Tanulmányunkban1 a különböző budapesti izraelita közösségek intézményeihez köthető zsidó vallási hagyománykép és a modern kor új értelmezési kereteinek viszonyát vizsgáljuk. Ez legszemléletesebben a Szentírás, a zsidó értelmező és gyakorlati hagyomány, valamint a tudományos történeti személetmód viszonyán keresztül mutatható be.

A hagyomány és a modernitás kérdése a zsidóság történetének magyarországi kutatásában, az angolszász Jewish Study különböző jelenségcsoportokra kiterjedő problémafelvetéseiben és módszertani megfontolásaiban, valamint a kérdéskör izraeli megközelítéseiben és vitáiban különbözőképpen jelenik meg. Ennek teljességre törekvő elemző bemutatására a tanulmány keretei között nem nyílik lehetőség, ugyanakkor a téma vizsgálata – a kutatott jelenségek sajátosságaiból kifolyólag – a modern európai hagyományfelfogástól eltérő megközelítést kíván meg.2

A zsidó vallási hagyomány teljességében és szerepében nem azonosítható a 19. századtól kialakuló nemzetállamok hagyományképével. A zsidó hagyomány fogalmába a vallási kötelezettségtől, a generációk egymásra épülő szokásain keresztül a jelen kihívásaira adott különböző válaszokig számos dolog beletartozik, amelyhez már a 18–19. század fordulójától magukon a zsidó eliteken belül különböző viszonyulások alakultak ki.

A hagyományracionalizálás fogalmát a valláskutatás angolszász irodalmából kölcsönözzük. Ezen a modern kori közösségek mindennapi gyakorlatából kiszorult hagyományelemeknek a közösség elitjének világképébe oly mód történő visszaemelését kell érteni, amely során ezeket a gyakorlatokat és képzeteket történeti kritikának vetik alá az okság és az ésszerűség gondolatától áthatva.3

A hagyományhoz való viszonyulás alapján a modern kori európai zsidóságon belül – tudományos konstrukcióként – különböző zsidó csoportok határozhatók meg. A Jewish Study irodalmában lehetséges modelláló differenciálásnak tűnik a „gyakorló” (observant) és „nem gyakorló” (nonobservant) csoportok elkülönülése, amelyen a szombatra vonatkozó vallási előírások megtartásához való viszonyulás értendő.4 Ehhez hasonlóan feltűnik a haredi5 és hiloni6 szembeállítás is.7 Mindkettő ugyanakkor – amennyiben a századforduló közösségeire alkalmazzuk – jelenkori koncepció visszavetítésének tekinthető. Célszerűbbnek tűnik így a csoportjainkat a tradicionalitáshoz való viszonyulás alapján megkülönböztetni. Ha ezt elfogadjuk munkahipotézisnek, úgy tradicionalitásra törekvő közösségek és tudatosan modernizáló közösségek vázolhatók fel. Ezekre azonban csupán gyűjtőfogalmakként szabad tekinteni. A tudatosan modernizáló csoportok közé a vizsgált időszakban a német reformirányzatoktól a magyarországi neológián (kongresszusi irányzaton) át a cionizmus szekuláris és vallásos megnyilvánulási formáiig számos jelenség sorolható be. A tradicionalitásra törekvő közösségek palettáján a galíciai és északkelet-magyarországi chászid irányzatoktól a cseh-morva gyökerű pozsonyi orthodoxián át a német neoorthodox8 hatás alatt álló városi zsidóságig terjedő közösségek helyezhetők el.

A tudatosan modernizáló csoport ugyanakkor a nemzeteszméhez való viszonyulás mentén tovább bontható. Míg a neológ irányzat az uralkodó nemzet nemzetkoncepciójához igazodott, addig a cionista mozgalom az állam iránti lojalitás megtartásával zsidó nemzetkoncepciót ápolt.

