1939-ben, a Magyar Nemzetben publikált esszéjében Szerb Antal az Ady-mítosz kapcsán módfelett érdekes elmélettel rukkolt elő. Az írás valójában kevésbé szól Adyról, a költőről, Szerb figyelme sokkal inkább Adyra mint kulturális modellre összpontosít. Az kelti fel a figyelmét, hogy dacára annak, hogy a XX. század határozottan nem a költészet kora, Ady mégis viták kereszttüzében áll. „Ma pedig – írja Szerb –, húsz évvel a halála után, versei mindenütt otthon vannak, stílusa átalakította az egész magyar irodalom tónusát, népszerűsége és váteszi tekintélye Petőfiével vetekszik. Hogyan történt meg ez az irodalmi csoda”¹? Vajon miért érdekli ennyire a kortársakat a költő alakja, teljesítménye, véleménye? Szerb Antal két fő okot nevez meg Ady aktualitásának értelmezéséhez: az egyik Magyarország, mely különösen fogékony a költészet iránt, s így a poézis kitüntetett helyet foglal el a művészetek között. (Ez magyarázza szerinte Petőfi szűnni nem akaró népszerűségét is.) A másik ok, hogy Ady politikai költő volt, s ebbéli minőségében senki nem fogható hozzá a század nagyjai közül. Ráadásul az a polgári radikális irányzat, mely Adyt zászlajára tűzte, a költő halálának évében összeomlott; Ady népszerűségét ez sem tudta kikezdeni, igaz, politikai eszméit az utókor igyekszik zárójelbe tenni. Paradox helyzet állt tehát elő, amennyiben a költőnek, míg élt, legsúlyosabb sérelme az volt, hogy mondandójának politikai éle miatt magyarságát kétségbe vonták, s lám a halála óta eltelt két évtized – így Szerb – igazolta, hogy az életműből eltűnik az efemer, s felértékelődik benne, ami „örök és magyar”.

Hogyan érthető meg közelebbről ez az átalakulás? Vajon tényleg csak a gyógyító emlékezet csillapító erejébe vetett hit tette volna mindezt? Másképpen, mai fogalmakkal: ki, mi, miért és hogyan marad fenn a kulturális emlékezet hálóján? Szerb Antal természetesen nem éri be a gyógyító idő mindent megoldó (vagyis semmitmondó) mechanizmusával; okadatolása szerint Adynak, mivel költészete nem a sokaság számára készült, külső segítségre volt szüksége. Feltevése szerint Adyt Szabó Dezső Elsodort falu című regénye tette népszerűvé, ám e hatást nem költői teljesítményére alapozta elsősorban, de nem is Ady személyiségjegyeire, hanem arra a jelenségkörre, melyet Ady-mítosznak nevez. Miben is áll tehát a mítosz lényege? „A magyar társtalan, magányosságra ítélt nép a népek tengerében, elátkozott keleti királyfi, mindig másokért harcol, a zsákmányból mindig kisemmizik a gyáva ügyesek. A magyar költő pedig fajtájának tragikumát testesíti meg. Csodálatos tehetsége, amely a magyar nép Keletről hozott mítoszteremtő mélységeiből fakad, nem tud tiszta szépségében kibontakozni ebben a szürke, üzleties világban, ahol az ügyesek az urak; nagy álmai bemocskolódnak a haszonéhes korban és miliőben. A magyar géniusz saját nagyszerűségének keresztrefeszítettje. Ha egy kicsit kisebb tudna lenni, mindenki behódolna neki. De megalkuvás nélküli nagysága bukásra ítéli. Természetes, hogy ez a romantikus szépségű kép gyökeret vert az ifjúság lelkében.”²

