A török-görög hatalmi egyensúly mint a Balkán stabilitásának és békéjének kulcsa

Turan, Ilter - Barlas, Dilek: Turkish-Greek balance: A key to peace and cooperation in the Balkans. = East European Quaterly 33. vol. 1999. 4. no. 469-488 p.

Az elmúlt évtizedekben a török-görög kapcsolatokat nagy feszültség jellemezte. Annak ellenére, hogy mindkét ország a NATO tagja, és az első világháború végétől az 1950-es évek közepéig békés, sőt barátságos volt köztük a viszony, a ciprusi események elidegenítették őket egymástól. Pedig éppen mostanában lenne szükség egyetértésükre a Balkán instabilitása miatt, együtt kellene dolgozniuk saját érdekükben azon, hogy csökkentsék a Délkelet-Európában munkálkodó feszültségeket. Kívánatos lenne, hogy NATO-tagállamokként együttműködésüket és közreműködési szándékukat hangsúlyoznák a régió biztonságának és békéjének előmozdításában.

Törökországban a történelmi tudat fontos eleme, hogy az ország mint regionális hatalom felelős a Balkán békéjéért. Hiszen az egész terület hosszú évtizedekig a Török Birodalomhoz tartozott, s a törökök csak a 19. század folyamán hátráltak ki fokozatosan a térségből, majd az első világháború után alakult ki a modern Törökország. Azok a vezetők, akik megteremtették az országot, maguk is nagyrészt a Balkánon születtek, Kemal pasát is beleértve. Teljesen tisztában voltak a Balkán etnikai sokszínűségével, az ebből eredő problémákkal. Azt is tudták, hogy az európai hatalmak saját érdekeiket előtérbe helyezve hajlamosak nacionalista mozgalmak támogatásával nem enyhíteni, hanem szítani a feszültségeket. Álláspontjuk szerint a kivívott stabilitást nem szabad kockára tenni: Törökország biztonsági érdeke a határok változtathatatlansága mellett szól. Tudták ugyanis azt, hogy a Balkán etnikailag kevert népessége miatt soha nem lehet olyan területmegosztást megteremteni, amely mindenkinek megfelelő lenne, a fennálló elrendezés megváltoztatása pedig óhatatlanul polgárháborúhoz vezetne. A Törökország és Görögország közti kényes egyensúly megtartására pedig különösen ügyeltek.

A két ország azért is nagy figyelmet fordított a stabilitásra, hogy ne legyen okuk a nagyhatalmaknak beavatkozni a Balkán ügyeibe. Ezt azonban csak a második világháborúig tudták megvalósítani, a világ két részre szakadása erre a területre is hatást gyakorolt. A régió békéje és biztonsága ezután a keleti és a nyugati blokk közötti viszonytól függött. Görögország és Törökország a NATO tagja lett 1952-ben, Jugoszláviának pedig a Szovjetunió megengedte, hogy a szocializmus sajátos ösvényén járjon. 1954-re nagyjából stabilizálódott a térség, az egyensúlyt a Törökország és Görögország közt támadt feszültség bontotta meg.

A két ország annak ellenére képes volt korábban együttműködni, hogy tulajdonképpen egyik sem volt elégedett a békeszerződésben létrehozott határokkal. Vezetőik azonban arra az álláspontra helyezkedtek, hogy mindannyiuk érdeke a konstruktív együttműködést kívánja, egymást ellenfeleknek tekintő magatartás helyett inkább partnerként kezelték a másikat.

A második világháború során Görögország német megszállás alá került. A németek kivonulásakor az ország megkapta a korábban Olaszországhoz tartozó Dodekániszosz-szigetek fennhatóságát. A szigetek közel vannak Törökországhoz, és jelentékeny török kisebbség él rajtuk. Tekintettel arra, hogy a szigetlakók nagy része mégiscsak görög volt, Törökország nem emelt kifogást. Azt remélték, hogy a két ország között fennálló baráti viszony jóvoltából a vitás kérdéseket tárgyalásos úton lehet majd rendezni.

Ciprus problémája azonban feszültséget teremtett a két ország között. Az alapvető probléma az volt, hogy a szigeten szerveződött gerillahadsereg terrorista akciókkal akarta rákényszeríteni az angolokat, hogy hagyják el a területet. Ez ugyan már a '30-as évektől folyamatos volt, de miután Nagy-Britannia térségbeli biztonságához elengedhetetlenül hozzátartozott a sziget birtoklása, nem mentek el. A második világháború után azonban az Egyesült Államok vált a terület biztonságát szavatoló erővé, ez pedig felvetette Nagy-Britannia esetleges térségből való kivonulásának lehetőségét.

