Kína modern történelmében fehér lappá változott négy-öt esztendő, de szélesebb értelemben egyfajta jótékony homály borult történetének első három évtizedére is. Ez a kissé elnagyolt megállapítás persze feltételezhetően csak újságírói megközelítésben igaz, hiszen szűk tudományos műhelyekben bizonyára Kínában is foglalkoznak az eltüntetett esztendőkkel, a szóban forgó három évtizedről pedig feltehetően megjelennek olyan munkák is, amelyek a ködben világosan kivehetővé tesznek egyes markánsabb pontokat, amelyekről nem feltétlenül szükséges hallgatni még a mai időkben sem, amikor a harmonikus társadalom vált a legfőbb hivatalos értékké.

A fent említett öt év nem egy történelmi munkából hiányzik tehát, hanem egy kronológiából, amelyet egy hivatalos pekingi sajtószerv készített a Kínai Népköztársaság kikiáltásának 2009. október 1-jei hatvanadik évfordulója alkalmából, és angol nyelven volt olvasható a világhálón. Hatvan év nem kis idő, és az utóbbi három évtized sok tekintetben világszerte elismert sikertörténet. Nem csoda, hogy még a legtömörebb kronológia is bejegyzések sokaságát tartalmazza, szerepelnek a listán bel- és külpolitikai események, gazdasági és technikai vívmányok, nem egy esetben évente több is. Ám 1958 és 1962 között semmi említendő vagy inkább említhető nem történt, mert ezekből az évekből a szerkesztők nem találtak olyan eseményt, ami méltó lett volna a fontos hazai események közötti szerepeltetésre. 1957-ből azonban még említést nyert az, hogy kampány indult a „jobboldaliak” ellen, és ennek során olyan túlzásokra került sor, amelyek súlyos következményekkel jártak: ezen a ponton kapcsolódik ez a visszatekintés a virágokhoz, pontosabban a „virágozzék száz virág” jelszóhoz, amelyet maga Mao Ce-tung, a legfőbb kínai vezető hirdetett meg 1956 tavaszán.

Ki ne ismerné a formulát: „Virágozzék száz virág, versenyezzen száz gondolati iskola!” (Az eredetiben még „valamennyi” gondolati iskola szerepelt, de ez hamar átadta helyét a száznak, majd néhány évvel később – mint Teng Hsziao-ping mondta egyszer – az egynek.) Mao Ce-tung (Mao Zedong a ma Kínában használt latin betűs „pinjin” átírásban) formulája a kínai politikatörténet egy különleges időszakában született, az SZKP nevezetes XX. kongresszusa után, amelyen Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártvezér a maga híres titkos beszédében hadat üzent a „személyi kultusznak”, a mindenkori pártvezető istenítésének.

Ha nem is ez volt a célja, ezek a jelszavak kínos helyzetbe hozták Maót, aki a Kínai Kommunista Párt meghatározó ideológusa (a KKP elméleti alapja már akkor nem csupán a testvérpártokhoz hasonlóan a marxizmus–leninizmus volt, hanem ehhez csatlakozott a „Mao Ce-tung-i gondolat” is) és ugyanakkor a párt vitathatatlan, teljhatalmú vezetője volt egy személyben. Ekkor született meg „a „virágozzék száz virág” jelszó mint a problémák felkutatásának és az értelmiség mozgósításának útja, ugyanakkor pedig a Szovjetunióval szemben elfoglalt kritikusabb álláspont első szelepe.

