Amióta sikerkönyveket gyűjtök a Társas esztétikák soron következő írásaihoz, a L’élégance du hérisson1okozta a legnagyobb csalódást. Közben Mona Achache a könyvből készült filmjét is megnéztem. Azért esett a választásom Muriel Barbery románul és magyarul frissen megjelent könyvére, mert tipikusan rétegspecifikus sikerkönyvnek érzem: a Fontenay-Saint-Cloud-i École normale supérieure végzettjeként és filozófiatanárként a szerző tulajdonképpen a magas művészet és a nagybetűs kultúra legerősebb és Franciaországban szellemi divatmozgalmakkal összekapcsolódó szimbólumait vulgarizálja. És teszi ezt nem elenyésző sikerrel. A kötet fülszövegében idézett dicsérő hangnemű kritikák egyikében ez olvasható a könyvről: „L’élégance du hérisson vagy Prozac?2 Meglepő a kérdés? Ugyan! Egy párizsi pszichoterápiarendelő néhány hónapja az L’élégance du hérisson olvasását írja elő betegeinek. […] »Ez a regény valóságos alkímiai laboratórium, melyben mindenki megtalálhatja saját problémái megoldását« – mondják.”3 A fentebbiek olyan kijelentések, melyek az irodalom bárhogyan is értett létmódját határhelyzetbe hozzák: vulgarizált kulturális szimbólumok, társadalomtudományos elméletek szépirodalomba oltva, a terápiás szándékkal íródó és terápiás céllal felhasznált szépirodalmi szöveg kérdése. Mindezek olyan komponensek, melyek akaratlanul is az irodalmi szöveg külügyeire irányítják a figyelmünket. S még tovább, ugyancsak a külügyeknél maradva: a könyv a marketingstratégiák területén sem vall szégyent. Sőt. A huszonhét nyelvre lefordított könyvre akár azt is mondhatnánk, túlhájpolt. (De hát ezzel a szóval én mindig is szerettem csínján bánni. Annyi összetevő lehet mögötte, hogy közöttük rendet rakni egyelőre nagyon szegényes tudományos fogalmakkal lehet. Már régóta hiába keresem azt a tudományos fogalomrendszert, melyben kielégítően lehetne a könyvek promoválási technikáiból adódó esztétikáról, poétikáról beszélni. Amint megtalálom, rögtön szólni fogok.) Elsőként a Gallimard mint kiadó már elégséges garancia. Másrészt a szerzőnő rejtőzködése – aki bizonyos ideje Kyotóban él, és a legtöbb esetben elutasítja a fesztiválokon, író-olvasó találkozókon való megjelenést – köztudottan még mindig a leghatásosabb szerzői reklámfogások közé tartozik (lásd Thomas Pynchon, Martin Margiela esetét stb.). Ott van a díjak tömkelege is.4 És természetesen a film. Ami kellően kimódolt, s egy Achache-hoz foghatóan fiatal rendezőnőhöz méltóan presziőz.

A könyv két rendhagyó identitású szereplő naplórészleteiből, pontosabban egyes szám első személyű narrációjából áll össze: a Grenelle utca 7. szám alatti lakóház nagyon művelt és az autodidaktákra jellemzően kaotikus tudású portásnője és egyik tinédzser lakója a két főhős, az ötvennégy éves Renéé és a tizenkét éves Paloma. Kettejüket a szegényeket és gazdagokat egymástól elválasztó demarkációs vonal helyezi beláthatatlan távolságra, miközben ugyanannak az épülettömbnek lakóiként napi kapcsolatban állnak. A Rue de Grenelle Párizs 7. kerületének, az Eiffel-torony környékének egyik előkelő utcája. Nevezetes épületek, múzeumok, kutatóintézetek, történettel rendelkező kövek, lakosztályok – és természetesen luxuslakások alakítják a Grenelle utca szimbolikus földrajzát. Barbery egy ilyen luxuslakástömb történetét rajzolja meg: az épületben lakó családok férfi tagjai politikusok, gasztrokritikusok, a feleségek hatvaneurós órabérrel fizetett pszichiáterhez járnak, a gyerekek valamelyik école normale-ban tanulnak, s a ház lakóit erőteljesen megosztják a politikai nézetek közötti különbségek. A ház életének legnagyobb eseménye az, hogy az egyik lakosztály gazdát cserél, és az egyébként öröklött lakások egyikét egy japán idősödő úr vásárolja meg. Természetesen azonnal kuriózummá válik, mindenki a kegyeiért verseng, de ő a két főhős ismeretségét választja, horribile dictu a portásnőét és a kislányét. A sztori poénját nem lövöm le, elég kiábrándító már önmagában is. Viszont: mi van mögötte?

A sznobizmus kritikája. Elegendő két-három Agnès Jaoui–Jean-Pierre Bacri filmet megnézni ahhoz, hogy untig elegünk legyen a könyvben is szerepeltetett párizsi lakosság e rétegének kritikájából. (Ugyanez a kategória van ott Michael Haneke Cachéjában is. A velük szemben érvényesített kritikai felhang ugyanaz, csak a műfaj-kivitelezés más.) Kiegyensúlyozatlan emberek, látszatproblémákat gyártó gazdagok, felületesen ítélkező műveltek, a szaktudás formai kritériumait elhivatottság nélkül gyakorló értelmiségiek, életunt politikusok, frusztrált és éppen ezért egzaltált nők, öncélú luxus, értéktelen tárgyakra elköltött milliók, shopaholizmus, pszichiáterek, magukra hagyott gyerekek, etikettszerű szabályok uralta emberi kapcsolatok – hányszor futottak már neki ennek a képletnek? Néha még némi empátiát is ki lehetett csikarni olvasóból, nézőből. Amit az autentikus szereplők ezzel a nagy kavalkád felületességgel szemben fel tudnak mutatni, az az élet apró örömei iránti lelkesedés, a megszépített, személyes értékek jegyében szervezett életút. És jönnek az oppozíciók: tea, sütemény versus kakaó-kávé és felületesen kiválasztott édességek, egy-egy jól betervezett, alkalomhoz illő ruhadarab versus hétköznapi helyzetekben viselt öltözetre elpazarolt milliók, a létproblémákra érzékeny olvasással szembeállított kizárólag formai kérdésekre érzékeny szakirodalmi olvasás.