Az elátkozott, bukásra ítélt, ám nagyságában töretlenül hívő típus nem keres utat a realitáshoz, inkább bezárkózik a „sértett nagyság bánatos álmaiba”. Stratégiája a helyben maradó menekülés. Szerb úgy sejti, hogy az Ady-mítosz egy félreértésből származik: az Elsodort falu hőse egy kivételesen tehetséges író, aki tönkremegy az őt övező rettentő meg nem értésben. A regény megjelenésekor, 1919-ben azonban még mindenkit izgatott a nagy tehetségű, hányatott sorsú Ady Endre önemésztő élete és korai halála. A kultikus népszerűséget eredményező félreértés Szerb Antal szerint abból származott, hogy a regény hősét azonosították Ady Endrével, számot sem vetve azzal, hogy Szabó nemigen ismerte a költőt, s ellenvéleményének hangot is adott. A félreértés annál inkább tragikus volt, mert az „értetlen” közönség nem vette észre, hogy Szabó Dezső saját alakját, pontosabban fogalmazva saját szerepéről és jelentőségéről ápolt elképzeléseit vetítette bele az „egyetlen magyar lángész” alakjába. Mindezzel Szerb nem Ady nagyságát óhajtja célba venni, mindössze arra igyekszik rámutatni, hogy a regényben ábrázolt típus megragadta a költő „magányos nagyságának gyökereit”, torkon ragadta a mindig oly vonzó titok fogalmát.

Ám az azonosítás Szerb Antal szerint annyiban mégiscsak egyoldalú, hogy a keleti vonásokra összpontosító ábrázolás elhallgatja Ady másik, szintén lényeges oldalát: a „Drang nach Westen”-t, a nyugatra törekvést, mely „történelmünk szép és szomorú értelme”. Álláspontjában halkan, de jól észrevehetően nyilatkozik meg az az intellektuális ellensúly, arányérzék, melyet Szentkuthy Miklós Szerb esszéi legnagyobb értékeként tartott számon. Széchenyi anglomániája épp azon a címen illeszkedik e hagyományba, mint Ady Endre Párizs-imádata, vagy – tehetnénk hozzá még egy nagy hatású példát – ahogyan az Egy ember élete nyomán megannyi avantgardista indult neki gyalog, „valcolva” Kassák nyomdokain a Nyugatnak. Ennek a Nyugat-elképzelésnek a lényege, hogy nem itt van (ennyiben persze negatívum is), nem azonos az itteni avultságokkal. „A magyar elit lelkében Nyugat mint kínzó vágy és szigorú feladatokra kötelező ideál él, nyugati emberek ezt talán meg sem érthetik.” Ami egy brit vagy egy francia számára bírálható, utálható, szerethető, de mégiscsak realitás, az a kelet-európaiak számára „metafizika, vágyálom, erkölcsi parancs, kínzó hiányérzet lehet”. Mint esztéta bírálói szemére vetik, Ady Endre valójában keveset tanult a franciáktól, ám mint Szerb rámutat, „nyugatosságának” lényege nem esztétikai természetű, hanem inkább az életformában, a világlátásban fogalmazódik meg; ez jelenti „mérhetetlenül összetett lényének központi és jelképes erővonalát”. Az esszé írásának időpontjában, 1939-ben azonban ezt a nyugatos vonást elfedte, eltakarta a „magyar sors” reprezentatív költőjének piedesztálja. Szerb Antal írását természetesen többféleképpen is olvashatjuk.³ Lehet tanulmányként, mely érdekes adalékkal szolgál az Adyt övező irodalmi kultusz keletkezéséhez, de lehet szimptómaként, helyzetjelentésként, mely a háború kitörése előtti utolsó nyáron ad jelet a bezárkózásról egy rossz nemzeti hagyományba.

Egy másik, egy évvel korábban a Nyugatban közzétett esszéjének elején ugyanis kifejezetten annak ad hangot, hogy itt, elzárva a Nyugattól, az ember már azt sem tudhatja, hogy mi az aktualitás. „Hozzád fordulok – írja Szerb Antal –, mert Te a nagy idegen városban, a dolgok közepén, talán világosabban látod a helyzetet, mint én itt, tízéves nyugat-európai emlékeim közt, elporosodva, kissé már molyette intellektussal, csendesen és riadtan.”⁴ Az „én itt”–„te ott” feszültsége mögött ugyanis nem lehet nem észrevenni azt a kétségbeesett, a tájékozottság iránti olthatatlan vágyódást, mely még akkor is eleven, ha – úgy néz ki – „ott” sem történik semmi. „Tévednék? Lehet, hogy már elindult az Új, csak én nem tudok róla?” Majd a nevezetes zárlat: „Kedves barátom, ha nem írsz nekem rövidesen valami nagyszerű avantgárd mozgalomról, új nyugtalanságról, ami erjedni kezd odakint – mit tudom én, megtanulok perzsául, hogy még egyszer élvezhessem a félig-értett dolgok egyetlen szépségű igézetét.”⁵

