Az utókor általában azokat az elődöket tartja történelemformáló személyiségeknek, akik helyesen ismerték fel koruk nagy kérdéseit, és maradandó munkásságot fejtettek ki azok megvalósítása érdekében. Ezekről szokás azt mondani, hogy rányomták személyiségük bélyegét korszakukra.

Ilyen kimagasló, értékalkotó szellem volt a történeti Erdélyben a 19. században gróf Mikó Imre, akit találóan neveztek már a kortársak intézményalapítónak s Erdély Széchenyijének, ezzel is utalva jelentőségének rangjára, Mikó, akárcsak a nagy példa, alapításaival jelentősen hozzájárult Erdély modernizációjához, a magyar kultúra és tudomány fejlődéséhez. Helyesen írta róla Kelemen Lajos: „Két emberöltő távlatából megállapítható, hogy ő szívben, szellemben és áldozatban a 19. században az egész magyarságnak egyik legkiemelkedőbb, szűkebb hazánknak, Erdélynek legnagyobb fia volt.”1 […]

…[Mikó Imre] az 1850-es évek közepén elérkezettnek látta az időt legnagyobb vállalkozása: egy múzeum és annak fenntartására hivatott egyesület megalapítására. Számára ösztönzést jelentett az a több mint évszázados múltra visszatekintő törekvés, amely Erdélyben tudományos intézmény létrehozásáért folyt. Itt csak Bod Péter kezdeményezésére, az Aranka György-féle Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság, valamint Döbrentei Gábor akadémiai jellegű kezdeményezését említjük meg.2 Arról már ejtettünk szót, hogy az 1841-ben összehívott erdélyi országgyűlés múzeumi és színházi bizottságot választott, nyilvánvalóan azért, hogy előkészítse azok megalapítását, s ebben szervező szerepet szánt Mikó Imrének, a Gubernium tanácsosának, országgyűlési meghívottnak. Ez a megbízatás pedig mintegy törvényes alapul szolgált Mikónak az 1850-es évek közepén arra, hogy fellépjen tervének megvalósítása érdekében.

Erre serkentette a gróf Kemény Józseffel fenntartott kapcsolata s különösen a nagy levéltári s könyvtári gyűjteménnyel rendelkező grófnál, Gerenden tett látogatása. Beszámolt erről az 1855. február 21-i levelében Toldy Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia titkárának, aki a legnagyobb mértékben támogatta Mikó tudományszervező igyekezetét. A levélben olvassuk, hogy gróf Kemény József még 1841-ben felajánlotta gyűjteményét egy „állandó erdélyi Múzeum számára”, s újabban „mint tőle magától értettem”, úgy rendelkezett, hogy azt az erdélyi múzeum létesítéséig a Magyar Akadémia gondozására bízza.3

Mikó ennek hatására, valószínűleg az említett látogatáskor határozta el egy olyan erdélyi múzeum létrehozását, amely a már felajánlott és más tudományos gyűjteményeket Erdélyben fogja tartani.4 A tervezett fellépés rövidesen halaszthatatlanná vált, mert 1855. szeptember 12-én meghalt Kemény József, s félő volt, hogy a gyűjteményét kiviszik Erdélyből.

Mikó terve gyorsan ismertté vált, és beszéd, sőt vita tárgya lett, érdekes módon elsősorban Bécsben, mégpedig a Magyar Sajtó című lapban. A vita már nemcsak az alapításról folyt, hanem arról is, hogy múzeum vagy akadémia létesüljön-e Erdélyben. Erről a kérdésről sokan kifejtették véleményüket, de legalaposabban Toldy Ferenc, aki azt javasolta, hogy alapítsanak múzeumot és múzeumi egyesületet.5 Ez a javaslat kétségkívül találkozott Mikó véleményével, aki nem is késlekedett közzétenni az alapításra vonatkozó felhívását az általa létrehozott Kolozsvári Közlöny 1856. március 31-i és április 10-i számainak Erdélyi Múzeum című mellékleteiben.

