Lippay János a Posoni kertjének (1664) elején álló Ajánló levélben azt írta, hogy az kerüli el a feddést, „ki az egeket, mennyei Kerteknek; és a kerteket, földi egeknek nevezi”.1

Az ég, a mennyei paradicsom mintája egyben indoka a földi, s a voltaképpen az isteni környezet másolatául készült kertnek. A paradicsom és az evilági kert szerkezete, növényzete egymásra vonatkoztatható, például az egek virágai a csillagok, s a kerti virágok csillag alakúak. Mindez régi, még csak nem is keresztény fejlemény. Galla Placidia mauzóleumának mennyezetmozaikja az olyan első keresztény ábrázolások egyike, ahol az emberi kert és az isteni menny, végső soron a mikrokozmosz és a makrokozmosz egymáshoz illesztése (egymással magyarázhatósága) megtörtént.

Delumeau paradicsomtörténetét olvasva nyilvánvaló, hogy a földi kertek képei nyomán miként formálódott meg az éden, illetve a paradicsom, majd a kertkultúrát nélkülöző középkor végére a Biblia alapján a keleti és a nyugati egyházatyák által kibontott paradicsom-kép. Az Énekek éneke nyomán felvázolódott ideáltípusos kert, a Máriához kötött hortus conclusus-elképzelés ugyancsak hatott a kialakuló keresztény kertekre (Delumeau; Cunningham, 1996. 39–40.). A keresztény kert számos jelképből összeálló metaforamintázat, a népesség túlvilágképzetének s ennek a földre vonatkozó utasításainak összegzője. A kert a középkori gondolkodás egyik legfontosabb sajátosságát viseli magán: allegória s egyben testileg létező dolog.

Lippay Ajánló levele, amelyben a földi kert létrehozását indokolta, a kert hasznaira is utal: a kert terményei táplálékul, illetve gyógyszerül szolgálnak, s nem elhanyagolható annak vallási szerepe sem. A hármas haszonnal indokolt kertben, ismerve a kerthagyomány alakulatait, érthetően szerepelnek a rózsák. A Jerikóban ültetett rózsára (Cant. 2., Eccl. 24.) hivatkozó szerző a tekintélyes szöveghagyományra utalt: a rózsa a mennyekbe jutó krisztusi „vitézetek”, azaz a véráldozatot hozott mártírok allegóriája. A mennyei rózsa – ebben a formájában – máris példát mutatott, a sok lehetséges ok közül kijelölte a kerti plánta kétféle használatát. Eszerint a rózsa koszorúnövény és egyben erénynövény.

A kegyes olvasóhoz című – második – könyvbevezetőben egy újabb indokkal tovább erősbödött minden kerti növények vallási-kultikus használatának indoklása: „Az Érzékenységeket semmi inkább nem indítja és gerjeszti, mint ami leggyakrabban előttök [mármint a filozófusok szeme előtt] forog.”2 A kijelentés megidézte azt a középkori tanulási eljárást, amely során a szerzetes olvasó a megnézett, elmormogott mondatok tartalmán a mély értelem fölfedése érdekében elmélkedik. A jezsuita szerzők által olyannyira szorgalmazott virágnyelv kialakítása és használata során is hasonló történt: egy-egy növény szemlélése révén mély hitelvekig jut el a kerti növényt imígyen olvasó, s a helyes erkölcsre lel személyes példát a meditáló.

 

A Posoni kert első könyve, a Virágos kert nem önálló fejezetben, hanem Az Virágzó Fákrul részben tárgyalta a rózsákat. A klárisfa, a spanyol bodzaként említett orgona (Syringa), a labdarózsa (Sambucus Rosea), a vad pomagránát (Balaustria) s a teljes barack, cseresznye és meggy rövid tárgyalása után bőséges adatokkal következett, rövid indoklással, a rózsák bemutatása: „…hogy a rózsának dücsőséges szépségét sok ékesszókkal magasztaljam, és annak tulajdonságát cifrán leábrázoljam, nem szükséges. Eléggé fölékesítette az, aki őtet virágok Királynéjának nevezte.”3

A rózsák között tizenötfélét különböztetett meg Lippay: ugyan ezek botanikai azonosítása többnyire – botanikai karakterű, saját illusztrációk híján – lehetetlen, de az értékelt tulajdonságaik szerint érdemes a változatokat áttekinteni.