A „virágok” sorsa egy ideig sajátos hőmérőjévé vált a kínai társadalomnak: valahányszor lazult a pártvezetés szigora, kibonthatták a szirmaikat, keményebb időkben viszont gyorsan elhervadtak – többnyire az utóbbi volt a jellemző. Persze a „száz virág” külön értékké csak ott válhatott, ahol nem ez a mezők természetes állapota, ahol nem kedvükre bomlanak a legkülönbözőbb színpompás virágok szirmai, ahol a gondolati iskolák lényege nem a versengés, hanem éppenséggel az egyeduralom. Egy ilyen jelszó abszurdum lett volna Franciaországban vagy az Egyesült Államokban, viszont a hatalom és a vélemény monopóliumához képest, amely a Kínai Kommunista Párt történetén vörös fonálként húzódik végig, kétségtelenül „forradalmi” újítás. A maói formula izgatott lelkesedést és nyugtalan visszhangot váltott ki az egész korabeli kommunista mozgalomban, így az ötvenes évek Szovjetunió vezette „béketáborának” egészében is, hiszen a valamennyi kommunista rendszerben meghatározónak tekintett „proletárdiktatúra” egyik alapelemét, a szellemi élet és a vélemények pártellenőrzését lazította. Így az egyik hivatkozási pontjává vált minden olyan kísérletnek, amely a szocializmus reformjára törekedett, és minden olyan nyugati kommunista ideológusnak is, aki a lejáratott sztálinizmusból kiutat keresett – miközben magában Kínában valójában csalétekként működött, a potenciális ellenzék napvilágra csalogatására és ezt követő megsemmisítésére szolgált, akár eleve ez volt a szándék, akár csak később alakult így (erről a történészek mindmáig vitatkoznak).

A kínai kommunista mozgalom genezisére éppenséggel a marxizmus–leninizmus – már önmagában egy nem éppen toleráns ideológia – Mao által „kínaizált” és ebben a formában újra és újra kanonizált változatának kötelező uralma volt jellemző. A módszer már azelőtt kikristályosodott, hogy a párt megszerezte volna az ellenőrzést az egész szárazföldi Kína fölött.

Mintának tekinthető az úgynevezett „munkastílus-javító” kampány, amelyet 1942-ben indított Mao a Kuomintanggal vívott polgárháború és a Japán ellen vívott háború közepette kialakult vörös övezetben, a Magyarországnyi belső-kínai Jenanban. Ebbe a vörös övezetbe egész Kínából érkeztek a lelkes önkéntesek, hogy harcoljanak a korrupt Kuomintang és az idegen hódító japánok ellen, vállalták a spártai körülményeket, de a pártvezetők élvezte kiváltságok elégedetlenséget keltettek soraikban. Néhány író és értelmiségi a helyi kommunista sajtóban szóvá is tette ezt, s név nélkül persze, de bírálta a hierarchia csúcsán állókat. Ezek a cikkek voltak az első „párton belüli ellentmondások”, a későbbi „virágok” elődei. Mao „vette a lapot” és nem habozott. 1942. május 3-tól 23-ig több tanácskozásra hívták össze az értelmiségieket, ezeken hangzottak el a pártvezető nevezetes „Felszólalásai” (valójában ez egy szerkesztett dokumentum, amely megtalálható Mao válogatott műveinek négykötetes kiadásában). Ez a mű aztán évtizedeken át hivatkozási alapot jelentett, és az 1966–76-os „kulturális forradalom” éveiben rendszeresen újra megjelent (akkoriban azt is országszerte lelkesen ünnepelték, hogy egy két és fél évtizeddel korábban elhangzott felszólalást újra és újra kinyomtattak az egész kínai sajtóban). A Felszólalásokban fogalmazta meg Mao a „proletár forradalmi utilitárius” szemlélet fontosságát, amely az irodalom és a művészet egészét alárendelte a napi politika követelményeinek. Ez a felfogás mutatott irányt Mao akkori megfogalmazása szerint ahhoz, hogy az író és a művész és persze tágabb értelemben az értelmiség „kit szolgáljon” (a munkásokat, a parasztokat és a katonákat), és „kit dicsőítsen” (ugyancsak őket).

