Minthogy a szerzők reflektálatlanul hagyják a kérdést, a recenzens rákérdezhet: helytörténeti vagy várostörténeti munkával áll-e szemben. Az angol várostörténész, H. J. Dyos szerint az eltérés e két irányzat között csak annyi, hogy a várostörténet általánosabb társadalmi folyamatokkal foglalkozik.1 A Marosvásárhely történetéből 2. tanulmánykötet írásait nagyrészt a Borsos Tamás Egyesület Marosvásárhely történetéből című helytörténeti konferenciájának2 előadásaiból válogatták össze, amelyek – amint a kötet alcíme is mutatja – a város új- és legújabb kori történetének kérdéseit taglalják. Noha a konferencia helytörténeti, a tanulmánykötet várostörténeti, hiszen városbiográfiai és urbanizációs témákat elemez.

Írásomban azt vizsgálom, hogy sikerül-e a szerzőknek egy általános, átfogó Marosvásárhely-képet adniuk.

A szerzők szinte kivétel nélkül az erdélyi fiatal történészgeneráció képviselői, néhány íráson érződik is a még kiforratlan stílus, gyakoriak a döcögő, logikailag nem mindig összefüggő mondatok. Írásaik néhol éles ellentétben állnak a már sokat publikált, jó tollú középkorúakéval. De ez nem törvényszerű, mert a tanulmánykötet figyelmes olvasása rádöbbent arra, hogy a doktorandusok közül többen olvasmányos módon, tudományos igényességgel fogalmaznak, jól kezelik forrásaikat, objektíven, távolságtartással hivatkoznak rájuk.

A kötet tanulmányait kronológiai sorrendbe rendezték a szerkesztők. Az elgondoláson semmi kivetnivalót nem találnánk, ha két írás helyét megváltoztatták volna, vagy ha kihagyták volna ezeket a kötetből oda nem illő témájukra való tekintettel. Minthogy megmaradtak, az olvasónak az az érzése támad, hogy a borító mást ígér, mint ami a kötet tényleges tartalma. A bevezetőt követő tényleges első tanulmány kakukktojás, hiszen a Marosvásárhelyen tartott diétákról szól. Kora és témája nem az új- vagy legújabb korhoz, hanem a fejedelmek korához kötődik, forrásanyaga viszont nagyon gazdag. Hivatkozásai, amelyekkel nagyító alá veszi az országgyűlések döntéseit, pontosak, alapos munkáról tanúskodnak. Ugyancsak bőséges forrással dolgozik a 21. század legelején végzett Árpád-kori régészeti kutatásokról szóló beszámoló, a kötet utolsó tanulmánya, amely szintén alapos munka, ám ettől még kilóg a sorból.