Az életre hívandó intézmény szükségességének és fontosságának általános okait a következőkben határozta meg: „Hogy Erdély magyar népiségének concentrált Múzeuma s azzal egybekötött némi tudományos tűzhelye legyen: minden jók által érzett szellemi szükség, a magyarság fennmaradásának, további nemzeti irányú fejlődésének, hazai és állami jelentőségének conditio sine qua nonja, az erdélyi magyar értelmiség közös érdeke, megalkotása közös kötelessége, a legközelebbi idők, sőt éppen e napok feladata.”6

Azért is szükség van a „concentrált” múzeum létrehozására, mert az erdélyi magyarságnak nincsenek olyan megfelelő intézményei, amelyek segítenék, hogy a többi nemzetek számbeli túlsúlyát „egyes-egyedül értelmi erővel s bármely fajjal diadalmasan versenyző szellemi képességeinkkel, sőt némely tekintetben általánosan elismert erkölcsi felelősségünkkel ellensúlyozhatjuk”. Mikó hangsúlyt helyez a létesítendő intézmény átfogó erejére, amely értelmezése szerint mindazt el fogja végezni, amit Magyarországon az Akadémia és a Nemzeti Múzeum külön-külön végzett.

Mikó szerint az Akadémia maradjon továbbra is az „összes magyarság szellemi központja”, de a múzeumnak kell „Erdélyben is egy szerény kis társa és testvére legyen”, amely az anyanyelvet használja, segíti, hogy gyermekeinket, „mikké mi születtünk, magyarokká neveljük”. Ugyanakkor hangsúlyozza: kell egy „tudományos tűzpont”, amelyben a haza értelmesebbjei dolgoznak és ahova „összegyűjtik nemzeti kincseinket”, amelyben „nyelvünk tökéletesítésén, a tudomány s főként a hazai történetek és természettudományok mívelésén, népszerű alakban terjesztésén és gyarapításán fognak a hívatottak munkálkodni”.7

Teljesen világos tehát, Mikó gróf olyan intézményben gondolkodott, amely múzeumi és akadémiai feladatokat egyaránt ellát. A létesítendő új intézmény a magyar művelődés és tudományosság központja lesz.

A tudományművelés által tökéletesedni fog a nyelv „rendszere kitisztul”, a tudományos ismeretek gyarapodnak, ez terjed a nép körében is, a művészetek is nyernek, mert otthonra lelnek. A tervezett intézmény Mikó elgondolása szerint minden erdélyi magyarnak érdeke: „Ha Múzeumunk lesz: a tehetséges ifjú, a lelkész, a tanár, a hírlapíró, az irodalom férfia, a tudomány és művészet valamennyi barátja és mívelője lelend magának forrást, honnan ismereteit gyarapítsa; eszközöket, mik által tehetségeit kifejtse, tért, hol magát kitüntesse.”8

Sürgős a Múzeum megalapítása, mert meg kell menteni gróf Kemény József gyűjteményét – amint már szó volt róla –, s különben is együtt vannak a saját gyűjteményi alapok, van kiinduló tőke, vannak felajánlások.

Mikó az önkényuralmi körülményekre való tekintettel részletesen foglalkozott az 1841–1843-as erdélyi országgyűlés határozatával, amelyet kezdeményezése törvényes alapjának tekintett: „egy az 1841–3-ik évi országgyűlési törvénycikkek és mellékletei értelmében alapítandó Erdélyi Múzeum”-ról beszél és annak alapján 6 pontban foglalja össze a saját nézeteit az országgyűléssel kapcsolatban. Ezek a következők:

1. Az erdélyi magyar és székely nemzet 1841–1843-ban óhajtotta egy országos könyvtárral egybekötött Erdélyi Múzeum megalapítását.

2. Az alapításra kizárólag magyar és székely hazafiak tettek felajánlásokat.

3. A legelső alapítótól, a gróf Keményektől9 kezdve 1842. december 23-ig, amikor az ügyletet lezárták, mindenki csak a Kolozsvárt állítandó Nemzeti Múzeum gondolatát támogatta.

4. Az országgyűlés többsége nem akart terhet rakni a „más ajkú népekre”, még akkor sem, amikor országos múzeumot emlegettek.

5. A szász nemzet képviselői kérték, hogy a létesítendő múzeumot ne nevezzék országosnak, hanem „Magyar Nemzeti Múzeum”-nak.

6. A múzeumi tervezet nem kapott uralkodói megerősítést, de „meg nem erősítése is ki nem mondván” – fejti ki Mikó, ezt a törvénycikket az azóta megváltozott viszonyok ellenére mint történeti alapot kell elfogadni.

