Akadhatnak emberek, akiket esetleg „megnyugtat”, sőt reménykedésre sarkall, hogy a gondolkodásban, filozofálásban oly lapos és sekélyes korunkban – hiszen az egyre inkább „szakma”, „mesterség” gyanánt művelt „filozófia” nem más voltaképpen, mint gondolkodó nélküli filozopter„professzionalitás”– a művészetek s az irodalom – legalábbis a csúcsaikon – továbbra is végzik a maguk dolgait. Amelyek persze mindegyre a szabadsággal meg az igazsággal tartanak sajátos, művészi kapcsolatot.

Mióta magamat tudom, állandóan érdekeltek – és alapos gondot is okoztak nekem – az emberiség generációról generációra való (bővített) újratermelődésének bonyolult, zavaros és igencsak kérdésre érdemes mechanizmusai. Amelyek révén tehát nagybecsű fajunk önmagának nemcsak a fennmaradást, hanem a – saját maga által „fejlődésnek” nevezett – terpeszkedést is biztosítja.

Az ilyesmi, ugye, az ember „társadalomnak” hívott világában a „gyerekeknek” mondott utódokkal, azok nemzésével, gondozásával, „felfelé” nevelésével kapcsolatos erőfeszítések és az erre való odafigyelés révén történik. Az effajta dolgok márpedig olyannyira „fontosak” meg lényegesek, hogy csakis – megbízható és lehetőleg minden oldalról jól felvázolt és ellenőrzött! – intézményekre hagyhatók. Olyanokra, amelyek nyilván állandó tekintettel vannak mind a gyerek, mind a társadalom meg a közösségek – minden egyes esetben persze saját maga/maguk által körvonalazott, meghatározott és érvényesített – érdekeire meg „értékeire”. Nyilván a szabadság nagyon is pontosított körvonalazottságában. Amely többnyire – s főként a modernitásban – nagyszerűen szolgálja tehát az „individualizációnak” hívott falkásodást, vagyis az embernek a már-már megszokásból (és többnyire belegondolatlanul) „egyéniesülésnek” mondott példányosulását.

Az emberi fajnak az utódok nemzésével és „felfelé” – azaz a társadalom, a közösség(ek) saját maga számára is hasznos, megbízható, illetve kifizetődő „tagjává”, példányává – való nevelő gyúrásának a szövevényei és intézményei persze történetiek és ráadásul történelemformáló tényezők is egyben. Manapság: család (ha van), iskola (ha járnak oda), baráti kör (hogy aztán a valódi érdekkapcsolatok irányába legyen kiktől eltávolodni), egyház (amely persze a biztonság kedvéért már az iskolában is jó ideje állandóan és elejétől fogva a végéig jelen van), no meg a mindenféle médiák. Ezek közvetítik, többnyire a piacnak nevezett találkahelyre, az ifjú generáció számára az ún. mentalitás- és magatartásmintákat, szabályokat. Azaz a „modelleket”. Amelyekre ezt a generációt – nyíltan vagy burkoltan – kiképezik, illetve amelyekre (valahogy úgy intéződik mindegyre a dolog, hogy) majd magától kiképezi ő azután saját magát. A kiképzés az a képzés, ahol a minta, a „kép” – bárhány legyen is belőle – valójában már mindig előre adott. Éspedig olyan csodálatos módon, mintha azt előbb-utóbb a képlékeny kiképzendő éppen hogy saját maga, saját – „szabad” – belátásaként választotta volna saját (ön)magának. Ezzel együtt meg persze a gépezet zavartalan működése érdekében már kezdettől fogva fontos beláttatni az emberfiókákkal azt is, hogy márpedig ők távolról sem csak úgy és légiesen kérdező (brrr!!!) „embernek”, éspedig egyetlenegy embernek – egy énnek (egyénnek) – születnek, hanem egyenesen magyarnak, románnak, cigánynak, arabnak, katolikusnak, reformátusnak vagy muszlimnak, buddhistának stb., ilyen s amolyan családi meg anyagi környezetbe, aminek következtében ilyen s amolyan iskolákba kell majd járniuk, s ennek megfelelő baráti környezetet kell maguknak biztosítaniuk a mindenfelől jövő sokféle – végeredményben persze illeszkedő – mintával, modellel, vággyal, „álommal”, hittel, kérdezés- és szabadságkerettel és szabadságketreccel stb. együtt.