A tudatosan modernizálókhoz köthető észak-amerikai konzervatív zsidó mozgalom kategóriái szintén nem alkalmazhatók a 19–20. század fordulójának neológ önmeghatározására és magyar viszonyaira.

A fenti modellekbe rendezett zsidó csoportok (kongresszusi/neológ, orthodox és cionista)9 az állam által legitimált fővárosi intézményeikhez kötődtek. Ezek hálószerű, központosított intézményrendszert kialakítva fedték le az ország különböző zsidó közösségeit. A vizsgált sajtótermékek ezekhez az intézményekhez álltak közel.

A vallási hagyomány halbwachsi társadalmi kereteit10 vizsgálva emlékező és értelmező közösségként ezekhez a fővárosi központú intézményekhez közel álló elitek vehetők számba. Rájuk vonatkozóan központi kérdésünk a modernitás körüli elvi, intézményi és politikai viták racionalizációhoz, univerzalizmushoz, hagyományhoz és vallási autoritáshoz kapcsolódó álláspontjainak hagyományképe. Milyen szerepet kap a racionális természettudományos és történeti kritika az assmanni értelemben vett vallási megalapozó emlékezetnek11 és a hagyománynak a korszak tapasztalataival történő összeegyeztetésében? Miként viszonyulnak a racionalizálódó világ közösségei a misztikumhoz?

 

A sajtó egyszerre volt a változás manifesztálódása és mechanizmusa a modern kori zsidóság köreiben.12 A vizsgált neológ, orthodox és szekuláris cionista magyar nyelvű sajtóviták olyan kérdéseket jártak körül és válaszoltak meg eltérő stratégiák mentén, mint a vallási szöveg, a hagyomány, a kultúra, a tudomány, a történelem, az ifjúság szocializációja, az erkölcs és a nemzeti gondolat 19–20. századi kérdésköre. Ezek a polémiák ugyanakkor – réteglapokról lévén szó –, a lapok mögött álló fővárosi központú intézményekhez, illetve mozgalomhoz kötődtek, valamint a lap mögött álló alapítói, támogatói, szerkesztői és hírlapírói elitnek a magyar nyelvű nyilvánosság irányába megfogalmazott látásmódját, problémafelvetését és törekvéseit tükrözték. A racionalizáció, a történeti és tudományos kritika fogadtatásának ekképp kirajzolódó képe nem terjeszthető ki a fővárosi zsidóság különböző csoportjainak egészére, ahogyan a kulturális és életmódbeli változások országos viszonylatban sem tekinthetők minden közösségnél azonos módon és azonos időben lejátszódóknak. A sajtóvitákból rekonstruált stratégiák így elsősorban modell jellegűek, és a modernizálódó zsidó csoportkultúrák elitek által elérendőnek tekintett képét tükrözik, amely azonban élesen nem választható el a különböző közösségek igényeitől és törekvéseitől.