Ez a gyakorlatban a pártvezetés feltétlen szolgálatát jelentette – ki más testesítette volna meg a munkások, a parasztok és katonák érdekeit? Jenanban, egy „ostromlott várban” persze ez sokak szemében indokoltnak tűnhetett. Ekkor alakult ki a kampányok technikája is: a tanácskozások végén közzétették az összefoglaló, irányadó dokumentumot (mely persze a pártvezetés álláspontját tartalmazta), majd ahhoz mindenkinek csatlakoznia kellett, az előzőleg más véleményt vallók csak akkor tarthatták meg posztjukat, ha visszavonták nézeteiket, és önbírálatot gyakoroltak (és ha ezt az önkritikát a felsőbb pártszerv is elfogadta), majd nekik is csatlakozniuk kellett azok ostorozásához, akik ezt még nem tették meg. Így minden kampány egyben tisztogatássá is változott, már Jenanban is – és azután még sokszor, valahányszor a pártvezetés úgy értékelte, hogy „elhajlás” mutatkozik, „lazul a pártfegyelem” (ami, mint a jobb emlékezetűek tudják, a szovjet birodalomban vagy éppen a „népi demokráciákban” is gyakorta előfordult, és az obligát felelősségre vonás ezeken a fertályokon sem maradt el, legfeljebb formái különböztek a helyzettől és a helyi hagyományoktól függően – pártfegyelmitől a Gulágig).

Alig két évvel a Kínai Népköztársaság kikiáltása után eljött a következő kampány ideje. 1951-ben mutatták be a Vu Hszün élete című filmet, amely egy szegénysorból felemelkedett pénzkölcsönzőről szólt, aki vagyonából iskolákat alapított a szegényeknek. A filmet telt házak mellett vetítették, Szun Jü, a rendező elismerő kritikák sokaságát söpörhette be – majd a Zsenmin Zsipaóban, a pártlapban szerkesztőségi vezércikk jelent meg, amely szemére vetette a főhősnek, hogy nem megdönteni akarta a feudalizmust, hanem éppenséggel a feudális kultúrát terjesztette, „csúszott-mászott a feudális uralkodók előtt”. Évekkel később közölték csak, hogy a cikk szerzője maga Mao volt. A pártlap állásfoglalása után országos kampány indult, és ebben az emberek megítélésének mércéje az volt, hogyan vélekedtek a filmről. Cikkek százai bélyegezték meg azokat, akik nem bírálták elég határozottan Vu Hszünt. A filmet kivonták a forgalomból, a stúdiót, amely készítette, államosították, a rendező maga is nagy cikkben szórt hamut saját fejére, számos, Vu Hszünt nem eléggé keményen elítélő értelmiségit vidékre küldtek „átnevelésre”.

1954-ben a klasszikus kínai regény, A vörös szoba álma vált a következő mozgalom ürügyévé. Pontosabban egy Jü Ping-po nevű neves irodalomtudós, aki egész életében ezt a regényt elemezte és a forradalom győzelme után is megtartotta egyetemi katedráját, ám bírálói szerint továbbra is „polgári, idealista szellemben” méltatta a remekművet. Ezúttal két fiatal diák „leplezte le” egy rövid cikkben az esztétát, aztán megindult a szokásos sajtókampány. Ma már nem titok, hogy ezúttal is Mao állt a felzúdulás mögött, ő hívta fel a mindenható Politikai Bizottság tagjainak figyelmét a diákok kis cikkére, még vissza is utalt a Vu Hszün élete című filmmel kapcsolatos kampányra. Hogy mennyire komoly volt ezúttal is a nyomás, jól mutatja, hogy még Kuo Mo-zso, a híres író és tudós is szükségesnek tartotta, hogy csatasorba szálljon Jü ellen: „Ez az eset is bizonyítja, hogy aki a marxizmus–leninizmusra alapozza gondolkodását és módszerét, az rövid idő alatt eljuthat a tanulmányozott kérdés lényegéhez, míg Jü annak a példája, hogy bár harminc éve kutat, az eredmény egyre zavarosabb lesz.” Ekkor azonban a vita még megmaradt szellemi síkon: „Jü irodalmi nézeteit bíráljuk, mint egyént nem semmisítjük meg” – lehetett olvasni egy „nagylelkű” hozzászólásban.