Florina Ilis fergeteges, számos irányba kibomló és megrázó erejű regénye valami ilyesmiről szól hömpölyögve, csakhogy pontosan egy történelmileg – és jobb szó híján – „átmenetinek” nevezett korban és világban. Vagyis nem pusztán egy országban, Romániában, hanem egy csonka-egész kor(szak)ban és világban. Ebben is különös tétet hordoznak és jelentenek persze a gyerekek. A jövő szorgoskodói, vállalkozói, alkalmazottai, adófizetői, de főként a jövő... szavazói. Akik a regényben különvonattal és tanáraik felügyelő kíséretében éppen vakációzni indulnak a kolozsvári vasútállomásról a román tengerpartra. Az állomáson – s a vonatban – nemcsak iskolás gyerekek vannak azonban, hanem olyanok is, akiknek sem családjuk, sem otthonuk nincsen, s akik iskolákba se járnak. Az utca, a csatornák, az aluljárók, az állomások gyerekei. Őket nem búcsúztatja szülő vagy nagyszülő, jelenléti naplókban sem leltározza senki, hanem a kukákban kotorásznak, kéregetnek vagy elcsennek ezt-azt az óvatlan utasoktól és várakozóktól... miközben kiterjedt-bonyolult, gyakran az életfenntartás szempontjából is veszedelmes kapcsolatokban vannak kortárs sorstársaikkal. Ők csak úgy és egyszerűen felsettenkednek tehát egy-egy vonatra, s ott szállnak róla le, ahol a kedvük, a szimatuk s az érdekük tartja. Szóval idomítatlan, neveletlen társaság.

A „vakáció” az iskolarendszer „szabadságának” a neve. Amikor tehát abban nem folyik kimondott, specifikus és rendszeres oktatási-kiképzői tevékenység. Magyarul külön érdekes, hogy „szabadságnak” épp azt nevezzük főként, amikor nem dolgozunk, illetve amire időszakosan, a munka meg a karrier valódi, perspektivikus helyeiről – persze nem akárki és nem akárhova – „elmegyünk”. Kimondott értelemben tehát „szabadok” csak pontosan attól el-menve vagyunk, amiben egyébként mégiscsak többnyire létezünk, illetve elszántan érvényesülünk... Bármennyire is legyen egy effajta elnevezés problematikus és főként szimptomatikus, a benne foglalt – végtére is rendezett – el-menetel alkalma mégiscsak a kiszámíthatatlanságok tömkelegének a veszedelmeit hordozza! Az ilyesmit pedig egy komoly-rendes oktatási-társadalmi rendszer – főként a gyerekekre való tekintettel – nem kezelheti felelőtlen felszínességgel. Legyen is az bármennyire „átmeneti”. Sőt épp ez a „helyzet” az alkalom, a követelőző, a veszedelmes alkalom. Úgyhogy Constantinescuné – a (román) nyelv és irodalom prototipikus és a gyerekeket kísérő oktatói testület hangadó tanára (szinte látjuk a fején az ilyenkor szokásos töltött káposzta-szerű csavarulatokból tornyosított frizuráját) egyértelműen ki is jelenti egy a tanárok fülkéjében rögtönzött büntetőértekezleten, hogy: „Igaz, hogy vakáción vagyunk, de a vakáció nem azt jelenti, hogy nem tartjuk be a szabályokat, hanem azt, hogy kevésbé formálisan érvényesítjük őket!” (192.) Úgyhogy: „Mindenkit megbüntetünk!” (A büntetés egy szokványos „bosszú”-verekedésnek szól, amely néhány fiú között a vonaton az utazás elején tört ki.)

