– Darvasi László versekkel indult, aztán a kortárs irodalom egyik legismertebb és legjelentősebb novellistájává vált. Két nagyregényt is írt időközben: A könnymutatványosok legendája 1999-ben, a Virágzabálók 2009-ben jelent meg.

A nagyközönség számára valószínűleg nagy áttörést jelent a Rotary-díj, illetve a Virágzabálók megjelenése, de Darvasi Lászlót Kolozsváron már régóta ismerik. Ennek egy tárgyi bizonyítékát is magammal hoztam: 2005-ben egy egyetemi szakdolgozatot védett meg Petres Katalin A Szív Ernő-történet címmel, Selyem Zsuzsa irányításával.

Az első kérdésem a díjra vonatkozna. Magyar-országon viszonylag szokatlan eljárással választották ki a Rotary-díjast: egyre szűkült az esélyesek száma, és végül élőben, mindhárom díjra esélyes szerző jelenlétében derült ki, hogy Darvasi László kapja a díjat. Milyennek tűnt az idei év irodalmi szempontból, mekkora volt a tétje, hogy az idei mezőnyben a Virágzabálók érdemelte ki a díjat?

– Ha az ember írásra adja a fejét, ha van benne megfelelő tehetség, kitartás, szorgalom, akkor a díjak általában utolérik őt. A Rotary egy olyan díj, amelyet tudomásom szerint nyolc irodalmár, kiadóhoz nem kapcsolható kritikus szavaz meg. A lista egyre rövidült: először egy huszonötös merítés készült az évben megjelent, esélyes művekből, aztán egy ötös, majd egy hármas. Miután ez összeállt, egy Oscar-díjkiosztó gálához hasonlóan, élőben jelentik be végül a győztest. A magam részéről ezt az utolsó mozzanatot kevéssé szerettem, az irodalmat nem tartottam soha versenynek, versenyhelyzetnek, még akkor sem, ha történetesen éppen novellapályázatra adtam be írást. Zavart, hogy olyan körítés van a műveink körül, amelyben azok ki vannak egy kicsit szolgáltatva egymásnak – hiszen persze mindenki meg szeretné nyerni a díjat. Azt hiszem, jó lenne előre tudni mindenkinek – de hát a show kell, és ez már így alakult.

Azért örültem mégis ennek a díjnak, mert nem „életkori” díj, nem az idővel jár, nem automatikus díj, hanem szakmai díj, és a könyv szinte még meleg – alig három-négy hónapja jött ki a nyomdából. Még április végén is alakult a szöveg: formálódtak fejezetek, íródtak mondatok. Az év eleje nagyon izgalmas és szorongató írói időszak volt, hiszen éreztem, nagyjából kész van az anyag, de nem tudtam igazából, milyen. Van úgy 700–800 oldalnyi kéziratod, meg hat éved, és lehet, hogy az egész paksaméta elszáll a szélbe. Nincs garancia, nem lehet előre tudni. Aztán megjelent a könyv, majd volt egy nagy nyári csend. Ezekben a hetekben, ugye októberben beszélgetünk, kezdtek jönni a kritikák, és ez egy hihetetlenül izgalmas, kicsit szorongató érzés, de jó.

– A beszélgetésünk előtti hét végén egy másik fontos szakmai visszhangja is volt a könyvnek – egy Szegeden szervezett konferencia. Milyen érzés volt ott lenni erről a még valóban nagyon friss könyvről szervezett konferencián?

– Teljesen inkorrekt a dolog, mert ilyesmi nyilván csak a halott szerzőknek jár. Lett a könyvnek egy rajongója, Mikola Gyöngyi irodalomtörténész, kritikus, nekem régi jó ismerősöm, akivel egykor még együtt szerkesztettünk irodalmi újságot Szegeden. Az ő vállalkozása volt ez a konferencia: megnyerni tíz jelentős kritikust Szörényi Lászlótól Szajbély Mihályig, Szilasi Lászlótól a maribori Rudas Jutkáig vagy Wernitzer Juliannáig, hogy beszéljenek a könyvről a szegedi Grand Caféban. Én meghallgattam az első előadás felét, aztán szépen kijöttem a teremből. Aztán az utolsó előadást is meghallgattam, illendőségből, mert azt Gyöngyi tartotta. Nem akartam ott lenni, már csak azért sem, mert az előadásokat általában vita követte, és természetesen voltak kritikai megjegyzések is, amelyek hozzátartoznak egy könyv életéhez, illetve a kritika normális működéséhez.