A következő kampánycélpontnak már nem jutott ennyi kímélet. A Hu Feng költő és esztéta, az Országos Népi Gyűlés (a kínai parlament képviselője) ellen 1955-ben indított mozgalom minden korábbinál hevesebb volt. Hu a harmincas években csatlakozott a forradalomhoz, de már a negyvenes években is bírálták, mert nem fogadta el azt, hogy a művész célja egyszerűen a „szolgálat”. „Bűne” az volt, hogy egyfajta írócsoportot szervezett, másrészt különvéleményét egy háromszázezer írásjelből álló feljegyzésben – valóságos könyvben – rögzítette. Ám hiába bástyázta körül álláspontját számos Mao-idézettel, hiába ügyelt arra, hogy ne Maóval, hanem a kultúrpolitikát akkoriban irányító funkcionáriussal, Csou Janggal vitatkozzon, hiába küldte el igen pártszerűen okfejtését éppen a kommunista párt Központi Bizottságának, néhány javaslatával – például több párhuzamos írószövetség felállítását szorgalmazta – magára vonta a vezetés haragját.

A „száz virág” csapdájának egyfajta főpróbájaként Hu Fenget néhány hónap múlva meghívták egy fórumra, amelyet az előző kampány célpontjául kijelölt Jü Ping-po és mások bírálatára hirdettek meg. Hu mondott néhány enyhén bíráló szót róluk is, az alkalmat azonban arra használta fel, hogy előadja a feljegyzésében körvonalazott nézeteit. Csou Jang élesen visszavágott, kijelentette, hogy Hu nézetei homlokegyenest szemben állnak a pártvonallal. Ezután Jüről többé már szó sem esett, Hu lett a negatív példa, minden addiginál hevesebb bírálati kampány kezdődött ellene és hívei ellen. A Zsenmin Zsipao közölte Hu beszédét és a hivatalos álláspontot képviselő Csou Jang-felszólalást. Az irodalmi élet szereplői egymással versengve határolták el magukat Hutól. A költő hiába gyakorolt önkritikát, azt nem fogadták el – sőt „ellenforradalmi összeesküvéssel” vádolták meg, közzétéve és kommentálva a 20–30 hívéhez intézett (nyilván a cenzúra által megszerzett) leveleit, amelyekből kitűntek igazi, a pártvonaltól valóban eltérő nézetei. Tizenegy évvel később, a „kulturális forradalom” idején közölték, hogy a levelekhez írott „leleplező” kommentárok szerzője maga Mao volt. Ez a kampány egybeesett a mezőgazdaság szövetkezeti átszervezésének meggyorsításával, ami jelentős ellenállásba ütközött, Hu csoportját így az ellenforradalmi tevékenység megtestesítőjévé kiáltották ki.

1955 nyarára a Hu Feng elleni kampány központi politikai mozgalommá vált, ennek keretében a Zsenmin Zsipao azt a feladatot tűzte a pártszervezetek elé, hogy fokozzák „a párttagok kölcsönös ellenőrzését”. Az írók, professzorok, ismert értelmiségiek a kötelező bírálati és önbírálati ülések rémületében éltek, sokan nem bírták a nyomást, idegeik felmondták a szolgálatot, egyesek öngyilkosok lettek. 1957 júliusában a Zsenmin Zsipao megírta, hogy ebben a kampányban „81 ezer ellenforradalmi elem tevékenységére derült fény, 190 ezernél több ellenforradalmár jelentkezett önként” (ne felejtsük: a veterán kommunista Hu Feng maga is „ellenforradalmárnak” minősült). A pártlap cikke szerint ebben a kampányban „több mint 300 millió ember számára tisztázódott egész sereg politikai kérdés”. Már rég nem a 20–30 irodalmárról volt szó. Később maga a KKP is elismerte, hogy túlkapások is történtek, „néhány derék embernek is hadat üzentek”. Magáról Huról csak annyit lehet tudni, hogy a kampány során letartóztatták – további sorsa nem ismeretes.

Ekkor azonban a pártvezetés még észrevette, hogy Hu Feng ostorozása nyomán nem csupán az irodalmi-művészeti élet bénult meg, hanem a tudományos kutatás is – ezért 1955 végén leállították a kampányt, óvatosan ösztönözni kezdték az értelmiségi alkotómunkát.

