– Torda az „átmenet” városaként él a köztudatban, ahol mindenki átutazik, de senki nem áll meg, ahonnan mindenki, aki csak teheti, továbbköltözik. Ön is elsodródott onnan, akárcsak Jósika Miklós, Kővári László, Viski Károly, Tulogdy János, Apáti Abt Sándor, Étienne Hajdu, Székely János, Gross Arnold, Nagy Albert, Tőrös Gábor, Csetri Elek, Lászlóffy Aladár és Csaba stb. Ennek ellenére az idős tordaiak úgy emlékeznek, hogy az 1930-as évek gazdasági válsága és szélsőséges politikai-ideológiai fordulata előtt ők Tordán Európában éltek. Erre a korszakra Ön is bizonyára jól emlékszik. Milyen volt gyermek- és ifjúkorának környezete?

– Ahonnan én először a várost láttam, az a szülőházam, amely ott volt a Rózsa utcában. A Raţiu-szobortól százötven méterre kettévált az utca, a bal oldali, a széles Egyházfalva utca a Széna tér felé ment, utána a híd és az állomás, a másik volt a Rózsa utca, annak az első bal oldali házában laktunk mi.1 Srég vizaví lakott Kötő Józsefnek a nagymamája. Tőlünk balra körülbelül ötven méterre volt Némethi asztalosmester bútorgyára. Valóban kis bútorgyár volt kb. tizenöt-húsz munkással, többek között volt ott egy inasgyerek is, aki Hajdú István megyei állatorvos fia, ma úgy ismerik, hogy Étienne Hajdu, a franciaországi hírneves szobrász. Ott asztaloskodott Hajdú Pista és még valaki, Frenkel József. Mi hárman, Hajdú Pista, Frenkel Dódi meg én voltunk a triumvirátus. Ahogy kimentem az Egyházfalva utcába, jobbra betérve mentem kb. nyolcvan métert, baloldalt volt egy üzlet. Mindenfélét lehetett ott kapni. Az üzlet tulajdonosát Székely Ivánnak hívták. Egy igen morózus, kemény, szemüveges ember volt. Nagypapája Székely János költőnek. Amikor Jancsival róla beszéltem, akkor azt mondta, nagyapám Gorkij-alak volt. Gorkijnak van egy regénye, Az Artamonovok, ott egy kereskedőcsaládot ír le, a családfő roppant kemény, szigorú ember.

Ahogy visszafelé jövünk, körülbelül ötven méterre volt Zalányi, az asztalos, a sarkon a Főtér felé Zalányi, a fűszeres. Ők rokonok voltak. Még tovább volt egy órásmester, Sürger bácsi, aki különösen érdekelt engem, mert apám is órás volt. Apuka nagyon tisztelte Sürger bácsit, s én néha gyerekként bementem, hogy lássam, hogy dolgozik ő, s hogy dolgozik apuka. Persze inkább Sürger bácsi érdekelt, mert szakálla volt. Ahogy átmentünk a hídon, vagy tíz méterre ott volt Vellmann bácsi, a bádogos. Baloldalt, vele szinte szemben Tescariu román könyvkereskedő. Ott lehetett irkát, könyvet, mindenfélét kapni. A jobbik oldalon Vellmann bácsi után jött Gyuri Hossu vegyeskereskedése. Utána jött egy keskeny utca, amely bevezetett az ún. román negyedbe. Gyuri Hossu után jött egy ház, ahol több kereskedő volt, később lett belőle az áruház. Zsidó volt, ő csinált belőle nagyáruházat. Utána következett egy nagy ház, a Velics-féle ház. Ebben lakott egy bizonyos dr. Szenkovics, de a tulajdonos egy bizonyos Téglás volt.2 Ez a Téglás komoly értelmiségi ember volt, a saját költségére a várban ásatásokat végzett. Gyermekként belopóztam az udvarára, s ott néztem a kiásott római leleteket. Erre a kiállításra ő is, a város is nagyon büszke volt, az értelmiségiek. Ott láttam egyszer valakit lejönni. Az 1920-as évek elején lehetett, s kiszáll a kocsiból két tordai román úriember, majd a harmadikat is felismertem, Goga volt. Goga Octavian, a költő. Lehettem akkor tizenhárom éves.