– Térjünk egy kicsit vissza ahhoz, ami a nagyregények előtt volt – a novellista korszakhoz. A kilencvenes évek első felében sorra jelentek meg a jelentős Darvasi-novelláskötetek. Az volt akkoriban Darvasi Lászlóról a szakmai álláspont, hogy ő az a prózaíró, akinél visszatér a történet a prózába. A közvetlenül ezt megelőző korszakban mintha az írók kevésbé akartak volna történeteket mesélni. Hogy nézett ez ki belülről, hogyan élted meg azt az időszakot?

– Versekkel kezdtem, mint minden rendes ember. Ez az időszak néhány évig tartott, de már a kezdetekkor látszott, hogy a verseim nem lírai, hanem epikai hevülettel vannak megformázva, rendre valamiféle történet kerekedik ki a versszövegből. A költő valamiféle középpont felé tör, én pedig folyamatosan körbe-körbe járkáltam, nem megneveztem, hanem leírtam, elmeséltem: többnyire epikus természete volt a szövegeimnek. Amikor a novellákat kezdtem írni, és ezek engem – szakmailag legalábbis – viszonylag ismertté tettek, akkor nem azt néztem, hogy mi van körülöttem az irodalomban, mit írnak mások, mi a helyzet a szöveggel, a történettel, a mesével, hanem magamra figyeltem. Meg arra a mondatra, ami formálódott a kezem alatt. Jó, hatások vannak. Nem lehet azt mondani, Mészöly Miklós, Bodor Ádám vagy García Márquez prózája ne hatott volna rám. De mégis, annak, hogy a próza felé fordultam, volt egy nagyon személyes és intim jellege. Evidens volt, hogy mesélni kezdek, hogy történeteket mondok emberekről, emberi sorsokról. Hanem azért nagyon nagy kérdés maradt továbbra is, mennyire problémátlanok ezek a történetek. Nem arról van szó, hogy valaki kiáll a színpadra és elkezdi mesélni a világot, és a történeteiben minden egyértelmű, minden evidens. Már az első novellák is tele vannak mindenféle problémával. A történetnek kétségei vannak saját magával szemben. Nem biztos, hogy mindig el tudjuk mondani, hogy miről szól a dolog, hogy történik meg, mondjuk, egy bűnbeesés, és hogyan marad meg valaki a bűnbeesés ellenére mégis ártatlannak. Én olyasmit csináltam, ami evidensen jött belőlem: a kezemből, az agyamból.

– Mindenképpen volt egy helyi értéke is ennek, de hát ezt nyilván nem az írónak a feladata meghatározni vagy körülírni: az viszont bizonyos, hogy új ízek bukkantak fel e történetek körül. És felbukkant egy név is, amelyre utaltam már, a Szív Ernő nevű pályakezdő prózaíró. Róla mit lehet tudni?

– Szegeden végeztem magyar-történelem szakon a tanárképző főiskolát, és három évig tanítottam is. Imádtam, nagyon szerettem tanítani, de nagyon nehéz, munkás időszak volt – Hódmezővásárhelyre kellett átjárnom, hajnali kelések, dolgozatjavítások, egyebek. Három év után, éppen a rendszerváltás pillanataiban újságírónak hívtak a szegedi Délmagyarországhoz. Nem sokat haboztam, de azért az sem indult könnyen. Eleinte mindenféle nagygyűlésekre küldtek tudósítónak, meg „munkakezdés a Volán-telepen” jellegű írásokat kellett volna írnom, illetve politikai publicisztikákat, és én akkor arra gondoltam, hogy mégis író akarok lenni, és vissza kellene valamiképpen hozni az újságírásba azt a szépirodalmi pillanatot, amiért egy írónak érdemes az újságírást csinálnia. És kitaláltam Szív Ernőt. Egy kicsit a Darvasi nevet is védeni akartam persze. Lett egy első Szív Ernő-tárca, egy második, harmadik, negyedik, és egyszer csak Szív Ernőnek sorsa volt, alakja, lettek gondolatai, lett egy könyve, aztán még egy és még egy. Jelenleg több könyve hever a fiókokban vagy figyel a számítógépek fájljai közül.

