A transznacionális állam ötletét Ulrich Beck (1997) veti fel globalizációértelmezésében. E fogalmi újítással próbálja a terület s a társadalom összekapcsolódó fogalmait szétválasztani. Egyes államok exkluzív szuverenitását más államokkal szemben transznacionális szintre emeli. Így az államok elhatárolódása egymástól – legalább a korábbi módon – feloldódik. Beck közismerten különbséget tesz, az ún. Első s Második Modernitás között. Az Első Modernitást a nemzeti elem határozta meg, az állam s társadalom a nemzetállamban átfedődött, összekapcsolódott. Pontosabban a területileg szerveződött nemzetállam a társadalmi szerveződés sajátos konténerévé vált (Benhabib, 1996). Érdekes módon itt a nemzetállami gondolkodásmód életben maradt a globális folyamatok meglehetős előrehaladottsága ellenére is. Nyilvánvalóan már egy policentrikus s multidimenziós világban létezünk, de még mindig nem tudunk a nemzetállami gondolkodásmódtól elszakadni.

Eközben pedig már beértünk Beck Második Modernitásába. Oda, ahol a korábbi nemzetállami ambíciók már részben leépültek, erősödnek a kölcsönös függőségek, kialakul a közösségek, technológiák és a tőke valamilyen új tér nélkülisége vagy inkább helynélkülisége. Nyilvánvalóan ebből következően mások lesznek a politikai cselekvés tengelyei is. Mindenki minden szinten s szintről interakcióba léphet a másikkal.

Sokan itt máris valamilyen világtársadalom kialakulását érzékelik. Ennek határozott jelenidejével kapcsolatban, különösen Kelet-Közép-Európában, magam szkeptikus lennék. Itt s most legfeljebb azok virtuális előképeivel vagy esetenként beharangozó mítoszaival találkozhatunk. De a kialakuló nem-nemzetállami hálózatok mindenesetre a regionális sajátszerűségek felmutatására is építenek. Sőt, hozzájárulnak ezek újraépítéséhez, felmutatásához is. A globális kultúrába a helyi értelmezések, hagyományok beépülnek, s ott értelmezve is lesznek. Ezt hívja Beck „kontextuális univerzalizmusnak”. Itt persze ebből nem egyetlen univerzalizmus alakul ki, hanem egymás melletti univerzalizmusok egész sora (1997). A kisebbségi nacionalizmusok felől természetesen végül is itt az lesz az érdekes, hogy történik-e hatalomdelegálás a civil vagy legalábbis nem-nemzetállami szintekre? Elvben ilyesmire sor kerül, s ebből nemcsak várt lehetőségek, hanem újfajta felelősségek is következnek. De a lokálisat itt nem lehet egyszerűen nyelvi vagy etnikai mezőkbe szorítani. Lehetőségei nagyságrendekkel javulnak, ha e kulturális elemeket sikerül összekapcsolni gazdasági s környezeti-ökológiai elemekkel. A nemzetállam alatti formációkat sikerül számos ponton közvetlenül összekötni nemzetállam fölöttiekkel.

Ebben az új rendszerben azonban nincsen olyan instancia, felettes szint, amelynél a nemzetállamot a lenti szintek komolyabban be tudják – civil körülmények között – panaszolni. A nemzetállamnak itt nincs felettes ellenőrzési szintje (az egyébként létező nemzetközi jogon s az abból következő szabályzó körökön kívül). Egy ilyen rendszer fenntartásában nem a regionális s szubnemzeti „nacionalizmusok”, hanem maguk a nemzetállamok is érdekeltek, hiszen másként egyszerűen azok ma már talán működésképtelenek is lennének. Így ezeknek végül is hozzá kell járulniuk a rendszer működtetéséhez transznacionális jogi terek s intézmények felépítésével. Bizonyos területeken, például a gazdasági bűnözés hatékony kezelésénél, már a nemzeti jog valamilyen működtetéséhez is szükség van a transznacionális akciókra.

A kisebbségek számára a transznacionális intézmények könnyítik igazán meg szubnacionális programjaik működtetését is. Ugyanakkor természetesen ma is létezhetnek (léteznek is) nemzetállamok s nemzeti ideológiai irányzatok, amelyek megpróbálják a hagyományos, 19-20. századfordulós nemzeti szuverenitás maximumát maguknál tartani, s kifejezett programjuk, hogy abból se lefelé, szubnacionális, sem kifelé, transznacionális egységeknek nem adnak komolyabban át semmit. Ezzel azonban általában saját működésük hatásfokát szokták rontani. Végül is az állami hatalom-csomagok valamekkora hányadának kooperatív trasznacionális (s szubnacionális) szintekre delegálásával általában annak hatásfoka javul.