– Valószínű Kolozsvárról jött valakivel kocsival, ő is jött a leleteket megnézni. Utána jött egy igen fontos üzlet, Flóra bácsi. Egy örmény kereskedő szép, kitűnő vegyeskereskedése volt, ott vásároltunk mindent. Tiszta, nagy előzékenység, mint ahogy ma nemigen van. Amikor kaptam ötven banit, természetesen hozzá mentem csokoládét venni. Flóra bácsinak volt egy fia. Megjelent egyszer a Flóra fiú apámnál, aki igen kitűnő muzsikus, fuvolista volt, és tanulták a János vitézt. Mert a műkedvelők előadták a János vitézt, és kellett oda egy fuvolakíséret. S ott hallottam azt, hogy Az ő porából nőtt e rózsa / Rózsa, rózsa, rózsaszál. (Dallamot dúdol.) Ez volt a Flóra, aztán jött egy könyvkereskedés, amely később keletkezett. Két szász ember jött Szebenből vagy Brassóból, úgy hívták őket, hogy Hartl és Hirschler. Utána jött apám, Frucht Izidor. És mellettünk volt egy borbélyüzlet, s a borbélyüzlet mellett a Frenkel-bazár. Azért nevezték bazárnak, mert mindenfélét lehetett kapni. A vezetője Frenkel néni volt, a szíve pedig Frenkel József. Ez a Frenkel József irodalmár ember volt. Írogatott az Aranyosvidékbe, volt egy Ellenőr című lap Kolozsváron, amelyet egy tordai Tóth nevű úr szerkesztett, s volt továbbá egy Gyilkos nevű szatirikus lap. Azért Gyilkos, mert a szerkesztője Győri Illés István.3 Ő különben a sportklub alapítója és első futballistája volt, s az első bírója. A futballcsapatot Tordai TSC-nek hívták. (Skandálja.) Nem lehet a TSC-vel, / Nem lehet a TSC-vel / Kikukoricázni. / Megláthatja bárki, / Aki, aki rá kíváncsi / Nem lehet a TSC-vel, / Nem lehet a TSC-vel kikukoricázni.)

– A drukkerei énekelték. Ez a Frenkel József ugyanakkor íróember volt, Fráter Balázs néven írt az Aranyosszékbe és ezekbe az említett lapokba, sőt később, 1946-ban, amikor megalakult a kolozsvári Utunk, ő már Kolozsvárt lakott, és akkor a kolozsvári Utunkban is megjelent néhány verse. Egy időben Pesten is tartózkodott. Bohém ember volt, az írók között járkált, Karinthyval is kártyázott. Mesélte nekem. Egyébként Karinthyt tartotta Magyarország legokosabb emberének, ami talán egészen közel jár az igazsághoz. Frenkel nénitől tanultam egy nagy bölcsességet. Szép az, fiam, ami divatos. Nagyon szomorú dolog, de neki igaza van. Ő tudta már, szép az, ami divatos. Frenkelről sok mindent lehet elmondani. A szíve és vontatója volt az akkori műkedvelő színésztársaságnak. Amelyiknek egy másik feje volt, Altrich Béla, egy értelmiségi ember, az apja cipész.

Akinél laktunk, azt Nagy Miklósnak hívták. Nagy család volt, a felesége Velics-lány. Igen valószínű, hogy örmény család volt. Három igen ügyes, talpraesett, tanult, művelt fiuk volt, kellemes fiúk voltak. Lakásuk az utcára, a főtérre nyílt, s onnan be az udvarra, amely legalább nyolcvan méter mély volt, ott laktak Velicsék. Az egyik Velics ügyvéd volt. Én a két kisebbel voltam kapcsolatban. Az apám üzlete, a borbélyüzlet, a Frenkel-bazár mind a Nagy Miklós házában volt. Nagy Miklós földbirtokos volt. Ha jól tudom, a Bányafürdő után volt egy község, éveken keresztül ott lakott egy román család, ezek művelték az ő földjét évtizedeken keresztül.