Elkezdtem tehát tárcázni. Ez egy kevésbé preferált műfaj, sokan a szépirodalom ellenségének tartják, de nálam a tárca mindig is irodalmi gesztus kívánt lenni, amelynek lényege: erős nyelven megcsinálni az életnek egy villanását, egy pillanatát. Egy gyufaláng fényét. Ez tehát Szív Ernő, aki hetente két-három tárcát jegyez. Össze lehet számolni, hogy húsz év alatt mennyi ilyen kis színes született. Nagyon sok elszáll, nagyon sok mindent nem lehet könyvben megjelentetni, összegyűjteni, de ezzel tisztában is vagyok. A tárca napilapban, hetilapban él, az a természetes közege.

Voltak nekem kedvenc tárcaíróim, akik közül sokan jóbarátaim is, és olyan jó volt őket hétről hétre olvasni az újságban. Könyvben viszont előfordult, hogy a tárcák egymást oltották ki. Lehet, hogy nem kapnak egy epikai ívet, összetartozási erőt, lehet, hogy a szerzőjük minden héten ugyanazt akarja elmondani. Ha ez hetente történik, nagyon izgalmas tud lenni. Én tudom, hogy a tárcának mi a helye, mi a szerepe, egyszerűen jó csinálni, és életmód is.

– Egy egyelőre meg nem valósult szakdolgozat, amelyiknek én voltam az irányítója, arról szólt volna, hogy miképpen jelenítődnek meg a nők Darvasi László, Láng Zsolt és Mircea CÄ�rtÄ�rescu prózájában. Az egyik kiindulópont nyilván a Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt? című Szív Ernő-kötet volt. Hogy mikről szólnak ezek a történetek, az hogyan alakul ki. Bármiről szólhatnak? A tárca műfaja maga is felkínál bizonyos témákat, problémákat?

– Én nem tudom, a nők ezzel a kérdéssel hogyan vannak – tudnak-e izgalmasabb témát találni a férfinál, de én mint tárcaíró férfi nyilván nehezen tudok izgalmasabb problémát találni a nőnél. A nő, a nőhöz való viszony mindenesetre alapvető tematikai meghatározottság a tárcában. Szív Ernő például mostanában regisztrált egy forradalmat: kiment az utcára október másodika-harmadika környékén, Budapesten akkor lett igazán ősz. Október másodikáig Budapesten nyár volt, aztán három nap alatt húsz fokot esett a hőmérséklet. Szív Ernő tehát kiballagott az utcára, nézni kezdte az embereket a szürkén rohanó felhők alatt, a cseperészésben, a színtelenségben, és ez nagyon tetszett neki – a szürkeség, a borongás, a pára meg a hideg. Már nagyon unta a meleget. És egyszer csak észrevette az első nőt. Kiskosztüm, őszi kabát, az ahhoz tartozó smink. Jött a következő. Kiskosztüm, őszi kabát, ahhoz tartozó smink. Jött a harmadik. Ugyanezek az emberek három nappal azelőtt még egy másik időszámítás szerint éltek, jöttek-mentek, öltözködtek, és hirtelen minden megváltozott. És akkor elképzeli Szív Ernő, ahogy állnak a nők a tükör előtt, és más ruhában mást mondanak, mások lesznek a gesztusok, más a nyelv – hát ő ezeket a fejleményeket figyeli. Ez egy picike tárca volt.

A Hogyan csábítsuk el a könyvtáros kisasszonyt című szöveget egyébként sokan szeretik, sok helyen előkerül, felolvasások alkalmával vagy az interneten, de ez egy tizenöt éves történet, és lehet, hogy kicsit elavult, de azért az ETO számok nagyon fontos epizódokra adnak alkalmat, akárcsak az olajjal fűtött kályhák. Az ETO számokat ismerni kell ahhoz, hogy egy régi típusú könyvtáros kisasszonyt elcsábítsunk, de valószínűleg ez a helyzet mára megváltozott.

– Ezek szerint ez a szöveg is a történelembe tart. Akárcsak A könnymutatványosok legendája vagy a Virágzabálók, amelyeket első megközelítésben szokás történelmi regényeknek nevezni. A könnymutatványosok megjelenése idején ráadásul többen (Márton László, Láng Zsolt, Háy János, Darvasi László) publikáltak bizonyos értelemben hasonló kérdéseket feszegető történelmi könyveket – nyilván egymástól függetlenül. Személyre szabott mégis a kérdés: számodra miért lett a kilencvenes években érdekes, hogy történelmi regényt írj?

