Horváth Levente: Abból indulnék ki, mi az, ami közös mindannyiunkban. Ha egy ember valamiről úgy véli, hogy az boldogságát és jó kedélyállapotát hosszabb vagy rövidebb távon biztosítja, ráadásul ezt elérhetőnek és megszerezhetőnek látja, akkor kevésbé tud róla lemondani, mint amikor elérhetetlennek véli. Ha találok egy ilyen szert vagy valami folyamatjátékot (például nyerőgépet), akkor – ha van is bennem eleinte némi ellenkezés – előbb vagy utóbb sikerül magamat meggyőzni afelől, hogy arra nekem feltétlen szükségem van. Hasonlóképpen, ha úgy gondoljuk, hogy a szer nélkül nem is lehetünk boldogok, vagy nem is fogjuk jól érezni magunkat, akkor is önmagunkat fogjuk annak feltétlen és azonnali szükségességéről meggyőzni. Pascal azt fejtegeti e „szenvedélyes” alapmagatartással kapcsolatosan: ezekben a dolgokban az ember érdekes módon nem racionálisan viselkedik, hanem utólag győzi meg magát (utólagosan racionalizálja tetteit, mondanák ma a pszichológusok), és teszi mindezt úgy, hogy közben fenntartja a tárgyilagosság látszatát. Nem véletlen, hogy a függőség szinonimája lett a „szenvedélybeteg” kifejezés. Mert mind a szerfüggőségben, mind a folyamatfüggőségben az a lényeg, hogy meg kell szereznem azt az érzést, azt a hatást, amiért függni érdemes; enélkül belehalok, e nélkül a kényszeres állapot nélkül nem élek túl semmit, mert ez sürget, mert ez nem hagy megállást. Megfelelő önismeret híján az ember mindent megtesz azért, hogy a kényszeres pályára futó boldogságvágyát, a szerhez kötött vágyát mint boldogságtudatot igazolja, illetve magát meggyőzze arról, hogy belehal, ha nem szerzi meg azt a fejedelmi érzést-hatást-élményt, amit a szerbevitel kivált benne.      

H. L.: Azt mondja magában: a szer elérhető, így hát az elérhetőt nem lehet nem elérnem. Nem maradhatok le erről az engem boldogító tudatállapotról, mert erre jogom van, mindaddig, amíg elérhető. Nem az elérhetetlen után futok, hanem egy elérhető, megszerezhető élmény után. Lemondani az elérhetetlenről könnyebb és nem nagy feladat, arról hamarabb és könnyebben meggyőzi magát az ember, de lemondani az elérhetőről?! Így úgy gondolja: az elérhetőt el akarom érni, hisz az engem éppúgy megillet, mint mást. Ezért aztán lassan meg tudja győzni magát, hogy joga van hozzá. Eleinte még van benne gátlás, hogy nem éppen bármi áron, de aztán szép lassan meggyőzi magát, hogy miért ne bármi áron. Így rendre felszakadnak az erkölcsi gátlásai is, sikeresen meg tudja győzni magát, miért nem maradhat le erről az önjutalmazásról. Ezért nincs erre orvosság, a fizikai kényszerre azért nem lehet fizikai hatással sikeresen orvoslást találni, mert a fizikai kényszert mindig megtámogatja egy nem fizikai kényszer, az önmagam meggyőzésének és igazolásának szelíd kényszere.

Horváth Mária: Az ózdi terápia nem gyógyszeres kezelés, célja olyan gondolkodásbeli, viselkedésbeli változás kialakítása, amely lehetővé teszi a függőséggel való együttélést. Valóban felvettünk már nagyon kemény elvonásban kínlódó beteget is, ezekben az esetekben azonban természetesen orvosi segítséget veszünk igénybe, gyógyszeres beavatkozást is, ha ez szükségesnek látszik. A kemény fizikai elvonás maximum 3–4 nap, a lábadozás 1–2 hét, de azt gondolom, hogy talán nem a sejtek üvöltözése a legnagyobb probléma, hanem mindaz, amit a függő életmód jelent: a fizikai függőség mellett a kialakult, úgynevezett függő magatartásforma, gondolkodási mód. A függőséget megszüntetni nem lehet sem gyógyszerekkel, sem gyógyszerek nélkül. Egy alkoholfüggőből sohasem lesz szociális ivó. Ezt fejezi ki a „száraz alkoholista” megnevezés is. Akár pár év absztinencia után is átélheti valaki a „sejtek üvöltözését”.