Tudni kell, hogy apám hat elemit végzett értelmiségi volt. Honnan került ide? Egyenesen Bécsből. Előtte egy kicsit bejárta a világot. Akkoriban az volt a szokás, hogy amikor az iparostanulók inasok, segédek lettek, elindultak vándorútra, világot látni, mesterséget tökéletesíteni, és hogy idegen környezetben kipróbálják magukat. Apám vonattal utazott Bécsből Pozsonyig, onnan tovább gyalog, fel a Vág és a Nyitra völgyén. Az első faluban egyenesen a kocsmába tartott. Idős mesterektől tudta, hogy ott lehet az emberekkel ismerkedni. Amint elmondta, hogy órás, már hívták is az emberek, jöjjön hozzám, jöjjön hozzám. Ott maradt egy-két napot, majd ment tovább. A vándor órásnak könnyű dolga volt. Kis faládikójában magával vihette az egész műhelyét Az asztalos nem cipelhette hátán a gyalupadot, még a cipész se vihette a széket meg a szerszámokat magával. Se a szabó a varrógépet, a kőműves meg pláné nem. Aztán felfelé útjába akadt az Andrássy-kastély. Ott az intéző azzal fogadta: – Már vártuk magát, megtudtuk, hogy itt a környéken jár egy fiatal órás, aki előbb-utóbb ide fog jönni. Itt három hónapig is dolgozhat. – Kérem szépen, én nem akarok itt ülni, csak néhány napig maradok, aztán továbbmegyek. Én világot akarok látni. – Na jó, ellátták mindennel. És men, és eljutott az Apponyi-kastélyba. És ott találkozott Apponyi gróffal. Ez fordulópont volt Apponyi gróf életében. Megmondom, hogy miért. Körülbelül tíz évvel lehetett idősebb apámnál. – A munkához mire van szüksége? – kérdezte az intéző. – Egy asztalra s az asztalon tiszta fehér papírra. Meg egy szobára, ahol balról jön a világosság. Azt mondja az intéző: – Egy negyedóra múlva várja magát a szoba. Negyedóra múlva felvezetik az első emeletre, ott a szoba, az asztal papírral, s kapja az első munkát. Egy asztali óra, negyedismétlő óra, vagyis mondja a negyedeket, és ismétli az órákat is. Három rugóval: egy a járásra, egyik az óraütésre, egyik a negyedóraütésre. Roppant komplikált óra. Nem számít, apám szétbontja, az asztal tele van alkatrészekkel, s ekkor belép a gróf. Ránéz az apró kerekekkel, rugókkal, csavarokkal borított asztalra, kissé meghökkenve kérdezi: – Maga össze tudja ezt állítani? – Mire apám: – Ja, natürlich. – Apponyi szó nélkül sarkon fordul, s kimegy. Ez volt a fordulópont Apponyi gróf életében. (Nevet.) Most kénytelen vagyok apámról tovább beszélni.

– Egy ideig Pesten is dolgozott, néhány hónapot, ahol neki voltak rokoni kapcsolatai. Onnan ment Szegedre, dolgozott Szabadkán, több helyen. Volt vasúti órás is. Akkor építették az Ungvár–Máramarossziget vasútvonalat. Ő mint vasúti órás szerelte az órákat az állomásokra, mert minden állomásnak megvolt az órája. Eljutott Boszniába. Ott apámnak kellett sor alá menni. Szerencsére egy zsidó katonaorvosra bukkant. Mikor megjelent a vékony apám: – Lássuk, nincs valami bajod? – S talált valamit. Azt mondotta, hogy alkalmatlan, s így apám megszabadult. És akkor jött egy év, amit úgy neveznek, hogy 1896: világkiállítás Pesten. Apám természetesen felment Pestre, ottan megnézte a világkiállítást, s aztán beszélt nekem a világkiállításról. Látta a körképet, amely Pesten volt akkor, nem Szegeden. Látta Árpádot, a hét vezért, s amikor nekem ezt elmondta, nekem már voltak ismereteim a magyar történelemből. Járta a pesti múzeumokat is. Még annak idején Bécsben járt a Kunsthistorisches Museumban. Bement, nézelődött, le is írt nekem egy-két képet, amit később tudtam azonosítani. Megtanult magyarul is, a kiejtésén érzett természetesen, néha-néha egyeztetési hibát követett el, de olvasott újságot, és magyarul olvasott. Irodalmat németül. Nekünk megvolt a huszonegy kötetes nagy lexikon,4 amelynek ő előfizetője volt, az évenként jelent meg. Nem beszélve arról, hogy nekem megvolt a százkötetes Jókai-kiadás,5 arany kötéssel. Körülbelül ilyen ember volt az apám.