A nemzetállami szint fellazulásával azonban általában lépéskényszer alakul ki az adott színpadokon létező demokráciaformák továbbfejlesztésére is. Hiszen az ma általában nemzetállami szintekre van méretezve, s ha léteznek is valamilyen szubnacionális formái, azokat is végül a nemzeti szintre futtatják ki. Következésképpen aktuális feladattá válik (vált máris) valamilyen transznacionális demokráciaformák kiépítése (majd a többi szintek illesztése ehhez). David Held (1995) egyenesen itt valamilyen kozmopolita demokráciáról beszél. Ennek egészét bizonyára nem lehet jogilag kodifikálni. Lényegében itt függőségek s kooperációs formák részben formálisan, részben szokásokra, új tradíciókra épülő rendszeréről lehet inkább szó. Ezek azután egyfajta multinacionális szövetet képeznek. Hiszen már ma is különböző hálózatok léteznek egymás mellett – eltérő jogokkal és kötelezettségekkel, eltérő jogosítványokkal s ambíciókkal, és ezeknek kialakulnak csomópontjaik s koordinátoraik. A nemzetállam ezekből eddig sem maradt ki, következésképpen, ha ezeknek már része, érdekelt lesz abban is, hogy – más jellegű szervezetekkel és intézményekkel együtt – ne csak kikerülhetetlen részévé váljon a hálózatoknak, hanem azoknak részmozgatójává is. Ez az aktív kooperáció azonban jogosítványok átadása nélkül nem megy. S itt meggyőződésünk, hogy a funkcióit s mandátumait valamilyen összefüggésekben kihelyező nemzetállamtól a kisebbségek is könnyebben szerezhetnek szubnacionális mandátumokat is. De itt a sorrend azért világos. Az államok általában érdekeltségüket a funkciók transznacionális színtere emelésében könnyebben belátják, mint a szubnacionális hatalmi szintek megerősítésében. Tehát a szubnacionális aktorok elsődlegesen és abszolút érdekeltek nemzetállamuk külső hálózatokba rendezésében, mert az ilyen állam befelé vagy „lefelé” is permisszívebb lesz mandátumok átadásában. S itt nemcsak arról van szó, hogy a kisebbségi jogok automatikusan következnének, illetve sokfele metszetben már ma is nemzetközi szerződésekből következnek (ezek önmagukban is a transznacionális demokrácia részei). Hanem úgy véljük, hogy a nem kisebbségspecifikus, hanem más szférákra vonatkozó nyitottság, külső függőség növekedése (a migrációtól a klímapolitikáig) általában növeli az állam szubnacionális kooperációs készségét is.

A funkciók átadását itt azonban nem úgy kellene elképzelnünk, hogy a nemzeti elitek kizárólag valamilyen transznacionális eliteknek adnának át funkciókat. Ilyen a nemzetállamtól független csoportok, életutak s pozíciók hálózata kikerülhetetlenül, persze, kialakul, de ha transznacionális demokráciáról beszélnénk, ez új civil csoportok s hálózatok megjelenését is jelentené. S ezek automatikusan nem nőnek ki létező nemzeti vagy regionális civil csoportok mechanikus összekapcsolódásából. Ezek problémamezői s főleg tanulási képességei többnyire lokálisak, vagy legalábbis a transznacionális működéshez szükségesnél alacsonyabbak. Tehát a „kozmopolita demokrácia” működéséhez olyan változások kellenének a képzési rendszerekben, amelyek itt egy elképzelt nyitott tanulást készségek s információs források szintjén kialakítanának. S a szintek itt egymástól nem szakíthatóak el. A kisebbség minél jobban be tud(na) iskolarendszerén keresztül kapcsolódni e nyitott tanulási kultúrák közvetítésébe, annál képesebbek lesznek (lennének) majdani civil csoportjai is arra, hogy aktívabb szerephez jussanak a transznacionális hálózatokban, s ezen keresztül tágítsák közösségeik lokális mozgástereiket is. Mindehhez persze szükség lenne a lokális világok sebezhetőségének egy újfajta, a külső hálózatok oldaláról induló áttekintésére is, hiszen ezen keresztül lesz lehetséges új tanulási célok megfogalmazása is. Beck (1997) ezzel kapcsolatban kockázatok új típusú észleléséről beszél. Ezen keresztül az általában a status quo védelmére épült és szükségszerűen konzervatív kisebbségi intézmények is újfajtaképpen lennének mozgásba hozhatóak. Ez persze a jelenlegi szubnacionális világok tudatos át- vagy újrapolitizálását is feltételezi.

Itt érthető módon újféleképpen vetődik fel a különböző társadalmi folyamatok szabályozható képességének kérdése is.

