A tanulmányban azt vizsgálom meg, hogy a romániai kommunista/szocialista rendszerben hogyan vált a történelemírás és -oktatás az államhatalom politikai legitimációs eszközévé, és ezzel párhuzamosan (vagy éppen ennek hatására) az iskolai történelem-tankönyvek milyen magyarságképet közvetítettek a felnövekvÅ‘ új nemzedék(ek) számára. A kutatás folyamán az 1947 és 1989 között megjelent romániai iskolai történelemtankönyveket dolgoztam fel, elÅ‘nyben részesítve a következÅ‘ szempontok vizsgálatát: 1. milyennek „láttatták” Magyarországot és a magyarságot, és ezek milyen sztereotípiák rögzüléséhez vezettek; 2. miként változott a történelmi ön- és ellenségkép szerkezete; 3. hogyan változott a hivatalos román emlékezetpolitika, és ennek részeként hogyan „durvult el” a magyarságképet megrajzoló román történetírói narratíva.

A korszakban megjelent történelemtankönyvek szerzÅ‘i nyíltan nem fogalmazták meg, de tudatosan különbséget tettek Magyarország és a magyar nép, illetve az erdélyi/romániai magyarok történelme között. Erre a felismerésre alapozva szükségesnek látom, hogy két magyarságképet különítsünk el, különbséget téve ún. külsÅ‘ és belsÅ‘ magyarságkép között. A külsÅ‘ magyarságképen az elsÅ‘ világháború után kialakult magyar államot és a Magyarország területén elÅ‘ magyar lakosokat értem, míg a belsÅ‘ magyarságképet az Erdély2 területén elÅ‘ magyar ajkú lakosságra vonatkoztatom. Az elsÅ‘vel egy politikai entitást, egy „idegen” országot jelöltek, amely alkalmas volt bizonyos nemzeti jellemvonások bemutatására. A második, vagyis a belsÅ‘ magyarságkép látszólag egy „nemzeti kisebbséget”, „etnikumot” takart, ellenben az általuk lakott terület egybeesett a román nemzet kialakulásának „bölcsÅ‘jével” – Erdéllyel. Ezeket figyelembe véve óhatatlanul meg kell vizsgálnunk azokat a történelmi eseményeket is, amelyek közvetlenül hatással voltak a belsÅ‘ magyarságképre.

 

A térség minden egyes országára érvényes az a ténymegállapítás, hogy a szocializmus idÅ‘szakában a történetírás a politika irányítása és befolyása alá került. Az új politikai rendszer meghonosítóinak a történelem iránti nagyfokú érdeklÅ‘dése azzal magyarázható, hogy a történetírást (is) azon diszciplínák közé sorolták, amelyen keresztül „tudományos eszközökkel” igazolhatták az új társadalmi, politikai folyamatokat. Természetesen a hivatalos kultúrpolitika irányítói idÅ‘közönként újrafogalmazták a történettudománnyal szembeni elvárásaikat, vagy éppen lazítottak az ideológiai szigoron. Azonban a szocialista táborhoz tartozó országoktól eltérÅ‘en a román historiográfiában az egész korszakban végig fellelhetÅ‘ volt a nemzeti és a kommunista ideológia erÅ‘s kölcsönhatása. Az elsÅ‘ idÅ‘szakban a sztálinista, internacionalista ideológiájú kultúrirányítás a korábbi történetírói iskolák teljes megszüntetésére törekedett. Ennek következményeként számos, nemzetközi elismerést is kivívó román történész, mint például Victor Papacostea, P. P. Panaitescu, Gheorghe Brătianu, Ion LupaÅŸ, Alexandru Lapedatu részben a börtönben vesztette életét (leginkább politikai meggyÅ‘zÅ‘dése miatt), részben teljesen mellÅ‘zték Å‘ket.3 A kommunizmus elsÅ‘ éveiben a román történetírás Mihai(l) Roller4 irányítása és felügyelete alá került. Az újonnan megjelent történelemtankönyvek – a szovjet érdekszférába került európai államokéhoz hasonlóan – kivétel nélkül a marxista történelemszemlélet jegyében íródtak, a végletekig kihangsúlyozva a társadalmi osztályok közötti ellentéteket. A történetírás legfÅ‘bb szerepe az új kulturális forradalom értékeinek és eszméinek terjesztése volt.