– Úgy, hogy 1896-ban vagy 1897-ben Pesten dolgozott. Nem tetszett neki Pesten. Fixen dolgozott, s ez azt jelenti, hogy nem a műhelyben dolgozott. Azt mondta a főnök, vegyél ki a közelben egy szobát, s tőlem kapod a munkát. Csak ennek megvolt a hátránya, mert aki fixen dolgozott, a legnehezebb munkákat kapta, amiért a legkevesebbet fizettek, továbbá nem volt társasága, nem volt kivel beszéljen. És főleg azért, mert csúnyán kizsákmányolva érezte magát. Akkor azt mondta, én megyek vissza Bécsbe. És Bécsben felment egy nagykereskedőhöz, aki különböző árukat, alkatrészeket szállított az egész Monarchiának. Édesapám megmondta: Szeretnék, kérem szépen, dolgozni. Nekem Pest nem tetszik. – Kérem, hol akar dolgozni? – Mindegy. – Ő azt mondja: – In Klausenburg. Nicht in Klausenburg. In Torda. – Torda, wo ist das? – Neben Klausenburg.6 – Van vasútállomása? Mik a feltételek? – Ezek és ezek. – Rendben van. – Így pottyant Tordára. Ez egy külön mese, összefüggésben van a tordai kultúrélettel.

– De ne feledkezzünk meg az édesapja további történetéről.

– Ez egy darab kultúrtörténet lesz. Akkor alakult a tordai filharmonikus zenekar, amelynek az alapítója és lelke Mike Márton gyógyszerész volt, akinek a gyógyszertára ott volt a posta mellett. Apám ott volt egy bizonyos Hersch Mór nevű ékszerésznél, akinél nem érezte nagyon jól magát, mert annak volt egy fia, aki szintén órás volt, és az vetélkedett vele, és apám mindig jobban tudta a mesterséget, mint ő. Apámat nagy örömmel fogadták fuvolistaként. Csak egy kalandját mondom el. Utazik apuka, mielőtt még Tordára jött volna, az Alföldön, és a kupéban vannak többen, s az egyik ember fuvolázik. Azt mondja valaki: – Kérem, játssza el a Rákóczi-indulót. – Jaj, kérem, ahhoz, hogy a Rákóczi-indulót el tudja játszani, nagy művész kell legyen. – Erre apám megszólal: – Adja csak ide a fuvolát. – Letörli, s eljátssza a Rákóczi-indulót. (Imitálja a dallamot.)

Apám felmondott, s el akart menni. Mikor Mike Márton megtudja, hogy el akar menni Tordáról, s most lesz az első koncert: – Kérem, maradjon itt az első koncertig legalább. – Hát jó, itt maradok. Lezajlik az első koncert. Mike Márton megint: – Én nem engedem, nem engedem. – Hát mit csináljak itt, mit csináljak, lógjak? – Nem, nem, nyisson üzletet. – Hát miből csináljam? – Adok én magának kölcsön. – Adott kölcsön, aztán apám visszafizette, s így nyitott üzletet, hogy maradjon ott a zenekarban. S akkor az a zenekar nagyon szépen működött. [...] S hol próbáltak? A kastélyban.

– Merthogy akkor kultúrház volt.7

– Igen. Játszik a zenekar, s én hallgatom, hallgatom, s egyszer látom, apám kijön, otthagyja a fuvolát, a zenekar tovább játszik, kilopózik a zenekarból, odajön hozzám, s súgja: – Gyere hátra. – Hátravisz. – Innen hallgasd a zenekart, hallgasd, milyen szép. Innen, nem olyan közelről. Visszament, és tovább játszott. Apám hat elemit végzett, értelmiségi volt. Nem a felkészültsége miatt, hanem a sokirányú érdeklődése miatt. Egyszer felmegyünk a városházára. Hívták oda valamit javítani. Miután elintézi, azt mondja: – Gyere csak, mutatok valamit. – Kinyit egy ajtót, s ott van egy hatalmas kép.8

– Tudtam a János vitézről, tudtam több előadásról, aminek a próbáját is láttam. A ligeti pavilonban próbáltak nyáron. Előadták például Gárdonyi Gézának A bor című darabját is. Kitűnő műkedvelők voltak, többek között volt egy Nagy Gyula, borbélymester. Ő játszotta A borban a zsidót.