 

A szakirodalomban növekvő egyetértés érezhető abban, hogy bizonyos feltételek mellett a kisebbségi nemzetépítésnek ismét jobbak az esélyei. Végül is az a nemzetállam, amely a regionális identitásokat és az azokra épülő etnikai tudatokat bedarálta volna, most éppen, mint láttuk, gyengül. Ezeknek a nemzetépítési programoknak azonban három helyzetelem kedvez igazán.

Először is, a kisebbségi nemzetépítés mai igazi esélyeit a regionalizmus jelenti. Vagyis ha a kisebbség egy meghatározott régióban többségben van, s ott tulajdonképpen magának mini-nemzetállamot építhet. A legsikeresebbnek itt talán a katalánokat vagy a francia-kanadaiakat tarthatjuk. Mindkét esetben néhány milliós lélekszámú, fejlett ipari körzetekről van szó, amelyekben egyszerűen jelen vannak olyan humán és gazdasági erőforrások, amelyekre egy ilyen programot önmagában is építeni lehet. A „majdnem nemzetállam” típusú autonómiához lényegében minden belső elem rendelkezésre áll. Ezek a sikeresnek tűnő kísérletek azonban nem oldják meg azoknak a katalánoknak vagy quebecieknek a problémáit, akik a tartomány határain kívül, többségi környezetben élnek. Kaphatnak nyelvi egyenjogúságot, amelyet természetesen nem fognak használni, még ha joguk is van rá, hogy többségi környezetükkel érintkezzenek vagy karrierjükben előre mozogjanak. Ha de jure garanciáik vannak is, de factók nincsenek a fokozatos betagozódással szemben. Ha nem is vallja ezt szívesen be, a regionalista nemzetépítés (vagy nemzetkonzerválás kárpát-medencei esetekben) lényegében magukra hagyja őket. Nem tud a szórványok asszimilációval szembeni ellenállásának fokozásával komolyan foglalkozni. Végül, nem kedvez az egyébként belső erőforrásokkal jobban ellátott kisebbségi nemzetépítésnek sem egy határozott, erőteljes anyaországi szomszédság és az abból következő értelmezések és félreértelmezések. Hiszen a többségi társadalom különböző történeti mintáiból következően, mítoszok hatása alatt, egyszerű gyanakvásból vagy valóban félreérthető anyaországbeli fogalmazásokból következően a kisebbség és anyaországa összjátékát elvben érezheti egyébként is recsegő nemzetállama további leépítésének. Vagy legalábbis valamilyen erre irányuló igyekezetnek. Ha nincs ambiciózus szomszédos anyaország, a kisebbségi programoknak persze nehezebb a sorsuk, de legalább senki sem feltételezheti, hogy egy másik nemzetállamnak polgáraik valamilyen csoportjával kapcsolatban a többségi nemzetet korlátozó tervei lennének. Tehát engedékenyebb lehet – egy egyébként erős kisebbséggel szemben, mellyel éppen saját maga miatt is legfőbb ideje, hogy kiegyezzen. Végül is a globalizációs hatásokat vagy legalábbis a globalizáció első hullámát azok a nemzetépítési projektek használták a legügyesebben, akik magukat képesek voltak a gazdasági régió nyelvére lefordítani. Hiszen annak idején a nemzeti közösségeket nagymértékben erősítette, hogy a (nemzet)állam nagyobb felelősséget vállalt a gazdaság fejlődéséért, és ennek érdekében egyértelmű fejlesztési stratégiákat fogalmazott meg. A nemzeti együttes lét hálóját nagymértékben a klasszikus jóléti állam illesztette azután össze. A nemzet részének lenni nemcsak kulturális kötődést jelentett, hanem sokszor még azt megelőzően is közösségi tagságokat, állampolgárságokat. Amelyek úgy adtak jogokat, hogy azokból másokat kizártak. Ez a jóléti állam azonban a hagyományos szolgáltatásait – bár különböző mértékben és formákban – feladni vagy legalábbis módosítani kénytelen. Bevételei csökkennek, hatékonysága a szabályozásban leépül, mozgástere összemegy. Következésképpen nemcsak hogy a korábbi állammodell egyes pontjai is fellazulnak, hanem magában a nemzetgazdaság egészében is egyre több lesz a szakadás. S ha ezeket a nemzetállam nem tudja kezelni (márpedig nagyon rosszul kezeli), akkor tekintélye csökken, és azok tekintélye fog nőni, akik ezekkel a problémákkal meg tudnak birkózni. Vagy legalábbis azt ígérik, hogy majd kezelni tudják. Az erdélyi és más kárpát-medencei kisebbségi konstrukciók azonban az esetek elsöprő többségében nem rendelkeznek olyan felhalmozott tudással, hitelesnek tűnő gyakorlattal és persze mindenekelőtt mandátummal, hogy valami ilyesmi róluk elhihető legyen. Számomra egyébként ez, s nem a nyelvhasználat vagy a helyi elit pszeudo-egypárti struktúrákkal rendelkező lobbijai lesznek az autonómia alapjai. Ha a központosított fejlesztő állam viszonylagos kudarcát követően a regionális kisebbségi elitek nem tűnnek hihető pozitív alternatívának, az autonómia többi eleméről még a székely régión belül is hogyan beszélhetnénk?

