejezte be Budapesten, az akadémiát Magyaróváron végezte), Ambrózy (Keszthely), Jósika (Kolozsvár, de Oxfordban is tanult). Bölcsész doktorátus: Szvatkó (Bp.).

15 Szüllő: 1925–38; Jaross és Esterházy: 1935–38; Strelitzky: 1927–29; Jósika: 1926, 1927, 1928, 1931, 1932, 1933, 1937; Jakabffy: 1928, 1931, 1932, 1937; Sulyok: 1932; Balogh szenátor: 1926, 1928, 1932, 1933.

16 Közvetlen sajtókapcsolatokkal rendelkeztek: Aixinger, Flachbarth, Szvatkó, Deák, Strelitzky, Balogh, Jakabffy, és Sulyok.

17 A szabadságát töltő Bethlen 1925. augusztus 18-án fogadta Ammendét inkei birtokán. A miniszterelnök támogató hozzáállásáról és indokairól a budapesti német követ értesítette a német külügyminisztériumot. Welczeck követ jelentése a német külügyminisztériumnak. Budapest, 1925. augusztus 27. Politisches Archiv des Auswärtigen Amtes (PAAA), R 60462, Számozatlan.

18 Bethlen már 1923-ban igyekezett Stresemannt a német-magyar együttműködés szükségességének gondolatára ráhangolni. A próbálkozás azonban nem járt eredménnyel, mivel a német külügyminiszter nem tartotta időszerűnek a háborús vereséget szenvedett két ország szorosabb kooperációját. Romsics Ignác: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Osiris Kiadó, Budapest, 1996. 188.

19 Bethlen szerepéről, majd a Kánya külügyminiszterré történő kinevezését követő változásról lásd Pritz Pál: Magyar diplomácia a két világháború között. Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 1995. 229–230.

20 A rendelkezésre álló források tanúsága szerint a miniszterelnök a következő időpontokban biztosan fogadta Ammendét: 1927. április, 1929. július, 1931. július és augusztus.

21 Khuen-Héderváry Sándor (1881–1947) Magyar diplomata. 1920–25 között a politikai osztály vezetője, majd 1934-ig a külügyminiszter állandó helyettese. A Kongresszussal kapcsolatba került magyar diplomatákról lásd Pritz Pál: Iratok a magyar külügyi szolgálat történetéhez 1918–1945. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. Függelék. 430–494; Pataky Tibor (1889–?) A két világháború közötti időszakban megszakítás nélkül a miniszterelnökség nemzetiségi és kisebbségi ügyosztályának vezetője, 1928–44 között címzetes államtitkárként.

22 A külügyminisztérium a harmadik kongresszus után a magyar csoport tagdíjaként 8000 svájci frankot fizetett évente. A takarékossági intézkedések következtében 1931-től kezdve az összeget egyoldalúan csökkentették 20%-kal. Emellett a miniszterelnökség és a külügyminisztérium is évente 5–5000 frank rendkívüli támogatást nyújtott Ammendének a konferenciákkal kapcsolatos dologi költségek fedezésére. Ezzel összességében a német után a magyar csoport járult hozzá legnagyobb mértékben a szervezet fenntartásához és működéséhez. Eiler: „Kisebbségi külpolitika”… i. m. 136–137. 24. lábjegyzet.

23 Baranyai Zoltán (1888–1948) 1920-tól a Nemzetek Szövetsége mellett létesítet genfi magyar Titkárság vezetője. 1936–40 között központi szolgálatot végzett a kulturális osztályon.

24 Ewald Ammende: Beszámoló magyarországi, romániai, jugoszláviai és bulgáriai utazásomról 1930. július 1-től 14-ig. Pro Minoritate, 2004. Nyár. 111–129. 115.

25 Az 1933/34-es évtől kezdve az addig a külügyminisztérium által fizetett tagdíj 50%-át átvállalta a miniszterelnökség. Kristóffy. Pro domo. Budapest, 1935. november 18. MOL, K 64. 1935–47–778.

26 A Titkárság székhelye 1927 áprilisáig hivatalosan a genfi Hotel Victoriában volt. Ammende levele Wilfannak. Bécs, 1929. február 9. Bundesarchiv (BA), Nachlaß Wilfan (N 1. 250), Fasz. 5. 406.

27 Jungerth-Arnóthy Mihály (1883–1957) 1933. nov. 16-ig a revali képviselet vezetője. (1928-ban a követség áttette székhelyét Helsinkibe.)