A Rónay Manó cég jött az apám üzlete után. Rónay Manó bácsi volt a keresztapám, pontosabban névadó apám. Az apját Letkovics bácsinak hívták, akinek volt egy szabóműhelye, ahol összesen három ember dolgozott. Nagyon ügyes szabómester volt, csinált készruhákat, és egy idő után a szabóműhelyből egy készruha áruda lett. Rónay bácsi Váradról származott. Mind a ketten igen olvasó emberek voltak. Tőlük kaptam például első könyvemet. Nagyon emlékszem, gyönyörű szép, Benedek Elek: Mesék. Magyar mese- és mondavilág. Nagy, album alakú könyv a hunokról, Árpádról, a tatárjárásról, IV. Béláról, Mátyásról. Ezeket én már első-második elemista koromban tudtam, mert mielőtt mentem iskolába, már tudtam olvasni. Nem tanított senki, de tudtam olvasni.

Mellettünk van a borbélyüzlet, emlékszem még a cégtáblára: Vaszil László. Utána jött 1918 decembere, egyszer látom, megváltozott a cégtábla: Vasile Vasile. De még ezelőtt történt, lehettem olyan négyéves, valami kaviccsal játszottam. A segédek ilyenkor kora délután ott beszélgettek az üzlet előtt, mert nem volt kuncsaft. Az egyik megkérdezi tőlem: – Mit csinálsz, te kicsi zsidó? – Azt mondom: – Én nem vagyok zsidó, csak a vallásom zsidó. – Később rájöttem, hogy ez a megfogalmazás nem tőlem való, én ezt Rónay bácsitól hallottam. Apám nem volt vallásos ember, szombatonként nem ment templomba, nem tartott bezárva, mint a vallásos zsidók, de pénteken elmentünk a templomba, elmentünk az istentiszteletre. Nagy ünnepkor egyszer vagy kétszer volt bezárva az üzlet. Felvilágosodott ember volt. Rónay bácsi néhány év múlva Kolozsvárra költözött, s mint diák én meglátogattam nagy örömmel. És aztán Váradra költöztek. Ott is meglátogattam. Mutatta nekem Váradot, mutatta, hogy ebben a kávéházban járt Ady, hogy ez a színház. Mutat egy igen érdekes embert. Nagyon kackiásan járt, nagyon érdekesen volt öltözve, az az arc, akit az ember megjegyez, hogy ez nem akárki. Ki ez? Ez a szállodának a tulajdonosa, és még a nevére is emlékszem, Vájszlovics. Ő volt akkor, már román időben egyik főmagyar. Meg is kapta érte Rónay bácsival együtt a jutalmat, mert ingyen és bérmentve utaztatták őket Auschwitzig.

Utána következett egy vasáruüzlet, amelynek a cégtáblájára ki volt írva: Eszényi. Az Eszényi cég tulajdonosát Kleihempelnek hívták. Ezek elmagyarosodott szászok lehettek. Történik egyszer 1920–21–22–23-ban, már nem tudom pontosan megmondani, déli órában hallom, puff, fentről a katolikus templom elől, puff, puff, puff. Mi ez? Mi ez? Egy csapat fiatalember, verik le a magyar cégtáblákat. Az Eszényi cégtábláját nem dobták le. Mert az úgy volt kiírva: Eseni. A Vaszil Lászlót szintén nem dobták le, a Frucht Izidort sem dobták le, mert nem volt kiírva csak ennyi: I. Frucht.

Utána volt az EMKE kávéház, amely egy nagy, gyönyörűszép intézmény volt. Oda mindenki járt. Aki polgár volt, s aki kártyás volt. A tulajdonos egy Pásztos nevű zsidó volt, Pásztos Adolf. A kávéház olyan volt, mintha a pesti New York vagy EMKE kávéház lett volna. Ott volt újság, lapok, tartóval, magyar újság, német újság. Román újságra nem emlékszem. Lehet, hogy volt az is, de nem emlékszem. Társaságok. Apámnak is megvolt a társasága. Kereskedőkből álló társaság.9

