Élő virágok, piros meg fehér futók alatt ülni nyáridőben, kint a teraszon – ha nem benzingőzt termelő közúti forgalomra nyílik a kilátás –, egész évben elkísérő kellemes emlék, vágyakozás. A festőművész pótolhatja a hiányt; illatban ugyan nem, színben viszont versenyre kelhet a virágkertészet remekeivel. Tudja, legalábbis sejti ezt még az amatőr is, no meg az igényesebben termelő akvarellista. Keletje van a virágcsendéletnek, viszonylag olcsón adják, könnyen beszerezhető; legyen akár tucatáru, megbecsülik egy átlag polgári lakásban. (Majdnem annyira, mint a lefestett holdfényes tájat.)

Mi Erdélyben tudhatjuk, hogy ennél többről, sokkal többről: nem pótlékról is szó lehet. A festett virág korántsem kötelezően giccses, tömegtermék – nemegyszer jelentős művész érzelmeinek, szaktudásának vagy éppen világszemléletének hű tükre. Gondoljunk Fülöp Antal Andor magnóliás, tubarózsás, birsalmaágas kompozícióira, egy szinte hihetetlen tisztaságvágy kivetítésére, vagy Balázs Péter fekete-fehér szőttesre és cserépkancsóba állított napraforgóira, az édesanyja faragott ládáját is láttató őszirózsás képeire (amelyeket harmincöt évvel ezelőtt, a Korunk Galéria katalógusában Lászlóffy Aladár a „szín-realizmus” szóval jellemzett, hozzátéve: ebben „a szülőföld hangulati egységéhez való hűség” nyilvánul meg). Persze, a képtárak másfajta, más hangulatot képviselő virágcsendéleteket is őriznek, például a Bánffy-palotában látható Ştefan Luchian-festményeket. Ha pedig sikerül eljutnunk Amszterdamig, a Van Gogh Múzeumba, a világörökség olyan csodálatos művész-dokumentumaival lehet találkozásunk, mint az azóta sem felülmúlt, a természeti valóság fölé emelkedett lángoló napraforgók, egy sokat szenvedett festőzseni egyszeri megnyilatkozásai.

Változott-e mára, a 21. századra a virág jelképi jelenléte a festőművészetben? Bizonyára igen és bizonyára nem. Paulovics László szentendrei műtermében nézve szét – felidézve az évtizedekkel korábbi szatmári, majd barendorfi (németországi) emlékeket –, mindkét opcióra találunk érveket. Hiszen sem a fiatal, sem a hetvenen túli Paulovicstól nem idegen a virágcsendélet nyugtató, szobabelsőbe képzelt (képzelhető) kidolgozása (Kisvirágok vagy az egyetlen szál fehér rózsát modern kerámiavázába, barnás-sárgás környezetbe helyező csendélet, A táj tárgyai címmel). De ugyanez a Paulovics László az expresszionista hagyományt is felvállalta, amikor 1963-ban megfestette a Fehér tulipánokat, két évvel később az erős színeiben rendkívül hatásos Csendéletét (a 2008-as, Hann Ferenc által jegyzett, nagy Paulovics-albumban reprodukálták) vagy a már Szentendrén született Napraforgókat. De neki köszönhetően idézhetjük itt a rendkívül lírai, kissé romantikus voltában is hiteles olajkompozíciót (Fiatalok liliommal, 1999), a képből már-már kinövő, égbe nyúló Tulipánokat (2002) – és ugyanígy az absztrakt művészet kortársi bizonyítékaként meggyőző, Növények tájban címmel ellátott munkát (1999), a „rózsák háborúját”, a Fehér rózsákat (2003). A Búcsú a nyártól (1995) felidézett, absztrahált virágözöne olyan Paulovics-képekkel versenyez, mint a Szaggatott mozgás (1996) vagy a Gellért Sándor, illetve Páskándi Géza emlékére festett nagy kompozíció.

Mert mondanom sem kell: Paulovics László nem csendéletfestő. Ám éppen határokat nem ismerő művészetébe – grafikáiba is, nem csak festményeibe – beépül a virág, mint ahogy a lovak, a táj, a történelem, a mitológia: vagyis az ember, a maga teljes tárgyi és szellemi világával, környezetével. Az igazi művészet ugyanis nem szab korlátokat, nem ismer öncsonkító tabukat, műfaji – régi vagy új – előírásokat.