– Valójában nem az volt az érdekes , nem az volt a kihívás, hogy történelmi regényt írjak, hanem az, hogy nagyregényt írjak. Akkor már volt jónéhány novelláskönyvem, tárcakötetem, néhány színházi bemutatóm is volt már addigra, és ki akartam próbálni magam egy új poétikai térben. Sokáig gondolkoztam, miből induljak ki, aztán egyszer csak ránéztem egy kis szövegre, amely öt könnymutatványosról szólt, akik között van magyar, zsidó, dalmát és szerb – és mindegyik másfajta könnyeket sír, a könnyeknek pedig más- és másfajta hatásuk van, az egyik figurának például lángol a könnye, a másik sírása megfagyaszt. Húsz-huszonöt soros kis történet volt – hová tudom én ezt elhelyezni? Tizenhat-tizenhetedik századba, gondoltam aztán – a Buda elfoglalása, Buda visszafoglalása körüli időszakba. És elindult a történet, a mutatványosok járni kezdtek fel és alá az időben, és én átéltem egy szép, nagyon mámoros, igazából félelem nélküli írói időszakot, amelyik öt évig tartott. Nincsenek különösebb kételyek, mesék, legendák jönnek, nagy tobzódás van. Vannak ebben a könyvben úgynevezett posztmodern írói gesztusok, kicsit ellene tart a romantikus felfogásnak, de a kifejezetten realista történelemszemléletnek is, hiszen meséket, legendákat vonultat fel, többszörösen mozaikszerűvé teszi a történetet. Szerettem csinálni. De nem történelmi regényt akartam írni, inkább csak történeti térbe akartam elhelyezni bizonyos legendaszerű elemeket. A könnymutatványosok megjelent, eltelt négy-öt év, és már nagyon hiányzott újra egy ilyen várakozás, és többszörös kísérlet után egyszer csak látni kezdtem egy nőt. Ez a nő kicsit úgy nézett ki, nekem legalábbis, mint a fiatal Szirtes Ági. Támpont még a szegedi árvíz, az 1879-es nagy katasztrófa, jó, gondoltam, de akkor nyilván vissza kell menni az időben. Aztán arra gondoltam, hogy ha ez a nő olyan, mint a fiatal Szirtes Ági, akkor biztosan nagyon sokan szeretik. De akkor biztosan ő is nagyon sokat szeret. És akkor felhívtam négy női barátomat, akik igazi barátok, és azt kérdeztem tőlük, mondd, van olyan, hogy egy nő három férfit szeret egyszerre? – Ó, hogyne, persze! – mondták mind a négyen, és akkor már megéreztem, hogy ezt a főhősnőt, akinek később Klára lett a neve, biztosan három férfi fogja szeretni, és ő is fogja szeretni őket a maga módján. Akkor lesz neki egy története, lesz a három férfinak is egy-egy története. Van egy férj, van egy testvér és egy féltestvér – írni kezdtem a történetüket, lett száz oldal, aztán lett még száz oldal, az első száz kihullt, ahogy az szokott lenni, amikor nem találja a regény a nyelvét, nem találja a saját ritmusát. De elsősorban most sem az érdekelt, hogy a történelemről mit tudunk, hanem hogy ők 1848 előtt miként élik meg a lázas, lelkesítő eseményeket, miként élik meg a forradalom és szabadságharc ugyancsak lázas, de fekete foltokkal is járó időszakát. Az érdekelt, hogy ők mit tudhatnak a történelemről. A szereplőim is megélnek rendszerváltásokat, ők is megélnek megtorló időszakokat, megélnek felszabaduló időszakokat és forradalmi pillanatokat. Persze mindenféle történelmi adattárakat is forgattam, de egy pillanatig sem akartam egy objektív pontos, világos, mindenki által ismert történelmi vázlatot újra felfesteni. Azt akartam, hogy az ő tekintetükön keresztül lássuk, ami történt. Nem biztos, hogy igazuk van, nem biztos, hogy egzakt az a kép 1848-ról, amit látnak, de a lényeg, hogy ők látják. Engem mindig sokkal jobban érdekel, hogy az emberi sors és az ember hogyan van beledobva abba a gépezetbe, abba a történelembe, abba az akváriumba, amit olykor történelemnek hívunk.

– Kézenfekvő kérdés a regénnyel kapcsolatban, és már csak azért is feljogosítva érzem magam arra, hogy feltegyem, mivel a regényben is többen, többször meglepődnek a „virágzabálás” fogalma kapcsán. Van ilyen? A regényben Széchenyi István például a szegedi főtéren járva lehajol, leszakít egy virágot, felemeli, megnézegeti, és mindenki megrökönyödésére lenyeli. Ez autentikus történet például?