A modernitás új fórumaként és eszközeként megjelenő sajtót a zsidó felvilágosodás képviselői nézeteik terjesztésére már jóval a szakadás előtt felhasználták, valamint vitái és szemléletformáló szerepe révén az orthodox–neológ elkülönüléshez is kész kulturális modelleket kínált fel. A Habsburg Birodalom területén ugyanis a modernizálódó zsidóság fiatalabb generációi hamar bekapcsolódtak a német, majd nemzeti nyelvű újságírásba.13 A neoabszolutizmus éveit követően pedig – már a kiegyezés érvrendszerének kidolgozása során – a korábban csupán referáló sajtó Budapesten is „eszmehirdetővé” vált.14 A zsidó irányzatok felekezeti sajtói ebben a társadalmi-kulturális közegben jöttek létre. Az intézményesülés idejének csoportstratégián belüli és stratégiaközi diskurzusait az országos magyar nyelvű budapesti izraelita felekezeti hetilapok fogalmazták meg,15 mind az integrálódó zsidóság, mind pedig a magyar társadalom felé. A Zsengeri Samu (1840-1924) által szerkesztett, rövid életű Szombati Újság – Zsidó vallási, községi, társadalmi és közművelődési hetilap (1882–1883) mellett induló Egyenlőség – Társadalmi hetilap (1882–1938) Bogdányi Mór (1854–1923), majd Szabolcsi Miksa (1857–1915), valamint fia, Szabolcsi Lajos (1890–1943) szerkesztésében képviselte a neológia véleményét. Az Orthodox (Központi) Iroda fővárosi modernizálódó elitjének nézeteit 1891 és 1906 között magyar nyelven Weisz Dániel (Viador, ?–1907), az Orthodox Iroda titkára által szerkesztett Zsidó Híradó – Orthodox zsidó felekezeti és társadalmi hetilap, 1914-ben Reiner Ignác szerkesztésében a rövid életű Hitőr – Felekezeti, társadalmi és szépirodalmi hetilap, az orthodox zsidó érdekek védelmére című periodika, majd a belényesi gáon, Reb Áser fia, Groszberg Lipót (1869–1926), illetve halála után fia, Groszberg Jenő (1894-1982) szerkesztésében megjelent Zsidó Újság/Orthodox Zsidó Újság16 (1925. október 16. – 1944. március 19.) fogalmazta meg.

A modernitás kifejezetten etnicista, szekularizáló megközelítését Magyarországon – a neológ és orthodox közösségek által egyaránt háttérbe szorított – cionista sajtó képviselte. Indulásának a Dömény Lajos (1880–1914) által szerkesztett budapesti Zsidó Néplap – Társadalmi és szépirodalmi hetilap (1904–1905) tekinthető. A Magyarországi Cionista Szervezet lapját 1910-től eredezteti, amelyet Bató Lajos, Beregi Benjámin, Hammerschlag Oszkár, Lukács Leo, Richtmann Mózes és Schönfeld József szerkesztett 1911-től Zsidó Szemle címmel. 1919-ben Jövőnk – Zsidó társadalmi hetilap néven, 1920 és 1938 között pedig ismét Zsidó Szemle – Zsidó hetilapként jelent meg.

A vizsgált téma szempontjából szekuláris részről az Egyenlőségből kiszakadt fiatal neológok Patai József által képviselt köréhez tartozó Múlt és Jövő – Irodalmi, művészeti, társadalmi és kritikai folyóirat (1911–1944) válik fontossá kultúrcionista, majd cionista irányvonalának vallási vonatkozásai által.

 

A megalapozó közösségi emlékezet, amely a modernitás előtt elsősorban vallási jellegű volt,17 a 19. századi felekezeti, vallási diskurzusokban jelentős változásokon ment keresztül. Az értelmező diskurzusok egyben eltérő attitűdöket, csoportstratégiákat is hoztak létre. Ez a vallás közösségi életben, az individualizálódó egyén mindennapjainak értékrendszerében elfoglalt helyével állt kapcsolatban. A kérdés a magyarországi zsidó közösségekben is felmerült: milyen helyet kaphat a hagyomány a közösség és az egyén életében, milyen mértékben lehet a modernitás értékmeghatározója a vallás?