 

Az Erdélyi Múzeum székhelye Kolozsvárt kell hogy legyen. Itt van az eddigi gyűjteménye: 22 000 könyv, több ezrekre menő oklevélgyűjteménye, ásványgyűjteménye, készpénze, s így „csak hely lévén szükséges és egybeállíthatási kormányi engedély”.10 Hogy az első kérdést nyomban megoldottnak tudhassa, nyilvánosan felajánlotta, minden ellenszolgáltatás nélkül, a kolozsvári 10–12 holdas kertjét a rajta levő épületekkel együtt a létesítendő múzeum számára. Érdemesnek tartjuk hosszasan idézni Mikó felajánlását: „Hogy a Múzeumnak Kolozs-vártt és lehető gyors felállításának ezen szinte legnagyobb akadálya elháríttassék, hazám iránti szent tartozásimnak némi részben ez által is lerovása, féltve szeretett nemzetiségem s az erdélyi magyarság jövendőjének ez által is inkább biztosítása tekintetéből azon Külső-Szín [!] utcai kertemet, melyet én erdélyi kormányzó s magyar akadémiai elnök gr. Teleki József dicsőült barátomnak Erdélyből eltávoztakor az ő emléke iránti tiszteletből megvásároltam, az ott általa építeni kezdett nem dísztelen, sőt kellemes fekvésűnek is mondható lakot teljesen elkészíttettem, magát a kertet egy meglehetősen rendezett kertté alakíttattam, ezennel egész terjedelmében úm. magát az előtermet, két emeletben kilenc szobát […] az Erdélyi Múzeumnak ajánlom és ajándékozom.”11

Hátra volt még annak a kérdésnek az eldöntése, hogy egyén vagy testület kezdeményezze-e a múzeumot.

Állam által létesítendő országos érdekű múzeumról nem lehetett szó az ismert körülmények miatt, ezért „mi, erdélyi magyarok a mi anyagunkból, a mi költségünkön, a mi kebelünkben és a mi nemzeti és intelligentiális érdekeinknek megfelelő, de az országos érdekeknek ellenére nem levő, sőt a közhazának díszére szolgáló, mindenkinek szabad használatára leendő Múzeumot akarunk állítni”.12 Vagyis az erdélyi magyarság csak önerőre támaszkodhatott.

Arra vonatkozóan, ki lépjen fel kezdeményezőleg, Mikó válasza határozott volt: „Alakítsunk egy Erdélyi Múzeum-Egyesületet” részvények útján, amelynek mindenki tagja lehessen.

Mikó programja tehát: Nemzeti Múzeum s annak működtetésére polgári társaság Erdélyi Múzeum-Egyesület névvel, amely egyszersmind tudományos intézmény. Azután részletezi elképzelését az intézmény fenntartásáról és vezetéséről. De mindenekelőtt arról, hogy meg kell szerezni az alapításhoz nélkülözhetetlen engedélyt.

E nagy értékű felajánlás híre gyorsan elterjedt, s egyre gyakrabban kezdték Mikót Széchenyi Istvánhoz hasonlítani, pontosabban Erdély Széchenyijének nevezni.

[…]

Tettének kedvező fogadtatása újabb ösztönzést jelentett Mikó számára, aki az eddiginél még erőteljesebb akciót indított:

1. hogy Erdélyben tartsa a tervezett múzeum számára a gróf Keményék felajánlását, valamint a közben előkerült Aranka-féle gyűjteményt;

2. biztosítsa az erdélyi és a magyarországi értő közönség támogatását úgy, hogy lehetőleg a szász és román vezetők szimpátiáját is elnyerje, és

3. megszerezze Bécs engedélyét az alapításhoz.

A fentiek megvalósítása érdekében először szervezőbizottságot hozott létre, hogy az elfogadja az Egyesület szabályzatát. Ez rövid idő alatt megtörtént, s 1856. május 1-jén már egy szűkebb értekezlet vitatta meg, aztán maga Mikó vitte Bécsbe. Erről írta Kubinyi Ágostonnak, a Magyar Nemzeti Múzeum igazgatójának a következőket. „Miután nekünk, erdélyi magyaroknak egy kisded Múzeum felállítása nagyon érdekünkben áll, létesítését csaknem egy szívvellélekkel akarjuk, sőt, hogy e szándékunk valószínűleg a m. kormánynál is ellenzésre találni nem fog, tekintélyes kormányi egyéniségektől értesíttettünk; és miután egyenesen őfelségéhez folyamodni többek által éppen én vagyok felkérve, mit én a napokban teendek is...”13

Nem is késlekedett, Bécsbe sietett, ahol sikerült az uralkodónak átadnia az első szabályzattervezetet. Az esemény időpontjáról pontos információval rendelkezünk. A május 27-én dátumozott levelében írta fiának Kolozsvárra: „Én tennap valék a felségnél kihallgatáson, hol béadtam a Múzeum felállíthatása iránti kérelmünket – kegyes fogadtatásban és biztató ígéretben részesültem.”14 Ilyen „biztató ígéretekben” sokszor lesz még része az alapítónak: júliusban újra Bécsben járt, de vele nem, csak a megbízottjával, Somlyai János nyugalmazott tanácsossal közölte a bécsi kormány részéről Matzinger referens az első észrevételeket a beterjesztett alapszabályzatról.