A gyerekek azonban tapasztalatból érzik, hogy büntetve bizony „mindenki” lesz. Nem is alaptalanul, hiszen a rögtönzött értekezleten egy másik tanárnő már azt is mondja, hogy „az a feladatunk, hogy elfogadtassuk velük a felnőttek jelenlétét, hogy idejében hozzászoktassuk őket a felnőtt világ működéséhez...” (193.) S így „felnőttként már beleilleszkednek a mi világunkba”, s nem lesz majd baj velük. [Kiemelés tőlem – K.V.I.] Egy harmadik tanárnő pedig – mifelénk egyházi fellépésre pl. az evolucionizmustól megfosztott biológia „középiskolás fokán” – azt fejtegeti, hogy a gyerekek s a felnőttek világának a viszonya „hasonló ahhoz, ami a sejt fejlődésében végbemegy, a gyerekek világa azt a benyomást kelti, hogy a sejthez hasonlóan saját azonossága van, viszont ugyanakkor kapcsolatban van az egésszel, amelyhez szervesen hozzátartozik.” [Kiemelés tőlem – K.V.I.] Úgyhogy – jön a negyedik oktató – „nem engedhetjük ki őket a kezünkből és nem engedhetjük meg, hogy feloldódjanak az emberi alkatuktól idegen rendszerekben...” (194.)

Csakhogy a gyerekeknek nem egy darab világuk van, hanem legalább kettő. Egy(ik) ugyanis azoknak a gyerekeknek a világa, akik a miheztartás többnyire felszínes, formális és gyakran őszintétlen – döntően az anyagiak, a körülmények stb. biztosítására és a velük kapcsolatos nagyon is ígéretes jövőt hozó szabályzatok betanítására és betartatására szorítkozó – családi, óvodai meg iskolai környezetében, azaz pl. a gyermek meg a szülő egymás kölcsönös használatában „szocializálódtak” megtérülendő befektetés gyanánt, a más(ik) világ pedig azoké, akiknek az ilyesmi vagy nem adatik meg, vagy pedig nem élnek vele, mert elementárisan élhetetlen. Ezek a külön gyermeki világok pedig nemigen szoktak egymással érintkezi. Florina Ilis regényében azonban pontosan ez történik. Érintkezik, sőt többször is találkozik ez a két, rendszerint tehát nagyon is elkülönült gyermeki világ. A szerző sajátos gondja szerint a IV.-től a VII. osztályig terjedő korú iskolás gyerekek – akiknek tehát még személyi igazolványuk sincsen – előírásszerűen megszervezett vakációs vonatára szabálytalanul felsettenkedik ugyanis Calman, aki voltaképpen utcagyerek. Bár lenne hol laknia, hiszen nagyanyja, Angelica anyó a híres és nagy tekintélynek örvendő, anyagi javakban sem szűkölködő bukaresti öreg kuruzsló cigányasszony. A fehér bőrű és kék szemű Calman – nyomorék anyja már halott – mégis inkább a csellengők, az országszerte elcsavargók mozgalmas és cseppet sem veszélytelen sorsát és világát választja. Amelyben neki már nem csekély tekintélye van, de ahol mégsem ő egyelőre a vezér, a nagyvezér.

Nos, a már régóta a szabálytalanságokhoz szokott Calman ötletére a büntetésre váró gyerekek rettegés helyett mintegy fellázadnak, és a hatalmukba kerítik, „elrabolják” a vonatot. A mozdonyvezetőket késsel engedelmességre kényszerítik, tanáraikat pedig egy a jegykezelőtől elcsent univerzális kulccsal a saját fülkéikbe zárják. Innentől a vonat is teljesen szabálytalanná válik, hiszen az már nem áll meg a kijelölt állomásokon, a menetrendet sem tartja, és ez a többi szerelvény közlekedését is a feje tetejére fordítja. Ezzel pedig a Román Állami Vasutak s vele az egész rendőri, politikai meg persze a médiavilág is összekavarodik, eloldódik, be- és lelendül a maga „rendes kerékvágásáról”. Arról nem is beszélve, hogy a kiképzés rendezett és (tan)tervezett világát döntő módon újra, másodjára is keresztezi később a rendetlenség al-világa. A gyerekek ugyanis pontosan ott állítják meg valahogy a vonatot, ahol balesetbe kerül a nő-, kábítószer- és fegyverkereskedelem egyik bandájának eldugott fegyverszállítmánya. Így aztán a gyerekek fegyverekhez jutnak. Amelyeket azután a kíváncsiság filmélményekkel kipárnázott örömével s az általuk biztosított erő hatalmának a bűvöletében – vaktában – ki is próbálgatnak. Sebesült és halott is akad. Ez persze meghökkenti és félre is vezeti a hivatalosságokat, akik a dologgal kapcsolatosan „természetesen” elsősorban nemzetközi terrorakcióra gondolnak. Miközben a médiumok is nyilván belendülnek.