Az ötvenes évek közepétÅ‘l a megváltozott kül- és belpolitikai kontextus közepette a román történetírás korábbi képviselÅ‘it fokozatosan visszaengedték a szakmába, ami a történetírásban a nacionalista hagyomány és a marxista ideológia sajátos ötvözetét eredményezte.5 A tisztogatás jeleként Rollert 1957-ben félreállították, és igen rövid idÅ‘n belül sikerült megjelentetni a négykötetes Románia történelmét.6 A függetlenségi törekvéseket kihangsúlyozó (lásd például az 1964. évi áprilisi téziseket) román nemzetépítési stratégia a nemzeti érdekek abszolutizálására törekedett. Azonban ennek a nemzetépítési stratégiának nem a hagyományos nemzet revideálása volt a célja, hanem a nemzetesítés révén legitimációhoz jutott hatalmi berendezkedésnek a megerÅ‘sítése. A CeauÅŸescu-korszak elsÅ‘ éveiben megélénkülÅ‘ román értelmiségi elit a nemzeti hagyományok és a nyugat-európai szellemi irányzattal való kapcsolatok újrafelvételét tűzte ki célul.7 A viszonylag liberálisnak tekinthetÅ‘ rövid idÅ‘szak (1964–1971) után a kultúrpolitikában újabb törés következett. A kínai látogatásáról visszatérÅ‘ „kondukátor” egyre intranzingensebben követelte meg a román historio-gráfia képviselÅ‘itÅ‘l az ideológiai követelményeknek való szolgai alávetettséget.8 A történetírás újra kitüntetett szerepet kapott a hivatalos propagandában: egyrészt a CeauÅŸescu-rendszer bel- és külpolitikai üzenetének talán egyik legfontosabb közvetítÅ‘jeként funkcionált, másrészt mítoszokat kreált a hivatalos ideológia legitimálása céljából. Ezek a mítoszok egyrészt a külvilágnak szóltak, bizonyítva a jogos területi igényeket Erdély vagy Besszarábia fölött, másrészt befelé mint identifikációs eszmék működtek, erÅ‘sítve a nemzeti öntudatot, de egyben ápolva a „nemzeti és forradalmi” hagyományokat is.9 A történészeknek összekellett egyeztetniük a kommunizmust és az oroszellenes nacionalizmust, majd a nyolcvanas években hasonlóképpen alá kellett támasztaniuk a román–magyar „évezredes” szembenállást.

A Román Kommunista Párt 1974-ben megrendezett XI. kongresszusán a párt fÅ‘titkára, Nicolae CeauÅŸescu tizennyolc oldalon keresztül taglalta a román történetírás feladatait.10 A történetírás legkedveltebb témái ettÅ‘l az idÅ‘ponttól kezdve a román nép eredetének a kutatása, vagyis a dákoromán kontinuitás és a nemzeti egység, illetve a függetlenségi eszme hangoztatása lesz. Nem is kell meglepÅ‘dnünk azon, hogy 1980-ban hivatalos ünnepi fesztiválok keretében emlékeztek meg a Burebista által vezetett elsÅ‘ központosított és független román állam kialakulásának 2050. évfordulójáról.11 A történeti diskurzust teljesen eluralta az Å‘siség, az etnikai egység, a faji és nyelvi tisztaság hangoztatása. Ebben a diskurzusban Erdély mint a román nemzet „bölcsÅ‘je” kitüntetett szerepet kapott. Ion Lăncrănjan 1982-ben megjelent Gânduri despre Transilvania (Gondolatok ErdélyrÅ‘l) című könyve12 csak elÅ‘szele volt annak a vitának, amely végül az 1986-ban megjelent háromkötetes Erdély története kapcsán lángolt fel. Az akkor megjelent iskolai tankönyvekben, de legfÅ‘képpen a 20. század eseményeit taglaló fejezetekben a magyarság mint kulturálatlan, ellenséges, militáns, terjeszkedÅ‘ nemzet jelent meg, amely a román nép életére tört.