– A regény számára mindenképpen az. Azt hiszem, egy kínai krizantém, amit ott lát Széchenyi, és az mindenképpen az ehető virágok közé tartozik. De mondok egy virágzabálók-történetet. Az anyukámnak a családjában volt egy fiatal pár, ők a második világháború idején éltek, a család viszonylag nagy kiterjedésű volt, sok nagybácsi, nagynéni. Ez a fiatal pár nem nagyon szeretett dolgozni. Nem is nagyon vállaltak munkát, hivatalt, és mindig egy másik család fogadta be őket: fél évig ennél a nagybácsinál laktak, fél évig amannál. Egyszer meghalt egy közeli rokon, és örököltek egy fél házat: ez 1944 elején volt. Az egész rokonság megkönnyebbült, hogy hál’istennek a Ferit meg Jucit most már nem kell eltartani, megvan a saját házuk, nem kell velük többet foglalkozni. Feri és Juci egy kicsit tűnődött, gondolkodott, aztán beiratkoztak egy tánciskolába. Mire vége lett a háborúnak, az összes táncot tudták. A ház ára viszont elment. Szerintem ők virágzabálók voltak.

A magyar tévében volt egy sorozat a nyolcvanas években, egy svéd rendező, Troel filmjei. Az egyikben, a ’68-as események utáni hangulatból táplálkozva valószínűleg a szereplők kivonultak a városból (a régmúlt évszázadokban játszódott egyébként a történet), és szerették egymást, szerelmesek voltak. Tisztán és idealista módon. Már az éhhalál küszöbén voltak, de még volt néhány garasuk. Szederbokrokat találtak az erdőben, és rengeteg szedret szedtek, aztán bementek utolsó garasukkal a városba, és nem kenyeret vettek a pénzen, hanem tejszínhabot. Szerintem ők is virágzabálók voltak. Szépen csinálták. Aztán éhen haltak.

Talán nem radikális ennyire az én regényem virágzabálási metódusa, de azok a hősök, akiket választottam (Klára, Péter, Zsófia, Imre és a többiek), mind kilógnak a rendből, történelemből, másféle szabályszerűséget és életrendet képviselnek, mint amit megszokhattunk. Lehet ilyeneket mondani, hogy a virágzabálás a sorssal vagy a szépséggel való szembesülés metaforája, de ezekkel sokra talán nem megyünk. Rengeteg olyan történet van a könyvben, ami virágzabáló-történet. És nem csak azok, amikor konkrétan virágokat (pipacsot, liliomot) esznek a szereplők, hanem az is, amikor kívül tudnak maradni egy olyan rendszeren, amelyik valamilyen szempontból a realitás diktatúráját képviseli.

– Fontos jelenet, csomópont a regényben, amikor Szép Imre – aki virágszakértő – tart egy előadást Szegeden, és ez az esemény minden szereplőhöz kapcsolódva felbukkan a regényben, az érdekesség viszont az, hogy minden szereplőhöz kapcsolódva másképpen. Nem tudjuk meg egyik változatból sem, hogy Szép Imre pontosan mit mondott ezen az előadáson, amelyik a virágzabálásról szól: mindegyik jelenlévő más- és másképpen meséli utóbb el. Érdekelne, hogy egy ilyen esetben hogy jár el az író: van ilyenkor egy titkos szerzői változat arról, hogy mi hangzott el az eseményen?

– Amikor ekkora anyaggal kezdünk el dolgozni, és ez egyre inkább nő, terebélyesedik, és több szempont, több akarat kezd működni a félkész regényben, akkor gyakran vitahelyzet alakul ki: mindenféle törekvések vannak, amelyeket elfogadok, és mondok valamit, de ő, a szereplőm nem fogadja el. Az volt az érzésem, hogy egymást is alakítottuk. Nem csak én írtam. Ők is megmondták, hogyan kell alakulni a történetnek. Ez a regény a nagy szegedi árvízzel kezdődik, 1879-ben, amikor az ötezer házból a Tisza kétszázat hagy meg épen. Keretes szerkezetű a regény: az árvízzel kezdem és fejezem be, közben meg visszább megyek az időben. De volt egy olyan pillanat a regény írásának vége felé, amikor azt éreztem, hogy nem lesz árvíz… Minek is? Nincs rá szükség. Meg lehet úgy is írni az árvizet, hogy nem történik meg. Vagy meg lehet írni úgy Szegedet, hogy ne legyen árvíz a regényben. Nem a valós történetekhez mérjük magunkat, hanem a regény a lehetőségeihez méri önmagát. Heves, szenvedélyes nagy viták voltak erről, aztán végül csak lett árvíz.