Röviden ismertetnünk kell az alapszabályt, hogy nyomon követhessük Mikóék tervét, illetve a kért javaslatokat.

Az eredeti szabályzat szerint az intézmény megnevezése: Erdélyi magyar múzeum-egylet.15 (Neve hosszú ideig hol egylet néven fordul elő a forrásokban, hol egyesületként. Mi az adott forrás szerint írjuk a nevét, de magunk az egyesületet használjuk.) Ennek célját az első paragrafusban pontosan meghatározta: az egylet célja Kolozsvárott múzeumot alapítani, hogy „ezáltal mind Erdély ismertetését, mind pedig benne a komoly tudományok fejlődését elősegítse”. Tehát a Mikó által kijelölt kettős cél – a múzeumi és akadémiai – együtt jelent meg a tervezetben. Az eszközök között első helyen állt az, hogy az 1841–1843-as erdélyi országgyűlés alkalmával és azóta is a kolozsvári múzeum céljaira tett ajánlatokat összegyűjti, s az „egylettagok” alapítványait s kamatjait, valamint a részvényekből összegyűjtött összeget az alapítás érdekében felhasználja. Az egylet tagja lehet minden önállású és tudománnyal foglalkozó vagy tudományt kedvelő, önként csatlakozó „osztrák birodalombeli polgár”. A múzeum részei az alapszabály szerint: könyvtár, régiség-, pénz-, „természetrajzi”, azaz természettudományi gyűjtemények, művészi tárgyak gyűjteménye és egy „füvészkert”. Ezek meghatározott időben minden polgár számára nyitva állnak. Az egylet által művelendő tudományok köre nem terjed ki a hittanra és politikára. A tudományok iránti kedv ébresztése érdekében a választmányi üléseken tudományos értekezleteket és felolvasásokat tart, ezeket havi füzetekben vagy évkönyvekben közreadja. A továbbiakban a tervezet az egylet működését szabályozó előírásokat tartalmaz.

Az egész tervezet visszafogott, nemzeti célokat nem említ, látható, hogy összeállítói Bécs „vigyázó szemére” tekintettel voltak. De ez semmiképpen sem jelentette azt, hogy a nemzeti célokról lemondtak volna.

A tervezet benyújtásával megkezdődött az 1856 májusától 1859 novemberéig tartó huzavona. Bécs ígérgetett, Mikó módosította a tervezetet, de a hatóságok újra és újra más kifogásokat emeltek. Voltaképpen az történt, amit az erdélyi vasútépítés engedélyezése ügyében később Mikó Imre pontosan megfogalmazott: Bécs zsarolni akarta őt és társait, hogy Erdély ügyeit ne Erdélyben, egy múzeumnak nevezett, voltaképpen nemzeti jellegű Egyesületben tárgyalják, hanem Bécsben a Birodalmi Tanácsban.16 De Mikó kitartó volt: miközben járta Bécset s módosított a tervezeten, szervezte az Egyesületet; folyt a könyvtári, levéltári, numizmatikai s természetrajzi anyag begyűjtése, a szervezőbizottság ülésezett, Mikó felhívásokat bocsátott ki.

Bécsben az ügyet az oktatásügyi minisztérium, a rendőri dikasztéria, a Helytartótanács elé utalták, de maga a miniszterelnök – akit a referens szerint ez a kérdés nagyon érdekelt – nyomon követte az eseményeket. A forrásokból világosan kiderül, hogy a bécsi kormányzat kezdettől fogva gyanút táplált Mikó kezdeményezésével szemben, s a jóváhagyást halogató taktikáját azzal leplezte, hogy az alapítandó intézmény anyagi és szervezeti feltételeit hosszú ideig vizsgáltatta. De a kifogásait Bécs csak nehezen csepegtette, s a legtöbbször csak szóval, üzenet formájában hozta Mikó tudomására.