Egyébként az 1989 előtti demokráciák régióiban az akkori keynesiánus gazdaságpolitikát erős egyenlőségpárti szociális elemek kísérték – legalább a hatvanas évektől, mert úgy gondolták, hogy ahol nemzeti integrációs nehézségek merülnek fel, vagy ahol egy kisebbséget ilyen eszközökkel is az összetartozásérzés erősítésére kell késztetni, ott a „mindenkinek alapvetően ugyanaz jár” elosztási politikáktól kisebbségi nemzetépítést is reméltek. Életkörülményeink hasonlóak, s már csak ezért is összetartozunk – fogalmazódtak meg itt a programok. A 80-as évektől kezdődően azonban a regionális egyenlőségépítésnek (etnoelemekkel vagy azok nélkül) vége szakadt. A rendelkezésre álló forrásokat elsősorban az országos politikák is azokba az iparágakba vagy területekre összpontosították, ahol azoktól a leggyorsabb megtérülést várhatták. A „zárkóztassuk fel a lemaradó régiókat” programok a nemzetállam szintjén szinte természetesen háttérbe szorultak. A tőkemozgás jellegéből következően egyébként is a vállalatcsoportok kiemelése vagy ágazatok specifikus kezelése kecsegtetőbbnek tűnt, mint a regionális politika. A perifériáknak általában (nemzetállamokon belül, de a nemzetközi rendszerben is) ilyenkor rosszabbul megy. Az európai perifériákon persze a kohéziós nehézségek számos felmentést, könnyítést kínálnak ezzel a trenddel szemben. A mi esetünkben a Székelyföldnek magyar többsége inkább előnye, mint hátránya lehet. Persze nem azért, amiért ezt hinni szoktuk (az anyaországi lobbihatás, a nyugatos „kulturális minták” stb.), hanem mindenekelőtt azért, mert a román államnak itt szükségszerűen nem gazdasági megfontolásai is vannak. Ha ilyenek nem lennének, akkor ebben a modellben (most nem az európai segélyekre, hanem az „igazi gazdaságra” gondolok) az elmaradott hegyvidékek, a gazdasági perifériák szükségszerűen kevéssé attraktívak. A tőke válogat, és (ha nem néhány sílift vagy helyi szálloda építéséről van szó) ide nem jön. Ha azonban van olyan nyugtalan periféria, amelyet mostanában csak békés eszközökkel lehetlecsendesíteni, akkor a gazdasági logikától függetlenül a nemzetállamnak kell megmaradt forrásaiból mégiscsak ilyen helyekre összpontosítania. Tudom, mondaná most bármilyen erdélyi magyar vitapartnerem, ez nem így van, nézzem meg Moldvát, és nézzem meg, hogy Erdélybe korábban mi érkezett. Azt gondolom, hogy a Moldva-kérdés higgadt újratárgyalására is bizonyára megérik majd az idő, de hangsúlyozom, én nem a korábbi diktatúra prioritásairól, hanem egy felvilágosult és valamelyest megroggyant nemzetállam lehetséges jövőbeli opcióiról beszélek. A teremtő etnikai nyugtalanság, amennyiben ez a többségi felfogás szerint még a számukra elfogadható nemzetállami rendszeren belül marad, végül is kifizetődő lehet. A kérdés, hogy mekkora sávban lehet itt mozogni. Mekkora az a nyugtalanság, amelyet már észlelnek, és milyen pontokon válik olyanná, amely a többségiek biztonságérzetét már kikezdi? Mennyire ügyesen tud ezen a kisebbségi elit játszani, és milyen pontokon válnak eddig könnyen átlátható mozgások kezelhetetlenekké?