A sor élén a ’nemes’ rózsa áll – amelyről azt tartotta megjegyzésre érdemesnek, hogy „színe néki különb-különb féle”. Az említési sorban második a ’közönséges’. Ennek a színe olyan, mint a barackvirágnak, illetve a testnek, s igencsak jó illatúnak állította. E csoport másik tagja az ennél kevéssé pirosabb, de teljesebb, szirmosabb: emiatt ezt ugyancsak százlevelűnek hívják. Majd a ’hollandiai rózsa’ következik, amelyet ugyancsak százlevelűnek neveznek, s ámbár az előzőnél pirosabb, de illatát tekintve gyöngébb annál. A negyedik rózsaféle szirma piros-fehér tarkabarka. Az ötödik a milésiai, amely ugyan nem sokszirmú, de vörös, s emiatt ecetrózsaként használatos. A kertész továbbá megkülönböztette a pünkösdi rózsácskának is mondott cinnamomeát, azaz fahéjrózsát, az olaszországi rózsaként ismert hónapos rózsát, a parasztrózsát, amely ugyancsak ecetbe való, a vörös közepű fehér rózsát, a soklevelű, hollandként ismert tejszínű rózsát, s sokvirágú és szagtalan fehérrózsát. Majd a nagyvirágú sárga, tellyes rózsát, az együgyű sárga rózsát s tizenötödikként a narancsszínű, a szirom belső oldalán vörösebb, a külső oldalán sárgább rózsát.

Mit tudhatunk ezekről a kertépítő tulajdonosok számára ajánlott virággal díszelő növényekről? Túl azon, hogy a termesztési körülményeket – a talajt, az időjárásigényt, a plántálást, a metszést és a változatonként különböző, a hold állapotától függő időben történő nyesést, gondozást – éppúgy megismerhettük, mint az átteleltetés vagy éppen a szaporítás praktikáit? Miféle rózsaismeret folytatója Lippay János?

A Lippay János által 1664-ben említett egynémely rózsa képi azonosítását egy félszáz évvel korábban, 1613-ban megjelent florigenium segítségével végeztük el.

 

Johann Konrad von Gemmingen püspök (1595–1612) eichstädti palotáját mintegy holdnyi kiterjedésű, több, elhatárolható kert vette körül. A Hortus Eystettensis mindenekelőtt gyógy- és dísznövényeket, valamint fűszereket és zöldségeket tartalmazott. A főpap-hercegtől Basilius Besler (1561–1629) gyógyszerész azt a megbízást kapta, hogy végezze el a kert növényeinek pontos leírását és hű ábrázolását, s a gazdag növényanyagot könyvként is jelenítse meg. A palota díszkertje ismertté vált a világ különböző tájairól származó növényei és pompás kivitelezése miatt. Az eredeti mű azonban csak a megrendelő halála után, 1613-ban jelent meg, Konrad Bauer nyomtatta ki, valószínűleg Altdorfban, talán 300 példányban, amelyek többsége színezetlen volt. Mára a színes ábrákat tartalmazóak közül tíz példány maradt fenn. A műnek több újranyomása, illetve kiadása is ismert.

A Hortus Eystettensis szerkezete gyakorlati alapú: tavasztól kezdve az évszakok rendjében teszi közzé a virágzó és terméshozó növényeket, egy-egy táblán általában 3-5 rajzzal s a táblákat kiegészítő latin nyelvű ismertetőkkel. Besler szikár magyarázataiban többször hivatkozott elődeire, így ismereteinek forrásaként Joachin Camerarius, Rembert Dodoens, Matthias de L’Obel, Gaspard Bauhin, Charles de L’Ecluse (Clusius), Otto Brunfels, Leonhart Fuchs és mások munkáit tekinthetjük. A leíró jegyzetek minimális támpontot kínálnak a bemutatott növények eredetéről, kertészeti fenntartásáról, botanikai sajátosságairól.

Bár Besler, miként előszavában jelezte, az illusztrációk kivitelezésére rajzolókat foglalkoztatott, csupán a 367 nagy alakú tábla némelyikén található meg az illusztrátor monogramja, amelyek egy része azonosíthatatlannak is bizonyult. Besler aláírása sehol sem szerepel, mégis, a különböző bizonyítékok alapján azokat Besler műveinek tekintik.