28 Ammende utazásai során időnként felkereste a magyar követségeket is. Bizonyíthatóan találkozott például 1928-ban Belgrádban Forsterrel, Revalban Jungerthtel, 1929-ben Helsinkiben Jungerthtel, Bécsben Ambrózyval többször is, Kányával pedig 1931-ben Berlinben.

29 A külügyminisztérium utasítása Masirevich követnek Berlinbe. Budapest, 1934. március. 27. Magyar Országos Levéltár (MOL), K 64. 1934–41–115.

30 Apor Gábor (1889–1969) Magyar diplomata. 1921–25 között a varsói követségen, majd 1927. végéig a párizsi követségen szolgált. 1927-től 1934-ig a minisztérium politikai osztályának vezetője, majd 1935-ig a bécsi követség első embere. 1935–38-ban a külügyminiszter állandó helyettese.

31 Eiler: „Kisebbségi külpolitika”… i. m. 129–130.

32 Apor napi jelentése Khuennak Ammende látogatásáról. Budapest, 1928. augusztus 8. MOL, K 64. 1928–47–488; Apor napi jelentése Khuennak Jakabffy látogatásáról. Budapest, 1928. augusztus 6. MOL, K 64. 1928–47–488; Ammende levele Khuen-Hédervárynak. Bécs, 1931. április 9. MOL, K 64. 1931–47–314; Kristóffy feljegyzése. Budapest, 1933. március 20. MOL, K 64. 1935–47 (120/1933); Ammende levele Apornak. Bécs, 1934. január. 27. MOL, K 64. 1935–47 (329/1934).

33 Feljegyzés cím, szerző és dátum nélkül. Valószínűleg Kristóffy, biztosan 1934-ben. MOL, K 64. 1935–47. Számozatlan.

34 Kristóffy József (1890–1969) Magyar diplomata. 1937-ig központi szolgálatot teljesített a számjel, a hadifogoly, a politikai, a külföldön élő magyar állampolgárok gondozását ellátó osztályokon. 1937–39 között a varsói követségen dolgozott.

35 A magyar kisebbségi politikusok elsősorban attól tartottak, hogy helyüket elfoglalnák, s ezzel nemzetközi nyilvánosságot kapnának a kormányaikkal együttműködő „álmagyarok”. Szüllő jelentése az 1933-as berni kisebbségi kongresszusról. Dátum nélkül. (Biztosan 1933. október vagy november.) Országos Széchenyi Könyvtár Kézirattár (OSZKK), Szüllő Géza hagyatéka Fond X, X/28. 3. dok.

36 Ferdinand Wilhelm Uexküll-Güldenband (1890–1939) Balti német újságíró. 1920–26-ban a Libauer Zeitung főszerkesztője, majd az Európai Német Népcsoportok Szövetsége lapjának (Nation und Staat) kiadója 1929 és 1938 között. 1936-tól a Nemzetiségi Kongresszus először megbízott, majd 1938-ban véglegesített főtitkára.

37 Josip Wilfan (1878–1955) Olaszországi szlovén kisebbségi politikus. Politikai pályáját 1906-ban kezdte, mikor a trieszti szlovének Edinost nevű szervezetének titkára lett. 1921 májusától a római parlament képviselője. 1922-ben bekapcsolódott az Interparlamentáris Unió munkájába. 1925–38 között a Nemzetiségi Kongresszus elnöke. 1928. szept. 25-én összeszólalkozott Mussolinival, s pár nap múlva végleg áttelepült Bécsbe. 1939-ben Belgrádba költözött.

38 Werner Hasselblatt (1890–1958) Észtországi német kisebbségi politikus. 1923–32 között a Balti-német, ill. a német-svéd parlamenti frakció vezetője. Kulcsszerepet játszott a kisebbségeknek kulturális autonómiát biztosító törvény megalkotásában és elfogadtatásában. A Nemzetiségi Kongresszus egyik alapítója, 1939 után pedig főtitkára. 1931-től az Európai Német Népcsoportok Szövetségének jogi tanácsadója és állandó berlini irodájának vezetője.

39 Graebe levele Wilfannak. Bécs, 1937. július 1. BA, N 1 250, Fasz. 8. 421.

40 Uexküll-Güldenband: Bericht über die Reise nach Ungarn, Jugoslawien und Rumänien vom 12. April bis 4. Mai 1939. BA, R 8043 (Deutsche Stiftung)/1000. 7–12.