Az orthodox zsidóság intézményi érdekeit magyar nyelven képviselő Zsidó Híradó a 19. század végén a Tórát,18 a Tan hagyományos magyarázatait és magyarázóit tette meg a közösségi élet példaképének. Ez a szemlélet végigvonult az autonóm orthodox izraelita felekezeti sajtón. A bethleni konszolidációt követő hitbuzgalmi reneszánsz jegyében ezt egy kései megfogalmazásban ekképp közölte az Orthodox Központi Iroda lapja: „A tóra törvényeit zsidó felfogás szerint mint kinyilatkoztatott felsőbb parancsokat kell teljesíteni, tekintet nélkül arra, hogy gyarló értelmünk fel tudja-e fogni a törvények ésszerűségét. Ezért nincs is meg a Tórában a „táámé hamicvot”, a parancsok megokolása, hogy az ember ne higgye, hogy a parancs értelmét megértve, fölösleges a szertartás gyakorlása.”19 – írták 1926-ban. A Tóra törvényeinek kérdése pedig a vallási tekintély és a rá épülő legitimitás kérdéséhez vezetett el. „Az orthodoxiában nem történhetik semmi intézkedés a rabbik akarata nélkül vagy beleegyezésük mellőzésével, s így sem a hitközségi, sem az országos szervezetben való változásra e célból nincs szükség. A rabbi tekintélye ugyanis a Tóra-tanulás intenzitásától függ s nem adminisztratív intézkedésektől”20 – jegyezte meg az orthodox sajtó a modernitás útjára lépett neológ izraelita felekezetnek a rabbitekintély emelését célzó indítványáról 1929-ben.

A Tóra az orthodox zsidóságban mint axióma, mint az egyedüli tökéletesség jelent meg. Az ezzel kapcsolatban megfogalmazott sajtóvélemények a neológiával folytatott viták diskurzusaiban artikulálódtak. Ezen viták céltáblájává a tudatosan modernizáló zsidóság részéről a misztikum és a hagyományos vallási tekintély jelképévé lett északkelet-magyarországi chászid rebbék váltak.21 „A csodarabbi a zsidóság szégyenfoltja […] Ritka esetben határtalanul elfogult, vakbuzgó és tudatlan. Rendesen csaló, ki hívei ostobaságából zsebeit tölti meg.”22 A híve „világi tudást és műveltséget, modort és rendes beszédet23 mind a két lábával rúg el magától. […] a zsidóság eme dervisei valósággal vadak tánczát járják, vadak lármája között, istentiszteletük alatt”24 – jelent meg az Egyenlőségben, a neológia országos hetilapjában.

A támadásokat az orthodox intézményrendszer a Tóra tekintélyének kiemelésével próbálta kivédeni a magyar nyelven olvasó közvélemény felé: „…azok közt, kikre a tudatlanság és rosszakarat a ’csodarabbi’ névvel minden rosszat vél rákenni, a zsidó tudomány nagy fáklyavivőivel is találkozunk. […] akit elfogulttá tesz a gyűlölet […] ha módját ejtheti, hát dühös cikkeket ír a csodarabbik és zsidóság visszamaradott elemei ellen.”25 – írták 1901-ben az újfehértói csodarabbit a hagyományos magyar népi kultúra imagológiájához igazító és hazafiságát kiemelő függetlenségi párthoz közel álló lapok26 által kiváltott neológ sajtóvisszhangra.

