Az egyének és közösségek identitása: konstrukció. Nem eleve adott, és nem egyszer és mindenkorra érvényes. Támpontokat és viszonyítási alapokat kijelölhetünk az identitások alakulásának követésekor, de mindannyiszor érdemes figyelembe vennünk azt, hogy történeti képzÅ‘dményekrÅ‘l van szó.

A nemzetépítés általában egy célelvnek feleltethetÅ‘ meg: a cél magának a közösségnek a létrehozása, az identitáselemek strukturálása révén. Ez a folyamat és ez a törekvés a hasonlóságokra figyel, az összekötÅ‘ kapcsokat keresi és hozza létre. Történetileg különféle változatai és stratégiái figyelhetÅ‘k meg ennek a törekvésnek, és korántsem véletlen, hogy a társadalomkutatók az államszocializmus kelet-európai változatainak keretén belül is vizsgálni kezdték az identitásalakítás kérdését ebbÅ‘l a perspektívából. Hatalmas és hatékony állami apparátus, a kultúrairányítás monopóliumát élvezÅ‘ rendszer lendült itt működésbe egy bizonyos homogenizáló célelv mentén. Ebben a közegben a nemzeti identitás kérdése sajátos ambivalenciában kapcsolódik össze a kommunista ideológia egyes elemeivel. Lucian Boia például egy nagy eltérítés-történetként meséli el ezt az összekapcsolódást: „A kommunista történeti diskurzus kezdettÅ‘l fogva két ellentétes törekvést illesztett össze találékony módon egy koherens teóriában, ezek a törekvések azonban folyamatosan azzal fenyegettek, hogy szétfeszítik a kereteket. EgyfelÅ‘l egy gazdasági-társadalmi megalapozású, »strukturális« történelem került elÅ‘térbe, amelyet a társadalom mélyrétegei foglalkoztattak és a »longue durée«; másfelÅ‘l a konfliktusok, válsághelyzetek és a döntÅ‘ jellegű politikai változások, amelyek a történelem »rövid tartamai«-ban mennek végbe.”1 Mivel a kommunista pártok legitimációs kényszert érzékeltek, múltbeli történeteket, mitikus hÅ‘söket kerestek a maguk számára, amelyre ráépíthették saját identitásukat. Ez a törekvés az ideológia minden változatában felbukkan, a döntÅ‘ változás Boia szerint mégis az ideológia idÅ‘beliségében következik be: „Elhivatottsága (egy tisztán utópikus elhivatottság) szerint internacionalista volt ugyan, de a létezÅ‘ kommunizmus mégis arra kényszerült, hogy a nemzeti államhatárok között helyezkedjen el. Ahogy a világforradalom álma szertefoszlott, az oroszok átvették a kezdeményezést, és sikerült nekik (a dialektika segítségével) azonosítaniuk a proletár internacionalizmus törekvéseit a szovjet elvárásokkal, ez utóbbiakat pedig az orosz nép történeti értékeivel és érdekeivel. A kommunizmus történeti és politikai mitológiája következésképpen kétarcúvá vált, e két arc azonban elválaszthatatlan volt egymástól: egy internacionalista és egy nacionalista arc. […] Egy késÅ‘bbi fázisban a »nagy testvér« példáját hol félénkebben, hol agresszíven (de általában véve egy nacionalista jellegű crescendo partitúrája szerint) követte a többi »családtag« is. Igazából a kommunizmusnak nem volt más választása. Gazdasági és társadalmi téren kudarcot vallott, a »jövÅ‘« terepén ugyancsak. Így fordult a nacionalista diskurzushoz, amely képesnek mutatkozott az elbizonytalanodott lakosság felrázására.”2 A romániai kommunizmus történetét író Vladimir Tismăneanu e gondolatmenettel összhangban az 1960–1965-ös idÅ‘szakra teszi Romániában a „nemzeti kommunizmus” paradigmájának megerÅ‘södését.3