Az 1100 növényábra 660 botanikai fajt és mintegy 400 kertészeti változatot mutatott be: ezek azonosítása a 19. századi botanikusok által megtörtént. Widmann (1806), Max Britzelmayr (1885) és Schwertschläger (1890) megállapításai, ha némely ponton el is térnek egymástól, a legtöbb növény esetében biztonsággal átvehetőek, s különösen az európai fajokról és változatokról jól tájékoztatnak.

Besler florilégiumában 580 európai faj – köztük 150 mediterrán – azonosított. Az alapfajok közül kiválaszthatóak azok, amelyeket gyógyászati (400), táplálkozási (180) céllal használtak, kevésbé megnyugtató a 250 nemesített, leginkább díszítésre termelt növény másodlagos szerepének a tisztázása. A rózsák is ezek közé tartoznak: némelyiknél, a nevük alapján, kétségtelen, hogy a medicinális haszna fenntartott, másoknál ez már kideríthetetlen.

A florilégium hat táblán mutatta be a reprezentációs célokat szolgáló kert rózsáit. Mivel a 94-en két Oxalis-fajjal együtt jelenítettek meg egy fehér rózsát, összesen huszonegy eltérő jellegzetességű rózsaegyed került illusztrálásra. Mivel a Hortus Eystettensisből több régtől ismert hétköznapi kerti növény – borostyán, angyalgyökér, málna – is hiányzik, nem zárható ki, hogy a munkában nem szerepel akár az Európában, akár csak a város környezetében ismerhető rózsák némelyike, sőt az sem, hogy magában a kertben is nevelkedett még más rózsaváltozat.

Az egymást követő hat táblának csak az első darabján, a 94-en tűnik fel egy M, V és H betűkből összefonódó, feloldást nem nyert monogram. A 95–99. táblákat Besler munkáinak tekintik, ámbár vannak olyanok, akik az M(mihi)-et Besler szerzőségére utalónak vélték.

 

Besler munkája már azon növénytani szakkiadványok közé tartozott, amelyek botanikailag oly precizitással mutatták be a növényeket, hogy azokat – habituális hiányosságaik ellenére is – utólag nagy pontossággal meg lehet határozni. Besler természetesen a korabeli nevezéktant ismerve címkézte meg az illusztrációkat – ezekből arra is következtetni lehet, mely herbáriumok segítségével végezte el e munkát. A 94. ábra rózsáját kivéve valamennyi ábra egy virágos hajtást mutat be. A Rosa damascena flora pleno törzse és gyökérzete sem tekinthető kidolgozottnak, botanikailag pontosnak, különösen nem, ha például a hagymás, gyöktörzses növények habitusrajzaival vetjük össze. A hajtások valamennyije bimbózó, illetve virágzó állapotban mutatja be a növényt, a szirombontottakat mindenkor szemből, a bimbózóakat, illetve elvirágzottakat pedig rendszerint profilból: a csészelevelek sajátosságai csupán rajtuk nyilvánultak meg. A levélfonák nem minden esetben került bemutatásra. A kézzel végzett színezés természetszerű, a levélzet, a tüske, a sziromlevelek színe egyedenként más, vélhetően a valóságos minta jegyeit magán viselő. Besler leírása szerint az alábbi rózsák kerültek a kötetébe:

 

94. tábla:

Rosa damascena flore pleno

 

95. tábla:

I. Rosa centifolia rubra

II. Rosa praenestina variegata

III. Rosa provincialis flore in carto pleno

IIII. Rosa lutea maxima flore plena

 

96. tábla

I. Rosa flore albo pleno

II. Rosa alba flori simplici

III. Rosa Milesia flori rubro pleno

IV. Rosa provincialis flori albo

 

97. tábla

I. Rosa ex rubro nigricans flore pleno

II Rosa lactea Camerarii

III. Rosa Rubicunda Saccharina dicta

IIII. Rosa Damascena flori simplici

 

98. tábla

I. Rosa lutea flori simplici

II. Rosa cinnamomea

III. Rosa rubra praecox flori simplici

IV. Rosa praecox spinosa flori albo

 

99. tábla

I. Rosa sylvestris odorata incarnato flore

II. Rosa Sylvestris flore rubro

III. Rosa Milesia rubra flore simpl.

IV. Rosa Eglenteria

 