Az 1951. január 7-én született Szerb János, néhai Szerb Antalné született Bálint Klára fia, a szó biológiai értelmében természetesen nem volt, nem lehetett az 1945 januárjában Balfon keretlegényektől meggyilkolt (ahogyan Poszler György írja: „haldokolva feküdt, munkára képtelenül, amikor a nyilas suhancok halálra verték”⁶) Szerb Antal gyermeke, ám a Batthyány u. 63-ban, Szerb Antal könyvtárában felnőni mégis komoly intellektuális hátországot jelentett. Bálint Klára Bálint Endre festőművész nővére volt, anyai ágon unokatestvérük volt a költő és aktivista, ideológus, majd politikus Justus Pál, nagybátyjuk pedig nem volt más, mint a Nyugat alapító szerkesztője, Osvát Ernő. Ráadásul Bálint Klára első férje az a Szabó Lajos volt, aki autodidakta gondolkodóként Kassák Munka-köréből indult, abból kiválva, oppozíció néven Partos Pállal és Justus Pállal karöltve a berlini Karl Korsch kritikai marxizmusához kapcsolódott, majd a harmincas évek első harmadában egy intellektuális félfordulattal, Tábor Bélával karöltve a spiritualitás felé fordult, majd Hamvas Bélához közeledett.⁷ Így Szabó és Tábor személyében sajátosan fonódott össze a forradalmiság és a miszticizmus, vagy ahogyan utóbbi fia, Szerb János jóba-rátja, Tábor Ádám fogalmazott kettejük kapcsán: az „öntranszcendáló forradalmiság”. Azt hiszem, a fentiek tükrében Szerb János kapcsán minden különösebben pontos definíció nélkül is maradéktalanul érthető az a Bourdieu-től kölcsönzött fogalom: kulturális tőke.

Amennyire ma látható, Szerb János ebből következően (tehát: ennek ellenére) végtelenül ellentmondásos személyiség lehetett. Ifjúkorában öttusázott, majd az ELTE magyar, angol és tibeti szakára járt, közben intenzív éjszakai életet élt, és a szubkulturális pesti nyilvánosság számára költővé is vált. Az „új nyugtalanság várása” közepette – Szerb Antaltól eltérően – nem perzsául akart megtanulni, hanem egészében elsajátította a tibeti nyelvet, sőt 1982-ben doktorált is tibetológiából. „Anyja egyedül nevelte fel. Fia elhunyt férje családnevét viselte. Így lett János – anyjával együtt – Szerb Antal örököse és jogutóda. Amikor felnőtt, nem örült ennek. Hibáztatta anyját a furcsa névadás miatt. Sohasem tudta elfogadni az érveit.”⁸ Bár Szerb Antal csak szellemi értelemben volt az apja, úgy tűnik, mégis nyomasztotta ez az örökség, s mintegy ellentételezésként az ifjú Szerb János az akkor szinte mozgalomszerűen működő pesti undergroundhoz, a „szellemi alvilághoz”, Szentjóby Tamás, Haraszti Miklós, Halász Péter és mások társaságához húzott.⁹ Még akkor is, ha közben – mint a Telefonüzenet Sz-nek című versében mondja – utálta az „underground selyemfiúkat és siker-palikat”. Szerb János, ahogyan Györe Balázs visszatekint rá, „majdnem mindent és mindenkit utált. Saját magát is”, s ugyanígy „majdnem mindent és mindenkit unt”. „A Szánnak [Sz. J. beceneve] identitászavara volt. Nem tudta megmondani, hogy vagány piás akar-e lenni, világhírű Tibet-kutató vagy marihuána-szívó hippi.”¹⁰ Valószínűleg mindegyik egyszerre. A tibetológia felé feltehetően Hamvas Béla Milarepa-tanul-mánya nyomán fordult, kutatóként fő kutatási területe a középkori tibeti történelem volt.¹¹ Milarepa tibeti szent volt, költő is, aki évtizedeken át élt csalánon egy barlangban; az aszkézis szentje, emlékét naiv legendák őrzik. Szerb János 1980-tól az MTA Orientalisztikai Munkaközösségének tudományos kutatója volt, 1982-től pedig a bécsi egyetem tibetológiai és buddhizmuskutató intézetének munkatársaként, illetve tanáraként dolgozott. Költői munkásságára, pontosabban annak „sikerességére” (milyen abszurd is

