Képesedik a Korunk, mégpedig nem is akárkivel: Bolyai Jánossal. (Már ahogy őt a marosvásárhelyi szoborcsoport, A két Bolyai alkotói, Csorvássy István és Izsák Márton elképzelték.) Az 1960. januári lapszámot vezető írás végén olvasom a senkitől kétségbe nem vonható igazolást: „az értelem óriása, a kozmikus kutatások tudományos előfutára” halálának 100. évfordulójának megünneplését a Béke Világtanácsa kezdeményezte. A piros borítóra került fekete-fehér repró kétségtelenül ígéretes változást jelez, ám hogy ezt mennyire lehet komolyan venni, illetve vagy meddig mehet el a szerkesztő, azt ékesen bizonyítja a laptestet átfogó két írás: az elsőt a főszerkesztő, Gáll Ernő írja (Éljen az értelem), a „Disputa” rovatba helyezettet (ami után jön ugyan még a „Szabadegyetem”, az olvasóknak írt válasz formájában) a felelős szerkesztő, Balogh Edgár jegyzi. A munkamegosztás köztük igen jellemző: Ernő egyetemes (világpolitikai és nemzetközi kulturális-ideológia) keretbe ágyazza a Bolyai-évfordulós szövegeket, Edgár a hazai politikát (kultúrpolitikát és közvéleményt) nyugtatja meg, hogy minden rendben van a folyóirattal (A Korunk és olvasói). A Gáll Ernő-i eszmefuttatás első mondata így hangzik: „Amikor N. Sz. Hruscsov elvtárs Moszkva dolgozóinak beszámolt amerikai útjáról, az emberi értelem világát éltető Puskin szavait idézte: »Éljen az értelem, vesszen a sötétség!« – a dekabrista költő halhatatlan jeligéje új és szimbolikus értelmet nyert ama párt és ország vezetőjének szájában, amely a legtöbbet tett azért, hogy a népek életében az értelem győzedelmeskedjék.” A Balogh Edgár-i önmegnyugtató intelem utolsó mondata pedig: „Úgy gondoljuk, hogy hovatovább el is jutunk mindenkihez [a Korunk], akinek ma a Román Népköztársaságban magyar nyelven szüksége van a szocialista világ élő és gazdagodó valóságának állandó tudományos érzékelésére és értelmezésére.”

A kor (nem föltétlenül az idézett szerzők) jellemzésére maradjunk még néhány mondat erejéig a két írásnál, alfától ómegáig, ómegától alfáig. Edgár a túlzott elvonatkoztatást bírálva ugyan, lényegében az értelmiségi igényt magyarázza-menti, pártos szavakkal: „a Korunk az uralomra jutott, elméletet és gyakorlatot egyesítő, látókörüket, művelődésüket tágító dolgozóknak szól, kétkezi és értelmi dolgozóknak, akik közös öntudattal építik a szocializmust.” Ernő az értelmiségi magatartást eleve összekapcsolja a szocializmussal, „a szocializmus világméretekben történő győzedelmeskedésének” korszakával. Aki nem a marxizmus oldalán áll, az eleve értelemellenes. „Az ész modern trónfosztói, az intuicionizmus és a miszticizmus vajákosai szeretnék sötét barlangjuk homályát az egész világra kiterjeszteni és így beárnyékolni a tudománynak azt a tündöklő fényforrását, amit a marxizmus-leninizmus gyújtott ki az emberi megismerés firmamentumán.” És persze: „A szocializmus: ugrás a szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába.” A kapitalista tudomány mellett nyilván a túloldali politika a legészellenesebb: „…veszedelmes ellenség az értelem mind a háborús úszítók, mind szövetségeseik számára”. Van ebben a felvezető Korunk-cikkben két mozzanat, ami némi enyhülést jelez az ideológia frontján: hangsúlyozza a két társadalmi rendszer egymás mellett létezésének tényét, „és egy bizonyos korszakban objektív szükségszerűség”-ét; s mondhatni visszautalva (a sorok között olvasni akaró talán megérezhette) Tordai Zádornak a hivatalosságtól annyira elmarasztalt (1957-es) Madách-esszéjére, egy mondat erejéig a kétely jogát is elismeri, Montaigne-re hivatkozva: „Montaigne szkepticizmusa a haladást segítette, mert kételkedést fejezett ki a skolasztika dogmáival szemben.” Itt már a későbbi Gáll Ernőre vélünk ismerni.