 

A politikai fordulat után a nyolcvanas évek disszenter történész értelmiségijei (Andrei Pippidi, Sorin Antohi, Lucian Boia, David Prodan, Henri H. Stahl és még sokan mások) csoportosan léptek fel a korábbi történelemhamisítással szemben. A iaÅŸi-i egyetem történelem tanszéke gondozásában megjelenÅ‘ Xenopoliana szakfolyóirat szerkesztÅ‘i három tematikus számot szenteltek a témának.13 A tanulmányok a történészi diskurzus elméleti és módszertani alapjainakújragondolását és intézményes reformját szorgalmazták. A várakozásokkal ellentétben nem sikerült egy új történeti kánont teremteni, és továbbra is fennmaradtak a nemzedéki-módszertani konfliktusok. A történelemtankönyvek terén sem történtek változások: a korábban írt tankönyveket a politikai viszonyokhoz idomítva átdolgozták, kihagytak bizonyos eseményeket, nyelvezetüket „megreformálták”. Továbbra is érvényben maradt az egységes nemzet mítoszának a kultiválása, a regionális-kulturális különbségek „elfedése”.14

 

Magyarország és Románia a második világháború után kialakult nagyhatalmi erÅ‘térben nem fogalmazhatta meg önállóan külpolitikai stratégiáját, mindkettÅ‘jüknek a Szovjetunió vezette keleti blokkba kellett betagozódnia. Az egyazon szövetségi rendszerbe került két állam között csak látszólag normalizálódtak a diplomáciai kapcsolatok. A negyvenes évek végétÅ‘l a szomszédságpolitikába nem lehetett belefoglalni az erdélyi magyarság kérdését. A magyar és a román pártvezetés 1949. februári bukaresti találkozóján az RMP vezetése – közvetve – azt is tudomására hozta a magyar küldöttségnek, hogy a romániai magyarság nem a magyar nemzet része, hanem csupán a román–magyar kulturális kapcsolatok kedvezményezettje.15

A területért vívott küzdelembÅ‘l Románia került ki gyÅ‘ztesen, de Bukarest úgy érezte, hogy Erdély megtartása érdekében továbbra is fenn kell tartania a korábbi elméleteket, legfÅ‘bbképpen a kontinuitás tanát. A magyarságkép változása elÅ‘ször ebben a kontextusban értelmezhetÅ‘: a történeti mítoszok további kultiválása történeti legitimációs érvként szolgált Erdély megtartása érdekében. A romániai nemzeti kurzus, majd az 1970-es évektÅ‘l megjelenÅ‘ román állampárti nacionalizmus tovább erÅ‘sítette a nemzeti mítoszokat, és az identitásképzés mechanizmusában az idegengyűlölet elemei is megjelentek. Ezzel párhuzamosan egyre nagyobb teret kapott a román felsÅ‘bbrendűség hangsúlyozása és az etnocentrikus szemlélet is. Így vált Magyarország és a magyar nép a román nép függetlenségi törekvéseinek örökös kerékkötÅ‘jévé. Az aktuálpolitikai események, mint például a román–magyar államközi kapcsolatok „hÅ‘fokának” változása, az erdélyi magyarság kérdésének felvetése a budapesti pártvezetés részérÅ‘l szintén rányomta a bélyegét a történeti diskurzusra.16

 