 

Egyértelműnek tűnik, hogy a fentiekből következően ma Európában szinte egyedüli sikeresnek tűnő etnonemzeti stratégiának a belesimulás látszik a regionális építkezésbe. Itt alá szeretném a „belesimulás” kifejezését húzni. Nem arról lenne szó, hogy az adott régióra korlátozódnának a programok, s nem is arról, hogy a regionális programok demonstratívan alárendelődnének a nemzetépítésnek. Inkább fordítva lehet a dolog. A régió megerősítése lenne központi társadalompolitikai cél, és ezt segítenék, támogatnák mindenütt olyan helyi tényezők, amelyek azt szolgálnák, hogy a helyi kulturális energiák bekapcsolásával a régiók s rajtuk keresztül az ország is sikeresebbé váljon. Egy pesszimista felfogás a régiókat – nemcsak az etnikai alapon szerveződőket – a globalizációval szemben utóvédharcot folytató, a helyi társadalmat a globalizációs hatásokkal szemben leárnyékoló egységeknek tartja. Olyanoknak, amelyek elsősorban a védekezésnél lehetnek hasznosak. Mi itt optimistábbak vagyunk, a régiók – az etnonemzetiek s mások – versenyelőny-növelők lehetnek. A modern nemzetállam Kelet-Európában a legtöbb helyen (Romániában, Ukrajnában feltétlenül) egyfajta 19. századi homogén nemzetállam ideális képéhez ragaszkodna. Az akkori kelet-európai nemzetkoncepciókban a federális elképzeléseknek nem volt helyük. Esetleg ideiglenes megoldásként szerepelhettek, átmeneti állomásként homogénebb állami formák felé. Lényegében ez a legalábbis territoriális-jogi értelemben homogén (állam)nemzeti tér most is egyedüli lehetségesnek vagy legalábbis hosszabb távra elfogadhatónak tűnik. A térség országainak fősodorbeli politikai gondolkodásában ennek láthatóan nincs alternatívája. Ezért még most is a regionális fejlődést előmozdítani szándékozó külső hatásokat (például EU) nem a felzárkóztatás, a sokféleségből következő térségbeli energiák mozgósításának esetleg meghatározóvá váló színtereként, hanem egyszerűen kiegészítő energiák megszerzésének jelmezeként kezeli. E strukturális bizalmatlanság – amely egyáltalán nem csak az etnoregionális mozgalmakkal szemben elutasító, hanem más regionális programokkal szemben is, ha azok a homogenizáló nemzetállam előttről ismert identitások mozgósításával is próbálkoznak – alapjában defenzív. Gazdasági forrásokat meg lehet velük nyitni, de egyébként akkor sem foglalhatják el a funkciókat leadó nemzetállam mandátumait rendszerszerűen, ha ott egyébként ott kisebb-nagyobb vákuumokat töltenek ki. Mintha elfelejtődne vagy inkább meg sem fontolták volna egyetlen egyszer sem, hogy kialakíthatóak olyan változatok, amelyek additívek, s nem kioltanának a régió javára nemzetállami mandátumokat.

Végül is, mint Jane Jenson állítja, amikor az állam elismerte a nemzeti közösségeket, vagy egyenesen részt vett azok kialakításában, akkortájt megfogalmazta felelősségeit is a gazdaság szabályozásában s a fejlesztési stratégiák megvalósításában is. A tömegtermelés, a klasszikus fordizmus jóléti állama a nemzeti kötéseket az univerzális ellátottsági jogok megfogalmazásával összekapcsolva erősítette. Tulajdonképpen amikor az állampolgári jogokból vezette le az univerzális hozzáférést szolgáltatásaihoz, akkor a már ez idő tájt kiépült helyi-regionális vagy transzállami identitásokkal szemben felértékelte a már létező nemzetállamit. Ebből a logikából azonban az következne, hogy amikor a központi állam szolgáltatásai gyengülnek, amikor bizonyos társadalompolitikai területekről forráshiányosan akár ki is kell vonulni, a trend megfordulhatna. A helyi energiákat jobban a fejlődés szolgálatába állítani képes helyi autonómiák egyfajta barátságosabb lokális állam iránt inkább képesek lennének a lojalitások mozgósítására. Helyi közösségi szinteken ilyesmire vannak is példák, ezeknél kumuláltabb szinteken azonban már alig. Ha az állam iránti hűség s bizalom legfontosabb integrált mutatójának az adófizetési hajlamot hinnénk, akkor feltételezhetnénk, hogy a kelet-európai nemzetállam központi adóbehajtási képességeinek drámai összeomlása nemcsak közigazgatási vagy szabályozási probléma, hanem mindenekelőtt az állam és polgárai közötti strukturális elidegenedést jelez. Amelyet feloldhatnánk feladatok s azokhoz rendelt adók bevételének regionális szinteken hagyásával. Ha ezek kapcsán több a bizalom, akkor nekik a polgárok jobban fizetnek majd, mint a nem szeretett s távolinak tűnő államnak. S az ily módon befolyó többletjövedelemből azután működtetni is lehet azokat a szolgáltatásokat, amelyek végül is tovább erősítenék a közpolitikák iránti bizalmat. Amiből, ugye, akár további elkötelezettség, vagyis adófizetési fegyelem is következne. Regionális s a térségben maradó adóformákból talán nincs igazán sok, de helyi, önkormányzati adókból igen. S én még nem hallottam olyasmiről – legalábbis idevonatkozó vizsgálatokat nem ismerek –, amiből ilyesmi következett volna – hogy ezeket a településeken jobban lehetne beszedni. Hogy az emberek a közelebbi hatalomnak – mert azt ismerik, azt a sajátjuknak tartják – jobban fizetnének. Ráadásul itt bizonyára vannak azonossági küszöbértékek is. Egy forrásokkal jobban rendelkező közösség esetleg megengedheti magának, hogy ilyen szelektív érzékenységet kifejlesszen. Egy szerényebb forrásokkal rendelkező számára az ilyesmi luxusnak tűnhet. Végül is akkor helyi adókat jobban, pontosabban kellene fizetni, mint országosakat. Terhei mindenképpen nőnek. Adott jövelemszinteknél vagy -formáknál ezt mindenképpen el kell kerülnie. Egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy érzelegjen. Hogy területi, de nem kisközösségi jóérzéseit a központi államétól eltérő módokon, formákban kifejezze. Hogy ide fizessen, oda meg nem (vagy csak kevesebbet). Miként lehetne az állami szintek ilyen érzelmi–fizetési hajlandóság szerinti „összemosását” értelmezni? Pusztán technikai kérdésként (az adókat egyetlen hatóság szedi – minden szinten). Annak felismeréseként, hogy az adófizetési hajlandóságnak Kelet-Európában nincs, s talán nem is lehet – ismert történelmi mintákból következően – köze bármilyen identitáshoz. A regionális-nemzetihez sem. Végül esetleg elismerve, hogy a regionális állam is fantom a közvélemény szemében – amikor pénzbeszedésről vagy a szolgáltatások felhasználásáról van szó, akkor nincs is igazán különbség közte s a hagyományos nemzeti államkép között.