Jött még egy-két üzlet, volt közben egy pékség, s ott lakott egy Stakter nevű ember, aki híres kommunista volt, az öcsémet is megszédítette. Az öcsém mondta, hogy eljön az idő, mikor a kilincs is aranyból lesz, ilyen utópiákat tápláltak. Apám csak hallgatott és mosolygott. Utána jött egy fontos üzlet, a Herskovics nővérek cukorüzlete, s utána a Tücsek vasáruüzlet. Örmény emberek voltak, nagyon rendes emberek, rendes, tisztességes, jó kereskedők. Mind a két fiúval jó barátságban voltam, és értékes, olvasó emberek voltak. Utána jött a Korona Szálloda, amely nekem életemben egy nagy élményt nyújtott. Diák voltam, s hallottam, hogy jön Benedek Elek Tordára. Ez már a harmincas években volt, én Kolozsvárt voltam diák, s olvasom, hogy Benedek Elek jön Tordára.10 A Korona Szálló éttermében tart találkozót a gyermekekkel. Az nem lehet, hogy én Benedek Eleket ne lássam. Nem lehet elmondani, hogy mi volt nekem Benedek Elek Kiállok az útra, hogy stoppal megyek. Már fent vagyok középen a Felek-tetőn, amikor jön egy Ford autó. Kicsi volt az eleje, és óriási a sárhányója. Mondom, engedjenek be. Nekem el kell menni Tordára. A hangom olyan lehetett, hogy… – Kérem, ha oda beül a sárhányóra, akkor elviszem. – És beültem a sárhányóra, s vittek, vittek, vittek egy darabig, s aztán azt mondják, jöjjön be. Összeszorultak, és úgy hoztak. Megérkezem Tordára, egyenesen a Korona szállodába, már délután hat óra volt. Akkor jöttek ki az emberek. Látom Benedek Eleket, olyan kis kucsmafélével. Összetörtem volna, hogy ott van Benedek Elek Tordán, s én ne lássam.

Utána jött egy másik üzlet, a Szentkirályi családé. A két Szentkirályi fiú roppant értelmiségi fiú volt. A nagy bohém volt egy kicsit, irigyeltem, mert volt Párizsban. Kihallgattam, mikor mesélt a párizsi élményeiről. A kisebbik fiú tanult, és orvos lett belőle. Füssy József könyvkereskedő és nyomdatulajdonos volt a következő, az Ara-nyosvidék kiadója. Ezt annak idején Boross Elek szerkesztette. Az Aranyosvidék egy időben nem tetszett nekem. Amikor megszerettem, akkor már diák voltam. Füssy Józsefhez nagyon gyakran jártam be. Utána jött egy Balla nevű kis üzlet, utána jött a Velics gyógyszertár. Utána következett a Veres-ház. Tulajdonosa után hívták Veres-háznak, a Veres-palota. Utána jött a Gross vaskereskedés háza, be az udvarba, egy időben ott laktunk, leghátul. Utána jött az akkor épült Lengyel-palota. Óriási dolog volt, az első kétemeletes ház Tordán. Utána jött egy kisebb ház, az volt a kereskedelmi bank. A kereskedelmi bank pénztárosa, Sipos bácsi gyakran vendégünk volt az üzletben, németül beszéltek apámmal. Egyszer valami üzleti dologról volt szó, Sipos bácsi leinti apámat, s ezzel fejezi be beszédét, lenézően: Órás vagy, nem kereskedő! – Utána jött a Kimpel-ház, az Eminescu utcai házában laktak, ahol a zsidó templom van. Elmagyarosodott szász emberek voltak.