A magyarság mint „hódító”, „betörÅ‘” nép jelent meg Európa színpadán, de ami a legfontosabb, „hazánk területén”.17 Vagyis a 20. századi politikai viszonyokat visszavetítették a történeti múltba, annak kihangsúlyozása érdekében, hogy Erdély Å‘si román terület. A magyar nép „vándorol”, ezzel ellentétben a román nép római kultúrával rendelkezÅ‘ nemzet, amely ráadásul „feudális államalakulatokat” hozott létre Erdély területén.18 A román szocializmus éveiben végig visszatérÅ‘ motívum lesz a kenézek és vajdák hÅ‘sies harca a magyar „hódítókkal” szemben. A magyarok elÅ‘ször csak „átvonultak hazánk területén” és a magyar nép letelepedésének földrajzi megnevezésére nem a Kárpát-medence kifejezést, hanem a Pannon-síkság fogalmat használták. Erdély elfoglalását a 11. században befejezettnek tekintették.19 Miután a magyar királyok megszerezték az Erdély feletti uralmat, Havasalföld és Moldva függetlenségére törtek. Ez a két „önálló” államalakulat függetlenségét a magyar királyokkal szemben vívta ki.20 Az ötvenes évek aktuálpolitikai felfogásának megfelelÅ‘en a magyarok által terjesztett katolicizmust ellenséges erÅ‘ként tüntették fel, de az ellene folytatott küzdelem nemzeti jelleget öltött.21 A katolicizmus térhódításával szemben csak az ortodoxia vehette fel a küzdelmet, az az ortodoxia, amely a román függetlenségi harc megtestesítÅ‘jeként lépett fel már a 14. században, sÅ‘t Erdély területén is meg kellett akadályoznia a katolicizmus terjeszkedését. Az események ily módon való bemutatása egyértelműen a romániai görög katolikus egyház beolvasztásával áll összefüggésben; el kellett fogadtatni azt a tételt, hogy a görög katolikus vallás a román nemzet kettéválasztása, sÅ‘t az erdélyi románok elmagyarosítása céljából történt. A népi felkelések (bábolnai felkelés, a Dózsa György vezette felkelés) a román–magyar közös harc évszázados emlékei.22 De már itt feltűnik az „elnyomó” magyar nemes, aki kizsákmányolta Erdély lakosait, nemzetiségi hovatartozástól függetlenül.23 Mohács következményeként a Magyar Királyság „három részre szakadt”.24 Magyarország a 19. századi európai szabadságharcban tűnt fel újra: Kossuth emblematikus, kulcsfontosságú személy, aki ellenben nem oldotta meg a nemzetiségi kérdést.25 Az Osztrák–Magyar Monarchia létrejöttét negatívan ítélték meg, hiszen az továbbra is a nemzetiségi elnyomásra törekedett.26 A gyulafehérvári Nemzetgyűlés határozata és Erdély Romániához való csatolása elveszett a történelem süllyesztÅ‘jében, sÅ‘t Románia vétkes is, hiszen leverte a magyar Tanácsköztársaságot. A romániai magyar „kisebbség” fontos szerepet kapott a 20. században. A két világháború közötti „elnyomott” magyar kisebbség 1945-tÅ‘l többletjogokat kapott.27 A második bécsi „diktátumért” a román királyt vonták felelÅ‘sségre.28

Megállapíthatjuk, hogy az ötvenes évek közepéig a magyar népet és a Magyar Királyságot mint hódító államalakulatot tüntették fel, ellenben a történetírói diskurzusban még nem fedezhetÅ‘ek fel az ellenségkép nyomai. Csak a „távoli múlt” eseményeit dolgozták fel, a negyvenes évek eleji konfliktusokról nem ejtettek szót.

A szovjet tömbön belül Románia az ötvenes évektÅ‘l kezdÅ‘dÅ‘en megpróbált egyfajta független kül- és belpolitikai irányvonalat kialakítani, természetesen ez nem jelentette volna a szocialista táborból való kilépést. Ebben a függetlenedési törekvésben nagy szerepet kapott a román nemzeti hagyományoknak, elsÅ‘sorban a nemzeti hÅ‘söknek és múltnak a hangoztatatása, egyes eseményeknek új perspektívába való helyezése. A legfontosabb nemzeti hÅ‘s Vitéz Mihály (Mihai Viteazul) lett, és a 20. századi események közül a gyulafehérvári Nemzetgyűlés és a második bécsi „diktátum” bemutatása egyre nagyobb teret kapott.