A regionális autonómia felhangosításában Európa-szerte általában azok a területek érdekeltek, amelyek gazdaságilag a többinél fejlettebbek, amelyek valamiképpen másokkal kivételes erőforrásaikban nem szeretnének osztozni. Ezek lehetnek nemzetközileg jól forgalmazható, kivételesen nagy mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyagforrások (jakut gyémánt, dél-nigériai–biafrai olaj), vagy a kiemelkedő ipar korábban, illetve a tudásgazdaság most. A baszkok s a katalánok nemzeti mozgalmait s jelenlegi autonóm struktúráit már a 19. század utolsó harmadától meghatározta, hogy Spanyolország más vidékeihez képest ott korábban s intenzívebben kezdett fejlődni a kapitalizmus. Bajorország vagy az észak-olasz Pó völgye az ország innovációs motorjai. A székely megyéknek ilyen tartalékaik nincsenek. Az elkülönülő székely régió egyedüli kompetitív, másokkal nem vagy nehezen megosztható előnye egy esetleges magyarországi tőkeinjekció kizárólagos lekötésének, felszívásának lehetősége lenne. De hát ilyesmit a magyar gazdaságtól igazán egyáltalán nem lehet várni – sem most, sem később. Az államnak ilyen szabad forrásai belátható időn belül nem léteznek, a nagy magyarországi vállalatok nemzetközi érdekeltségűek, s elvben sem hajlandóak etnonemzeti vagy szubregionális célokat szolgálni. A létező vagy akár elvben lehetséges tőkeexport működtet vállalkozásokat, de régió „újrabútorozásához” láthatóan elégtelen, s az is marad. Több fantázia lenne Erdély újraregionalizálásában, Erdély mint történeti tartomány identitásainak újjáélesztésében. Ez azonban nem egyszerűen a helyi politikai párbeszédet, az adott város, kisrégió valamennyi politikai játékosának párbeszédét jelenti. Bizonyos források megszerzésénél a központokkal szemben az önkormányzatokban ilyen szövetségek megteremthetőek vagy fenntarthatóak. De öntévesztő lenne azt gondolni, hogy ebből már nem etnikai, hanem legfeljebb „etnikailag színezett” kvázifederatív politikai szerkezetek levezethetőek lennének. Ráadásul valamennyire is high-tech növekedési régiónak minősíthető területek az új EU-tagállamokban igazán a fővárosok vonzáskörzetein kívül nincsenek. Léteznek persze újraiparosítási gócok középvárosi szinteken – Temesvár, Győr, Brno, Wroclaw –, de ezek egyelőre igazán pontszerű ipari körzetek komolyabb politikai identitások, sőt, markánsabb, kívülről is könnyen azonosítható, a várospolitikain túli ambíciókkal rendelkező politikai elitek nélkül. Brnoból nem jegyeznek komolyabb morva programokat, Wroclawból sem sziléziaiakat. Helyi városi érdekek létezhetnek, de hát Szilézia – ha a koraközépkortól eltekintünk – nem lengyel, hanem legalábbis német nyelvű hagyomány. Ettől még persze megjelenhettek klubok, sőt kisebb politikai mozgalmak, amelyek magukat nem lengyeleknek, hanem önálló szláv csoportnak, „sziléziai” etnikumnak tartják. S ha a történelmi Erdélyben a román elitnek helye, szerepe nem volt, abban tulajdonképpen nem is létezett, akkor hogyan lehet ezt a retroprojekciót vonzóvá, legalább elvileg jövőképessé tenni számukra? Nem állítom, hogy azért, mert ma ez még lehetetlen, ez mindig így is marad. De hogy annak elfogadásához visszamenőleg is „át kell szerelni” a magyar történelmi emlékezet Erdély-képét, az biztos.