A szerkesztő rövid, lényegre törő, már-már lexikonszerű, a 20. századi Marosvásárhelyt és korát bemutató összegzését olvasva – amely felvezetőnek, vitaindítónak kitűnő írás, valószínűleg nem kis vállalkozás effélét papírra vetni – bárki ráeszmélhet arra, hogy mennyi precíz (társadalom)történeti kutatásra van szükség ahhoz – különösen a 20. század eseményeit ismerve –, hogy egy város története (és nem helytörténete), egy általános társadalmi folyamatokkal foglalkozó mű megírható legyen. Az olvasó ugyanakkor azt is érezheti, hogy a bevezető tanulmány csak felsorolás, és hiányolhatja, hogy az egyes ágazatok említésszerűek maradnak. Ilyen a foglalkoztatás, a mezőgazdaság, a kereskedelem és leginkább az oktatás és művelődés kérdésének tárgyalása. Pál-Antal Sándor és Nagy Miklós is csak futólag említi az értékes, Bernády György egykori marosvásárhelyi polgármester által alapított városi képtárat. De pontatlan egy-egy információ a volt és most létező köztéri műalkotásokat illetően is, hiszen nem említik, hogy II. Rákóczi Ferenc szobrát, amelyet 1919-ben ledöntöttek, újra felállították a Vársétányon.3 Ám mindez mit sem vesz el Pál-Antal érdemeiből, hiszen elöljáróban csak várostörténeti vázlatot ígért, és ezt világosan exponálta. A tanulmányból kiderül, hogy városrendészeti szempontból a város kb. 20–30 évvel marad el Budapesttől, a fővárostól. Urbanisztikai szempontból Vásárhely a 20. század elején nagy változásokon esett át, azok az építkezések indulnak el ekkor, amelyeket a fővárosban már az előző század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdtek el. Hidak felújítása és építése, gázgyár, téglagyár, vágóhíd, villanytelep felépítése, közterek rendezése, azaz sétányok, parkok, majálisok helyének kialakítása tehető erre az időszakra. A Csorba Géza és Táncsis Eszter (Táncsics Mihály lánya) által közösen vezetett naplóból4 tudjuk, hogy feljegyzéseik keletkezésekor, 1873–1876 között a házaspár megnézte Budapesten az újonnan épült városházát, a főpostát, a vámházat, a vágóhidat, a sugárutat, a (Nyugati) pályaudvart és a Margit-hidat. A naplóbejegyzések alapján látható, hogy a középosztálybeliek figyeltek a város képére, azonnal „birtokba” is vették az építményeket, részt vettek a város nyilvános terében zajló eseményeken. És valószínűleg mindez 20–30 évvel később Marosvásárhelyt megismétlődött.

Sajnálatos módon azonban a nyilvános terekről vagy közterekről, sőt a város életében szerepet játszó használókról nem sok szó esik a tanulmánykötetben. Az erről az időszakról író szerzők érdeklődésének homlokterében az urbanizáció és a társadalom szerkezetében történt változások kevéssé ismert aspektusai kellene hogy álljanak. Ám a polgárosodás gazdasági és társadalmi háttere az egyes régiók fejlődési ritmusa szerint különbözött. Erdélyben a gazdasági értelemben vett polgárság gyengesége miatt a társadalmi modernizáció motorja a polgári származású értelmiség. A polgárosodás nem azonosítható a polgárság számának növekedésével, különösen nem régiónkban, ahol a középkori eredetű városi polgárság társadalomfejlődésben betöltött szerepe nem volt jelentős.

Gyarmati Zsolttól tudjuk, hogy a polgárosodás jelei Kolozsváron a 19. század első felében váltak láthatóvá.5 Erdély-szerte példa nélküli az a 19. század közepi tudatos várostervezési kezdeményezés, amely a kolozsvári főtér, azaz a Szent Mihály-templom körüli épületgyűrű teljes lebontását és egy korszerű központi tér kialakítását sürgeti. Ennek valóra válásához közel fél évszázad szükséges, ám különböző tervek és szerződések alapján, bizottságok munkájával végül eltűnnek a főteret csúfító kereskedői bódék, „kalyibák”, házak, megépül a járda, lekövezik, aszfaltozzák a teret, és hamarosan virágágyások díszítik az egykori nagypiacot, melynek közepén a Mátyás-szoborcsoportot leplezik le 1902. október 12-én. Marosvásárhely is felzárkózik: a „Bernády-korban” újratérképezik a várost, felparcellázzák az üres telkeket, parkosítanak, új utcákat nyitnak, rendezik a vár környékét, betömik a falak melletti árkokat, és létrehozzák a Vársétányt.