Izgalmas kérdés, hogy a kisebbségi identitások építése hogyan viszonyult egy ilyen nagyméretű politikai projekthez. Voltak-e olyan elemei a romániai német vagy a romániai magyar közösségi kultúrának, amelyek beépíthetÅ‘nek tűntek a hatalom számára az egész ország lakosságát átfogó manÅ‘verbe? Néhány jel arra mutat, hogy a hatalom taktikája szerint amit az Å‘ szempontjai szerint is értelmezni lehetett, azt igyekezett beépíteni saját projektumába is. Ugyanakkor az éles, agresszív konfrontációktól korántsem tartózkodott – a nyolcvanas évek politikai körülményei között gyakran emigrációra biztatta, vagy az életfeltételek ellehetetlenítésével emigrációba kényszerítette a másként gondolkodókat. EzekrÅ‘l a technikákról egyre több dokumentum és történet áll a történeti rekonstrukciót elvégezni kívánók rendelkezésére. Cs. Gyimesi Éva Szem a láncban című könyve4 az Ellenpontok című szamizdat ügyének továbbgyűrűzését, a szolidaritásvállalás következményeit vázolja fel alaposan dokumentált módon. A lapzártakor irodalmi Nobel-díjassá választott Herta Müller a bánsági német értelmiségi ellenállást s az ott élÅ‘ket ért zaklatásokat állítja több műve középpontjába.

Herztier (Szívállat) című regényét Müller egy Gellu Naum-mottóval indítja – a vers szövege a könyv belsejében is többször felbukkan: „minden kis felhÅ‘darabban élt egy barátom / ilyenek a barátok ha annyi a félelem a világban / anyám azt mondta ez természetes s inkább ne is barátkozzam senkivel / jobb ha komolyabb dolgokkal törÅ‘döm”. A Lacrima (Könny) című versbÅ‘l való idézet annak metaforájává válik a regényben, ahogy a hatalom megpróbálja elszigetelni egymástól a barátokat – homogenizáló szándékainak megvalósítása érdekében ki kell iktatnia, meg kell félemlítenie a másként gondolkodókat. Az alternatív, spontán közösségek építése nem illeszkedett a diktatúra terveibe. Herta Müllernél a konspirációs érintkezés hosszú hónapjai (évei?) után a végpont a kivándorlás és a halál. (A Müller megfigyelési dossziéjából nyilvánosságra került dokumentumok arra is figyelmeztetnek, hogy a kivándorlás nem jelentette azt, hogy a román titkosszolgálat ne követte volna továbbra is a romániai német értelmiségiek állásfoglalásait, és ne próbálkozott volna álhírterjesztÅ‘, diszkreditáló manÅ‘verekkel.) Müller nem a gyÅ‘ztesek, inkább a túlélÅ‘k történeteit írja. „Hogyha hallgatunk, kellemetlen a társaságunk, mondta Edgar, hogyha beszélünk, nevetségesekké válunk” – áll a regény utolsó mondatában.5 A tapasztalatok megoszthatóságát veti fel a mondat a világban való idegenség perspektívájából. Nem Herta Müller az egyetlen romániai kisebbségi író természetesen, aki szembenéz ezzel a tapasztalattal: nemzedéktársa és volt férje, Richard Wagner hasonló problémákat jelenít meg munkáiban. Az erdélyi szász írók (Hans Bergel, Eginald Schlattner és mások) történeteit is fontos beépíteni a kommunista idÅ‘szakhoz kapcsolódó tudásanyagba: a homogenizáló stratégiákkal való szembenállásnak egészen eltérÅ‘ formái voltak a különbözÅ‘ esetekben. Dragomán György, Bodor Ádám vagy akár Filip Florian nemzetközi sikerei, a román filmes újhullám produkcióinak fogadtatása pedig azt jelzik, hogy a romániai kommunizmus története a maga ambivalenciáival együtt széles körben befogadható, ugyanakkor intellektuális kihívást jelentÅ‘ probléma.

Magaskultúra és nemzetépítés – műhelybeszélgetések és viták címmel szervezett konferenciát Kolozsváron 2009. június 4-én a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet és a Korunk. Az elÅ‘adások, beszélgetések többsége a kommunista idÅ‘szak nemzetépítÅ‘ stratégiáihoz kapcsolódott. E konferencia néhány elÅ‘adásának szerkesztett változata jelen lapszámban is olvasható: Alina Branda, Nagy Mihály Zoltán, Plainer Zsuzsa és T. Szabó Levente Korunkban megjelenÅ‘ szövegei a tanácskozás alkalmára íródtak. A lapszám szerkesztése során a probléma megközelítése további szempontokkal bÅ‘vült, további területek is vizsgálat tárgyává váltak. A periféria és a perifériához kapcsolódó élettörténetek ebben a megközelítésben fontos viszonyítási ponttá lettek: a homogenizáló akaratot valamilyen szinten akadályozó tényezÅ‘kké.