Mikó Imre bécsi megbízottjának, Somlyai János tanácsosnak augusztus 8-án csak annyit sikerült megtudnia, hogy az illetékesek szeretnének felvilágosítást kapni arról, milyen tudományokkal kíván foglalkozni a múzeum.17 De már két hét múlva, augusztus 27-én sokkal kellemetlenebb hírek érkeztek Bécsből Kolozsvárra. Somlyai Jánossal ugyanis a következőket közölte – ugyancsak szóban – Matzinger, a bécsi minisztérium referense: olyan „tudós társaságról, amelyet az alapszabály tartalmaz, »nem lehet szó«, s a tervezett intézmény nevét is meg kell változtatni: nem nevezhető Erdélyi Magyar Múzeumnak, hanem csak Erdélyi Országos Múzeumnak. Ugyanis Erdély „nemzetiségeiről” tudni nem akar, „Magyar Erdélyországot nem ismer [kiemelés az eredetiben] csak erdélyi Kronlandot”. Az intézmény nevének megváltoztatását a Helytartótanács is szükségesnek találta.18

A Bécsből érkezett utasítások alapján Schwarzenberg kormányzó értésére adta Mikónak, hogy az alapszabályból egy tulajdonképpeni tudós társaságra vonatkozó rendelkezéseket hagyják ki, s még csak utalás se történjék az egylet tagjainak szervezett tudományos munkásságáról az egylettel kapcsolatban. Továbbá az Egyesület neve legyen „Erdélyi Országos Múzeum”, mert ez „minden szándékos nemzeti különállásra vonatkozó gyanút kizár”, s biztosítani kell a más nemzetiségek hatékony részvételét a szervezetben.19

Vagyis Bécs szerint Erdélyben nem lehet magyar tudós társaság, s a múzeum sem lehet magyar nemzeti jellegű szervezet. Ezzel már két alapvető jellegzetességétől próbálták megfosztani a Mikó által tervezett intézményt. Aztán újabb és újabb kifogásokat találtak. A Múzeum célját csak Erdély ismeretét segítő, ún. honismereti tanulmányokra kell korlátozni az alapszabályban. Ezek elfogadása esetén a minisztérium az uralkodónak ajánlani fogja a szabályzat megerősítését.20

Ezt a nagyon halvány ígéretet is kihasználta Mikó arra, hogy a szervezés előbbre jusson; a Nemzeti Múzeum igazgatóját, Kubinyi Ágostont sietett értesíteni: Kemény József gyűjteményét nem szükséges elszállítani.

Aztán sikerült megszereznie az előkerült Aranka-gyűjteményt is. Mindez azt bizonyítja, hogy a szervezőmunka sikeresen haladt. Ezt az is segítette, hogy a bécsi minisztérium – látszólag – felgyorsította az alapszabályzat megerősítésének előkészítését. Schwarzenberg Károly főherceg, Erdély kormányzója,21 aki nem viszonyult ellenségesen Mikó tervéhez, 1856. november 6-án arról értesítette az alapítót, hogy a minisztérium kimutatásokat kér a múzeumszervezés állásáról,22 a tagokról, a felajánlásokról, a pénzügyi alapról. Ez további lépés megtételére serkentette Mikót. 1856. november 16-án felhívást küldött Erdély és Magyarország kiemelkedőbb értelmiségi személyeihez és számos intézményhez tagok és újabb felajánlások gyűjtésére, s bejelentette, hogy az eredmények visszaérkezése után közgyűlést hirdet, amely vezető bizottságot választ, és módosítja az alapszabályokat.

A felszólításnak hatalmas visszhangja és sikere volt: személyek és intézmények jelentették be belépési szándékukat, valamint felajánlásaikat. „Felszólításaim már mindkét országban szétküldettek; itt nálunk javában folynak az aláírások: szegény, gazdag, ifjú, öreg siet filléreit a szent ügyre áldozni. Még eddig minden osztálynál nagy rokonszenvre talált az ügy” – írta Mikó gr. Eszterházy [!] Lászlónak és gr. Gyulai Lajosnak, arra kérve őket, hogy írásban erősítsék meg újra előbbi felajánlásaikat.23 Hasonló levelek százait küldte szét, s aligha maradt egy-egy pozitív válasz nélkül. Mivel nem áll szándékunkban az EME történetének részletezése, az akció eredményeinek teljesebb számbavételétől eltekintünk, csak a legfontosabb visszajelzésekre térünk ki.

Különös jelentőségű a Magyar Tudományos Akadémia válasza Mikó felhívására. Nos, ez a lehető legkedvezőbb volt. B. Eötvös József alelnök és Toldy Ferenc titkár levélben fordult Mikóhoz, amelyben üdvözlik a Múzeum-Egyesület kezdeményezését. Tekintettel a levél rendkívüli fontosságára, ezt egészében közöljük.