Az 1960. januári lapszámban Benkő Samu dokumentumközlése és Farczády Elek tanulmánya képviseli a Bolyai-kutatást. A történet-tan szelleme és becse címmel közreadott Bolyai-szöveg mintha az utókorhoz szóló üzenet volna 20. századi időszerűséggel. Bolyai János a „nemzeti meg-különböztetés” ellen emeli fel szavát; „minden egyes nemzetnek meg-vannak a maga világi s vallási hősei; majd mindenik szereti magát nagyozni, s világ-központjává tenni; s végre csak volt dicsőségért (akár nemzetnek, akár családnak) az okos ítélő semmit sem ad, sőt annak emlegetése, fitogtatása, azzali kérkedés által (mi már a mai korszellemhez úgy nem is illő: mint egy kopott prémű mente pantallon-nadrághoz) néha könnyen még nevetségre is adhat némely alkalmat.” Farczády a Bolyai-kultusz történetét és a marosvásárhelyi Bolyai-múzeumot mutatja be. Tóth Imre a nem-euklideszi geometria filozófiai jelentőségét méltatja, és e tanulmánynál jóval átideologizáltabb Weiszmann Endre aktualizálása: „A tér abszolút igaz tudománya” és a szovjet kozmikus kutatás.

Messze a Bolyai-témától, ám ugyancsak „szilárd eszmei alapon” vezeti a „Szemle és bírálat” Irodalom-művészet rovatát az én első hosszabb kritikai szemlém, Huszár Sándor prózájáról. Nem válogattam be 1963-as Forrás-kötetembe, bár valószínűleg nincs nagy különbség az akkoriban „túlélésre” ítélt egyéb (valamivel későbbi) bírálatok és a Huszár-kritika között; a szocreál szempontok, ábrázolás és valóság, tartalom és forma viszonyának fejtegetése közben talán feltűnnek meggondolandó ítészi észrevételek – a megbírált valószínűleg nem a korra jellemző hangot kifogásolta szövegemben, hanem a maradéktalan elismerést várta volna el, pláne egy alig huszonkét éves újdondásztól.

Az 1960-as évfolyam első fél éve igyekszik – igen sikeresen – bizonyítani, hogy a „marxista–leninista elvi szilárdság és pártos szenvedély” sajátja a Korunkban közölt szövegeknek. Ez természetesen nem csupán a Lenin születésének 90. évfordulójára szerkesztett számban mérhető le – az idézett (és persze még sokfelől idézhető) jellemzést Jánosházy Györgynek az irodalomkritikáról szóló, az apologetizmus és a liberalizmus ellen egy Scânteia-cikk nyomán mennydörgő cikkében olvassuk (Irodalmunk kovásza. Korunk, 1960. 2.). Az effajta szolgálatos cikkek minden területen, a gazdaság-, a bel- és külpolitikában egyaránt nyomon követhetők. (Bogdán Tibor: A kommunista törvényesség, Miron Gr. Stana: A szocialista versenyek új formái, Erdélyi László: A népek békéje és a szocializmus, Ráduly Jenő: A szocializmus kibontakozó győzelme a két német állam versenyében, I. Novikov: A burzsoá ideológia félelme a történelem törvényeitől – csupán néhány szerző és cím, az 1960. februári lapszámból.) És a Bolyaival kezdődött „képesedés” is ebben a szellemben folytatódik, a Korunk-borítókra került reprók egyértelmű bizonyítékai az „elkötelezettségnek” – még ha Gy. Szabó Béla vagy Mohi Sándor is a kép alkotója. Az írói jelenlét ugyancsak ehhez az elváráshoz igazodik. Az új falunak, a mezőgazdaságnak szentelt összeállításban (az itt kiemelt februári Korunk-számban) Asztalos István – akit egy hónap múlva már búcsúztatunk (Bajor Andor írásával) – Budai Nagy Antal utódai címmel közöl riportot az aranyosrákosi kollektív gazdaságról, a biztossá, gondtalanná vált romániai paraszti életről. („Maguk a parasztok megszabadultak az örökös aggodalomtól, riadtságtól. Nem kell félniök a különböző hivataloktól – hiszen az ország minden hivatala őket segíti. Nem kell félniök az időjárástól sem.”) És amikor a „felszabadulási évfordulón” – alighanem a Lenin-szám miatt egy hónappal korábban – „A Magyar Népköztársaság irodalmából” válogatunk, ugyanazok a vívmány-szempon- tok érvényesülnek, szerzőileg és tematikailag (Györe Imre: Vers a párthoz, illetve Dobozy Imre elbeszélése, Demény Ottó és Simon István egy-egy „pozitív” verse).

