Van egy erő, mely az öregségben, minden ellenkező hatás ellenére, a fáradtságtól megőriz, és amelyből az ember tiszta gondolkodást, töretlen alkotási kedvet meríthet: a kíváncsiság. Az alkotó emberek számára az elemi kíváncsiság nélkülözhetetlen. Ami még megóvja őket a korai öregségtől és a haragoskodástól, az a naivitás. Minden alkotó hisz abban, hogy a világot szebbé, kicsit jobbá teheti – ami oda vezet, hogy ez néha meg is valósul. Ha a kíváncsiság megszűnik, ha az ember önmagához és a világhoz kérdéseket nem intéz, és tudásának hiányosságai, cselekvőképességének korlátai már nem foglalkoztatják, akkor válik öreggé.

A második világháború utáni évtizedekben, amikor a polgári korszak alkonyához ért, vele együtt az élet biztonsága és tervezhetősége is eltűnt, és minden szakaszában szükségessé vált az állandó újrakezdés. Elhalványultak azok a hagyományok és példaképek, amelyek irányt mutathatnának. A folytonosság nyújtotta védelmet felváltotta az intézmények csalóka biztonsága. Egykor az egyéni fejlődésnek a gyermekkortól az öregségig szervesülő folyamata az emberi életnek egységes értelmet adott. Ma az újrakezdések kényszere ezt a biológiai típusú egységet elvágja; megpróbáltatások elé állít, és sokszor a szenvedéseink árán is tanít.

Nem éveink számától, se nem a ráncainktól, hanem önmagunk feladásától és a fogékonyságunk eltompulásától leszünk öregek. Ha szívünkbe ásta magát a búskomorság és a cinizmus, Isten óvja lelkünket – egy aggastyán lelkét! Számos vizsgálat egy efféle öregkori hanyatlásról beszél, amelynek vélt jelei azonban betudhatók annak is, hogy az öregeknek nincs igazi fórumuk, ahol kifejezhetnék magukat, nem hallgatnak rájuk, és szellemi fejlődésüket nem veszik tudomásul. Holott a szellemi érettség életünk végső fázisának nagy teljesítménye.

A Nobel-díjas Konrad Lorenzet nyolcvanadik születésnapja alkalmával arról faggatta egy fiatal újságíró, hogy miért olyan feledékeny. Nem fél-e attól, hogy szellemileg még jobban visszaesik, ha már nem emlékszik a saját munkássága egyes stádiumaira sem? A nagy tudós nevetve tette kezét a szemtelen fiatalember vállára: „Azok a vizsgálódások csak lépcsőfokok voltak újabb kutatásaim eredményeihez. Miért terhelném véges emlékezetemet olyan részletekkel, amelyek minden valamirevaló szakkönyvtárban megtalálhatók? Kedves ifjú barátom, ön is csak öregségére fogja megtanulni, hogyan kell a fontosat a mellékestől megkülönböztetni.”

Az öregkor bölcsessége a megértés: elismerjük mások viszonylagos emberi tökéletességét, és megtanulunk a magunk viszonylagos tökéletlenségével élni. Ez a közösségi életre teremtett ember számára a lehetséges legjobb életforma a magányos farkaséval szemben, aki önmagát egy előkelő kisebbséghez tartozónak hiszi, többre becsüli, hogy palástolja tökéletlenségét. A közösségi élettől elzárkózva, „fényes elszigeteltségében” ő nem tapasztalja társai szerető viszonzását, és életének jelszava a szeretet helyett a büszkeség.

Márpedig éppen öregségünkre kellene a kezdeteinkhez visszatérni, életünket a közösségért és a közösségben élni, tapasztalatainkat átadva. Valaha a régi görögöknél a bölcsesség annyit jelentett, mint „csodálkozni tudni”. Sokszor még a fiataloknak is az öregektől kellene megtanulniuk csodálkozni, a csodákat felismerni. De hogyan is tehetünk szert az öregek bölcsességére? Ha öregen visszagondolunk életünk folyására, világossá válik, hogy a lét alapvető összefüggéseit már ifjúkorunkban ismertük. Az öregek bölcsessége nem más, mint a következetesen végiggondolt ifjúkori gondolat, a személyiségünk magvából kiteljesedett fa. Ez az egyéniség-mag életünk végéig megmarad, habár a nevelés és a hagyományok talajában alakul, fejlődik, és ehhez a maghoz bátraknak kell lennünk hűségesnek maradni. T. S. Eliot megfogalmazása szerint „az egyetlen bölcsesség, mely megszerezhető, az alázat. Ha van bátorságunk magunkat a nagy egész kicsiny részének tekinteni, akkor ez megértését jelenti a világnak; olyannak, amilyen. Nem kellene azon rágódni, hogy életünkben mely cselekedetek voltak helytelenek, hanem arra gondolni, ami helyes volt, mert egyedül ez számít életünk további alakulása szempontjából.”

Ha vad sodrású folyóban evezünk, a partot nem tudjuk megfigyelni. Amint kanyargós részhez érünk, amely lassúbb folyású, egyszerre feltűnnek a bokrok és a fák. Erdőket ismerünk fel, réteket virágokkal, meglátjuk a harmatot a reggeli napsütésben – és az egész csodálatos világ megnyílik előttünk. Tibeti bölcsesség: senki sem fogja megérteni a halált, aki nem tanult meg élni. A barátság és a szeretet az újjászületést magukban hordozzák, a halál nem abszolút. Csak azok az emberek félnek a haláltól, akik sohasem éltek igazán. Sem nem illik a búcsúzó életet a modern orvostudomány eszközeivel mindenáron, mesterkélten meghosszabbítani. Együtt fákat ültettünk, és ha már nem leszünk, azok árnyékában utódaink fognak üldögélni. Luther híres mondása: „Még akkor is, ha tudnám, hogy holnap a világ darabokra hullik, elültetném az almafámat.”

Ha ősszel a fákról a levelek lehullnak, azt a mulandóság jelének tekintjük. Rossz példa, mert néhány hónapon belül új levelek nőnek, és ismét tavasz lesz.