A regényben valóban központi pillanat az említett előadás – a Virágzabálók egy nagy írás, erről van egy nagy kritika, és ez a kritikai előadás elhangzik, és nem tudjuk meg, mi az előadásnak a lényege. Erre is sok variációm, sokféle lehetőségem volt. Egyik ötletem az volt, hogy az 1848/49-es csaták helyszínének növényvilágát leírjam. Nem azt, milyen csata esett meg az adott helyen, vagy ki halt meg itt vagy amott, hanem hogy abban az időszakban milyen virágok, növények nőttek ott. Aztán ezt a lehetőséget is elvetettem. Végül is ennyit tudunk meg arról a nevezetes előadásról, vagyis mindenki mond róla valamit, nem is egybevágót. Számomra az, hogy nem tudom, sokkal fontosabb tapasztalati élmény, mint az, amikor tudom vagy tudni vélem. Éppen ezért kihagytam magát az előadást a könyvből. Sok más eseménnyel is hasonlóképpen van a regényben: azt hiszed, már tudod, hogy így történt, aztán látod, hogy másképpen lesz, mert a harmadik ember megint másképpen mondja el. Ezért jött elő a regényről folytatott beszélgetésekben Akutagava Rjúnoszuke A vihar kapujában című elbeszélése, amely valószínűleg az egyik első olyan elbeszélés, amelyik a történet egységét feltöri.

Engem egyáltalán nem bántana, ha az olvasó, amikor behajtja a regény utolsó oldalát, minden egyéb más érzés mellett egy kicsit bizonytalan is volna azzal kapcsolatban, hogy mit olvasott, vagy hogy mi is történt vele.

– A vihar kapujában című történetből egyébként film is készült, és ezzel kapcsolatban felvetném Szilasi László kritikájának egyik szempontját is, aki szerint a Virágzabálók szerkezete nem is annyira más irodalmi művek szerkezetét idézi számára, hanem mondjuk Tarantino filmjeinek technikáját. Ehhez a megállapításhoz hogy viszonyulsz?

A Rövidre vágva című film hatását vállalom, vállaltam, de bevallom, miközben írtam, Tarantino nem jutott eszembe. Azt mindenképpen tudtam a regényről írás közben, hogy nagy test lesz, s hogy tagolnom kell, tehát egy olyan szerkezetet kell kitalálnom, ahol a mondat, ha el akar szállni, akkor elszáll, ha pedig nem, akkor poroszkálhat békésen. Kis fejezetek, kis történetek – ne legyen egy olyan szövegtenger, amelyikben elsüllyedünk. Tarantino viszont egyszerűen nem jutott eszembe.

– Tudok haragudni, nagyon tudok haragudni – kiabálva, hangosan is. De amikor leülök, és elkezdek a szavakkal foglalkozni, a papíron, akkor mindig nagyon erős figyelmeztetést érzek. Nem lehet haragudva írni, én nem szeretek haragudva írni. A haragot átváltom keménységre, határozottságra, de leginkább iróniára. Az irónia sokkal jobb eszköz azzal szemben, aki megérdemli a haragot. Az én hőseim elég sokat haragszanak, de az az ő haragjuk, nem az enyém.

Van egy olyan könyvem, a Szerezni egy nőt, amelyik a balkáni háborúkról szól eléggé költői, szürreális és meglehetősen véres módon. A történetekben szerepelnek például tömeggyilkosok. De a harag levesz a figurából, a harag levesz a politikai sokszínűségből, abból a lélektanból, ami, szerintem, egy jó novellához szükséges. A novellában nem haragudni kell, hanem higgadtnak és éles szeműnek kell lenni. Ha egy húszéves fiatalemberre nézek, aki megásat egy tömegsírt, és aztán belelő húsz másik embert, mert azoknak más a kultúrája, a nyelve, akkor én arra elsődlegesen nem haragszom – amikor meg akarom írni –, mert akkor nem látom őt. Látni valakit élesen, hideg fényben, kegyetlenül látni, többet mond minden jogos haragvásnál.