Ezek az előzmények érzékeltetik, micsoda hihetetlen fordulatot jelentett a kínai értelmiség és az egész társadalom számára az 1956-os „virágozzék száz virág” jelszó, amelyet először május 2-án Mao fejtett ki az Államtanács ülésén zárt ajtók mögött, majd május 26-án Lu Ting-ji, a kínai párt propagandaosztályának vezetője részletezett a tudományos és művészeti élet képviselői előtt elmondott beszédében. „Egyrészt a politikában világosan meg kell vonnunk az ellenség és köztünk húzódó határvonalat, másrészt a népen belül feltétlen szabadságnak kell uralkodnia. A »Virágozzék száz virág, versengjen száz gondolati iskola« ennek a népen belüli szabadságnak a megnyilvánulása az irodalomban, a művészetben és a tudományos munkában.” Az előadó kifejtette például, hogy „a tudományos és művészeti bírálatban és vitában senkinek sem lehet semminemű kiváltsága”, „meg kell engedni a megbíráltaknak, hogy ellenbírálattal éljenek, és azt nem szabad elnyomni”, „meg kell engedni a kisebbségnek, amelynek különvéleménye van, hogy fenntartsa nézeteit”.

Egy évvel korábban Hu Fenget ilyesfajta nézetek miatt minősítették ellenforradalmárnak. A „száz virág” korszakában viszont maga a párt ösztönözte a nyilvános bírálatot, buzdította nagyobb merészségre az értelmiséget „a hibák feltárása és kijavítása” érdekében.

Az érintettek kezdeti vonakodása után különösen 1957 tavaszára, a magyar 1956 után (amelyet Kína a „szocialista táboron” belül is a leghevesebben minősített ellenforradalomnak) kapott lendületet ez a mozgalom. A kínai pártvezetést mind a magyar események, mind a szovjet „olvadás” élénken foglalkoztatta. Mao Ce-tung 1957. február 27-én az Államtanács ülésén fejtette ki elméletét „a népen belüli ellentmondásokról”, amelyben már bizonyos kritériumokhoz kötötte a „száz virág” politikáját, ugyanakkor a szabad bírálatot és a szocializmus fogyatékosságainak feltárását is sürgette. Ezt a beszédet azonban nem hozták nyilvánosságra, március 12-én pedig Mao egy nyilvános beszédben bejelentette egy „munkastílusjavító kampány” megindítását „a szubjektivizmus, a bürokratizmus és a szektásság” ellen, és a szabad véleménynyilvánítást szorgalmazta, a kényszerítés helyett az érvelés, a meggyőzés fontosságát hangsúlyozta.

A legfelsőbb szintű biztatás hatására az értelmiség egy része és a kínai politikai életben a kommunistákkal hivatalosan szövetségben lévő, addig nem sok önállóságot élvező politikai formációk, úgynevezett demokratikus pártok képviselői kezdték félretenni a korábbi tapasztalatok fényében jogos óvatosságot. Mind többen tették szóvá a rendszer fogyatékosságait, az egyetemeken nagybetűs plakátokon, tacepaókon követeltek nagyobb szellemi, kutatási szabadságot, bírálták a pártbizottságokat, szóvá tették a funkcionáriusok, a párttagok előjogait. Nemcsak a párt – már maga Mao sem volt tabu. Egy Liu Sao-tang nevű fiatal író egyik tanulmányában odáig ment el, hogy leírta: „A jenani Felszólalások csak az irodalom politikai természetét hangsúlyozzák, nem a művészi minőségét” – igazi felségsértés, ám azonnali következmény nélkül. A cikkírók felújították Hu Feng korábban megbélyegzett javaslatait önálló irodalmi kiadók alapítására, elítélték a korábbi kampányokat. Miután a hatalom erre sem reagált, az addig csak papíron létező „társutas” polgári pártok és szervezetek is éledezni kezdtek, egyes megfogalmazások már a szocializmus egyedüli üdvözítő voltát is kétségbe vonták. Olyan vélemények is feltűntek, amelyek a polgári demokrácia vívmányait méltatták, vagy legalábbis annak tanulmányozását sürgették, kifejtették, hogy a hatalom váltakozásának előnyei is lehetnek. Külön vonulat volt az addig a nyilvánosság előtt csak dicsőített szovjet példa mind gyakoribb kétségbe vonása, ami az első jel volt a megfigyelők szemében arra, hogy a két kommunista óriás viszonya sem felhőtlen, ha mindez megjelenhetett – ezért a „száz virág” azonnal ellenérzést keltett Moszkvában. A megjelent anyagok zöme mindazon-által belefért a „szubjektivizmus”, a „bürokratizmus” bírálatának kategóriájába, formailag megmaradt a rendszer javításának szándékánál.