A Tóra autoritásának és a vallási értelmező hagyományok sérthetetlen legitimitásának hangsúlyozásával a hithű zsidó tudományt állították szembe a tudatosan modernizáló zsidóság zsidó tudományok (Wissenschaft des Judentums) névvel illetett racionalizáló történeti és természettudományos kritikájával, amelyet a neológ lap cikkei és Meturgeman rovata képviselt időnként. Ennek egyik legszemléletesebb példája a lap szerkesztőjének, Szabolcsi Miksának azon kísérlete, amelyben a Tórából eredő időszámításokat próbálja beilleszteni a természettudományos földtörténeti modellbe: „Amit még demonstrálni akartam, az az, hogy az időszámítás Ábrahámtól felfele, a kezdet felé, nem pontos. Az a kétezer év akár kétmillió év is lehetne, aminél fogva nagyon jól összeférhet a mi hitünkkel a föld fejlődésének története”27 – zárta okfejtését, melyben a szináji kinyilatkoztatást mint történeti és vallási eseményét a múltnak javasolta új időszámítási pontnak. Szintén az Egyenlőségben jelent meg egy írás, amely a hagyományt racionalizálva természettudományos módszerekkel próbált bizonyítani tórai eseményeket. „Nevezetesek azok az eredmények is, melyeket Flinders Petrie angol régiségtudósnak már tizenkét év előtt megkezdett ásatásai hoztak napvilágra Egyiptom azon városaira vonatkozólag, melyeket az izraeliták a rabszolgaság földjéről való kivonulásuk közben érintettek.”28 Azonban Szabolcsi a „középkori hagyománnyal” szemben a Tórát mint elsődleges tekintélyt tisztelte, univerzális szintre emelte, és felemelte szavát annak relativizálása ellen. Ilyen relativizálásnak tekintette az Egyenlőség a modern, nyelvi bibliakritikát. „A bibilakritika lerontója elsősorban a biblia autenticitásának. A hit elfogadta például, hogy a thorát, mely Mózes öt könyvéből áll, s mely forrása lett az Egyistenben való hitnek, megteremtője a világ civilizációjának, az emberiség szelídebb erkölcseinek, az Örökkévaló sugallatára Mózes írta meg.”29 Dr. Kecskeméti Lipót nagyváradi neológ rabbi egy másik számban a modernitás és a hagyomány viszonyának szempontjából vetett fel problémákat. Szerinte a modernitás két alakban jelenik meg a zsidó életben és jelent kihívást. Az egyik a modern zsidó nemzeti gondolat, a cionizmus, a másik a zsidó hagyományt érő természettudományos kritika. Az elsőre egyértelműen elutasító a válasz. „Vagy zsidó nemzet, vagy zsidó vallás: együtt a kettő nem lehet.”30 A természettudományok által támasztott kihívással kapcsolatban azt a megállapítást tette, hogy a zsidó hagyomány nem lehet a modern világban tudományos zsinórmérték, illetve nem vonhatja ki magát a tudományos kritika alól. „A zsidóság, mint vallási világlátás, nem ismerhet a maga örök elveiben semmi, neki fölötte álló kritikai tekintélyt; de történetlátásának naiv hagyományait rá nem diktálhatja tudományul az életre; se el nem vonhatja őket, tisztára vallási értékül is, a mának kritikája elől.”31 A másik felvetés arra a kérdésre próbált választ adni, hogy a hagyomány meddig fogadhatja be a tudományt. „Százan százféleképp felelhetnek a kérdésre; a prófétai szellem válasza: szabad a tudományod, csak érezd Izrael Istenét.”32

A szekuláris cionista diskurzus legfontosabb eleme a zsidó nemzeti mitológia megalkotása volt, a teológiai és rituális gyakorlat újraértelmezésével. Felépíteni újra a zsidóságot úgy, hogy annak középpontjában a zsidóság mint nép álljon, a történelem tudományos formáiba öntve, testtel bíró, valós emberekkel és a Szentfölddel.33 A cionista ideológusok a zsidó kollektív emlékezetet alakították át nemzeti történelemmé, és kívánták vele megalapozni a modern nemzeti tudatot.34 A zsidó hagyományban a Tóra a csoportidentitás alapja, és a cionista stratégia a Tórára épített nemzeti tudaton nyugodott. A cionista értelmezés a Tórában szereplő személyeket modern tulajdonságokkal ruházta fel, amelyeket a múltba vetített, és a múltbéli események jelenkori aktualitását hangsúlyozta. Majd mindezeket a cionista nemzeti stratégia szolgálatába állította. Ebben a fogalmi keretben Mózes bölcs államférfi és népvezér egy személyben, „aki már ezredévekkel ezelőtt tudatában volt annak a szociológiai igazságnak, hogy az erő és a való élet kötve volt a földbirtokhoz. Mózes olyan törvényt adott népének, amely, ha igazán megtartják, és ha a külerőszak nem rabolja meg értékét, megteremhetett volna egy örökké élő szociális társadalmi államot…”35 A cionisták a Tórát modern történeti forrásként kezelve a hagyomány eseményeiben kerestek pozitív példákat a zsidóság államalkotó képességeinek igazolására, és ezeket a történéseket racionálisan értelmezve a jelenkor kívánalmainak feleltették meg. „A régi zsidó államban annyira szabad volt a véleménynyilvánítás, hogy ugyanabból az időből, mikor bálványimádó, pogány erkölcsű királyok uralkodtak, maradtak reánk prófétáinknak legfenségesebb, Izrael egyedüli hitét hirdető és pogány erkölcsöket ostorozó beszédei.”36 A Tóra autoritását relativizáló és egyedi jellegét vitató tudományos kritikával szemben, védekezésül a cionista sajtó szintén modern tudományos eszközökkel válaszolt. „Még ma is akadnak gyöngefejű tudósok, kik még most is esküsznek arra, hogy Mózes az indus tudósok tanaiból merítette eszméit: […] A buddhismus pedig fiatalabb Mózes tanánál. Mert a buddhismust Siddharta, a királyfi, alapította meg, ez pedig a közönséges időszámítás előtti 7. században élt, míg Mózes az ugyane időszámítás előtti 1582-1462-ig terjedő időszakban.”37