A florilégiumban hat fehér (94/I; 96/I; 96/II; 96/IV; 97/II; 97/IIII), hat vörös (95/I; 95/II; 95/III; 96/III, 97/I; 97/III) és egy sárga (95/I) kerti rózsaváltozat és nyolc feltételezett vadrózsafaj (98/I; 98/II; 98/III; 98/IV; 99/I; 99/II, 99/III; 99/IV) szerepel. Mind a tavaszi virágok közé került besorolásra. Besler a 94/I. fehér rózsát úgy jellemezte, hogy az virágzáskor erős, kellemes pézsmaillatú. Némelyek ebből arra a következtetésre jutottak, hogy ezért az a Rosa moschata lehet. Ezt kizárja, hogy a faj nyár végétől virágzik, továbbá hogy elterjesztéséről 1650 után lehet beszélni, így a Hortus Eystettensis elkészítésekor nagy valószínűség szerint még ismeretlen lehetett. Besler – illetve az ismeretlen M V. H. – inkább egy tavasz végével virító Rosa x alba L. ‘Semiplena’-t, a szintén pézsmaillattú damaszkuszi rózsát illusztrált. A 96. tábla három fehér rózsájából kettőt, a I.-t és a II.-at a szerző a Rosa x alba L. szimpla és dupla szirmú változatának gondolt. A IV. számú fehér rózsáról, amelyről szintén följegyezte illatos voltát, azt állította, hogy Rosa provincialis lenne. Ez utóbbi, ha R. gallica L.-változat, valóban lehetne, ha ritkán is fordul elő, fehér sziromszínű, de az már kizárja a helyes névadást, hogy az ábra szerint nem rendelkezett tüskével. A 97/II. rózsa a botanikusok szerint leginkább Rosa x alba ‘Incarnata’ – olyan, amelyet Botticelli Primavera festményén találhatunk.

Voltak, akik ezt Rosa chinensis JAQ.-ként határozták meg, talán mert kétszer virágzónak jellemezte Besler. Ennek ellentmond az, hogy a R. chinensis a 18. század elejével tűnt föl az európai kertekben. A 97. tábla IIII. illusztrációját Besler damaszkuszi rózsaként határozta meg, ámbár a levélzete alapján a R. gallicák közé kellene sorolni. A 95. tábla három vörös rózsáját – a korabeli Európa kertészetében legelterjedtebb rózsákat – Besler százlevelű vagy káposztarózsaként, Provins-rózsaként, illetve ecetrózsaként (patikárius rózsájaként) sorolta egymás mellé. A 95/I. centifolia sajátossága helyesen felismert, sajátosságai által azonosítható: a párta csésze formájú, a külső szirmok egymást fedik, a belsőek ráncosak, s a rövid bimbókon túlnyúlnak a csészelevelek. A 95/II. variegatája virágának kevesebb a szirma s nagyobbak is, így az nem lehet centifolia, hanem Rosa gallica L.-nek a ‘Versicolor’-ja, a korabeli, kedvelt Provins-rózsa. A 95/III. mint Rosa provincialis szerepelt. E Rosa gallica L. ‘Officinalis’ szintén a nagy, rózsaszín virágú Provins-rózsa, az, amelyet a hagyomány szerint IV.Thibaut, Champagne grófja 1240-ben hozott a Szentföldről Franciaországba. Szintén Rosa gallica hibridjeinek mutatkozik a 97/I. frankfurti rózsája, a 97/III. édesrózsája, a 96/III. és a 99/III. Rosa milesiaiak. Besler két sárga rózsája két különböző fajhoz tartozik. A 95/IIII. Nagy virágú, kétszer virágzó sárga rózsáját Rosa hemispherica J. Herrmannként értelmezték, annak ellenére, hogy 1762-ben írták le először, már a 16. században is népszerű és ismert lehetett. A 98/I. Rosa luteája a Rosa foetida J. Herrmann: ez az az Anatóliától Himalájáig elterjedt vad faj, amelyet Clusius kapott Konstantinápolyból, s osztrák rózsaként ismert. Szintén sárgás szirmúként ábrázolt, ámbár leginkább krémszínű szirmokkal rendelkezik a Rosa praecox spinosaként ismertetett, a 98/IV. képen szereplő R. spinosissima L. Vad faj a Rosa rubrának nevezett R. pendulina L. (98/III.), a kevés tüskéjű, s latin nevét megtartó fahéjrózsa (R. cinnamomea L.) és a 99. tábla I. és IV. képén bemutatott R. eglanteria L. és a 99/II. és III. amely a R. canina L. változata. Besler rózsái alapján megállapítható, hogy a17. század eleji kertészetben a rózsák hibridjei és vad fajai egyként szerepeltek. Az illatos, feltűnőbb, egyszer vagy kétszer virágzó kertészeti változatok között ott szerepelt a R. x alba ‘Incarnata’, a R. x alba L. ‘Semiplena’, a R. gallica L.’Versicolor’, a R. gallica L. ’ és egyéb R. centifolia- és R. gallicahibridek s a töröktől származó R. hemispherica J. Herrmann. A vadfajok pedig a következőek voltak: az európai elterjedésű R. spinosissima L., a R. pendulina L., a R. cinnamomea L, a R. eglenteria L., továbbá az Ázsiából származó, kertekbe bekerült R. foetida J. Herrmann.