Mindeközben az állami jogosítványok rendszerét egyre inkább hálózatok váltják ki. Ezek között sokféleképpen felértékelődnek a diaszpóra-hálózatok is – nemcsak etnikai, hanem gazdasági programként is. De ezek közül a legsikeresebbek – a libanoni keresztények Afrikában, a kínaiak Délkelet-Ázsiában, az indiaiak korábban Kelet-Afrikában s ma a brit szigeteken, sőt korábban a svéd polgárság Finnországban – csoportjaik gazdasági virágzását össze tudták kapcsolni az etnikai hálózatosodással. Etnikai közösségeik nagyon hangsúlyosan nem belsőleg homogenizáltak, mint hagyományos településeiken a kelet-európai kisebbségek, hanem sokféleképpen elkülönülő hálózatokból állnak össze. Ebből persze automatikusan nem következik, hogy a kelet-európaiaknak is feltétlenül ilyenekbe kellene tagozódniuk. Másrészt a hálózatok alulról épülnek, azok nem etnopolitikai íróasztalok melléktermékei. S konkrét gazdasági érdekek határozzák meg azokat, minden esetben mások s másként. Kisebb méretekben s tőkeerővel persze működik magyar etnikai business a Kárpát-medencében, de hogy mikor válik komoly közösség-, sőt fontos identitásformáló erővé, az ma még nehezen belátható.

 

A legyengült nemzetállammal szembeni pozicionális játékban a szubnemzeti etnikai eliteknek leginkább háromféle csapdát kellene elkerülniük:

a. Az állam gyengüléséből azt a következtetést vonják le, hogy annak központi nemzeti víziója helyett sok kisnemzeti víziót lehet egymás mellett működtetni. Ezt hinnék multikulturalitásnak is. Tehát azt gondolnák, hogy minden egyes etnikai közösségen belül felhúzható lenne egy kis virtuális nemzetállam, a közösségek valahogy kiegyeznének a központi források valamilyen arányok szerinti felosztásában (talán a lélekszám szerint vagy a gazdasági erővonalak mentén, esetleg az ősiség jogainak érvényesítésével), de egyébként nem bántanák egymást. Az egyes közösségek elitje saját entitásának határain belül megkísérelne valamilyen egypártrendszereket fenntartani. Valós elkülönülésről lenne szó, miközben sajátos szabályozással, belső határokkal az egyes közösségeket szét lehetne választani egymástól. S mert erőszakos konfliktusokat az ilyen rendszer kizár, mindezt multikultinak is hívnák. Egyetlen ilyen rendszert ismerünk – a mai bosznia-hercegovinait Dayton után. Ez persze gyilkos polgárháborúban kivéreztetett társadalomban jött létre, külföldi intervenciót követően, nyilvánvalóan korlátolt szuverenitással s igen jelentős külföldi pénzügyi s logisztikai segítséggel működve. De a helyi elitek így is frusztráltak, a gazdasági növekedést nem sikerült beindítani – nemcsak a háborús traumák miatt, hanem az egyes „etnikai entitások” méreteiből is következően. Ennek az állammodellnek a státusza leginkább valamilyen nemzetközi protektorátusnak felelne meg. A három közel egyenlő erejű entitás a külföldi ellenőrzésből következően is belátja, hogy önmaga nem lehet többség, s lemond arról, hogy „igazi” többségi nemzetállam kialakításával próbálkozzon. A kárpát-medencei magyar kisebbségek mindenütt világos etnikai többségű nemzetállamokban létezhetnek. Ezek többségi társadalmai számára egyszerűen elképzelhetetlen lenne az ilyen protektorátusi lét. Pedig itt épülne le igazán a nemzetállam. Itt óvatosan azt is megkockáztatjuk, hogy a boszniai kudarc – amelyben persze ezer konkrét tényező is szerepet játszik – tulajdonképpen azt mutatja, hogy ha ma Kelet-Európában leépül a nemzetállam, az az állam halálával is jár. Ebben a kulturális miliőben s ebben a nemzetközi rendszerben, úgy látszik, nincs állam, amely ne lenne nemzetállam. Ami önmagában nem jelentené, hogy a nemzetállamnak csak agresszív, „macho” formái fordulhatnak elő, s hogy ez kisebbségeivel kizárólag az erő pozíciójából fog politizálni. De mégis, a tulajdonképpeni multikulturalitás más. Ott nem kis monopolisták feszülnek egymásnak, hanem egymásba hatoló, egymást feltételező, gyorsan átalakuló autonómiák rendszere épül fel. A felerősödő kulturális határok mentén szétváló, fragmentálódó társadalmakat nem neveznénk multikulturálisnak (ezek inkább valamilyen késő modern vagy posztmodern képződményeknek tűnnének). Azok tehát inkább a saját etnikai-vallási világukba bezáródó, premodern, statikus Ottomán kisebbségi autonómiák rendszerére emlékeztetnének. Vagyis valamilyen rendi képződményre hasonlítanának.