A közös történelmi tudat felépítésében kiemelt szerepet játszottak a tórai és az azon kívüli, régmúltra visszavezethető ünnepek. A Tórában szereplő Pészachot38 a 19. századi romantikus nemzetfelfogás visszavetítésével ülték meg. „Mi, mint a zsidó népnek eleven tagjai, reménnyel, bizalommal nézünk a jövő elé, melytől a népünk és régi földünk újjáébredését, felvirágoztatását várjuk, ők, kiknek a felekezet valamely holt dolog, amelynek a neológ részére Magyarországon néhány megalakult és megalakulatlan községkerülete és az orthodoxok számára közvetítő bizottsága van, a Pészachot kegyelettel üli meg, oly kegyelettel, amilyennel az élettelenség és reménynélküliség iránt viseltetik az ember. Nálunk remény, nálunk kegyelet.”39 A cionisták rendszerében, a Pészachhoz hasonlóan az emlékezést segítő, mnemotechnikai eljárásnak tekinthető a Tórán kívüli Chanuka40 megünneplése. Ezen az ünnepen a múltban megvívott sikeres közös harcra és a modern kor kívánalmai szerint értelmezett nemzeti hősökre lehet emlékezni. „A történeti érzék hiányával, mely sajnos szomorú korszakok sajátos vonása, hogy szárnyaszegett néplélek fásultan, unottan nem törődik semmivel, vagy pedig magának az eseménynek kisebb szavú értékével. A magyarázat a feleletnél mélyebben fekszik. A zsidóságnak nincsenek nemzeti hősei. Ezt a mondatot kell elsősorban kiragadnunk, megrögzítenünk. Voltak nekünk is kiváló férfiaink, a népből nem egy fejjel kiemelkedő nagyjaink, büszkék lehetünk reájuk, és kegyelettel áldhatjuk az ő emléküket. […] A makkabeusok is csak azért győztek, mert Isten nevében harcoltak és a nemzetük lelkében gyökereztek.”41 A születő modern zsidó nemzeteszmében a szétszóratáshoz fűződő hagyományok új értelmet nyertek, aktualizálódtak. Ugyanakkor a romantikus nemzeteszme fontos velejárója a folytonosság érzete.42 Az eredeti funkciójában meggyengült hagyomány történeti-politikai diskurzusban jelent meg. Ennek jó példája a tisa beávnak,43 a zsidóság legfontosabb gyásznapjának két világháború közötti cionista értelmezése. „De éppen ez a kétezer éves gyász és siránkozás Tisa Beáv napján a mi legerősebb fegyverünk, mert ez az a történelmi kapcsolat, amely az egyetemes zsidóságot egybefűzi Erec Jiszráel44 emlékében [...] Cion gyermekei kétezer év után a gyász és siránkozás mellett munkához láttak, hogy a zsidó nép szenvedéseinek, gálutának,45 Cion elhagyatottságának véget vessenek.”46