A sajtó és a kávéházi élet a 19. század végi Erdélyben is a nyilvánosság és a polgári kultúra kialakulásának kezdetét jelenti. Ezek a fejlemények ebből a korból nem jelennek meg a kötetben, ám a szerkesztők pótolják a nyilvánosság témájának jelenlétét egy a két világháború közti prostitúcióról szóló tanulmánnyal. A szerző, Körtesi Zsuzsanna adós marad a vásárhelyi nyilvánosházak és prostituáltak részletes leírásával, ezek szerepének elemzésével, nagyon messziről indítja a cikket, a prostitúció történetével, majd szabályozásával folytatja, és a tanulmány utolsó előtti lapján tér rá a vásárhelyi bordélyok jellemzésére, a vásárhelyi örömlányok nyilvántartásának ismertetésére, számára. Azt, hogy hol álltak a nyilvánosházak, kis túlzással minden vásárhelyi tudja, ezért a tanulmány nagyon kevés adatot közöl a tényleges vásárhelyi prostitúcióról. A prostitúciót a nyilvánosság jegyében taglaló mű a már hivatkozott Gyarmati-kötet, mely szerint a dualizmus korában Kolozsvár, a 28 ezer lakosú, kevéssé iparosodott, ám igen jelentős művelődési és oktatási hagyományokkal rendelkező város élen járt a kéjelgésügy szabályozása terén.6 Kolozsvár mind a szabályozásban, mind a bordélynők számában megelőzte a régióbeli városokat, ez derül ki egy 1915-ös összevetésből.7 Körtesi 1932-es adatot hoz, eszerint a bordélyházon kívüli nyilvántartott prostituáltak száma Marosvásárhelyen 189. Többek között érdekes lett volna megvizsgálni, hogy mi okozza az örömlányok számának megötszöröződését tizenöt év alatt.

A városi életmód és mentalitás feltárását segíti a kort hűen rekonstruáló, bőséges információt nyújtó, szemléletes, lényegre törő két tanulmány: a marosvásárhelyi Református Kollégium tanári karáról és a vásárhelyi irodalmi életről szóló. Mindkét írás sikerrel vállalkozik arra, hogy lenyomata legyen az elemzett kornak. Sebestyén-Spielmann nemcsak a kollégium történetét írja le, nem csupán a tanárokkal-diákokkal foglalkozik, hanem a város is megjelenik tanulmányában, a schola életét a városi létben helyezi el. Lenyűgöző, ahogyan Marosvásárhely szellemi életébe vezet be a kollégiumi tanárok egyéb foglalkozásait ecsetelve, cikke ezért nem csak száraz iskolatörténet. Nagy Miklós Kund tanulmánya jól megírt, olvasmányos: a Trianon utáni vásárhelyi irodalmi életet mutatja be nagyon szemléletesen, a megjelenő folyóiratokat, napilapokat, könyveket sorolja fel, ezek és a Kemény Zsigmond Társaság kulturális szerepét hangsúlyozza a két világháború közti időszakban Marosvásárhely és egész Erdély életében. Rövid, ám ugyanakkor sokrétű összegzés.

A kötet második felében a második világháború utáni korba vezetnek a tanulmányok. Ez a rész az első időszaknál sokkal egységesebb, az egyes tanulmányok szorosan kapcsolódnak egymáshoz, magyarázzák egymást, kivétel nélkül mind tudományos alapossággal, teljességgel megírt elemzések. A másik szerkesztő, Novák Csaba Zoltán cikkével indul az 1944-hez köthető rendszerváltás bemutatása, ám Novák, majd a sorban következő tanulmány szerzője, Lázok Klára sem szürke politikatörténeti írással rukkol elő, hanem korrajzzal, melyben a szerzők differenciáltan végzik a kor bemutatását. Szintén elismerően kell szólnunk az 1956-ról író Stefano Bottoniról és Gagyi Józsefről. Az előbbi tanulmánya összegzése az 1956-os történéseknek, de bevezeti az olvasót a forradalom előtti időszakba is, elemzi az erdélyi helyzetet, tárgyalja és bemutatja a forradalom által előidézett eseményeket, és konklúziót von le. Mindezt érthetően, világosan teszi, rengeteg levéltári anyagot és korabeli sajtóterméket használ forrásként. Ez utóbbi ingoványos talaj, mert a sajtó leginkább a kommunista propaganda eszköze volt, Bottoni mégis nemcsak idézi ezek szövegét, hanem mondanivalója alátámasztására is felhasználja. Az olvasó úgy érezheti, hogy nem ekképpen cselekszik, és mintha a források csapdájába esne Szabó Miklós, amikor tényként idézi a marosvásárhelyi népi kollégium történetének bemutatása alkalmával a sajtóban megjelent igencsak kulturális propaganda ízű részleteket, ugyanakkor csak egyetlen levéltári forrásra támaszkodik. Szabó is kollégista volt, ez lehetett az indítéka témaválasztásának is, amiben természetesen semmi kivetnivalót nem találhat az olvasó, írásának erős szubjektív hangvétele, és a korabeli napilapokban megjelent népi kollégiumot méltató cikkek idézése által mintha megfeledkezne a sajtó „népnevelő” hatásáról. Valószínűleg ő is érezhette, hogy a Magyar Népi Szövetséget a népi kollégium megszervezéséért kissé felmagasztalta, mert utolsó mondatával így kíván enyhíteni: „…a Magyar Népi Szövetség érdemének tartjuk a népi kollégiumi mozgalmat. Ezzel azonban nem mostuk le róla a politikában elkövetett bűneit.”