A magyarok „hazánktól nyugatra telepedtek le”, és Erdély „meghódítása” – a korábbi tételtÅ‘l eltérÅ‘en már nem fejezÅ‘dött be a 11. században, hanem elhúzódott a 13. század végéig.29 Szembeállítják a román „Å‘slakosokat” a magyar és székely „telepesekkel”.30 Erdélyt mint a Magyar Királyságon belüli különálló politikai entitást tüntették fel, és ennek alátámasztása érdekében a mohácsi csata következtében a Magyar Királyság már nem három, hanem két részre oszlott fel.31 Vitéz Mihály a „három román ország”, vagyis Erdély, Havasalföld és Moldva egyesítésére törekedett, haláláért pedig a magyar nemesek a felelÅ‘sek.32

A magyar nép kialakulásának leírása közelített a magyar történettudomány korabeli álláspontjához, vagyis a magyar népet a „nomád törzsekhez” sorolták, akik idÅ‘vel áttértek a megtelepedett életmódra.33 Valójában ezzel is a román nép felsÅ‘bbrendűségét akarták kimutatni. A vajdák ellenállása fokozatosan heroikus ábrázolást öltött. Az erdélyi betelepítés alkalmával már nem magyarokat, hanem székelyeket és szászokat telepítettek le „az Å‘si román földre”.34 A Magyar Királyság terjeszkedésének azonban a moldvai és havasalföldi fejedelmek ellenálltak. Károly Róbert „megpróbálta uralmát kiterjeszteni Havasalföldre és Moldvára is, de a román nép hÅ‘si ellenállásába ütközött és kénytelen volt visszavonulni”.35 Kitüntetett szerepet kapott az 1330-ban lezajlott posadai ütközet bemutatása, amely a magyar seregek vereségével zárult. Havasalföld ezek után „önálló” állammá vált.36 Az erdélyi fejedelemséget önálló politikai entitásként tüntették fel. Vitéz Mihály a „három román tartomány” egyesítésével próbálkozott, gyÅ‘zelmei megvalósították „a nép nagy függetlenségi és egyesülési törekvéseit”.37

A Nyugathoz, a nyugati kultúrkörhöz való tartozás jegyében a török hódítás elleni küzdelem is új perspektívát kapott. Hunyadi János mint Iancu de Hunedoara a török ellen folytatott háború román nemzeti hÅ‘se, de a küzdelembÅ‘l az egész román nemzet kivette a részét. A román „államok” Európa védÅ‘bástyái lesznek: „Akkor, amikor a közép- és délkelet-európai államok oszmán fennhatóság alá kerültek, a román államok továbbra is megÅ‘rizték függetlenségüket, és legfÅ‘bb támogatói voltak a függetlenségükért küzdÅ‘ népeknek.”38

A nyugati kultúrkörhöz való tartozás jegyében a reneszánsz és a humanizmus romániai alkotásai kiemelt jelentÅ‘séget kaptak. Ellenben ezek a román kultúrának az alkotásai: „a román országokban működÅ‘ számtalan mesterek (sic!) teljes összhangba tudták ötvözni az új elemeket a gazdag népi hagyománnyal, és értékes műalkotásokat hagytak az utókorra örökségül.”39 Míg „a reneszánsz szellem Magyarországon, Csehországban, Lengyelországban és Oroszországban is érezhetÅ‘vé vált.”40