ez a szó ebben a kontextusban!) jóval kevésbé összpontosított, életében elvétve, főleg az Egyetemi Lapokban jelentek meg versei, jóllehet volt önálló szerzői estje az Eötvös-kollégiumban. Kötetét halála után Petri György rendezte sajtó alá 1990-ben.¹²

A kötet címe, „ha megszólalnék”, lényegre törően fejezi ki Szerb Jánosnak az őt körülvevő világhoz való viszonyát. Ha megszólalnék, láthatnátok, hogy költő (is) vagyok, de ez a világ nem különösebben érdemes arra, hogy megszólaljak. Marad tehát a csend. Ez a csend azonban nemcsak hallgatást, nemcsak a nem-beszélést jelöli, hanem a nyugtalanságból a keleti csendhez forduló figyelmet is. A nyugtalanság („Szán hadarva beszélt, zaklatottan, szaggatottan, szórakozottan, lázasan”) az „itt”: az under-ground, önsorsrontó, Budapest; az „ott”: a tudományos megismerés, a könyvek „sáncai” mögötti, csendes, zárt világ. Nem csoda, hogy a hetvenes évek végétől – amennyire a visszaemlékezésekből rekonstruálható – korábbi barátai elvesztették Szerb Jánossal ápolt kapcsolatukat. A tibeti buddhizmus világa különös módon Bécsbe, nyugatra sodorta, egy olyan városba, mely a hetvenes évek Magyarországáról nézve „a” Nyugat legkeletibb, utolsó állomása volt. Györe Balázs kisregénye többször is szerepelteti azt a Szerb Jánoshoz kapcsolódó szófordulatot, hogy „mi a franc lesz? Megdöglök vagy máshol élek.” A „megdöglök itt, vagy lelépek” manicheus kérdése bár távolról sem egyedi, elszigetelt dilemma, olyan kiélezetten, radikálisan azonban talán soha nem merült fel a magyar kultúra történetében, mint a hetvenes évek pesti értelmiségi szubkultúrájában. Aki komolyan vette magát, az szétfeszítette a rendszer szűkre szabott kereteit, s aki e határokon előszeretettel járt, az előbb-utóbb szembetalálta magát a belső emigráció, a magába fordulás megannyi önpusztító technikájával vagy a „világnak való nekivágással”. És nem is elsősorban politikai okokból, hanem mert e nemzedék nem egy tagja úgy vélte, itthon képtelen bármit is tenni. (Erre a létmódra ebben a sorozatban még többször visszatérünk, így nem fejtjük ki alaposabban lényegét.)

 