Szerző és téma(megközelítés) miatt ebből a fél évből érdemes kiemelni Balogh Edgár tanulmányát, publicisztikáját (?) a publicisztikáról: a Közügyek irodalma (1960. 6.) mindig is szívügye volt, éveken át tanította speciális kurzusként a (már) Babeş–Bolyain, következésképpen kutatta is legkedvesebb tárgyát. A terjedelmes, tizenegy nyomtatott oldalon közölt okfejtésében nem tudja megállni azonban, hogy ne aktualizáljon. „Pártosság és időszerűség próbájaként” minősíti a Román Munkáspárt hatéves népgazdaságfejlesztési tervének, az Irányelveknek közügyként való lereagálását. „Testileg-lelkileg új társadalom születik, s ami ma hősi erőfeszítést megkívánó folyamat, az holnap – tudományos számításaink világánál – maga a beteljesülő emberi boldogság.” Ebben a tudományos fekvésben elutasítja Bodor Pál „művészi ötletekben gazdag” igényét, még ha „a telibe találó agitáció és propaganda műfajának” mondja is Bodor a publicisztikát. És a Kemény Zsigmondtól Adyn át Benedek Elekig sorjáztatott múltidézést zárásként román párhuzamokkal toldja meg (ezt persze elvárták tőlünk, Edgár pedig a rá jellemző módon ünnepelt): „Kedves emlékem marad, hogy az Utunk tavaly együtt közölte – párhuzamos oszlopokban – augusztus 23-ára írt vezércikkemet Zaharia Stancu Nagy eszmények szolgálatában című írásával. Én a hazát köszöntöttem, amiért nekünk is édessé vált a közös szocialista munkában, ő a mai román publicisztika gyöngyöző hevével vándoréveinek élményanyagát idézte fel, hogy az ország közügyének vallhassa: »Együtt kell megalapoznunk a közös jövendőt, amelynek fényesnek és boldognak kell lennie.«”

Még a Lenin-számba került be Bretter György egyik korai – a későbbi, kitűnő filozófiai esszéírót ismerők számára meglepő – hosszabb írása, A szociáldemokrácia válsága. „Mi a különbség ma a nagytőke képviselői és a jobboldali szociáldemokrata vezetők felfogása között?” – teszi fel a kérdést, indításként, a cikkíró, és már az ötvenes évekből vett idézeteivel igazolja, hogy lényegében semmi. Aztán eltűnik bírálatából a „jobboldali” jelző, és eljut a következtetéshez: „A szociáldemokrácia elmélet is (opportunizmus, revizionizmus) és gyakorlat is. Elméletüket megcáfolja maga az élet, gyakorlatukat félretolja maga a gyakorlat. A Szovjetunió és a szocialista tábor óriási sikerei, előretörése a gazdaság, a tudomány és a kultúra területén az opportunista elméletek megdönthetetlen cáfolatát szolgáltatják.” Egy 1908-as Lenin-idézettel zárja cikkét Bretter, amelynek lényege, hogy „a proletariátus a kispolgárság minden ingadozása és gyengesége ellenére rendületlenül halad ügyének végső győzelme felé”.