A szigeten élő török lakosság nem örült ennek. Úgy érezték, hogy a brit közigazgatás egyenlően bánt a két néppel, és nem akartak a nemkívánt kisebbség szerepében élni a területen. Féltek ugyanis attól, hogy az angolok kivonulása esetén bekövetkezik Ciprus egyesítése Görögországgal, akkor pedig ők háttérbe szorulnak. Ezért teljes erővel támogatták az angolok maradását, ezzel viszont a görög gerillahadsereg céltábláivá váltak. A két anyaország sem maradhatott távol a problémától, szerepvállalásuk azonban megrontotta korábbi jó viszonyukat.

Ciprus 1960-ban függetlenné vált, és szerződés garantálta a szigeten élő törökök jogait, ezt azonban a gyakorlatban nem tartották be. Folytatódtak a török kisebbség elleni támadások, ami Törökországot arra késztette, hogy éljen a szerződésben biztosított intervenciós jogával: 1963-ban és 1964-ben török gépek hatoltak be Ciprus légterébe.

1974-ben Cipruson bekövetkezett görög puccs után Törökország attól való félelmében, hogy ez nem más, mint a Görögországgal való egyesülés előkészítése, csapatokat küldött a szigetre. A terület északi részét tehát török csapatok ellenőrizték, és ellenőrzik ma is. Cipruson gyorsan bekövetkezett a lakosságcsere: a görög népesség sietett elhagyni a törökök által elfoglalt területet, helyükre viszont betelepültek a másik népcsoport tagjai.

A helyzet két évtizede változatlan. Mindkét ország és mindkét nép ragaszkodik az elfoglalt pozíciójához, és abban bíznak, hogy egy idő után majd a másik enged. A térség megszenvedi ezt a görög-török szembenállást. Noha mindkét ország NATO-tag, nem lehet katonáikat azonos parancsnokság alá helyezni. Ugyanazokban a hadmozdulatokban nem vesznek részt egy időben, ez pedig megosztottságot szül a szövetségen belül. A Ciprussal kapcsolatos probléma sok más konfliktushelyzetet is gerjesztett. Kiváltotta például a török tengerparttal szemben lévő görög szigetek remilitarizálását, amit persze Törökország fenyegetésként értékelt. Vita támadt az Égei-tengeren felségvizek kérdésénél, majd ugyanez zajlott le a kontinentális talapzattal és a légtérrel kapcsolatban.

A török-görög kapcsolatokat még a hidegháború végén is feszültség jellemezte. A Szovjetunió összeomlása és a kétpólusú világrend vége azonban a Balkánon is új helyzetet teremtett. A Varsói Szerződés felbomlása után a NATO is megújulásra törekedett, feladatot keresett magának. Meg is találta a keleti Mediterráneum és a Közel-Kelet biztonságának megőrzésében. Ebben pedig nagy szerep jut a két helyi NATO-tagnak, Törökországnak és Görögországnak, érdeke tehát a két ország kibékítése. Ráadásul a másik nagy nemzetközi szervezet, az Európai Unió is ezt szorgalmazza. Törökország szeretne uniós tag lenni, de miután Görögország már tag, a tárgyalások elkezdése csak görög beleegyezés esetén lehetséges.

A Balkánon nagy szükség lenne a két ország együttes fellépésére, a köztük lévő feszültség csak növeli a térség megosztottságát. A félsziget országai ugyanis aszerint is elkülönülnek egymástól, hogy Törökország vagy Görögország a szövetségesük. Törökország mellett áll Albánia és Macedónia, Görögország mellett pedig Szerbia és külső hatalomként Oroszország. Albánia és Törökország kapcsolatai a történelmi összetartozás mellett azért erősek, mert elég nagy albán eredetű népcsoport él Törökországban, akik kötődnek az anyaországhoz. Albániát ebbe a táborba az is belevitte, hogy Görögországgal nem túlságosan jó a viszonya az országban élő jelentős görög és a Görögországban élő jelentős albán kisebbség miatt, amit még régi területi igények is fűszereznek. Macedónia a történelmi kapcsolatok mellett szintén azért áll Törökország mellé, mert sok problémája van Görögországgal, elsősorban neve miatt, amit a görögök kifogásolnak.

Görögország kapcsolata Szerbiával elsősorban az ortodoxia miatt erősödött. Oroszország is emiatt támogatja az országot, de azért is, mert Törökországgal a Kaukázus feletti befolyás erősödése miatt sem szimpatizál. Mostanában talán remélhető, hogy legalább a Balkánon gyengül a szembenállás a két ország között. A boszniai békefenntartók soraiban megtaláljuk a török és a görög csapatokat is. Nemzetközi "buzdításra" Görögország elhatározta, hogy rendezi kapcsolatát Macedóniával, amennyiben az ország nevéhez hozzáteszi a "korábban jugoszláv tagköztársaság"-előtagot. Talán ez a két országot közelebb hozza majd egymáshoz, hogy együtt dolgozva elősegítsék a Balkán békéjét és biztonságát.

Fordította: Biczó Krisztina

Vissza