Az órásműhelybe délután ötig alig jöttek be. Ötkor kezdődött a korzó. Ma is emlékszem egy ilyen csoportra: Gherasim főbíró, Ianota ügyvéd, hárman-négyen, dr. Kertész. A korzó a mi oldalunkon volt, mert itt szélesebb volt a járda. A Kis-híd és a kávéház között. Mivel kevés ember járt ilyenkor az üzletbe, olykor megjelent „véletlenül” dr. Sándor, a vármegyei bank igazgatója. Ez a bank volt a földesurak bankja. Bejött egy másik hasonló úr, és amíg apám dolgozott, volt három-négy szék, leültek és politizáltak. Magyarul, németül. Néha bejött az üzletbe báró Betegh11Gyéresről, vidékről egy Ugron nevű úr,12 szintén valahonnan vidékről, és még néhány, egy társaságba tartozó férfi. Különböző apróságokat hoztak javításra, nézze meg az órámat, elszakadt a láncom, kérem, nézze meg a mandzsettagombomat, a vadászfegyveremet, a feleségem fülbevalóját. Mindenki jött valami aprósággal: – Megvárhatom? – Jó, megvárhatja. És ottan néha-néha egy olyan kaszinó alakult ki. Amíg apám dolgozott, ők beszélgettek, politizáltak. Néha olyanok is megjelentek, akik ritkán jártak be. Beszéltek apámmal németül. Ezek valószínűleg politikusok is voltak. Ősszel mentek fel Budapestre, Bécsbe, s egy kicsit gyakorolták a német nyelvet. Nyáron, amit a földbirtokon töltöttek, kijöttek, s apámmal volt kivel beszélni. Apám előfizetője volt a német lapoknak, olvasott ember volt, vele szóba lehetett állni. Mellette lehetett beszélni, mert apám dolgozott, s tudták, hogy nem zavarja. Ilyen társaság jött, apámat is bevonták a beszélgetésbe. Nem mintha apám a társaságukhoz tartozott volna, hanem mert ők ott voltak és beszélgettek, abban a kora délutáni órában, az árnyékos üzletben jól kibeszélték magukat. Jött egyszer báró Jósika is. Egy puskával jött, hogy csinálja meg. Apám ezermester is volt. Megáll előttünk a kocsi, báró Jósika egy jóval fiatalabb emberrel jött. Leszáll, bemegy apámhoz, nézem a fiatalembert, nézem, nézem, nézem. Néhány év múlva kiderült, Kemény János volt.

– Az író. Volt alkalmam egyszer beszélni vele. Amikor a Helikon első kiszállása volt Tordán, ő is ott volt.13 Még ma is emlékszem egynéhány verssorára. Klasszikus görög témájú vers volt, emlékszem a következőkre:

 

 

– Gyermekkori emlékei a városhoz és városi emberekhez kötik. Ezért meglepő a 2000-ben megjelent Az esztenák asszonya című „drámai legendája”,15 mely a pásztorok, a pásztorfeleségek és a mitikus asszony világában játszódik. A mitológia succubusnak nevezi a férfiakat megkísértő és elkínzó mitikus női lényeket. Ezek a hiedelmek a paraszti környezetben még a közelmúltban is ismertek voltak Erdély-szerte. Ön olvasmányaiból, a mitológiából és az irodalomból kölcsönözte ezt a szüzsét?

– Én direkt erről nem olvastam, de tudom, hogy létezik, például Nyírő Józsefnél. Az, hogy a pásztorok néha üzekednek állatokkal, tudott dolog. Továbbá az asszony-, illetve az embercsinálás is benne van nagyon sok mitológiában. Ezt én a következőképpen alkottam meg. Adva van a szituáció. A hegyekben élő férfiak túróból asszonyt csinálnak maguknak, aki életre kel. Most jön a költői kérdés: és mit csinálnak az asszonyok, a megcsalt feleségek? Mi történik, ha találkoznak? Most elárulok valamit, mit gondol, hol jött nekem ez az ötletem, miből jött?

– Nem tud rájönni. Bécsben voltam 1972-ben vagy ’73-ban, ott rokonaim vannak, apám rokonai. S ott legalább hét színházban jártam. Egy svájci társulat előadott egy darabot. Egy pornódarabot, Münchenből. München volt akkor Európa pornócentruma. S abban a darabban a következő van. Az egész egy nagy prezervatívban játszódik le. Ott elkészítik a pásztorok az asszonyokat, szeretkeznek velük, s utána az asszony rákap a férfiakra, és egymásután fojtogatja meg őket. De ez olyan pornó, olyan aljas, olyan csúnya! Én ezt a darabot nem láttam, csak a kritikát olvastam. S akkor feltettem a kérdést: mit csinálnak az asszonyok? S elkezdtem kutatni. Akkor jöttem rá, van egy sorom: S a szemöldöködbe fáradt ösvényt taposott a vágy. Most ez románul így szól: şi prin sprâncenele tale dorul a fÄ�cut cÄ�rare. De én nem maradtam ennél, én tovább folytattam, én úgy csináltam, mint Bartók, továbbléptem. Ismeri Erdélyi Zsuzsanna Hegyet hágék, lőtőt lépék könyvét?16 Rengeteget tanultam belőle, és amit kivettem.

– Magányban élnek. És még valami, megalázva érzik magukat. Ez borzalmas megalázás. Leütik a férfiakat. És a büntetésük ugyanaz, mint a Danaidáké, hogy örökre kell a vizet hordaniuk.