Nos, ezeknek a hónapoknak a Korunk-anyaga nem éppen a montaigne-i kételkedés, inkább a hruscsovi és gheorghiu-dej-i, marxista „bizonyosság” jegyében született. 1960 júliusától annyi változik, hogy modernizálódik a folyóirat borítója, eltűnnek róla a régi (örökölt) vastag KORUNK-betűk – és lekerül kívül a kép, a művészeti reprodukció. Mintha a szerkesztőség is érezné már, hogy az olvasóra nem elég jelszavasan utalni, valamit tenni is kell a megnyeréséért. A lapcím alatt változik a magyarázkodó megjelölés: „Világnézeti, társadalmi, tudományos és művelődési szemle” helyett csak ennyi áll: „Világnézeti folyóirat”. Ennél fontosabb talán címek és szerzői nevek (újra) szerepeltetése a borítón; noha a „protokoll” most is követeli magának az élhelyet (például: A Nagy Terv hajnalán, Család és kommunizmus, Az alkotó marxizmus-leninizmus dokumentuma, Tanul a gyár), többet ígérő témák is előtérbe kerülhetnek: A bolygóközi tér meghódítása, A rákkutatás mai helyzete és kilátásai, Igazi színház – hamis színház, A szervátültetés jövője, Atomrobbantás és időjárás, Széki anekdoták, Az újabb földrengések okai, Bolygóközi hírszolgálat?, Ember az űrhajózás korában. Nem hallgathatom el az ifjú szerkesztő örömét-büszkeségét: én is rákerültem a júliusi lap címlapjára székely-keresztúri iskolariportommal (Akik most döntenek pályájukról), a nevem pedig ott állt a Balogh Edgáré, Gáll Ernőé, Holán Tiboré, Imreh Istváné, Méliusz Józsefé, (a csillagász) Páll Árpádé (itt tévesen: két l-lel, ahogy az újságíró-színikritikus írta) és a Veress Zoltáné mellett. A főszerkesztői „musz-cikk”-ben (A győzelmes szocializmus kongresszusa) az olvasható ugyan, hogy „jelenleg az ideológiai munka, a polgári nevelés csökevényeinek felszámolása képviseli az osztályarc, az új és a régi közötti küzdelem legfontosabb szakaszát”, mégis ketten is képviselhetjük, Veress Zolival, a jövendő Forrás-nemzedéket, vagyis az osztályharc nem ellenünk folyik, úgy látszik, kispolgári (értelmiségi) származásunk ellenére nem tartozunk bele a „csökevényekbe”. Nyilván teszünk is ezért. Az én lelkes keresztúri helyzetrajzom egyrészt jó Korunk-önreklám (a diákok ugyanis nagy folyóiratolvasók), másrészt a kongresszusi irányelvekkel is egyeztethető, hiszen a megkérdezett középiskolások közül jelentős létszámban készülnek műszaki pályára – és egyáltalán komolyan veszik a felkészülést az életre. A Menetirány a sorozatindító Forrás-kötet címadója lesz (1961-ben), és hasonlóan pozitív – ezúttal felnőtt – figurák népesítik be a vonatfülkében zajló beszélgetés leírását. (Veress elbeszéléséhez Tóth László készített – még nem igazán emlékezetes – illusztrációt.) Forrás-nézőpontból, illetve túl a nemzedéki közelítésen, a fiatal irodalom valóban hatásos jelentkezése az 1960. júliusi Korunkban regisztrálható: Szilágyi Domokos költői rekviemje, A halál árnyéka semmiképpen nem tekinthető konjunkturális sikernek. A nem szabadulsz, a nem feledhetsz mélyen megélt élménye magasan fölébe helyezi Szilágyi versciklusát a korabeli (és későbbi) antifasiszta állásfoglalásoknak:

Az ismétlésekkel súlyosbított riportos jelenítés, az elégia és az idézett ódai hang egységbe, jelentős műbe szerveződik.

Fél évszázad távlatából érdemes-e még valamit különösen is kiemelni az 1960-as év második feléből? Igen, azt hiszem, a Korunk régi-új szerzőinek jelenlétéről szólni kell. Így Fábry Zoltánról, akinek terjedelmes emlékező publicisztikáját közli a lap augusztusban, A műfaj neve – antifasizmus címmel. Fábry a régi, Gaál Gábor-i Korunk alapmunkatársa volt, a kapcsolatot vele, még felvidéki barátságuk idejéből származtatva, Balogh Edgár tartotta. Ez a Fábry-szöveg, azt gondolom, az életmű egyik legjellemzőbb darabja, noha A vádlott megszólal szintjétől elmarad. Első részében meggyőző összefoglalását adja pályája és „műfaja” alakulásának, a második, nagyobbik fele azonban a korra jellemző – még Hruscsov előtti? – hidegháború hangulatához, szóhasználatához igazodik, a „nyugat-német reakció” éles elítélésével, megbélyegzésével, a szocialista béketábor dicséretével. Az antifasizmus műfajként történő meghatározását történetileg támasztja alá (a reformáció és ellenreformáció a hitvallást avatta műfajjá, az abszolutizmusra volt válasz a felvilágosodás, az imperializmus hívta elő Zola vádszavát, a „j’accuse”-t) – és eljut a szocialista realizmusig: „A szocializmus és kommunizmus korműfaji jellegének meghatározója, adekvációja sem véletlenül lett a szocialista realizmus.” Fábry írásának időszerűségére ráerősít a – bizonyára Balogh Edgár tollából származó – szerkesztőségi kopf, amely így kezdődik: „A nagynémet imperialisták kalandorpolitikája megint masíroz, tüntet, fegyverkezik.” És a záró mondat: „Író szól, s mondanivalójának súlyát új világunk adja, az imperializmus erőit gyengítő, a béke és haladás ügyét diadalra segítő béketábor: központjában a műszaki haladás élére kerülő Szovjetunió, körülötte a széles szocialista világ, s frontján a gyarmatokon és kapitalista országokban is küzdő béke-tömegmozgalom.”

