Korunk 2009 Szeptember
I. (Uram, zsoltár ez is); II. Egy misztikára tüzelő nap, két tételben (versek)
Jelenések. – A sivatagból a honi sivatagi létbe
megtért Kovács András Ferencnek
I. (Uram, zsoltár ez is)
Ki, ha otthon vár (romvár,
Balassa-vég),
akit már meg nem ölnek
(Rimbaud-fertőzte /r/ég) –
ki a látáson túli látást
és a halláson túli hallást
eltanulhatná Tőled
e tudatlan zabharsogásban,
hol akárhány szabadságvágy van
(mint ha gyülekezeti gyertya sercen):
csonkig ég minden percben.
Hol vagy, megilletődött, sóvár
gyermek, kire a Fennvaló vár?
Tökéletes, hibátlan szöveg – mégsem érted;
mint a habos felleg, vagy habozó kísértet –
(Milyen érzékeny, jaj, Uram, a mérleg,
amely két serpenyőjében tart engem
s Téged!)
*
Buja ellágyulások, rekedt zene –
avagy az érzéketlenség fáj jobban?
A kínok könyörtelen számbavétele
ott, ahol a diófa árnyékán kívül minden koholt,
csak a lírikusnak kell hinni (abban,
hogy van egy olvasód,
a pompeji Polibius, lávaözön-
hacukában,
ha nem épp az eszelős Ophelia fönn,
Dániában?)
A világ ingó, violaszín díszletei közt,
mint álmos, lusta madarak,
ifjúságod éhlelke kik felett köröz?
kit vesz célba s mi végett,
midőn már nem csak egy hiányzik,
de mind – kivéve téged?
II. Egy misztikára tüzelő nap, két tételben
(Valaki Cervantest játszik)
1
Koplalni bűn; s bár nem lóg már csupasz
mestergerendán füstölt oldalas,
az ólmos végtagú, finnyás, riadt
tekintetű dámák s fonnyadt urak
nem láthatják a hazugságokat
(de mint kísértet – sercegő, savas
fénypislákolás árnyékában
– ott díszeleg a pávatollazat).
Kübliben szennylé, szívekben zsarátnok;
cukros szájragacsok, magányfalók –
a rozsdamarta vaskereszt s árkádok
fölött tudatperzselő nap; avagy
alámerülő árvaság az ok.
Fagyos karmantyú, krézli fojtogat.
2
Hangszeren tudná lejátszani hűen
elvetemült képzelgéseit. A provincia
vörhenyes ege alatt az intendáns úr
– andalúziai hidalgó (hadjáratok rok-
kantja), egy szerencsétlen kimenetelű
tengeri csata s a szultán fogsága után –
legszívesebben a falra mászna. Miguel
de Cervantes Saavedra jelen pillanatban
azonban a méhek közt gügyög („tulajdon-
képpen a kaptárak hadbiztosa vagyok!”);
vaktában hadonászik – s ha netán írásra
szomjazva tolla után kap, nyomasztó,
rohadt tétovaság vesz erőt rajta.
Hölgysikoly: egy katonaméh fullánkja
hamvas bőrbe hatolt, a csípés helye
egyből megdagad (ám őurasága – akár
az unalmas látóhatárba – belealszik).
Színevesztett térképek és halálon túli
szórakozást ígérő, kétes kalandok. Végül
eszméletlenbe süllyedő koponyáján a hárfa-
vékony ujjaival lándzsát tartó lovag imbolygó
léptei. Szeméből (vagy talán a Migueléből
– váratlan fordulat!), áttetszőn, valósággal
kiperdül egy vízcseppnyi érzelem, mely a
spanyolok harci mámorától messzire eső
sivatagot hizlalja.
Vissza az oldal tetejére