 

 

Toldy Ferenc arról is értesítette Mikót, hogy az Akadémia november 24-i ülésén felolvasta felhívását, s megnyitotta az aláírási ívet, amelyet nyomban 24 magyar akadémikus írt alá, ezzel juttatva kifejezésre, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület tagja kíván lenni.25 Báró Eötvös József és Kubinyi Ágoston alapító tag kívánt lenni, a többi részvényes tag, köztük az ismertebbek: Barabás Miklós, Ballagi Mór, Bugát Pál, Czuczor Gergely, Csengery Antal, Hunfalvi Pál, Kemény Zsigmond, Pauler Tivadar, Toldy Ferenc, Vencel Gusztáv.

Mikó Imre az Eötvös Józsefnek küldött köszönőlevelében azt írta, hogy csaknem fölbecsülhetetlen állásfoglalásának „erkölcsi hatása alapítandó intézetünkre nézve”, mert nehéz dolog „tisztán nemzeti irányú ügy mellett sikerrel föllépni”.26

Gondot jelentett az Egyesület nemzeti vagy interetnikus jellegének eldöntése.

Amikor Mikó közzétette felhívását Múzeum-Egyesület megalapítására, több erdélyi értelmiségi élt külföldön és Magyarországon. Többek között Brassai Sámuel is, akire Mikó számított mint közismert erdélyi tudósra. Ezért őt is megszólította, s rajta keresztül más erdélyi származású külföldön élő értelmiségieket is. Többek között a következőket írta Brassai Sámuelnek: „Nem tudom, helyes-e, de nekem úgy tetszik, hogy az erdélyi értelmiségnek külön szerepe és feladata van, mi az idevaló szászokkal és oláhokkal közvetlen érintkezésből és egytestűségből foly, hogy ti. nekünk erdélyieknek, együtt itt benn a mi hegyeink között kellene továbbra is az ipari civilizatiói és tudományos verseny csendes és békés harcát megküzdeni, s a küzdés terét a magyar elem számára – ha lehet – megtartani. Ezért is én önöket s minden künn élő honfitársaimat egykor ismét mind itt benn szeretném látni Erdélyben, velünk, közöttünk, sorainkban, a tanszékeken, egyesületek és múzeumok sat. élén.”27

Brassai egyetértett Mikó szándékával, és sietve jelentkezett az alapítók közé.28

Az erdélyi magyarság nagy többsége magyar nyelvű és jellegű intézményt akart, s csak ennek biztosítása esetén volt hajlandó pénzzel és muzeális adományaival támogatni az alapítót.

Erre Mikó többször is határozottan kifejtette, hogy az ő szándéka is magyar nyelvű intézmény létrehozása, és ezt a szász és román értelmiségiekkel folytatott levelezésében is igyekezett megindokolni. Végül is több szász s román politikus és értelmiségi, egyházfő – ha bizonyos fenntartásokkal is – elfogadta Mikó álláspontját, sőt felvételét kérte az Egyesületbe.

Mikót azért is tisztelték, mert nemzetiségi politikai felfogása átlátható, mindenki számára nyílt volt: „Nemzetiségünk iránti hő érzés nem feltételezi azt, hogy a többiektől idegenkedjünk, azokban elleneinket nézzük – a magyar legyen magyar, a szász legyen szász, az oláh legyen oláh, ápolja mindegyik saját nemzetiségét, ezért jól megférhetnek egymás mellett, s ha a haza közérdekéről van szó, fogjanak kezet annak előmozdítására.”29 Vagyis az identitás megőrzése, a másság elismerése és együttműködés közös ügyekben – ez volt Mikó erdélyiségének s nemzeti politikájának lényege.

Mivel nehéz döntéseket kellett hozni, Mikó javasolta, hogy az eddigi tanácsadó testületet a következő tagokkal bővítsék ki: Bedeus József, Kriza János, Nagy Elek, Nagy Péter, Vass József, Zeyk Károly, titkárnak Finály Henriket választották meg. A bizottság eredményesen működött, elfogadta a Bécs által elengedhetetleneknek nyilvánított változtatásokat az alapszabályzatban, amelyet háromévi küzdelem után jóváhagytak. Ezért 1859. november 23–26. közt megtarthatták az alakító közgyűlést.