Csak szuperlatívuszokban lehet írni Gagyi két, a kort jellemző tanulmányáról, amelyekben az ötvenes-hatvanas évek iparosításával és nagyvárosépítésével, valamint az etnikumok, az asszimiláció és a homogenizáció kérdéseivel foglalkozik. Gagyi a városlakók tömegeinek és a város rohamos növekedésének, urbanizációjának és társadalmi átalakulásának az ipari zónák gyors elterjedéséhez kapcsolódó összefüggéseit mutatja be. Kitér a város átépítésének fontosságára, a praktikus és szimbolikus helyfoglalásra, minden, a korábbi időkre emlékeztető jellemvonás eltüntetésére. Ez az írása és második tanulmánya, mely merész témaválasztással sokrétű összefüggésbe helyezi az etnikumok közti különbségeket, valamint felveti az asszimiláció problémáját, merőben újszerű a romániai magyar történetírásban. Gagyi témaválasztásával teljesen új társadalomtörténet-ábrázolással találkozunk. Újfajta történészi érzékenységről tanúskodik az, ahogyan a mindennapi életet és annak szereplőit, az átlagemberek világát és mentális univerzumát kutatja, és az is, ahogyan a kommunista érát helyezi érdeklődése fókuszába, és nem utolsósorban forráskezelése is bravúros.

Nehéz feladatnak tűnik hagyományos értelemben vett recenziót írni e tanulmánykötetről rendkívüli heterogenitása miatt. Témája természetesen nem új, hiszen megannyi eltérő színvonalú Marosvásárhely-történet látott már nyomdafestéket, legtöbbjük azonban elsősorban a belső, lokális eseményekre koncentrált, kevés támpontot adtak az urbanizáció, a városodás folyamatának vizsgálatához.

Kérdésünkre, hogy kibontakozik-e a kötetből egy egységes Marosvásárhely-kép, az a válasz, hogy a második részből igen: a város specifikumként, egységes képben világítódik meg. A felsorolt szerzőknek sikerül függetleníteni a várost az országos történettől és követni a város „korszakhatárait” is, amelyeket a gazdasági-társadalmi fejlődésből következtetnek ki. Mindezt úgy teszik, hogy tájékoztatnak az állam- és politikatörténeti korszakok változásáról. Nem határozzák meg viszont Marosvásárhely esetenként, koronként változó helyét az erdélyi városhálózatban és városhierarchiában. Pedig fontos lenne a szomszédos városokkal, Kolozsvárral, Nagyszebennel kiépített kapcsolatok feltérképezése is.

Mindezek ellenére a kötet végtelenül olvasmányos, rengeteg érdekes és értékes információt tartalmaz, nem győzzük hangsúlyozni az utolsó tanulmányok témaválasztásának és módszerének újszerűségét.