Ekkor mereng fel, hogy azért még nincsen minden elveszve... Hiszen ezek a gyerekek nemcsak a család, az iskolák s az egyházak stb., hanem a médiumok világában is (ki)képződtek, „szocializálódtak”. Úgyhogy: „A gyerekvonat valósága fölött zászlóként lobog a szép nyári szünidős nap boldogsága, miközben senki sem mondta meg nekik, hogy mit kell tenniük! Körülölelik őket minden oldalról a színészek, sztárok, regényhősök, a gyermekkor zsenge és kegyetlen álmodozásai, rájuk borul a védelmet nyújtó erdő zöld lombja, és átjárhatatlan határokat emel a gyerekek és a világ többi része közé...” (371.) Követeléseket kezdenek tehát megfogalmazni a felnőtt világ felé, s ezeknek a filmekből, virtuális játékokból, mallokból, média és televíziós sztárgyártó futószalagokból meg a Harry Potter-szerű olvasmányokból fakadó igényeknek ismét az utcagyerek Calman ad némi tartalmat azzal, hogy javasolja: követeljék a közeli sinaiai intézetben tartott-nevelt gyerekek szabadon bocsátását. Ahova a húga is zárva van.

Időközben azonban Calman húga drámai körülmények között már megszökik az illető intézetből, mialatt az ország minden részéből elindulnak az elrabolt szerelvény felé az utcagyerekek s a csavargók csapatai. Megérkezésük újabb zavaros lökést – és áldozatokat – ad a történéseknek. Amelyek ismét elszabadulnak, összekavarodnak, majd magukba temetkezve kifulladnak. Ami immár mindenféle utólagos elemzésre nyújt nemcsak „okot”, hanem alkalmat is. Ezek az „elemzések” persze biztosítják, hogy igenis, voltaképpen minden marad a „régiben”.

Mély őszinteséggel és éleslátással Florina Ilis nem gyárt a regényben semmiféle „happy endet” a dolgoknak, és nem is mutatja fel azok világának, illetve eme világ-mivolt „realitásának” a semmiféle ún. „megoldását”. Inkább arra figyelmeztet – egy közel hatszáz oldalas kérdező felkiáltójelben –, hogy ez a mindegyre újnak tűnő-látszó világ valójában nagyon is régi. Benne az újdonság igazából csakis az a mutáció, hogy ez a világ már igazán olyan és olyannak is látszik, hogy abban a látszás, a látszat s „valóság” valóban már elkülöníthetetlenek. A látszat valósága s a valóság látszása immár reménytelenül összefolynak, s egymást cserélve-helyettesítve tovább generálják az egész... izét. Azaz a „realitást” meg annak az analitikus vagy a fenomenológiai-kognitív konstitúcióit és értelmezéseit.

Ennek ellenére, letéve a könyvet és/de tovább gondolkodva rajta, a mű üzenete mégiscsak nyilvánvaló: valamit alapjaiban másképpen kellene minekünk végre csinálni emberi világunk eme bővített újratermelésében! S ennek az ugyancsak világszerű és világképző alappilléreivel. Mint pl. a neveléssel-növeléssel s az oktatással.