H. M.: Ez érthető. Amikor a függőség előrehaladtával egyetlen céllá a szer nyújtotta megkönnyebbülés válik, és ezért a pillanatnyi örömért gyakran csalások, hazugságok sorozatát kell elkövetni, minden a szerfogyasztás köré épül fel. Hogyan maradhatna hely észrevenni bármi mást az életben? Azt hiszem, az ember legalapvetőbb igénye, hogy befogadják, szeressék. Talán ez az első lépés ahhoz, hogy kifelé tudjon nézni egy magába zárult ember.

H. L.: Én úgy látom, hogy van egy tévképzet, aminek mindannyian többé-kevésbé áldozatai vagyunk, függetlenül attól, hogy valaki függő vagy nem. Azt gondoljuk: ha vezető állásba kerülök, ha szeretni fog valaki, ha egyszer sok pénzem lesz, ha visszanyerem a családom, ha túl leszek ezen a váláson, vizsgán, vagy ha majd visszaadhatom a pofonokat, ha betarthatok annak, aki annyit bántott, ha satöbbi, satöbbi, akkor majd örömem lesz az életben, akkor értelme volt, akkor boldog leszek, akkor: majd. Az emberek minduntalan ilyen értelmetlen aszkétaságra adják a fejüket: nem vagyok hajlandó megengedni magamnak, hogy boldog legyek, amíg. Pedig ha itt és most nem akarok boldog lenni, nem is leszek sem most, sem később. Az életemet meg lehet szeretni, ha felismerem, hogy nem az enyém, hanem ajándékba kaptam. Felelek tehát érte, és nem kell állandóan megerőszakolnom: hogy nem hagyom, hogy boldog legyen. Ha előbb boldog vagyok, akkor már másképp boldogulok a fenti kitűzött célok elérésében is, de nem alacsonyodom le addig, hogy ezektől teszem függővé magam, illetve ezek elérésétől a boldogságom. Ha valami nem jön be az álmaimból, el tudom engedni, mert értékesebb vagyok még a legnemesebb céljaimnál is, független vagyok attól, hogy ezek határozzák meg az identitásom. Ez amúgy egy torz, képzeletbeli képzet, hogy én csak ez lennék. Több az ember kicsinyes vagy megalomán céljainál és álmainál. Amikor ezt megértettem: akkor elindultam az önmagunk megismerésének hihetetlenül szép és lélegzetelállító útján, akkor másban is, magamban is ezt az értékeset kezdem tisztelni és ápolni, akkor ez lesz a legfontosabb.   

H. M.: Az alkoholéhség mindenképpen csökken vagy akár meg is szűnik a terápiás otthon biztonságos környezetében. A terápiás programban a múlttal való szembenézés mellett helye van a kapcsolatok rendezésének, a támogató kapcsolatok kialakításának is. Az a lakó, aki nem tudja, „mihez kezdjen magával”, még nincs kész az elmenetelre. Amikor egy lakó elhagyja az otthont, tudnia kell, hová megy, hol fog lakni, dolgozni. Addig maradhat az otthonban, amíg ezt ki nem alakítja, és lehetőségeinken belül segítjük őket ebben. Használhatják az otthon telefonját, újsághirdetést tehetnek fel, hosszabban kimenőzhetnek. Nagyon gyakran talán az okoz gondot, hogy az ígéretek nem jönnek be, a megígért munkahely nem akkor és úgy jön össze, ahogy ígérték. Elég nehéz ezt kizárni. Talpon maradásban mi eszközöket tudunk nyújtani, a harc, a munka a szenvedélybetegé, akárcsak az otthonban történő terápiában is.

H. L.: Én ehhez azt tenném hozzá: aki nem hajlandó többé megengedni, hogy a helyzete diktálja és határozza meg a boldogságát és énképét, aki ráébred és izgalmas ajándékként fogadja, hogy ő egy boldog ember lehet és így érték önmagában, mert ember, és fölfogja, hogy életét ajándékba kapta, az elkezdi felelősnek érezni magát a saját életéért. Ez a szeretet, befogadás és tisztelet a személye, az élete iránt, amit itt az otthonban a közösségtől megkap. Ha ezt el is tudja fogadni és értékelni, megnöveli a saját értékét, és elég motiváció marad arra, hogy felelősséget érezzen és gyakoroljon önmaga élete további alakulásáért. Ha mindezt a kinti világ alaposan megpróbálja, az csak újabb kihívás lesz, hogy megmaradjon az élet szeretetében.