 

Lippay több mint egy tucat rózsája között van egy, amely kétségen kívül Plinius rózsái között is szerepelt. Plinius írta le először a milesiai rózsát, s akként, hogy annak legfeljebb 12 lángszínű szirma van.

A Plinius említette rózsafélék közül még kettő, az említettnél ugyan rejtettebben, de megtalálható Lippay rózsalistájában. A százszirmú, azaz százlevelű – centifolia – rózsa elnevezése Hérodotoszig, illetve Theophrasztoszig nyúlik vissza, de Plinius az, aki a szirmok számára utaló elnevezést átörökítette. (A római enciklopédikus szerzőnél e virágok –egyetlenegyet kivéve – a rózsaszín és a piros különböző változataiban pompáztak. Plinius csupán egy fehér rózsát sorolt fel – a soktüskés, jelentéktelen szirmú alabandicait –, sárga virágút pedig egyet sem.)

Amit olaszországi rózsának nevez Lippay, s úgy ismertet, hogy „minden hólnapban virágzik s télen, mert érzékeny növény, edényben köll tartani és pincébe vinni”, nem más, mint a pliniusi praenestiai rózsa.

Amúgy Lippay János korában a százszirmú rózsát Rosa centifoliaként ismerték. A praenestiait pedig Clusius – de előtte és a nyomán majd mások is – R. damascenaként jegyezte. A milesiait pedig R. gallicának mondták. Ez utóbbi bársonyvörös rózsa az ókor és középkor konyharózsája, emiatt cukor-, illetve ecetrózsa is lehet a neve, máshol bársonyrózsa, patikáriusok rózsája, officinalis, sok helyen pedig – ismert tenyészhelye miatt – rose de Provinsként. Magyarul – Rapaics szerint – ez a kerti rózsa, illetve egyszerűen: a rózsa.

De a tizenhatodik–tizenhetedik századi, lassan megformálódó botanika tükrében mi az, ami még tudható a Lippay említette rózsákról?

Lippay két földrajzi térséget nevezett meg, amely a kortárs rózsaismeret értelmében a rózsák származását tekintve fontos. Hollandiaiként hozta szóba a cinóbervörös, kevésbé erős illatú százlevelű, alacsony növésű rózsát, illetve a sokszirmú tejszínű rózsát. S ugyan a vörös nem erős illatú, de a fehér annyira sem. Az olaszoktól pedig a hónaposat származtatta, azaz a minden hónapban nyíló rózsát, amely barackszínű, illetve rózsaszínű s ugyancsak jó illatú.

A ’közönséges’ rózsa, amely oly hasonlatos a százszirmúsága miatt a ’hollandiai rózsához’, feltehetőleg azonos azzal, amelyet R. provincialisnak mond az európai minták nyomán 1569-ben megjelent növénykatalógusában John Gerald. Ez az a R. centifolia, amely káposztarózsaként terjed el 1580 környékén Hollandiából, s a parfümök alapanyagát szolgáltatta.

Clusius a Lippay által olasz eredetűnek emlegetett hónapos rózsát R. damascenaként különítette el, a 16. századtól amúgy másik neve is ismertté válik a növénynek: R. omnium calendárum.

A milesiai – azaz Provins-rózsa – a R. gallica rokonságának a tagja.