A kilencvenes évek végének francia értelmiségének kulturális panoptikuma. A kapusporta mögötti rejtekben Tolsztojt olvasó portásnő sokat nézi a tévét, rendszeresen jár moziba, és szereti a hollywoodi szuperprodukciókat is, de van kedvenc japán rendezője (a fiktív Ozu). A tévéből értesül arról, hogy eklektikus tudása szociológiai tendencia. A plurális ember,5 mely a 20. század végének produktuma, a műveltség szerkezetének átalakulását jelzi. Az egyén már nem vezethető le a társadalmi osztályára jellemző tudásból, kulturális horizontját az új médiumok alakítják, kulturális mindenevő, s ez a legkevésbé sem zavarja.6 Ott is vagyunk már a kilencvenes évek végének legnagyobb francia szociológiai eseményénél. A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődését jósló Bourdieu-vel szemben éppen tanítványa, Bernard Lahire állítja fel az új szubjektumformák szerveződésének képletét. Na és mi lenne más Barbery könyve, mint ennek a szociológiai tézisnek az igen szájbarágós és tézisszerű színrevitele? A társadalmi kategóriájára nem jellemző tudásszerkezettel rendelkező portásnő életének nagy tanulsága, hogy a közös ízléspreferenciák igenis hathatnak a társadalmi egyenlőtlenségek ellen. Még szimptomatikusabb az, hogy milyen filozófiai trendeket idéz meg Barbery. A portásnő Marxot és Husserlt olvas. Marxot természetesen, mert a folyamatos Marx revival a francia értelmiséghez kapcsolódó legerősebb sztereotípiák egyike. És Husserlt, mert a Karteziánus meditációk Husserlje a francia fenomenológusok egyik próbaköve. Arról nem is beszélve, hogy Derrida is felelős némileg a Husserl-kultusz alakulásáért. A könyv a szerzőről nem tud többet mondani, mint hogy a fenomenológia a szakfilozófiák technicista húzásainak egyik legelfajzottabb termése. Paloma nővére, az Ulm utcai école normale diákja természetesen skolasztikus szerzőből írja mesteri dolgozatát: itt kétségkívül jól diagnosztizál Barbery. A skolasztikával foglalkozni 2000 környékén valamiért trendinek számított. S e diákközeg 20. század végi jellemzői közül a Vrin könyvesbolt látogatását, az akaratlagosan trógeresre vett öltözködést és viselkedésmódot emeli ki. Ha már a portásnőnek igen, talán ennek a kategóriának is kijárt volna egy kis figyelem. Ott van aztán a leáldozóban levő freudizmus és lacanizmus iránti rajongás – amit természetesen a szülők generációja képvisel. És mi áll mindezzel szemben? A slow literature egyik és sajnos a kötetben egyedül maradó monstruma: Tolsztoj. (Az urban legend szerint Barbery mindig is magánál hordja a Háború és béke egy példányát – ja, az a bizonyos XXL méretű női táska.) Mind a portásnő, mind a japán úriember imádja Tolsztojt, macskáikat a Tolsztoj-hősök nevére keresztelik. Kakuro úgy ismeri fel a portásnő sajátos tudását, hogy egy Anna Karenina-idézetét demaszkírozza. És olvassák Tolsztojt reggel, délben, este és éjszaka.

Ó, szent Japán. A kötet legerősebb kulturális sztereotípiái azonban nem Franciaországhoz, hanem a francia értelmiség választott menekvési terrénumához, Japánhoz kapcsolódnak. Paloma mangát olvas, a portásnő a japán filmre való érzékenységének köszönhetően azonnal elismeri a hihetetlenül letisztult és filozofikusan praktikus japán lakberendezés előnyeit. De szereti a japán konyhát is, mert mondanom sem kell, étkezési szokásai sem tipikusan portásnőiesek. (A napokban újranéztem Alain Corneau 2003-as Stupeur et tremblements című filmjét, régi kedvencemet, mely egy Amélie Nothomb-regényből készült. A francia értelmiség Japánnal szembeni mániáját semmi sem leplezi le jobban, mint ez az egyébként a szindrómával teljesen azonosuló kötet/film.) Úgy látszik, ezt a gyermekbetegséget a szellemi divatokkal szemben olyannyira kritikus Barbery sem tudta elkerülni.

Kétségkívül olvasható és bizonyos mértékig izgalmas könyv. Csak éppen attól kezdve válik a teljes sztorifelépítés és történetmesélés falra hányt borsóvá, hogy a cím metaforája megoldódik. És erre nem is kell túl sokat várni. Mindent mintha továbbra is az a duális oppozíciókban elgondolt és az oppozíciók kiforgatásában szellemi teljesítményt azonosító érvelésmód uralna, amit annyiszor róttak fel a francia oktatási rendszer elit intézményeinek. Csak itt éppen kevésbé virtuóz formában jelenik meg. Arra viszont kimondottan kíváncsi vagyok, hogy lehet-e a könyvnek itthon ugyanolyan sikere, mint Franciaországban. Mert ezt a könyvet én tipikusan metrózásra alkalmas olvasmánynak ajánlanám.