41 „Itt kötelességszerűen meg kell említenem, hogy a genfi jugoszláv delegáción már augusztus 28-án Szántóékat úgy informálták, hogy Deákék már 3 nappal korábban elutaztak Budapestre, bizonyára azért, hogy ott pénzt és utasításokat kapjanak. Ez az oka annak, hogy még nincsenek Genfben. A delegáció főembere, állítólag maga Sumenkovics még hozzátette: »Mi nagyon jól tudjuk, hogy Deák és Strelitzky működését Budapestről irányítják.«” Prokopy jelentése a külügyminisztériumnak a genfi útról. (1931. augusztus 27-től szeptember 6-ig.) Budapest, 1931. szeptember 19. MOL, K 64. 1931–47–712.

42 A külügyminisztérium határozott hangú figyelmeztetést küldött a magyar politikusoknak: „kérem szíveskedjék a vajdasági vezető magyar körökkel szemben belátása szerint alkalom adtán kifejezésre juttatni, hogy tekintettel arra, hogy kisebbségi jogai megvédésére kínálkozó alkalmakat áldozatkészség hiányából ekként elmulasztják, csak magukra vessenek, ha jogaikat érvényesülésre juttatni nem lesznek képesek, sőt a jövőben a szerb kormánynak és köröknek merészsége velük szemben csak növekedni fog. A politikai osztály utasítása Wodianernek. Budapest, 1925. szeptember 7. MOL, K 64. 1925–47–503–309.

43 Hory követ jelentése a magyar külügyminisztériumnak. Belgrád, 1925. október 16. MOL, K 64. 1925–47–503–431.

44 Parcher Félix (követ) a Nemzetek Szövetsége mellett működő magyar királyi képviseletnek. Bern, 1925. október 17. MOL, K 107. 15. cs. 16/13 t. 1052. sz. dok.

45 Apor Gábor napi jelentése. Budapest, 1928. augusztus 6. MOL, K 64. 28–47–488.

46 Szüllő Géza jelentése. 1937. február 3. OSZKK, Fond X, X/28.

47 Szántó Gábor (?–?) Jugoszláviai magyar kisebbségi politikus, szabadkai orvos. Kezdetben a Magyar Párt tagja, de 1924-ben kilépett a szervezetből, s megalakította a tényleges befolyást nem szerző magyar radikális pártot. 1931 novemberében a szkupstina képviselőházába választották, ahol megpróbálta képviselni a magyar kisebbség érdekeit. A feloszlatott Magyar Párt tényleges vezetői, s Budapest sohasem ismerték el a magyarság valódi képviselőjének.

48 Prokopy Imre (1873–1944) Bács-Bodrog megye utolsó magyar főispánja. 1925 végétől a Magyar Párt főtitkára. 1927-ben áttelepült Magyarországra. Budapestről nyújtotta be petícióit a Népszövetséghez a jugoszláviai magyar kisebbség sérelmeinek tárgyában. Petíciós tevékenysége mögött természetesen a magyar kormány támogatása állt.

49 Prokopy jelentésében kiutazásának céljai között sorolta fel, hogy szükség esetén Szántó Gábor és két társa ellenakcióját a másik két államból érkező magyar küldöttek segítségével leszerelje. Prokopy Imre jelentése a külügyminisztériumnak a genfi útról. Budapest, 1931. szeptember 19. MOL, K 64. 1931–47–712.

50 Sulyoktól és Baloghtól is maradtak fent beszámolók, de ezek inkább kivételnek tekinthetők. Az ő esetükben feltehetően – hasonlóan Strelitzkyhez Deákhoz és némileg Jakabffyhoz – a szóbeliség dominált.

51 Angyal Béla: Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938. Fórum Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, Galánta-Dunaszerdahely. 2002. 117.

52 A magyarokra eső részletek az 1926/27-es kongresszusi évtől 1928. júliusig jutottak el közvetlenül Flachbarthon keresztül Ammendéhez.

53 Flachbarth meneküléséről, és Budapest titkos lépéseiről lásd Masirevich jelentése a külügyminisztériumnak. Prága, 1929. április 20. MOL, K 64. 1929–7–338; A külügyminisztérium Velics konzulnak Münchenbe. Budapest, 1929. március 27. MOL, K64. 1929–7–426. A történetet röviden összefoglalja Szüllő is. Szüllő Géza jelentése a külügyminisztériumnak. Párizs, 1929. április 18. MOL, K 64. 1929–41–347.

