Meglepő felvételeket közvetített 2008. február 14-én a német televízió híradója: a rendőrség razziát tartott Klaus Zumwinkel-nek, a német Posta és Telekom elnökének impozáns villájában. Az intézkedést az a CD-Rom váltotta ki, amelyet a német titkosszolgálat négymillió euróért szerzett meg, és amely egy liechtensteini bank azon ügyfeleinek listáját tartalmazta, akik a szigorú német adózási rendszer elől a hercegségbe menekítették vagyonuk egy részét.

Ezzel az akcióval 2008-ban újból a német társadalom politikai diskurzusának középpontjába került a sokak által neoliberálisnak nevezett globalizált gazdasági rendszer több eleme, köztük a multinacionális cégek menedzsereinek tevékenysége, valamint maga a nemzetközi bankrendszer. A liechtensteini bank mellett a vita folyamán a svájci és az osztrák bankok és a hozzájuk kapcsolódó banktitok intézménye is előtérbe került, mint ami létfeltétele a német vagyonok kimenekítésének. A jelenség méreteire fényt vet a német szociáldemokrata pénzügyminiszter, Peer Steinbrück 2008 márciusában tett kijelentése: élete legjobb üzletét bonyolította le a liechtensteini CD megvásárlásával, a négymilliós kiadás ugyanis busásan megtérül a 300 millió eurós bevétellel.

A liechtensteini botrány kipattanása beilleszkedett abba a több szálon futó és már évek óta tartó német diskurzusba, amely a multinacionális cégek menedzsereiről, az úgynevezett „private equity” (tőkerészesedési magántársaságok) szerepéről szólt a német és a nemzetközi gazdaságban, valamint a kezdődő bankválságról. Utóbbi már 2008 tavaszán előrevetítette az államnak a gazdaságba és a bankszektorba való nagymértékű beavatkozását. Belpolitikailag jelentős esemény volt a szociáldemokrata pártnak a közvéleménykutatásban kimutatott történelmi mértékű mélypontja: a párt szavazói bázisa 2008 januárja és májusa között öt százalékkal csökkent (30-ról 25 százalékra, szemben a szintén uralmon levő kereszténydemokraták többnyire konstans 40–42 százalékával).

Ilyen összefüggések ismeretében nem meglepő, milyen formáját választotta Steinbrück pénzügyminiszter a probléma menedzselésének: a téma bizonyos aspektusait kiemelve a nép szája íze szerint bírálta a gazdagok külföldi pénzmosását, akcio-nista kijelentésekkel irányítani próbálta a belpolitikai diskurzust, ugyanakkor a liech-tensteini, a svájci és az osztrák bankrendszer elleni fellépéssel egyúttal esetleg váratlan bevételhez is juthatott.

De miután a három ország bankrendszere elleni fellépést nem koronázta gyors siker, Steinbrück a hatékonyabb nyomásgyakorlás érdekében európai szinten kereste kollégái támogatását. Különösen Svájcra gondolva jelentette ki az OECD 2008. októberi ülésén, hogy szükség esetén „mézes-madzag helyett korbácshoz” is kell nyúlni, amikor egy ország bankjai olyan feltételeket kínálnak, hogy a német adófizetőt valósággal ráveszik az adócsalásra. A szigorú svájci banktitok pedig fedezi őket, így a német állam nem juthat információkhoz e személyek kilétét illetően. Steinbrück ezért azt javasolta: Svájcot vegyék fel az OECD fekete listájára, Andorra, Liechtenstein és Monaco mellé. E lista aktualizálása 2009 áprilisában volt esedékes.

A svájci külügyminisztérium erre berendelte Axel Berget, Németország berni követét, és leszögezte, hogy Steinbrück kijelentését elfogadhatatlannak tartja mind formáját, mind tartalmát tekintve. Kirohanása folytán kedvenc céltáblája lett a svájci sajtónak (és egyben megtestesítője az utóbbi évek német bevándorlása miatt mind kevésbé szimpatizált, ellenszenvesként feltüntetett németeknek), még becenevet is kapott: elnevezték Peitschen-Peernek (Korbács Peer). Mindez nem tartotta vissza attól, hogy francia, angol és amerikai kollégáinak támogatását kérje – és azt meg is kapja, ugyanis a fokozódó válság közepette minden pénzügyminiszter örül minden visszaszerzett eurónak. Steinbrück helyzetét 2009 elején erősítette az, hogy az egyik svájci bank (az UBS) amerikai nyomásra egy 300 nevet – adócsalásban vétkes amerikai személyek nevét – tartalmazó listát adott át Washingtonban.

Az adócsalások megszüntetésével visszaszerezhető anyagi tét német szemmel nézve is nagy: a müncheni Focus című folyóirat 2009. áprilisában mintegy 300 milliárd euróról írt. A konzervatívnak tartott lap ugyanakkor százmilliárd dollárra becsülte a washingtoni pénzügyminisztérium veszteségét, a világ különböző „adóparadicsomaiban” rejtőző pénzmennyiség összértékét pedig tizenegy billió dollárban adta meg. Ezek után érthető, hogy amikor a nyugati kormányok gazdaságaikat megszorításokkal és milliárdokat kitevő csomagokkal igyekeznek segíteni, a svájci, lichtensteini és hasonló országok bankrendszere fölött nem hajlandók többé szemet hunyni.