Az említett rózsáknál, ami a kerti jelenlétüket illette, valamivel kisebb jelentőségűek a botanikai irodalomban kevésbé szereplő következő rózsák:

Clusius pannoniai flóramunkájában három új, addig említetlen rózsa egyike Lippaynál is szerepelt. A fahéjszínű kérge miatt megjegyzett pünkösdi rózsa az, amelyet a jezsuita kertész felsorolt. Az a R. cinnamomea, amelyről Clusius azt írta: „Hogy az elsőt honnan hozták Bécsbe, kétséges, de egyesek véleménye szerint tiroli származású, mások szerint Franciaországból küldték teljes piros virágú Mochate néven. Most már minden császári kertben ültetik és a hercegek, előkelő hölgyek és általában mindazok kertjeiben látható, akik gyönyörűségüket lelik a növények tanulmányozásában.”4

A pünkösdi rózsácskát 1597-ben John Gerard említette Herballjában, s véleményét követte John Parkinson is. 1600 előtt R. majalisként ismerték és kultiválták.

A Lippay felsorolta piros-fehér tarkabarka – sorban az ötödik – rózsa, úgy tűnik, az a R. gallica-származék, amelyet 1583-ban jegyeztek először, s virágszíne miatt R. Mundinak neveztek. Kétséges azonban mindez, ha azt az egykori, közel kortárs botanikai mű rózsaillusztrációját nézzük, amelyet Beslernek tulajdonítunk. Abban R. damescena – azaz praestinai rózsa – megnevezéssel együtt láthatjuk, s akár egymással megfeleltethetőnek is mondhatnánk e rózsa képét és nevét. Az 1551-től ismert, John Parkinson által 1629-ben R. versicolorként (Yorke és Lancester rózsájaként) említett rózsa, amelyet Besler elnevezése követ, az ábrázolatban nem azonos, nem is hasonló a besleri műben ábrázolttal.

A négy, Lippay által említett fehér rózsa, miként néhány piros, illetve rózsaszín rózsa a Lippay-szövegek nyomán nem tűnik identifikálhatónak, még akkor sem, ha nem a kertészeti, hanem az inkább botanikainak mondott művek rózsaleírásaival vetjük egybe azokat.

A sárga rózsák valamennyije kis-ázsiai, s az arabok, illetve törökök által jelentek meg Európában, éppen a reneszánsz legvégén. 1561-ben írta le az első sárga virágú rózsát Gesner. Clusius pedig az első teljes virágú sárga rózsáról adott hírt, 1573-ban arról tudósított, hogy a török eredetű növény a császári kertben kivirágzott. Angliában amúgy 1695-ben jelent meg először a sárga virágú rózsa, mintegy száz év kellett ahhoz, hogy a Konstantinápolyból elhozott növényt kontinensszerte meghonosítsák.

A mai ismeretek szerint a százlevelűek közé tartozott hollandiai rózsa biztonsággal azonosítható: ez az a R. centifolia, amelyet káposztarózsának, Provence-rózsának neveznek, és a 16. század környékén keletkezett s terjedt el.

Az olasz rózsa a R. damascena egyik változata, a Provins-rózsa pedig R. gallica-változat.

A többi rózsaszín és piros rózsáról csak annyi sejthető, hogy – a mai álláspont szerint – vagy R. gallica, vagy R. centifolia, esetleg R. alba-változat.

A fehérek pedig R. albák. Ezek – kivéve a százlevelűt – akár antik eredetűek is lehetnének.

A R. foetida, amelyet – nyilván bécsi leírója, Clusius említése miatt – osztrák sárga rózsának mondanak, mások pedig büdös rózsaként ismernek, nem az egyedüli ismert ilyen rózsa, mellette elterjedt a kénrózsa (R. hemisphaerica) is. Harkness szerint a büdös rózsa már a 12. században megjelent Észak-Afrikában és a mór területeken, kétszínű sziromváltozatát Európában nemcsak osztrák rózsának, hanem kapucinusok rózsájának is nevezték.

 

Az európai hagyományban a rózsának kiemelt szerep jutott: azon kevés növények egyike, amely az első pillanattól kezdve s mind a négy kulturális hasadást túlélve mindvégig jelen tudott maradni. Változó mértékű szerepéhez hozzájárult, hogy számára az élőlények civilizációba kerülése valamennyi – azaz mind a három – módjában szerep jutott, s úgy az élelmezésben, mint még inkább a higiéniai-medicinai eljárásokban és a vallásos-kultikus használatban.