54 Jakabffy: Adatok… i. m. 41.

55 Flachbarth Ernő: Véleményes jelentés. Flachbarth Ernő iratai. MOL, K 763. Filmtár. 16533. tekercs. 323. cím. 1944. G-I dosszié. 768–771.

56 Természetesen nemcsak a szervezet ügyei miatt fordult meg gyakran Budapesten. Egyik oka mindenképpen az volt, hogy kisebbségpolitikai folyóiratát a miniszterelnökség támogatta anyagilag és olykor anyagokkal is.

57 Ekkor a konferenciáról visszatérő Jakabffy beszámolt a kongresszus üléseiről, s arról a tervről, hogy a szervezet állandó irodát kíván nyitni. Kristóffy. Pro domo. Dátum nélkül. MOL, K 64. 1927–47–422.

58 Deákék diktatúra kikiáltása utáni elszigeteltségét jól ábrázolja Jakabffy egyik visszaemlékezésében. Eszerint a cenzúra miatt úgy levelezett Deákkal, hogy a Kongresszussal kapcsolatban álló személyek nevét álnevekkel helyettesítették: Ammende Dr. Ewaldként, Pataky dr. Csermelyként, Wilfan tömeggondnokként szerepelt leveleikben. A levelezésre falból kitaláltak egy ügyet az ún. Kárász-féle csődügyet, melyben mint kollégák érintkeztek. Jakabffy Elemér: Lugostól Hátszegig. TLA, KV. K 1486/95. 187–188.

59 A rendszeres meghívások tényét Jakabffy közli visszaemlékezéseiben.

60 A genfi képviselet kisebbségekkel kapcsolatos általános feladatairól Velics követ a következőképpen számolt be egy jelentésében: „A képviselet törekvése továbbá oda irányul, hogy a magyar kisebbségek Genfben megforduló képviselőinek segítségére legyen, hogy a bizottsági tagokkal az érintkezést felvehessék és amennyiben azokat nem ismerik, őket az illetőkről kellően informálja.” Velics követ jelentése Kányának. Genf, 1936. január 29. MOL, K 64. 1936–27–107.

61 Kérdéses persze, hogy Esterházy 1932 utáni távolmaradásában mekkora szerepe volt Budapestnek. Jakabffy visszaemlékezésében a Kongresszuson kirobbant botrány ismertetése után csak annyit jegyez meg lakonikusan, hogy „Esterházy nem szerepelt többé a kongresszusokon.” Jakabffy: Adatok… i. m. 43.

62 A két beszélgetés időbeni közelsége nem volt véletlen. Ammende ugyanis augusztus 4-én felkereste Jakabffyt zaguzséni otthonában, ahol volt lehetőségük alaposan átbeszélni a szervezettel kapcsolatos ügyeket. Jakabffy: Adatok… i. m. 23.

63 Apor napi jelentése. Budapest, 1928. augusztus 6. MOL, K 64. 1928–47–488.

64 „A vacsoránál azután folytatta szellemeskedését, ami ekkor valóban feldühített. Ilyeneket mondott: »múltkor egy tót politikus azt mondotta nekem, hogy a magyarok azért olyan elbizakodottak, mert amikor ezer év előtt idejöttek, valami állatbőr volt a vállukon. Nem azért, válaszoltam én, hanem mert maguk akkor libériában fogadtak!«” Jakabffy: Adatok… i. m. 53.

65 Szüllő Géza jelentése a külügyminisztériumnak. Pozsony, 1928. szeptember 5. MOL, K 64. 1928–47–527.

66 A külügyminisztérium titkos anyagi támogatásával jelent meg 1929-ben Párizsban Balogh Arthur Protection des minoritčs című munkája. A könyv korábbi, 1928-as magyar és német nyelvű kiadásainak költségeit a miniszterelnökség fedezte. A kiadással kapcsolatos levélváltásokat és utasításokat lásd MOL, K 64. 1931–47–743.

67 Wilfan feljegyzése a választmányi ülésről. Bécs, 1937. december 1. BA, N 1.250, Fasz. 8. 435.

68 A kongresszusok alatti beszélgetésekről leginkább Jakabffy visszaemlékezéséből nyerhetünk képet. Jakabffy: Adatok… i. m.