Nem ilyen súllyal, de feltűnnek az 1960-as Korunk-számokban Edgár már kevésbé jelentős felvidéki harcostársai, egykori sarlósok, így Martonvölgyi László, Szalatnai Rezső, Sándor László. Szalatnai – már Budapestről – József Attila-emlékeket idéz fel (1960. 12.), Sándor László mint szovjet állampolgár küldi lelkes beszámolóját az ukrán irodalom moszkvai elismeréséről és a közelgő Sevcsenko-évforduló előkészületeiről (Levél Szovjetukrajnából. Korunk, 1960. 11.). Moszkvai levél a címe a szintén régi Korunk-munkatárs Kahána Mózes cikkének (1960. 8.), ő „a moldován művészet és irodalom moszkvai dekádja alkalmából” ír a „hatalmas méretű testvér-művészi demonstrációk” egyikéről, a „moldavai irodalmi-művészeti életben” tapasztalható páratlan fellendülésről. Kahána több „moldován” művész, író nevét említi – de legalább román helyesírással szerepelnek a lapban (többek közt a prózaíró Ion Druţa).

A régi-új szerzői nevek közt a Mikó Imréére többször is rátalálunk. A belső borítón olvasható „E szám munkatársai” közt tisztviselőként van feltüntetve a harmincas években a kisebbségi jog szakértőjévé vált, a tanügyből 1956 után kirúgott orosz nyelvtanár (ekkoriban a könyvterjesztő vállalat kifutója); tőle tanulmányt közöl a folyóirat – a főlaptestben – (Debreczeni Márton, a bányász és a költő. 1960. 8.), illetve egy kis szemlét az orosz irodalom román recepciójáról (1960. 11.). Hogy Szemlér Ferenc is jelen van a Korunkban (három verssel, abban a számban, ahol Szilágyi Domokos) és Lőrinczi László – nem meglepetés, nem rendhagyó a korabeli romániai magyar (kulturális) sajtóban. Mindketten közeli emberei Balogh Edgárnak, de Bukarestben képviselik a magyar irodalmat. Lőrinczi e korszak román írófejedelmét, Mihail Sadoveanut köszönti (1960. 10.), ugyanitt a magyar–román irodalmi kapcsolatok szakembere, Kakassy Endre Zilahy Károly testvériséget hirdető versének centenáriumáról emlékezik meg. A kapcsolattörténet múltjának feltárása folyamatosan jelen van a Korunkban; ebben Engel Károly jelentős részt vállal (az augusztusi lapszámban Mikszáth Kálmán és a román nép cím alatt közli kutatásainak eredményét). Román tudományos kutató, Dorothea Sasu Bukarestből küldi tanulmányát; emlékszem, a Petőfi a román irodalomban (1960. 9.) magyar szövegének megszerkesztésével elég sok bajom volt.

Bukarestben élő szerző Jánosi János is (Látó Anna fia, ilyenformán Erdélyi Lászlóhoz is némi köze van) – az ő esztétikai-irodalomtörténeti írásainak közléséhez persze nem volt szükség semmiféle szakmán túli kapcsolatra; noha a „hivatalos” irodalompolitikai vonalon állt, tartósan központi pártfunkcióban volt, tanulmányainak megalapozottsága nem vonható kétségbe. Elmondható ez a Történelemszemlélet a Háború és békében (1960. 11.) című közleményéről is.

Ha mindehhez hozzászámítjuk a Korunk strapa-szerzőit, külső és belső munkatársakat (Aszódy János, Bocskói Viktor, Huszár Andor, Kun Endre, László Béla, Lázár József, Armand Negrea, Marţian Niciu stb.) – előttünk áll az 1960-as évfolyam erősen heterogén képe, a korabeli szerkesztőség ellentmondásos „káderpolitikája”, a hivatal elvárásainak megfelelés taktikája, de bizonyos tágítás szerény kísérlete is.

Kétségtelen, hogy 1960 sem sorolható a Korunk-történet fényesebb lapjai közé.