Lippay művében, annak ellenére, hogy az kertészeti szakmunka, mindhárom lehetséges rózsahasználat megidéződött. A rózsa konzerva, liktárium, víz, ízt és illatszert szolgáltató anyagok alkotója, komplex gyógyszer, higiéniai szer kedvelt adaléka, s a paradicsom metaforikájával kapcsolatos jelképalakzatok része. A mű azonban, nyilvánvalóan, leginkább olyan utasításokat foglalt magában, amely a rózsahasználat agronómiai-kertészeti szerepéhez tartozott.

Miként a műben szerephez jutó rózsametaforika, illetve a kertészeti rózsaváltozatok, úgy a rózsa kertművészetével kapcsolatos eljárások is többnyire az antik és a reneszánsz forrásokhoz kötődnek. Plinius természettörténete és Pietro Crestenzi kora reneszánsz kertészeti munkái azok, amelyek egyre másra megidézettek: egészében vagy részletében. Számos rózsakertészeti eljárás, illetve rózsával kapcsolatos élelmezési, gyógyászati, praktikus mindennapi használati javaslat ezen auktorok műveiből táplálkozott, Lippay, felhasznált kertészeti irodalma révén, hozzájuk mint forráshoz jutott, akár közvetlen, de még inkább közvetett módon.

Pliniustól ismert például a rózsa korai virágoztatásának ideje: a rózsa tövét naponta akár többször meleg vízzel kell locsolni, így a télidő múltával a növény a természetes virágzási idő előtt borul lombba s hajt virágot (1.16. CLXIX.). A reneszász kertészetet művével megalapozó Crestenzi javaslata az, hogy a kertet, ha épített fallal nem, akkor áthatolhatatlan sövénnyel kell körbevenni, például a vadrózsából nevelttel (1.3.XXX.). Másrészt az is általa vált Itália-szerte, majd francia, német és angol területen ismertté, hogy a lugasra kúszó növények között a rózsáknak is helyet kell adni. Erről – a rózsák lugasozásáról – az antik és középkori szerzők nem szóltak annak idején, mutatják ezt a freskók, a rózsát az árnyékvető lugasokba csupán lemetszve, illatosítás miatt helyezték.

Lippay több helyen is beszélt arról művében, hogy fákra kell folyatni a rózsát, illetve megfelelően épített szerkezetekre (1.2. XXIV. és 1.4.XXXIL.), s a növényt megfelelően trágyázott talajba kell ültetni. Mi több: a rózsa, mivel az ága gyönge, nem alkalmatos a kert közepi virágmezőben neveltetésre, hiszen lécekkel kellene föltámasztani. Ezért a fal mellé, illetve a kert szélire ültettessék (1. 3. XLII.).

A rózsaültetés normáiból következtetni lehet a rózsa némely habituális vonására s ezáltal a lehetséges rózsafajokra. A rózsák között, amelyek többnyire kötött talajon, tápanyagban gazdag földben, tűző napon fejlődnek kedvezően, némelykor más környezeti, illetve ökológiai igényűek is vannak. Lippay sövénynövényként egy újabb, a kertben neveltek között nem említett rózsát nevezett meg, a vadon élő rózsát. Máshol azt javasolta, hogy miként a calendariumban található, a vad rózsára oltsanak szemet, így az teljes rózsává tehető (1.16.4.CLXXVIII.).

Másrészt a fák ágai közé, illetve a lugasra rózsát futtat fel, azt, amelyet halavány színű, teljes fehér rózsának nevez: a kúszó jellegből és a fehér virágsziromszínből arra lehet következtetni, hogy az ekkor már kultivált R. arvensis lehet.

De miféle okok miatt kedvelt ennyire a rózsa? Ezen okok nyilván egykor hozzájárultak ahhoz, hogy a virág szimbólumok alapjává vált, illetve más, civilizációs szerephez jutott. De a rózsakertészetben vajon megneveződött-e a használatra utaló indíték?

A rózsanövény szervei között a virága legkedveltebb. Az illat, szín, méret miatt. Ezekkel kapcsolatos szinte minden fondorlat. A rózsát bimbóban tartják azzal, hogy söprűt [=seprőt] töltenek rá, zöld árpába temetik, kettémetszett nádszálba kötik, nádba bújtatottan földbe vermelik, s amikor szükség van rá, verőfényre teszik, vízbe állítják. A virágzás idejének meghosszabbítására sokféle eljárás szolgált, mivel a rózsa nagyra értékelt dísz, kedvelt ajándék (1.16. CLXXI.).