1957. június 8-án azonban a Zsenmin Zsipaóban megjelent a februárban zárt ajtók mögött elhangzott Mao-beszéd „a népen belüli ellentmondásokról”. Ebben – derült égből villámcsapás – már az volt olvasható, hogy amikor a párt helyesli a százféle virág virágzását, csak az „illatos virágokra”, nem a „mérgező gyomokra” gondol. A beszédben Mao hat kritériumot sorolt fel a kettő megkülönböztetésére, lényegében visszatérve a jenani Felszólalások szelleméhez, az éppen aktuális politikai vonal szolgálatának megköveteléséhez. „Azok a szavak és tettek helyesek, amelyek […] előmozdítják az egész nép egységét, nem szakadást idéznek elő a népben”, vagy amelyek „elősegítik a nép demokratikus diktatúrájának megerősödését, nem annak megingatására vagy meggyengítésére irányulnak” – hangzott például az első és a harmadik kritérium. Azt, hogy melyek azok a bizonyos szavak és tettek, természetesen maga a pártvezetés vagy pontosabban annak éppen hangadó csoportja határozta meg – de februártól júniusig, a beszéd nyilvánosságra hozataláig senki nem ismertette őket a vitára buzdított bírálókkal, akik így besétáltak a kelepcébe. A Zsenmin Zsipao 1957. július 12-i vezércikkében ezt nem is titkolta: az ellenzéknek állított kelepcéről volt szó, a párt szántszándékkal hagyta, hogy előbújjanak a – kínai képes beszéddel szólva – „szarvas ördögök és kígyóistenek”, s hogy buján fejlődjenek „a mérgező gyomok”. A cél úgymond az volt, hogy „a népet cselekvésre ösztönözze ellenük” – ám a továbbiakban bizonyítékul szolgáltak arra, hogy a pártvezetés ellen „súlyos jobboldali támadás” bontakozott ki.

Ezzel kezdődött meg a „jobboldaliak elleni kampány”, amelyről az írásunk elején említett kronológiában azt írták, hogy annak túlzásai a továbbiakban súlyos következményekkel jártak. Mi történt?

A jobboldal elleni kampányban már vezető értelmiségiek, írók is célponttá váltak, a „jobboldalinak” minősített emberek igazi bűne az volt, hogy tekintélyük, önállóságuk révén hitelesek voltak, és szellemi ellensúlyt képezhettek a hatalom szeszélyeivel szemben. A „jobboldaliak” – azaz többnyire a rendszert akár javító szándékkal bírálók – tízezreit küldték átnevelésre vidékre, a parasztok közé. Sokakat közülük csak húsz év múlva, a „kulturális forradalom” vége után „szabadítottak fel”, csak ekkor térhettek vissza a városokba, az egyetemekre, a folyóiratok szerkesztőségébe. Helyüket a különböző kulturális intézményekben, a sajtóban pártfunkcionáriusok vették át, így könnyebbé vált Mao számára 1958-ban a voluntarista „nagy ugrás” meghirdetése és elfogadtatása a párt vezető szerveiben, a VIII. kongresszus második (két évvel az első után megtartott) ülésszakán.