A közgyűlés napját ünnepként élte meg az erdélyi magyar értelmiség. Úgy érezte, hogy sikerült egy olyan intézményt létrehozni, amely nemcsak a tudományos élet központja lesz, hanem egyféle „parlament” is, ahol minden olyan kérdést meg lehet vitatni, amely a magyarság számára felvetődik. Növelte az esemény jelentőségét a Magyar Tudományos Akadémia küldöttségének jelenléte, élén báró Eötvös József alelnökkel; a küldöttség tagja volt Csengery Antal, az Akadémia jegyzője, Kovács Gyula, a Nemzeti Múzeum őre. A Redout nagytermében ülésező közgyűlésen 383 tag jelent meg s tanácskozott b. Liechtenstein kormányzó jelenlétében. Mikó nagy ívű beszédben tekintette át a megtett utat, s jelölte ki a közelebbi s távolabbi teendőket.

A beszéd kitért arra, hogy a jóváhagyott alapszabály nem éppen olyan, mint amilyent az alapítók szerettek volna: „Az alapszabályokat akként kellett egybealkotni, hogy rajtok, mint az egyesületi nyíltparancs és jelenlegi kormányrendszer kívánalmain alapulókon, a m[agas] kormány is megnyugodjék, s mint a kitűzött célt nem kockáztatóktól, az alapítók is bizalmukat meg ne vonják, segélyüket meg ne tagadják.”30

Emlékeztetőül: az első alapszabály, amelyet 1856-ban terjesztettek fel, „Erdélyi Magyar Múzeum-egylet”-ről szólt, a végleges alapszabályban az intézmény megnevezése viszont „Erdélyi Múzeum-egylet”, vagyis hiányzik a magyar jellegét feltüntető kitétel. De a névben bekövetkezett változásnál fontosabb volt egy másik; ugyanis az eredetiben célként szerepelt a múzeumalapítás mellett az is, hogy az egylet „a komoly tudományok fejlődésének” elősegítője lesz. Tehát a múzeumi és az akadémiai cél együtt volt célként megnevezve a korábbi alapszabályzatban, de az újból az akadémiai jelleg már hiányzott, sőt ki kellett hangsúlyoznia azt, hogy „A Múzeum-egylet magának semmi tudóstársasági rangot vagy tekintélyt” nem kíván.31

Az akadémiai célról csak a kényszer hatására s bizonyos, hogy csak formailag volt hajlandó lemondani az alapító, amit a megnyitóbeszédben a közgyűlés előtt világosan ki is mondott. Szerinte, miután az Egyesület megszerezte a jóváhagyást, Erdélyben is be kell töltenie azt a célt, amely „minden országnak és népnek jogosultsága és kötelessége”, amit pontosan kifejez az a kijelentése, hogy „a mi célunk: a tudományosságnak egy új templomot alkotni egyesületi úton!”32 […] 

Természetesen egyesületi úton megszervezni, s főleg fenntartani egy országos múzeumot, amit a legtöbb országban az állam vállalt magára, hatalmas feladat elé állította az alapítókat. Mikó Imre mint kezdeményező mindenkinél jobban érezte ennek a súlyát és felelősséget. Beszédében kiemelte, hogy amíg máshol közös pénzügyi alapból fedezik a tudomány művelésének költségeit, „mi az alapítás és fenntartás minden gondját, költségeit és felelősségét önvállainkra és lelkiismeretünkre vesszük, s az intézet jó és balsorsát százak és ezerek önkéntes ajánlatára, adott – de az idők és emberi sors változásainak alávetett – szavára fektetjük, ahol a kötelességteljesítést egyedül a kötelességérzet és semmi kényszerítő törvény nem ellenőrzi” – hangsúlyozta.

Látjuk, mennyire tisztában volt Mikó azokkal a nehézségekkel , amelyeket az alapítók önkéntesen vállaltak. Jobban oda kell figyelnünk az alapítónak azokra a kitételeire is, amelyek a múzeumi és akadémiai cél együvé tartozását emelik ki, mert nem kis bátorság kellett szembehelyezkedni a Bécs által kikötött s leszűkített, csupán honismereti jellegű egyesületi célkitűzéssel, amikor ő erőteljesen hangsúlyozta a tudományos célt, mert a tudomány nem „cifrálkodási divatcikk, hatalom az”. Közbevetve, ezért nem véletlen, hogy a kiegyezés után az Egyesület nem késlekedett új alapszabályt alkotni, amelyből természetesen kihagyták azt a korábbi kitételt, amely szerint az intézet nem törekszik tudóstársasági státusra, viszont belefoglalták: „Az Egylet a múzeum által igyekszik a hazai tudományos törekvéseket elindítani, a tudománykedvelőknek tért nyitni.”33