A gondolkodók hiányában – hiába foglalkoznak divat- és szakmaszerűen annyian pl. „kognitív nevelésfilozófiával” – mégiscsak ott van még ugyanis a gondolkodás, igaz mára már alig élő, de végképp azért el nem veszett és egyébként is halk szavú története, hagyománya.

Igaz, veszedelmes történet és hagyomány ez. Amely ennek ellenére sokatmondóan és lényegileg kíséri azonban – legalábbis a nem is nagyon távoli múltig folyamatosan – a filozófiát. Mert, megkérdezhetnénk, hogy nem mondhatna vajon semmit az, hogy a filozófia kezdetén Püthagorasz először inkább kérdezni serkentette tanoncait? S hogy Szókratész is ugyanezt tette? Akárcsak Platón, Arisztotelész s utánuk a többiek?!

Mint mondtam, az ilyesmi persze mindegyre veszedelmesnek bizonyult. Püthagoraszt elkergették, Szókratészt halálra ítélték, Platón majdnem rabszolgasorsra jut, Arisztotelész pedig, rosszat sejtve, még idejében elmenekül... Azóta is – s ha lennének, mindmáig – mindegyikük valamilyen mértékben hasonló sorsra jut. Hiszen a rendes hivatalosságok – no meg a mindenféle képeken nevelkedett s az általuk mozgatott „közvélemény” – folyamatosan szinte ugyanazzal a váddal bélyegzik őket meg: ők az ifjúság megrontói s az istenek (no meg a hatalmak) tekintélyének a rombolói. Azaz – harsonázzák – „nihilisták” ők, mégpedig a javából.

Pedig csak a kérdezést s az ebből eredő állandó szabad-autonóm vizsgálódást gondolták s mutatták a mindegyre problematikus emberi szabadság s a vele kapcsolatos igazságkeresés lényegének. Amihez persze – szerintük – a paideiát, a paedagogiát, azaz az ifjak nevelését is kötni kellene. Éspedig úgy, hogy ez legyen – nem a minta, a modell, a kép, hanem – a modus, a mérce. Az ilyesmiből persze többnyire nehezebb divatot meg „áramlatot”, „trendet” fabrikálni. Mert ez nem az utánzás meg a sokszorosítás dolga, úgyhogy nem is lehet az valami gyorsan elkelő és kifizetődő, megtérülő.

Az igazság felelősségére szabadon kérdező, illetve ezeknek a kérdéseknek az értelmeiben valóban benne-levően alkotó, kommunikáló és közösségteremtő autonóm ember azonban egyáltalán nem lehet semmiféle kiképzés tárgya vagy alanya. Hanem csakis az önkeresésével való világ-találkozás mozgékony közege. Amelyben tehát egy-én-ként, vagyis egy és megismételhetetlen én-ként ő a másikkal, másokkal is találkozik, és felelősségében szembesül.

Bizonyára nem „könnyű” dolog persze a világ, az „emberi” világ vertikalitását a mindenkori élő egy-ének történelem hajtogatta hátgerincére bízni és venni. Sőt sokkal nehezebb, mint mondjuk ugyanazt a Kosmodiskre vagy az angyalokra testálni. De, kérdi kimondatlanul is Florina Ilis az itt felemlegetett regényével, van-e, lehet-e mégis más kiút?

 