Az értelmiség, a pártfunkcionáriusok serege megtanulta, hogy bírálni veszélyes, jobban jár, aki hallgat, és úgy jár el, ahogy felülről elvárják. A „nagy ugrás” első éveiben a problémák jelzése helyett az apparátus a megkövetelt termelési eredményeket papíron produkálta – a statisztikák tömeges meghamisításával. Az „ugrás” a társadalom kommunisztikus, egyenlősítő átszervezésével párosult, létrejöttek a „népi kommunák”, a parasztokat ipari termelésre mozgósították, az általuk házilagos „népi kohókban” öntött, használhatatlannak bizonyult „acéllal” próbálták három év alatt „utolérni és túlszárnyalni Angliát” – a folytatás ismeretes. Azazhogy nem egészen – a következő négy év, maga a „nagy ugrás” kifejezés is eltűnt a már említett kronológiából, és Kínában hivatalosan soha nem közölték, hogy a valóságtól elszakadt, 1960–61-re gazdasági katasztrófába és tömeges éhínségbe torkollott kísérlet hány áldozattal járt (a szakirodalomban általánosan elfogadott becslés, hogy annak legalább 30 millió ember vált közvetlen vagy közvetett áldozatává).

A „nagy ugrás” politikai válsághoz, a pártvezetés megoszlásához, Mao háttérbe szorulásához vezetett (csak pártelnöki posztját tartotta meg, az államelnökiről lemondott). A következmények kiigazítására egyfajta kínai „új gazdasági politika” kezdődött, amelynek pragmatikus jelszavát a később meghatározóvá vált Teng Hsziao-ping fogalmazta meg: „Mindegy, hogy milyen színű a macska, ha megfogja az egeret.” 1960–61-ben ismét feltűnt a „száz virág” jelszó, ha nem is az 1957-es kritikára buzdító kampány formájában. Lehetővé vált olyan – a pártvezetés köreiben könnyen dekódolható – irodalmi művek, színdarabok, allegorikus laptárcák megjelentetése, amelyekben Mao Ce-tung számos tételére vagy magára Maóra céloztak kritikai éllel. Ez a bírálat megmaradt jelbeszédnek – de annak sem sokáig.

1962-ben Mao ismét színre lépett, és a párt belső köreiben meghirdette az „osztályharc folytatását”. A vezetés más csoportjai egy ideig abba az illúzióba ringatták magukat, hogy elég szavakban egyetérteniük, a gyakorlatban folytatódhat a pragmatikus vonal. 1966-ban azonban egy 1961-ben megjelent, a messzi múltban, a 16. században játszódó színdarab bírálatával megkezdődött a tízéves „kulturális forradalom”. A Haj Zsuj elbocsátása hivatalából című darab ellen az volt a vád, hogy Maó kormányzásáról szóló példázat, Maót támadja. Hogy miként lesz egy színibírálatból egyfajta polgárháború? A Sanghajban publikált cikket a pekingi sajtóban nem engedték megjelentetni a Maóval szemben álló más pártvezetők, Mao és radikális hívei ezért előbb a diákság, majd a hadsereg mozgósításával néhány hónap alatt szétverték a hagyományos párt- és állami apparátust, évekre megbénították az oktatást, és nem egy helyen anarchikus állapotokat hoztak létre, fegyveres harcok törtek ki. A „száz virágból” egy időre csak a Mao-idézetek piros könyvecskéje maradt, a könyvesboltokban és könyvtárakban évekig kizárólag közvetlenül Maót dicsőítő művek (és néha műszaki könyvek) voltak kaphatók, a színházakban csak a Maóért élő-haló forradalmárokról szóló hat-nyolc „forradalmi mintakép-operát” adták (színre állításukat Csiang Csing, Mao felesége, a volt sanghaji színésznő irányította), a mozikban ezek filmváltozatait vetítették.