b. Ha pedig fennmarad a nemzetállam, csak funkciókat veszít s softabb megoldásokat alkalmaz, akkor egy ilyen formációban ugyan a régiók, mint fent bemutattuk, komolyabb szerephez juthatnak, de aligha működőképesek „kisebbségi nemzetállamként”. Ahol a többségi szintű monoetnikus meghatározottságok gyengülnek, aligha lesznek sikerre ítélve azok a programok, amelyek mezzo szinteken próbálkoznának ugyanezzel – persze más, az eddigi többségétől eltérő etnikai bázisra hivatkozva. Ahol a többségi kulturális környezet de-etnizálódik, ott általában nem nagyon realisták a kisebbségi etnikai reneszánsz programjai sem. A magyar kisebbségi programok kemény társadalmi alapját a Kárpát-medencében mindenütt a védekezés jelenti. Ha a többség különösképpen nem támad, a várvédő programok sem igazán életképesek. A végvári vitézek egy része bizony szétszéled. Nagyobb sikerrel lehet ugyan etnikai programok helyett próbálkozni a regionálisakkal, vagy esetleg a regionálisak mögé rejteni azok etnikai mozgósítottságát. Az ezzel ellentétes megoldás, vagyis az etnikai-regionálisból az etnikait előtérbe tolni, mint ahogy azt a székely programokban látjuk, ilyenkor általában ellenjavallt.

c. A kilencvenes években a rendszerváltás Kelet- és Közép-Európában szinte mindenütt legyengítette az éppen létező államot. A szovjet dominancia bomlása annak lehet hogy szuverenitási elemeit kibontotta, de az igazgatás felpuhulása, az állami források kimerülése, a jóléti állami funkciók leépülése az állam egészét mindeközben kétségtelenül visszafejlesztette. Ezt a darabjaira tört államot „kapta oldalba” először a globalizáció, majd annak válsága. Nem csoda, hogy igen sokan úgy vélték, a külső eredetű bajok elhárításához az állam legalább részleges „visszaerősítése” elengedhetetlen. Hogy anélkül nincs mivel, nincs hol védekezni. Ezt így gondolják magyar- s lengyelországi nemzeti konzervatívok, orosz putyinisták, szlovák radikálisok, román nemzetiek. Mindebben semmi felháborító sincs, s egyébként ez a rekonstrukció inkább a globális hatások nemzetállami ellenőrzésével próbálkozik, és saját kisebbségei általában nem is tűnnek pillanatnyi fő ellenfélnek. De ezekből a programokból szinte automatikusan következik a nemzetállam rekonstrukciója (másmilyen állam, amit ismét fel lehetne építeni, ismételjük, a régióban nem létezik). S szinte mellékesen a közben sok vonatkozásban önállósodó etnikai, kisebbségi szubeliteket is megpróbálja visszarendezni, a „helyükre rakni”. Nem történik mindez mindenhol – szerencsére – egyszerre. Ahol, mint Magyarországon, nincsenek komoly kisebbségi elitek, ez nem is szempont. Máshol, ahol azok akár történeti mintákból, akár a népesség megoszlásából következően fontosak, a központ ellenfeleiként felértékelődnek. Sőt, ahol a helyi központi elitek nem tudnak, vagy nem mernek a globalista hatalmi központokkal nyíltan szembehelyezkedni, de híveiket sikerekkel kell mozgósítaniuk, bár semmilyen kapcsolat igazán nincs közöttük, a helyi kisebbségi eliteknek támadnak. Hiszen ott mégis könnyebb valamilyen sikert felmutatniuk. Ezért elég bizonytalan, hogy a kilencvenes évek kisebbségi pozícióit mindenütt, minden vonatkozásban meg lehet őrizni. Ennek inkább az ellenkezője valószínűsíthető. Erre kellene igazán stratégiákat generálni, szakértelmet mozgósítani.