A megalapozó emlékezet történeti szekuláris kritikájának alapját képező régészeti ásatások szintén kívül estek a tradicionalitásra törekvő közösségekben a Tórához való viszonyulás vallásilag legitim keretén. A határozott állásfoglalást kerülve 1914-ben Edmund Rotschild báró szentföldi ásatásairól – amely a tudatosan modernizáló európai zsidóság ókori Szentföldhöz viszonyuló történeti szemléletét képviselte – ekképp adott hírt a neo-orthodoxiához közelítő Hitőr: „A munkások a napokban hatalmas üregre bukkantak, amely telve volt korhadó embercsontokkal. A zsidó lakosság egy része ebben kegyeletsértést látva, tiltakozó gyűlést rendezett, utána pedig tüntető körmenetre indultak Jeruzsálem utcáin. Az askenáz zsidók zsoltáros könyvekkel, a jemeniták pedig pálmaágakkal kezeikben adtak kifejezést gyászuknak és megbotránkozásuknak a kegyeletsértés fölött. Az ásatások vezetője igyekezett lecsendesíteni a tüntetőket, de ez nem sikerült.”47 Ezen attitűd a Tórához való – más társadalmi-történeti kontextusban megfogalmazott – viszonyulás révén válik érthetővé: a Tóra az egyedüli igaz, értékes tudás. Egy berlini archeológus felfedezésének sajtó általi félremagyarázásáról, „Jézus sírjának megtalálásáról” tudósítva jegyezte meg 1931-ben az orthodox sajtó: „A jellemző eset azonban kellő óvatosságra int az ásatások eredményeinek túlbecsülésére. S ezért talán fölösleges is leszögeznünk, hogy a régi zsidó történet egyedüli hiteles forrása a Tenach!”48

Ezt tükrözi a munkácsi orthodox hitközség tagjának Áv 9-ére, a jeruzsálemi Szentély pusztulásának emléknapjára írott cikke is. A zsidóság társadalomból való kiszorulásának idején – a modern közösségi tendenciák, az individualizálódás és a szekularizálódás kritikáját fogalmazva meg – az írás a magyarországi zsidóságot a korra jellemző zsidó univerzalista erkölcsi misszió jegyében vallási reneszánszra biztatja: „Életformánkban – a Tóra abszolút igazságai érvényesüljenek! A zsidóság sorsában ez jelent mindent. A világot megváltó színtiszta Tóra-szellem legyen vezérlő csillagunk – szóban és tartalomban. […] Befelé, bensőleg javuljunk minden előtt, […] Magunknak élünk – és magunkért. Az önzés az önimádás, a szeretetlenség talán még sohasem tobzódott annyira, mint éppen mostanság. Csak magunkat látjuk, magunkat bámuljuk, azért fájdalom, letűnőben az igazi vallásosság, az igazi tudás. Mert ki keresi ma az okos és becsületes jámborságot, az igazi lamdónüszt?!49 Síppal, dobbal reklamirozunk Fortuna szekerén okosan ülő emberkéket. Ebben a reklámversenyben aztán a mi nagy kincsünk, a Tóra húzza a rövidebbet és veszíti el fokról fokra leghűségesebb gondozóit.”50

 

A fent bemutatott sajtóviták egy-egy zsidó csoport valláshoz kötődő stratégiáit, céljait és követendőnek tekintett értékeit jelenítették meg, azaz az elkövetkező generációk tagjainak ideáltípusát. Ezzel a szocializáció során átadandó konkrét értékeket határozták meg. Ezekhez az értékekhez kapcsolódó stratégiák azonban – országos viszonylatban – nem általánosíthatók az adott csoportok egészére. A vizsgált sajtó ugyanis a fővárosi zsidóság sajátos problémalátását és -kezelését tükrözi.