A hatalmi harc ebben az időszakban is folytatódott a vezetés voluntarista és pragmatikus szárnya között. Az utóbbi legfőbb reménysége Teng Hsziao-ping volt, akit Csou En-laj, a pragmatikus, de Maóval nyíltan soha nem konfrontálódó miniszterelnök szemelt ki utódának (miután a „kulturális forradalom” első éveiben vidékre száműzték, Teng 1973-ban ismét miniszterelnök-helyettes lett). A küzdelemnek ezúttal is volt „virágos” vetülete. Az egyik új „mintakép-opera” filmváltozatát Csiang Csing meghívására bemutatták a pártvezetésnek. Az ilyen bemutató mindig országos dicsőítő kampányra adott jelt, de Teng elrontotta Mao feleségének örömét. Felállt, és elhagyta a termet, s közben hangosan megjegyezte: „Ez nem »virágozzék száz virág!«, ez »virágozzék egy virág!«” Az adott körben nyilván botrányt és kihívást jelentő epizódot azért ismerjük, mert Csou En-laj 1976 januárjában bekövetkezett halála után Teng Hsziao-pinget Csiang Csingéknek egy időre sikerült ismét száműzniük a hatalomból, és ekkor a pártlapban ismertették a filmvetítésen tanúsított „botrányos” magatartását – súlyos vádpontként.

 

Mao Ce-tung 1976 szeptemberében meghalt, és ezt követően a kínai politikai élet már nem az ezoterikus virágok és kampányok körül szerveződött. Halála után az általa kijelölt utód, Hua Kuo-feng – egy szürke pártfunkcionárius, aki azzal tűnt ki, hogy vasútvonalat épített ahhoz a faluhoz, ahol Mao szülőháza található, ám akinek volt annyi esze, hogy felmérje az ultrabalos csoport hataloméhségét – azonnal letartóztatta a Mao szárnya alatt felnőtt radikálisok négy legfőbb vezetőjét, az úgynevezett „négyek bandáját” (köztük Csiang Csinget). 1978-ban Huát is menesztették (mellesleg: hua virágot jelent), a párt meghatározó személyisége Teng Hsziao-ping lett, aki elindította az országot a gazdagodás útján. Kína három évtized alatt a világ egyik meghatározó gazdasági, pénzügyi, műszaki, katonai hatalmává vált. 2009-től már Kína az az ország, ahol a legtöbben interneteznek a világon, és a világháló, még ha szigorúan felügyelik is, a kommunikáció és a véleménynyilvánítás új lehetőségeit teremtette meg.

Mao képe viszont mindmáig ottmaradt a kínai firmamentumon, elvégre a pártot, amelynek harca létrehozta az új Kínát, ő vezette, a Kínai Népköztársaságot hatvan éve ő kiáltotta ki, és Teng Hsziao-ping maga fejtette ki, hogy Mao tanításainak akkor felel meg a párt, ha elveti azt, ami Mao gyakorlati tevékenységében ellentétes volt Mao elveivel. (Az arányt is megjelölte: Mao tetteiben 30 százalék hibás, 70 százalék helyes volt.) A „száz virág” Tenggel visszakerült a párt jelszavai közé, de ha más szavakkal is, ma is a párt mondja meg, melyek a tiltott gyümölcsök – például a nyugati értelemben vett szabadságjogok.

Tény viszont, hogy a kínai sikertörténet egyik fő magyarázata az, hogy nagyon sok olyan virág virágozhat, amely a rendszer korábbi korszakaiban dudvának számított. Már nem számít az ördögtől valónak a profit, a gazdagodás, a kapitalista módszerek alkalmazása, óriási vagyonok felhalmozása sem, éppen ellenkezőleg, a megbecsült mintapolgár a néhány jüanos alaptőkével vagyont teremtő milliárdos. A legfőbb értéknek a „harmonikus társadalom” számít – amelyet természetesen a párt vezet.

Ami a vezetés szerint a kínai társadalom harmóniáját veszélyeztetheti, az – ha nem is nevezik már így – ártalmas dudvának számít ma is. Ma nincsenek rejtélyes kampányok, viszont keményen gyomlálják az internetről a mérgezőnek tekintett tartalmakat. Ezeket arról lehet manapság felismerni, hogy Kínában hiába írják be nevüket a keresőbe: a honlap nem érhető el.