69 Szüllő tevékenységét az első bécsi döntés után a Magyar Szemle a következőképpen méltatta: „Az idő bebizonyította, hogy Szüllő Géza kitartó és negativista politikája volt az igazi reálpolitika... alig volt nemzetközi konferencia, európai kisebbségi és parlamenti találkozás, ahol meg ne jelent volna s ne hívta volna fel a hallgatóság figyelmét a csehszlovákiai állapotokra. Itt ugyanaz a rendszeres és következetes negativizmus jellemezte tevékenységét, mint a belpolitikában.” Szüllő Géza. Magyar Szemle, 1938. 4. sz. 372–375.

70 Otto Junghann (1873–1964) Németországi jogász, kisebbségi szakértő. 1925 és 1927 között a Németországi Népszövetségi Liga ügyvezető elnöke, utána pedig kisebbségi bizottságának elnöke. A Népszövetségi Ligák Uniójának egyik alelnöke. 1933-ban minden hivatalát leteszi.

71 Otto Junghann: A második nemzetiségi kongresszus Genfben 1926. október 25–27 (téves: augusztus, nem október) Dátum nélkül. PAAA, R 60464, Számozatlan.

72 Uo.

73 A propaganda szerepét Szüllő elképzeléseiben jól illusztrálja egy a külügyminisztériumnak írt beszámoló 1926-ból: „A magyarok ügyesen működnek, a Délvidékről is jöttek már hárman, ami kedvező jel. Általában konstatálhatom, hogy a propagandában a magyarság ügyessége szemmel láthatóan fejlődik.” Szüllő jelentése a külügyminisztériumnak. Cím nélkül. Genf, 1926. augusztus 26. OSZKK, Fond X, X/27. 3. dok.

74 „A konferencia maga nem ér semmit. Benne értékes ember Ammende, aki rendkívül tehetséges, nagyon megfizethető, tehát nagyon alkalmas. Akár ebben a konferenciában, akár a Monarchia lecsatolt részeiből származó kisebbségekből összehívandó új konferenciákban fel lehetne őt használni. Azt látom, hogy tényleg a legnagyobb lapokkal jó relátiókban van. Az is bizonyos, hogy legjobban a németek fizetvén őt, ma a németeknek az Auslanddeutschtum irányában tud akciót kifejteni és tud nekünk ártani.” Szüllő beszámolója az 1933-as kongresszusról. Dátum nélkül. OSZKK, Fond X, X/28. 3. dok.

75 „A kisebbségi konferencián prevarikáns a német, s én azt hiszem, hogy ezt a német érdeket képviseli Ammende, aki ügyes újságíró, de aki kevés érzékkel bír aziránt, hogy miért tartjuk mi magyarok ebben az intézményben a lelket.” Szüllő jelentése a berlini interparlamentáris konferenciáról. Pozsony, 1928. szeptember 5. OSZKK, Fond X/27. 5. dok.

76 „Nekem nagyon nehéz ezek között [ti. Ammende, Motzkin, Wilfan – E. F.] helyzetemet fenntartani, de meg tudom csinálni, érzem, hogy sokszor kellemetlen vagyok nekik, de respektálják akaratomat.” Szüllő jelentése a berlini interparlamentáris konferenciáról. Pozsony, 1928. szeptember 5. OSZKK, Fond X, X/27. 5. dok.

77 Ammende levele Wilfannak. Bécs, 1929. február 9. BA, N 1250, Fasz. 5. 406.

78 Szüllő jelentése a berlini interparlamentáris konferenciáról. Pozsony, 1928. szeptember 5. OSZKK, Fond X, X/27. 5. dok.

79 Szüllő jelentése a kisebbségi konferencia igazgatósági üléséről. MOL, K 64. 1937–47–372.

80 Szüllő jelentése Patakynak. Budapest, 1937. február. 3. OSZKK, Fond X, X/8.

81 Leo Motzkin (1867–1933) Cionista politikus. Oroszországi cionista vezetőként kezdte politikusi pályáját. A cionista delegáció egyik vezetőjeként részt vett a párizsi békekonferencián. Párizsban telepedett le, s Genfben gyakran eljárt a Népszövetségnél a zsidó kisebbségek ügyeiben. A Nemzetiségi Kongresszus zsidó alelnöke. A World Jewish Congress egyik legbefolyásosabb vezetője.