A könyv (eredeti) címe tehát arra nem kívülről, mondjuk marketing-megfontolásokból ragasztott embléma, amely ráadásul még félrevezető is lehetne annyiban, hogy sokakban esetleg valamilyen „történelmi regény” várakozását keltheti. Amely tehát a nyugati kereszténység történelmének egyik talán legproblematikusabb jelenségével, a gyermekek keresztes hadjárataival foglalkozna irodalmilag. Ellenkezőleg, a cím a könyvön belül, annak a sodrásában, illetve egyenesen annak az elemeként-részeként hívódik szervesen életre, éspedig abban a média- és világháló-kampányban felszínre-piacra törő címkeként, amelyet az események kapcsán a hol buta, hol korlátolt, hol pedig a tehetséges és gátlástalan, szenzációhajhász újságírók, tv- és rádióriporterek meg honlapkészítők indítanak. Innen kerül a gyerekek közé is be, hogy amit ők csinálnak, az voltaképpen a „gyerekek (mai) keresztes háborúja”. S ezt ők azonnal el is fogadják, magukévá is teszik. Annál is inkább, mert egyikük tud is néhány homályos dolgot az illető háborúk ugyancsak homályos történelméről. Így azonban a két „háború”a történelem s a legendák hídjain mégiscsak kapcsolódik valahogy. Úgyhogy külön megjegyzendő – és talán kulturális, illetve helyzetszerű kórtünetként kimondott megfontolásra is érdemes –, hogy a kötet eredeti román címe valójában úgy szól, hogy: Cruciada copiilor. Neki tehát tulajdonképpen A gyerekek keresztes háborúja cím dukált volna a magyar fordításban is. Érdekes, hogy a számos kitüntetéssel jutalmazott alkotás címének a „kereszttel” való kacérkodása sem a héber, a francia vagy a spanyol fordítás-kiadás számára nem jelentett semmiféle problémát... De mifelénk persze egészen más a helyzet, meg a kulturális (erő)viszonyok is „ez ügyben” sajátosak.

Ezzel együtt – hogy, hogy nem – a gyermekek 1212-es keresztes hadjáratairól igen keveset tudunk, tudhatunk. Azokat – talán érthető módon – inkább rejtegeti, mint reklámozza a kereszténység. A források, az okmányok annyira elvesztek, illetve eldugattak ugyanis, hogy már nyugodtan kérdésessé is tehető, hogy voltak-e egyáltalán...

Mindenesetre az Ártatlanság (Inno-centius) nevét harmadjára magára vevő pápa – magyarul: III. Ince – az idő tájt újabb keresztes hadjárat szervezését szorgalmazta Jeruzsálem felszabadítására. Kevés sikerrel. Legalábbis a királyok meg a császárok és a lovagok körében. A szándékról persze a papok ékesszólóan értesítették, készítgették fel mindenfelé a hívőket. Így juthatott a hír István, a tizenként éves, zaklatott lelkű cloyes-i szegénygyerek fülébe. Ahová azután olyannyira bele is vájta magát, hogy hamarosan egyenesen Krisztustól kapott egyértelmű felhívást arra vonatkozólag, hogy őneki szánatott a legnagyobb magasban az a világmentő feladat, hogy visszahódítsa a kereszténységnek Jeruzsálem szent városát. Az üzenet értelmében a hadműveletek sikerének legfőbb pillére kimondottan az, hogy ezúttal a harcosok vezérei pontosan „ártatlan” gyermekek lesznek. („Az ártatlanság menti majd meg a világot” – hangzik fel és járja az interneten azonnal körbe a világot a meggyőződés – meg persze a kérdés – Florina Ilis regényében is. Több alkalommal!)

Az írni s olvasni sem tudó cloyes-i István nemigen töprenghetett mármost el azon, hogy bizony az „ártatlanság” egyike a kereszténység számos igencsak problematikus „fogalmának”. Kérdéses ugyanis, hogy a keresztvíz – még ha zsenge életkorban öntik is az illetőre azt – valóban lemoshatja-e az eredendő bűn (s az egyéb öröklött bűnök) sanyarát? (Mert ha igen, akkor bizony még az Úristen sem büntethetne bűn nélkül pár hónapos keresztény csecsemőket mondjuk halálos betegségekkel.) Így aztán az illető megihletett egyenesen Fülöp francia királyhoz vette útját, akivel közölte a nyugatmentő hírt. A király azonban a hatalom realitásérzékével elhárította a dolgot, s az ifjút – ahelyett hogy az orvosaira bízta volna – útjára bocsátotta. Ezen az úton a gyerek prédikálni kezdett, amivel hamarosan kb. harmincezer – többnyire borzasztóan szegény, illetve árva, csavargó gyereket és ifjút nyert meg az ügynek. A „sereg” persze nemcsak gyerekekből állt, hozzájuk jó pár egyházfi s hajadon is csatlakozott. Hivatalosan az egyház nem is áldotta meg és nem is tiltotta a dolgot, úgyhogy a menet – pontosabban az, ami a hosszú út közben megmaradt belőle – lassan Marseille-be jutott. Itt – széplelkű kereskedők segítségével – hat vagy hét hajóra szálltak, elhajóztak, s ezután nyomuk és hírük veszett. (Későbbi értesítés szól arról, hogy két hajón kívül a többi megérkezett volt Afrikába, ahol is a gyerekeket megfelelő áron – nyilván nem a jólelkű kereskedők, akik a hajókat önzetlenül biztosították, hanem holmi kalózok – eladták rabszolgának.)