H. L.: A bizalom és megbecsültség újra felépítése mint erőfeszítést és kitartást igénylő aprólékos és hosszan tartó „munka” nem csak azért jó, mert esetleg kivívja majd a környezet egy részének az elismerését, bár ezért is megéri, hanem azért is fantasztikus érték önmagában, mert a visszaeséstől is megóv. Egy gyermek bicskájával segített egy lepkebábnak, miután megfigyelte, mint kínlódik, hogy kitörjön az életre. A báb kibújt, de szárnyai kifejletlenül, csonkán lógtak, míg túl nagy potroha maradt, és így hamar el is pusztult. A szárnyaiba az erőlködéstől beáramló nedvek segítik normális esetben a szárnyak kifejlődését, de a gyermek erről nem tudott. Ez akkor is „kegyetlen” a kisfiú részéről, ha tényleg előfordul, hogy egyes pillangók nem képesek kirágni magukat a saját bábjukból, és soha nem tudnak „létrejönni”, kitörni és felszárnyalni. Mi tehát a segítés kegyetlen, bár az irgalom látszatával szívesen kérkedő, naiv módjait elvetjük, nem akarunk mi magunk is a „segítő szindróma” hamis mellékvágányára futni, ahogy sajnos sok hozzátartozó válik ennek a tévképzetnek áldozatává. Inkább olyan eszközöket nyújt a terápiás közösség, amelyek tényleg használhatók, anélkül hogy a felépülésben lévő szenvedélybetegek le tudnák spórolni például az áttetszőségre való igény és törekvés küzdelmét vagy a magunk őszinte bevállalásának gyakorlatát.

H. L.: Általában tartózkodunk attól, hogy elméleteket gyártsunk a tennivalóikról. Inkább arra buzdítjuk őket: osszák meg, használják és továbbítsák egymásnak azok tapasztalatát, akik ugyanígy naivul már kísérleteztek és megégették magukat. Nem tudjuk és nem is akarjuk feltétlenül megelőzni, főleg ha ezt nem hiszik el a hasonszőrű sorstársaik vallomásaiból. Ha másképp nem, a maga bőrén kell megtanulnia a szenvedélybetegnek, bár ez veszélyes és fájdalmas kísérlet, de legalább utólag hasznos önismerethez juttatja. Ha tehát mégis megtette, akkor nem tartjuk elbukottnak, csak visszaesőnek, és néha a visszaesés visz előre, ha az önismeretre és a határaink reális megismerésére tanít meg. Aki visszaesik, előttünk nem kell szégyellnie, ide mindig visszajöhet, mi megértjük, ha senki más nem is érti a környezetéből, és ez nem kicsi védelem! Nem tartjuk vereségnek sem, mert a segítség igénylése nem szégyen, sőt a legnagyobb győzelem a gőgünk és nem csupán a szenvedélyünk fölött. Ezért nagyon tiszteljük, aki így jön vissza, és bátorságáért a nem függőknek, az úgynevezett „egészségeseknek” szégyenkezve kéne irigyelniük. Kevés ilyen bátor embert látok azok közt, akiknek nem volt függőségi problémájuk. Így hát szememben magasabban állnak a „betegek” az „egészségesek” fölött. Így is mondhatnám: magasan állnak fölöttem. Na, ki itt a segítő? És ki segít itt kicsodát?! Én soha senkit nem, inkább kölcsönösen épülünk, és a te felépülési tapasztalatod engem is épít, ha nyitott vagyok arra a gyönyörű csodára, aki te vagy. Ők pedig azt is tanulják így, ahhoz is edzenek így, hogy a bizalom visszaépítéséhez időre van szüksége mind a felépülőnek, mind a környezetének. 

H. M.: Azért az otthon lakói kapnak „elméleti útravalót” is. A terápiás program része a visszaesés-megelőzés. Ehhez van egy elméleti anyag: a CENAPS, amely tapasztalatok alapján összeállított, jól strukturált ismeretanyag. Ezenkívül szinte minden szenvedélybetegnek van olyan tapasztalata, amikor megpróbált egy hosszabb absztinens idő után „csak egy pohárral” inni, és nem ment neki. Van, amikor később, adott helyzetben mégis úgy tűnik, hogy belefér az „egy pohár”. Hogy ebben a helyzetben mi fog történni, eszébe jut-e mindaz, amit hallott, átélt, használni tudja-e azokat az eszközöket, amiket kapott, ebben csak reménykedni tudunk. Egyébként amikor újra pohárhoz nyúl egy alkoholfüggő, talán az a legfájdalmasabb, hogy a kemény munkával felépített önbizalma lenullázódik. Úgy tűnik, mintha mindaz, amit felépített, összeomlana. Talán ez a legnagyobb gát az újrakezdésben. Mert van újrakezdés, és megéri újra nekifutni. Fontos tudni, hogy maga a visszaesés is az alkoholfüggőség tünete. Bármilyen nehéz is, érdemes segítséget kérni és fokozott elszántsággal nekivágni a felépülésnek.