82 Wilhelm Medinger (1878–1934) Csehszlovákiai német kisebbségi politikus. 1922-től a Csehszlovákiai Német Népszövetségi Liga elnöke. A Német Nemzeti Párt tagja. 1923 januárjában kilépett a pártból, és frakció nélküli német képviselőként dolgozott tovább. 1925-ben a Csehszlovákiai Német Néppárt kitűnő nemzetközi kapcsolataira és elismertségére hivatkozva mandátumhoz juttatta a szenátusban, egészen 1932-ig. Eközben a Népszövetségi Ligák Uniójának alelnöki tisztét is betöltötte.

83 Paul Schiemann (1876–1944) Lettországi német kisebbségi politikus, újságíró. 1919–33 között a Rigasche Rundschau főszerkesztője. 1920-tól 1933-ig a lett parlament német frakciójának vezetője, egyúttal pedig a Balti Német Pártok Választmányának elnöke. Az Európai Német Népcsoportok Szövetségének egyik alapítója és elnökségi tagja. A szervezet lapjának, a Nation und Staat-nak egyik szerkesztője 1933-ig. A Nemzetiségi Kongresszus egyik létrehozója, és német elnökségi tagja. Kezdettől fogva a nemzetiszocializmus kérlelhetetlen ellenfele. Betegségére hivatkozva 1933-ban minden hivataláról és tisztségéről lemondott.

84 Szüllő jelentése a kisebbségi konferencia 1936. augusztus 6–7-i bécsi elnökségi üléséről. Dátum nélkül. OSZKK, Fond X, X/38. 1. dok.

85 Szüllő jelentése az 1938. augusztusi stockholmi kisebbségi konferenciáról. Dátum nélkül. OSZKK, Fond X, X/24. 1. dok.

86 Jakabffy: Adatok… i. m. 15.

87 Otto Junghann jelentése a német külügyminisztériumnak a második Kongresszusról. Dátum nélkül. PAAA, R 60464, Számozatlan.

88 Ammende 1927. július 27-én, 1928. augusztus 4-én kereste fel Jakabffyt Zaguzsénban. Ezen kívül 1932. október közepén Ada-Khale szigetén is találkoztak. Jakabffy: Adatok… i. m.

89 Uo. 28; 31–32.

90 Ammende levele Wilfannak. Bécs, 1933. augusztus 10. BA, N 1. 250, Fasz. 5. 1174.

91 Jakabffy levele Wilfannak. Budapest, 1934. június 8. BA, N 1. 250, Fasz. 8. 852.

92 Jakabffy: Adatok… i. m. 59. Ugyanerről a folyamatról 1940-ben a következőképpen írt: „Az új koreszme elhatalmasodása azután önteltté tette ez eszme képviselőit. Rövidesen a kongresszusokon is érvényesülni kezdett valami parancsuralom féle, ami ismét sokakat elkedvetlenített és egyeseket visszavonulásra késztetett.” Jakabffy Elemér: Megfordítjuk a címerpajzsot. Magyar Kisebbség, 1940. január 1. 2.

93 A nézeteltérést és az álláspontokat jól összefoglalja egy Wilfan által Jakabffynak írt levél. Wilfan levele Jakabffynak. Bécs, 1937. május 25. BA, N 1.250, Fasz. 8. 846.

94 Jakabffy levele Wilfannak. Lugoj, 1937. június 12. BA, N 1.250, Fasz. 8. 849.

95 „Ha a kisebbségi kongresszusokon ismét maradéktalanul érvényesül majd az a szellem, mely azt kezdetben áthatotta, és amely a kongresszus alapját – nézetem szerint – egyedül képezhetné, akkor esetleg a közös munkában ismét kéz a kézben haladhatunk.” Uo.

96 Ammende levele Wilfannak. Bécs, 1934. március 30. BA, N 1.250, Fasz. 6. 8.

97 Strelitzky Dénes: Die Nationalitäten im autoritären Staat. (Nemzetiségek az autoriter államban) In: Sitzungsbericht […] 1935. 38–41.

98 Ammende viszonylag gyakran megfordult Jugoszláviában. Három esetben dokumentálható, hogy felkereste a magyar kisebbségi politikusokat, s összehozta őket a német vezető személyiségekkel: 1927. május közepén, 1928 januárjában és 1930. július elején. Ammende levele Khuen-Hédervárynak. Bécs, 1927, máj. 23. MOL, K 64. 1927–47–222; Forster jelentése a külügyminisztériumnak. Belgrád, 1928. január 23. MOL, K 64. 1928–47–190; Ammende úti beszámolója. Bécs, 1930. július 24. MOL, K 64. 1930–47–489.