Steinbrück ezért 2009. március 15-én, a gazdaságilag legfejlettebb húsz ország pénzügyminisztereinek londoni találkozóján a szóban forgó fekete listát a „Yuma erőd 7. lovasságá”-hoz hasonlította. Azonban azt is hozzátette, hogy „annak [mármint a lovasságnak] nem muszáj kilovagolnia. Az indiánoknak csak tudniok kell, hogy létezik.” Noha a német pénzügyminiszter itt több különböző dolgot összekevert (létezett ugyan a Vadnyugaton egy 7. lovasság, de az sohasem állomásozott az arizonai Yuma erődben), Svájc külügyminisztériuma újból berendelte a német követet, és a német–svájci viszony mélypontra süllyedt. Hozzájárult ehhez a két ország sajtójának és politikusainak egy része is. A svájci Blick am Abend március 17-i száma „A csúnya német” címmel illette Steinbrück pénzügyminisztert (a fényképen legörbült szájjal komoran maga elé mered). A cikk szerzői szerint Steinbrück Svájcban a leggyűlőltebb németek egyike. Thomas Müller svájci politikust Steinbrück fellépése a nácikra emlékeztette, míg kollégája, Ueli Maurer honvédelmi miniszter úgy vonta le a konzekvenciát, hogy lemondott hivatali Mercedeséről egy francia gépkocsi javára. A Neue Zürcher Zeitung viszont igyekezett Steinbrückről árnyaltabb és józanabb véleményt nyilvánítani, s utalt érdemeire is. A napilap szerint Svájc akár keményen is véleményt mondhat a német miniszterről, ugyanakkor nem kellene belőle „ellenségképet” formálni.

A német közvéleményt megosztotta Steinbrück kijelentése. Míg a legnagyobb példányszámú napilap, a Bild egyik kommentárjában Peter Hahne a „csúnya német” kifejezést a „korlátolt [szellemi] horizontú” svájciakkal ellensúlyozta, és mind a hamburgi Spiegel, mind a müncheni Focus (valamint testvérlapja, a Focus Money) inkább a német miniszterrel szimpatizálva számolt be a konfliktusról, némelyik ellenzéki német politikus bírálta a szociáldemokrata pénzügyminisztert. Jürgen Trittin, a zöldek egyik vezető politikusa a svájci Blicknek azt nyilatkozta, hogy Steinbrück „oroszlánnak indult, de ágy melletti szőnyegként” végezte. Carl-Ludwig Thiele liberális politikus szerint Steinbrück téved, amikor azt hiszi, hogy egész Németországot maga mögött tudhatja, és elvárja, hogy mindenki az ő véleményét vallja.

Steinbrück konfrontatív stílusát mindenesetre eredményesnek kell tekinteni, hiszen néhány nappal a lovasságról és az indiánokról tett fenyegető kijelentése után Lichtenstein együttműkődési szándékát jelezte. Szóba került, hogy a hercegség maga szedné be a területén elhelyezett pénzösszegek után az adót, amit azután átutalna Berlinbe. Svájc bejelentette, hogy az OECD adóügyi előírásait komolyabban figyelembe fogja ezentúl venni, de a banktitok intézményét nem kívánja leépíteni. Ellenben kilátásba helyezte, hogy ezentúl nem utasítja vissza a banktitokra hivatkozva külföldi államok kérését, ha azok adócsalási ügyben keresik meg a svájci hatóságokat. Svájc mellett Ausztria és Luxemburg is bejelentette 2009. március 13-án az Európai Unióval való együttműködési szándékát már adócsalás gyanújának esetén is. Mindezt a Spiegel a német pénzügyminiszter sikereként könyvelte el, és a három ország kooperációs szándéka hozzájárult ahhoz, hogy az OECD áprilisi találkozóján elhárult fejük felől a fekete listára kerülés Damoklész-kardja.

Az „adóparadicsomok” és a „mohó bankárok” (Die Welt) meg a menedzserek elleni harcban Steinbrück kemény fellépése kétségtelenül meghozta az eredményt az adóbehajtás terén. Meglepően kevesen kérdeztek rá azonban a politikus akcionizmusa mögötti személyes mozgatórugókra. Sokatmondó ebből a szempontból a konzervatív Die Welt április 12-i cikke: Peer Steinbrück – a számításból kötekedő. A szerző Jan Dams szerint a német lakosság igencsak értékeli Steinbrück fellépését és bűnbakkeresését. Ellenben Steinbrück mindezt számításból teszi, figyelmezteti olvasóit Dams, s utal a szociáldemokrata pártnak a közvélemény-kutatásokban kimutatott gyenge támogatottságára (2009. márciusában még mindig csupán 25 százalék szavazott volna a pártra választások esetén). Dams szerint a miniszter már a 2009. szeptemberi választásokra készül. Célja: hivatalban maradása.

Ha pártja számára nem is, személyes ismertségére nézve haszonnal járt fellépése, hiszen Steinbrück Németország harmadik legközkedveltebb politikusának számít (Angela Merkel kancellár és Frank-Walter Steinmeier külügyminiszter után), és népszerűségét 2009 márciusában még tovább növelte a negyedik helyezett Ursula von der Leyen családügyi miniszter előtt. Azonban arra már Steinbrück retorikája sem volt elég, hogy januárban megakadályozza a bochumi bíróság enyhe ítéletét Klaus Zumwinkel volt Telekom-elnök adócsalási ügyében. Hogy a svájci–német viszonyt a vita hosszabb távon mennyire befolyásolja, azt még nem lehet tudni.