Mikó törekvéseit teljes mértékben támogatta báró Eötvös József, amikor kijelentette: egy nemzet tudományos kifejlődésének eszközlésére egy középpont nem elégséges, ezért a Kolozsvárt megalakult új intézmény hiányt pótol.34

Az alakuló gyűlés egyhangúlag elfogadta azt a javaslatot, hogy az Egyesület nyelve magyar, s megválasztotta vezetőségét, Mikó Imrét pedig meghatározatlan időre elnökké nyilvánította. Ezzel tulajdonképpen elkezdődött az Erdélyi Múzeum-Egyesület működésének legális időszaka. Azért hangsúlyozzuk itt a legalitást, mert az Egyesület szervezése és a múzeumi gyűjtőmunka már 1856-ban elindult. Mikónak sikerült a hatóságoknál kivívnia azt, hogy szemet hunyjon efölött.

[…] 

Amint láttuk, Mikó 1855–56-ban kezdte szervezni az Erdélyi Múzeum-Egyesületet; négyévi kitartó küzdelem után sikerült megszereznie Bécs jóváhagyását működéséhez, s aztán még 15 évig vezette elnökként ezt a kicsiből jelentősre növekedett országos intézményt, amely ugyan nem vált tulajdonképpeni múzeummá, sem akadémiai testületté, mégis gyakorlatilag múzeumi gyűjtőmunkát és akadémiai jellegű tudományművelést végzett. Ez volt az ő fő műve. S bár távozása után az EME többször került válságos helyzetbe, mindig ki tudott emelkedni belőle, mert jól volt megalapozva. Átmeneti visszaesés mégis bekövetkezett, s ahogy Szabó T. Attila írta: a múzeum-egyesületi öntudat gyöngült, hiszen korábban az EME egyetemet is pótolt, most pedig a kolozsvári tudományegyetem vált az első számú intézménnyé, amelyet az állam finanszírozott, s gondoskodott fejlesztéséről. De néhány év múlva, az 1870-es évek végén, az Egyesület megújult és megerősödött, s az első világháború kitöréséig kiváló eredményeket ért el, mégpedig nem kis mértékben azért, mert a szakosztályok megszervezésével mégiscsak „tudományos testületként” működött. És ez összhangban volt az alapító szándékával.

Mikó Imre 1875-ben még elnökölt az EME márciusi, az Erdélyi Egyházkerület májusi közgyűlésén, valamint a Magyar Történelmi Társulat ugyanazon év szeptemberében, Nyitrán rendezett összejövetelén. És mindenütt figyelemre méltó gondolatokat tartalmazó beszédet mondott, de 1875 végétől a mind jobban elhatalmasodó betegsége miatt visszavonult a közélettől, és nagyrészt marosújvári kastélyában tartózkodott. Megírta végrendeletét, amelyben 60 000 forintot a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumnak, 6000 forintot az Erdélyi Egyházkerületnek s ugyanannyit a Kolozsvárt felállítandó teológiai fakultás számára hagyományozott. 1876. június 20-án rosszul lett, s július 15-én Kolozsvárra szállították, itt hunyt el szeptember 16-án. Halálát az epéből kiinduló s elhatalmasodó májcirózis okozta – amint azt a boncolást végző Genersich Antal orvosprofesszor megállapította.

Temetésére szeptember 19-én került sor, hatalmas részvétel mellett. Mintegy tíz-tizenkét ezer ember gyűlt össze, több mint száz hatóság és társulat képviseltette magát a gyászszertartáson. Gyászbeszédet Nagy Péter református püspök, Mikó Imre egyik legközelebbi munkatársa tartott. A Házson-gárdi temetőben pihen. Vele a több száz éves, hidvégi Mikó-nemzetség utolsó, ám legnagyobb sarja távozott el. A veszteség az összmagyarságé volt, aminthogy életműve is összmagyar történelmi örökség.

[…]

Mikó Imrét foglalkoztatta – amint láttuk – a magyarság jövője. Bízott abban, hogy a magyar nemzet kivívhatja Európában az őt megillető helyet, ugyanakkor reálisabb önismeretre kérte a magyarságot. Ha van valami valóságmag abban, amit az idegenek hangoztatnak, ti. hogy a magyarság szabadságszerető nép, de miután kivívja szabadságát, nem tud mit kezdeni vele, s egymás ellen, tehát önmaga ellen fordul, akkor tartson önvizsgálatot, mert kis népeknél kisebb hibák is nagy bajok forrásai lehetnek.

Ezt üzenetként is elfogadhatjuk.