Hogy, hogy nem, de kb. ugyanabban az időben Németországban, Köln mellett egy másik fiú, a tízéves Miklós hasonló látomásban és megbízatásban részesül. Csakhogy ő nem fegyverrel, harcolva, hanem térítéssel hívatik Jeruzsálem bevételére és „visszaszerzésére”. Mivel mással, mint a kereszttel, hiszen írni-olvasni – meg persze harcolni, harcot vezetni stb. – ő sem tudhatott. Mindenesetre Miklós már nem vesztegeti az időt a királyok meg a fejedelmek jóváhagyására, hanem „egyenesen” Itáliába, éspedig Rómába indul. A pápával áldásért való találkozásra. Az állítólag húszezer főre duzzadt sereg ez esetben sem csak gyermekekből áll, hanem benne sok ellehetetlenült szegény, kalandor, csavargó meg kurtizán „felnőtt” is masírozik. Ráadásul Miklós útja a veszedelmes Alpokon át vezet, s ez az út meg is szedi a maga zsoldját. Sokan meghalnak, mások pedig, meggondolván magukat, visszafordulnak. A megmaradottak azonban Rómába érnek, ahol találkoznak is az Ártatlanság nevét harmadikként viselő hatalmassággal, aki felelősségteljesen és atyailag el is tanácsolja a társaságot a vállalkozástól. Legtöbbjük vissza is fordul, így ugyanazon a keserves – egykoron Hannibált is megpróbáló – úton vesznek a mennyek országába, amelyen előzőleg Rómába jöttek. Harmaduk azonban – tisztázatlan elégedetlenség okán – a vállalkozás folytatása mellett dönt, úgyhogy Pisába menetel. Ahol ők is, valahogy hajókra szállva, a tenger annyiszor megáldott, néma és sóval fertőtlenített morajába vesznek.

Mindannyiuk áldozata nem maradhatott azonban eredmény-jutalom nélkül. Három évre rá(juk) az Ártatlanság pápája a IV. lateráni zsinaton már régi tervei szerint bátrabban s eredményesebben kezdeményezhette az újabb keresztes hadjáratot, amelyben aztán – akár dicsőségünkre, ha tetszik – II. András magyar király révén nekünk, magyaroknak is, ugyan dolgavégezetlen, de elégedettségünk kerekedhet. Bár ez is inkább kudarcnak meg rablóháborúnak bizonyult. Megtévesztően persze, akárcsak a többi. Úgyhogy ma már a legtöbbjük akár az imádat s csodatétel „tényei” és „helyei”. Olyannyira, hogy a „keresztes háború” a mindennapok meg – mondjuk az „öbölháborúban” – az egyenes közvetítések, persze cenzúrázva mutogatott „témájává” vált. Sem túl sok, sem pedig túl kevés, hanem csak... elegendő vérrel s halottal.

 

Tehát: minden rendben, mondhattam, s maradhat is – köszönet érte! – minden a régiben! S az „ártatlanság” – mint említettem, nagyon is problematikus dolga – továbbra is jól mutat, és jónak is mutatja magát az egyre inkább a „képek” kép-zésére és mutogatására ki-képzett s az azokra idomított világunkban. Amelyben tehát csak a kép, az image számít, és az, ahogyan „mutat”. Úgyhogy: „jól is nézünk bennük-rajtuk ki(felé)”!