A nyolcvanas évek végén megváltozott Kossuth Lajos megítélése is: Å‘ az, aki a román nép ellen elkövetett atrocitásokat elrendelte.41 A magyar forradalom leveréséért már nemcsak a Habsburgok a felelÅ‘sek, hanem a cári seregek is. A magyar forradalom legnagyobb hibájának azt rótták fel, hogy nem tűzte célul más nemzetek felszabadítását.42 A 19. századi nemzeti államok kialakulásának bemutatásakor Magyarország nem kapott helyet a felsorolásokban. A dualizmust teljesen negatívan tüntették fel: „erÅ‘szakosan” felszámolta Erdélyt mint „államalakulatot”, és nem volt egyéb, mint a „privilegizáltak [szövetsége] a birodalom területén elÅ‘ elnyomott népekkel szemben”.43

A szociális és gazdasági gondok elfedése érdekében az államilag irányított és gerjesztett soviniszta propaganda a történelemtankönyvekben is egyre nagyobb teret kapott. Ehhez hozzájárult a magyar–román diplomáciai kapcsolatok elhidegülése is. A „horthysta Magyarország” a második bécsi „diktátum” után „százak és ezrek” elüldözéséért, meggyilkolásáért felelÅ‘s, de nemcsak a románokat üldözték, hanem a zsidó lakosság számára is tragikus következményekkel járt a „diktátum”.44 A román nemzet mégis gyÅ‘ztesként zárta a második világháborút, sÅ‘t a román csapatok részt vettek „a magyarországi »hitleristák« megsemmisítésében és felszámolásában”.45 Az 1989-ben kiadott történelemtankönyvekben azonban a második bécsi döntés bemutatása egyértelműen az ellenségkép kialakítását szolgálta. A „diktátum” véres következménnyel járt: „a megszálló horthysta seregek és hatóságok” kegyetlen „mészárlásokat” hajtottak végre, a magyar katonák „bajonettel hasították fel a várandós anyák hasát”, és elüldöztek több mint 250 000 román ajkú lakost Észak-ErdélybÅ‘l.46 A második bécsi döntés nemcsak a lakosságot sújtotta, hanem „pontos” adatokat hoztak fel annak alátámasztására is, hogy Magyarország milyen nagy károkat okozott a román nemzetgazdaság számára.47 A romániai magyar kisebbség a szocializmus éveiben megkülönböztetett elbánásban részesült, amelyet a szerzÅ‘k fotókkal is igazoltak.48

 

A magyarságról és a Magyarországról kialakított kép a román szocializmus éveiben sokat módosult. A tankönyvek vizsgálata arra enged következtetni, hogy a magyarság ábrázolása szorosan összefüggött a román történelmi ön- és ellenségkép szerkezetének átalakulásával. A hatalom igényeinek megfelelÅ‘en a történészek az „elveszett múlt” helyreállítására tettek kísérletet. A történelemtankönyvek a „megmásított” és „kitalált” múlt corpusaivá váltak. A magyar nép eredetének bemutatása (nomád, vándorló törzs) a román kulturális felsÅ‘bbrendűség alátámasztását szolgálta, míg a Magyar Királyság terjeszkedése akadályt gördített a román nemzeti egyesülési törekvések elé, illetve a román államok éppen vele szemben vívták ki a függetlenségüket. A 20. századi politikai viszonyokat visszavetítették a múltba, és csak az etnocentrikus történelemszemlélet érvényesült. A nyolcvanas években tanuló nemzedék identitását azonban erÅ‘sen befolyásolta az a történeti diskurzus és narratíva, amely már teljesen ellenséges országként tüntette fel Magyarországot és a magyar népet.

A magyarságkép alakulása nem függetleníthetÅ‘ a román belpolitikai életben végbement változásoktól, sÅ‘t leképezte a román–magyar államközi viszonyok alakulását. Ez is rámutat annak veszélyére, hogy a történelemírás nem lehet a mindenkori politikai kurzus kiszolgálója, vagy nem szabad felhasználni az adott politikai berendezkedés legitimálására. A történelemírásnak elsÅ‘sorban a tudományos szempontokat kell követnie, mert csak így kerülhetünk közelebb más nemzetek múltjának megismeréséhez.