Ha visszakanyarodunk egy pillanatra az írás elején, Szerb Antal esszéje nyomán kibontott Drang nach Westen problematikához, s mindössze egy pillantást vetünk Szerb János Történelmi atlasz a felszabadulás utáni magyar történelem tanulmányozásához az általános iskolák III. osztálya számára című versére, az analógia kézenfekvővé válik. Szerb János költészete – ahogyan György Péter is rámutat – a palimpszeszt, a paratext, a textuális ready made kategóriáiban ragadható meg leginkább.¹³ A talált tárgyakhoz és azok radikális átalakításaihoz való vonzódására egyik legeklatánsabb példa Babits Mihály A gazda bekeríti a házát című költeményének több fázisban való, írás- és tipográfiai jelekkel való kiirtása. A belső, kerítéssel, „léckatonákkal” óvott béke és a kívülről érkező vad, romboló vihar feszültségére felépített Babits-vers kiirtása – fentebb vázolt kontextus alapján – nemcsak l’art pour l’art textuális műveletét sejteti (mint amit Petri sejtet utószavában), de magának a bezárkózó kultúrának a kiirtására tett radikális javaslatként is olvasható. A másik nevezetes átírási kísérlete az Anonymus Gesta Hungarorumának modorában megírt, a korszak pesti szubkultúrájára s ezen belül Petri György figurájára alkalmazott, vitriolos szarkazmusban kivitelezett Gesta Petriorum volt.¹⁴ A latens, játékos szellemi hatások között megemlíthető Kerényi Károly ifjú korában írt, a kitalált Pszeudo Antisthenésnek tulajdonított Beszélgetések a szerelemről című Platón-paródiája, tréfája,¹⁵ vagy az édesanyja révén ismert pasaréti Törzs (Mérei Ferenc, Bálint Endre, Lux László, Kelemen Imre, Biró Gábor, Zsámboki Zoltán és mások) úgynevezett rendezvényirodalmi alkotásai. A Gesta nyelvezete, szinte követhetetlen dadaista utalásrendszere és szarkasztikus humora miatt a rendezvényirodalmon belül is elsősorban a Lux László által írt paródiák világához áll legközelebb.¹⁶

Textuális játékain, idézés- és átírás-technikáján túl Szerb János erősen kötődött a kartográfiai formák költői felhasználásához is. A Történelmi atlasz című, fentebb felidézett verse ennek egyik legsikerültebb példája. A Magyarország-térképbe rajzolt, precízen kivitelezett, egyöntetűen nyugatra mutató nyilak, valamint a balra elhelyezett, Szerb János szellemi és baráti köréből néhány nyugatra távozott személyt tartalmazó névsor megint csak beteljesíti a Drang nach Westen programját. A névsor persze korántsem teljes, s a végén lévő „stb.” mintha arra utalna, hogy ki-ki tapasztalatai alapján kiegészítheti a saját listáját. Ugyanakkor a már-már körmönfontan hosszú cím szándékolt áltudományossága, pedagógiai hivatalossága kitágítja a kontextust, s ezzel eloldja a személyességtől: a nyugatra távozás már nemcsak baráti, érzelmi kérdés, de strukturális probléma, mely méltó az alaposabb történelmi tanulmányozásra. Nyilvánvaló, hogy minden szándékolt távolságtartás ellenére számtalan utalás, belső, ki nem mondott kapcsolódás mutatható ki Szerb Antal és Szerb János között. Nekem úgy tűnik, hogy a Történelmi atlasz meghosszabbítja azokat a Drang nach Westenbe írt, a 20. század magyar kultúrájára jellemző értelmiségi életproblémákat, melyeket Szerb Antal az Ady-mítoszról írt tanulmánya évtizedekkel korábban felvetett. Szerb Antal 1945-ben, Szerb János 1988-ban meghalt; egyikőjük sem tapasztalhatta meg, hogy az „utáni” korszak hogyan viszonyult ehhez a problémához. 1989 után a határok megnyílásával sokáig azt hittük, a Drang nach Westen imperatívusza értelmét vesztette; ma már egyre jobban látható, hogy minden naiv elképzelés dacára nem tudunk nem önmagunk maradni. A Drang nach Westen nem tartalmi kérdés, hanem helyzeti.¹⁷

 

 

Coda: Amikor e sorokat írtam, meghalt egy régi jóbarát, Olivier Perceval. Ez a francia apától és magyar anyától született, örök nyugtalan fiú költői, írói ambíciókkal átitatva mulatta át a 2000-es évek pesti éjszakáját. Franciás akcentussal, de folyékonyan beszélt magyarja híven fejezte ki önmeghatározását: „budapesti francia vagyok”. Összetett család- és élettörténete hol azonosult a Nyugatra törekvés imperatívuszával, hol épp az ellenkezője volt a Drang nach Westennek: „Párizs, az szar” – mondogatta. Verdunben született, és Pesten érezte otthon magát; harmincnyolc évet élt. Az ő emlékének ajánlom ezt az írást.