Amúgy a rózsavirág színe is megváltoztatható, bármely virágnál szokatlan színre: feketére, zöldre és kékre. Szárított éger-, ruta- és búzavirágporban szokás ilyenkor nevelkedni a növénynek, illetve megfelelő színű öntözővízzel javallt locsolni (1. 16. 2. CLXXII De nemcsak a megfestés, hanem ismertek az elszíntelenítés módjai is: a vörös rózsát kénkő füstjével fehérré alakítják (1.16.CLXXIV.). Ha azonban rózsa- és jázminhajtásokat összeforrasztanak, azon az amúgy fehér és vörös virág helyett kék fog teremni (1.16.XLXXIV.). Hasonló eredményre jutnak az Európa-szerte ismert javaslat szerint azok, akik két különböző színű virágot hozó rózsa rügyeiből csinálnak egyet, s azt hajtatják ki (1.16. CLXXVI.). A virágszín megváltoztatására – Theophrasztosz nyomán – azt is alkalmasnak ítélte Lippay, hogy a növényt hanyagolják el: s azok harmadév után, gondozatlanul elhalványulnak (1.16.CLXXVI.).

Az illat megváltoztatásához a növény termőhelyének szagát pézsmával, ámbrával érdemes megváltoztatni, az majd a növényre is átszármazik. Biztosabb azonban, ha a magvakat csíráztatásuk előtt jó szagú vízben megáztatják. A kevésbé szagos hollandiai rózsa szagossá tétele úgy történhet, hogy jó illatú teljes rózsára oltják, illetve annak gyökerét jó szagú rózsa gyökerével koszorúban összefonják, s együtt elültetik. Másrészt ama – az arabok által minden növényre kiterjeszthető – theophrasztoszi eljárás is fennmaradt, hogy amennyiben a rózsa mellé elég közel fokhagymát ültetnek, kedvesebb szaga lesz a rózsának (1.16.3.CLXXVII.).

A rózsákról természetesen nemcsak a virágoskertet bemutató könyvben értekezett az írott kertészeti hagyományból bőséggel merítő Lippay János, hanem a Gyömölcsösről szóló munkájában is: ennek az oka az, hogy a rózsát, fás növény lévén, a fákhoz hasonlatosan gondozták. Így aztán a rózsaemlítések száma különösen magas a műben, annak ellenére, hogy a virágoskertet taglaló könyvben bizonyosan a legrészletesebben bemutatott s jelenlétét több civilizációs használattal indokolt dísznövénycsoport. Sajátos, hogy túl azon, hogy a 17. században ismert rózsák legjellemzőbbjei megjelenítettek, a rózsakertészetet ugyancsak hagyományosnak és a pogány antikvitásig visszanyúlónak látjuk. Talán azért, mert a rózsa az európai kultúrában állandóan jelen lévő élőlény?

 

A Posoni kertben szereplő rózsák a leírás alapján többé-kevésbé képileg is azonosíthatóak a korabeli kertkultúrában nevelt rózsákkal. Mindez arra utal, hogy a rózsakertészetben nem helyi, hanem Európa-szerte ismert változatokat kultiváltak.

A rózsa használata is felbukkan a munkában. Táplálkozási, medicinai és szakrális oka van annak, amiért nevelik. Az indokok között, mint a reneszánszban kialakult mentális jegy, esztétikai ok is fölsejlik.

Amikor a rózsát erény- s egyben koszorúnövénynek látjuk, akkor ebben az érzetben a reneszánsz kereszténység pogány antikvitáshoz fűződő kapcsolata is fölsejlik. A rózsa a rómaiaknál – utalt arra Cato, Varro s annyi másokon túl Plinius is – koszorúnövény, de annak tekintette Plinius legfőbb forrása s az orvosi irodalom legtöbb auktora által hivatkozott, a botanika atyjának nevezett, amúgy az arisztotelészi természetbölcseleti gondolatokat folytató Theophrasztosz is. Pliniusra azonban közvetlenebb módon is utal a Posoni kert – illetve a Posoni kert forrásaként szereplő több – szerzője, s ennek példáit a rózsák kapcsán is megmutathatjuk. A műben megidézett (illetve meg nem nevezett, de azonosítható) reneszánsz botanikusok is ugyancsak ezekre a rózsahasználatokra és rózsát említő szerzőkre hivatkoztak.