H. L.: Nem nehezíti, sőt én sokszor határozottan előnynek látom. Sokkal nehezebb, ha valaki függősége mellett ráadásul „vallássérült” is. Ilyen esetben külön erőfeszítésbe kerül, amíg sikerül neki elengedni görcsösen szorongatott vallásoskodó rongyait, és ez nekünk, az otthon munkatársainak több főfájást okoz. A hitelesség számít. Akit a hite nem segít a maga bajának észrevételében és az egészséges önreflexióban, illetve abban, hogy őszintén és becsületesen bevállalja saját magát, annak a hite öncsalás marad a legszertartásosabb köpenyegben is. Aki ateistaként érkezik közénk, az is hamar kapcsol, ha figyelmes, hogy az emberi mivolt erkölcsi tartása egybeesik azzal, amit a Szentírás az ember istenképűsége vonatkozásában elénk szab mérceként. Ha elfogadja a keresztyén értékrendet, és elvakult előítélettel nem támadja azt, akkor önmagát sem támadja, inkább neki is segítség lesz az önértékelésben, sőt egy önazonos és hiteles magatartásforma és életvezetés kialakításában. Aki pedig hisz vagy hinni szeretne, az komolyan veszi azt a mérhetetlen segítséget, ami éppen abban a felismerésben rejtőzik, hogy önmagam megértése és józan megismerése és az Isten megismerése összefügg. Ha e kettő egyenes arányban áll egymással, akkor a kegyelem megértése hihetetlen erőforrás, akkor is, ha például felelőtlen ivászataim után alacsony önértékelésem miatt rettenetes és kínzó bűntudatom támadt az elrontott életem láttán. A hit a mazochista bűntudattól szabadít meg azáltal, hogy megragadható bűnbocsánatot ajánl, és konkrétan helyreállíthatónak hirdeti szent optimizmussal a reménytelennek tűnő esetét is. Úgy is mondhatnám, mióta én magam is e kegyelemben részesültem, nem ismerek olyan elveszett szenvedélybeteget, akit reménytelen esetnek mernék tartani.

H. M.: Az általunk alkalmazott Portage-programot használják nem keresztény rehabilitációs központokban is. Maga a program felépítése, lépései, az általa nyújtott eszközök elindíthatnak és végigvihetnek változást abban, aki változni szeretne. Mégis azt gondolom, a múlttal való szembenézés, a kapcsolatok rendezése, a bocsánatkérés, a megbocsátás, az őszinte egyenességben való járás talán más síkon történik meg, ha átéltem az Isten befogadását, feltétel nélküli szeretetét, megbocsátását. Az Istennel való járás mérhetetlen erőforrás a mindennapok legnehezebb megpróbáltatásaihoz. 

H. L.: Mikor ilyenszerű kérdéseket szegeznek nekem, önismeretemre is rákérdeznek. Ezért hálás vagyok minden szerfüggőnek, kihívásnak tekintem. Mert nem mondhatok többet, mint ami személyes. A sejtek üvöltözését nem a gyógyszerek hallgattatják el, hanem a tisztelet és a finom, megértő szeretet, amely a sejtek összeadta üvöltésben is felfedezni véli és meg tudja különböztetni a szeretetre és biztonságra igényt tartó mély és jogos vágyat. Azaz a másik is én vagyok, ahogy magamat szeretem, annyira kell a másikat is szeretnem. Ahogy az előbb mondtam, mióta magam ismergetem, nem ismerek reménytelen esetet, és ez a legszebb emberarcú remény a mi helyreállított Isten-arcúságunkban érintett meg engem is…

H. M.: Én úgy látom: egy szenvedélybeteg akkor kezdi keresni a kiutat, amikor fájni kezd a függősége, amikor a körülmények szorítása nem enged rést, és valahol belül feltámad az emberben a vágy arra, hogy másképp éljen. Amikor valaki az otthonba kerül, valamilyen szinten motivált a változásra. A már bent lévő lakóknak, a közösségnek van talán a legnagyobb motiváló ereje. Jómagam mélységes megtiszteltetésnek érzem, hogy valamilyen szinten – ha csak egy kicsit is – részese lehetek egy ember küzdelmének a változásért. Meggyőződésem, hogy egyetlen ember sem azért jött erre a világra, hogy szenvedélye rabságában éljen. Joga, lehetősége kell hogy legyen a szabad életre.