A derék illatszer-kereskedő egyszer téved az életben, ám az a tévedése végzetes rá és családjára nézve. Felemelkedése olyan, mint a dolgos és becsületes Balzac-hősöké általában: alulról jön, szorgalma és megbízhatósága emeli egyre magasabbra a társadalmi érvényesülésben. Üzlete jól megy, laboratóriumában sikeres termékek születnek, egyszóval minden feltétel megvan ahhoz, hogy élete derekán élvezhesse a szilárd és nyugalmas polgári lét örömeit – rég elviharzott a forradalom, de már a császárság is a múlté –, amikor elkapja őt a forgószél. Mindössze annyi történik, hogy két olyan döntést hoz egyszerre, amelyről rövidesen kiderül, hogy több mint elhibázott – egyenesen katasztrofális. Az első: ünnepséget rendez, mert szükségét érzi, hogy ezzel is kifejezésre juttassa, mennyire érti, mit követel tőle rangja, társadalmi pozíciója. Felújíttatja tehát házát – és a tervezettnél sokkalta nagyobb költségekbe veri magát. A második döntés: beszáll egy biztosnak ígérkező, igen nagy haszonnal kecsegtető vállalkozásba. Ehhez azonban kölcsönöket kell felvennie, és amikor az üzletről kiderül, hogy merő csalás, egyszeriben elindul a lejtőn, s meg sem áll a teljes üzleti csődig, amelyben – becsületét leszámítva – mindenét elveszti.

César Birotteau nagysága és bukása – amikor Balzac ezt a címet adta a sikere csúcsán elbukó polgár történetének, kortársai számára nyilvánvaló volt, hogy a címválasztással Montesquieu történelmi értekezésére utal a Római Birodalom felemelkedéséről és hanyatlásáról.1Balzac ezzel perspektívát választ – a polgári „nagyság és bukás” képzetét világtörténelmi távlatban kívánja elhelyezni. A polgári lét fordulatai – ezt sugallják a mottóként idézett sorok is – a történelem nagy hőskölteményeit ismétlik, amelyek időbeli terjedelme a görög eposz hőseitől Napóleonig ível – az ókor nevezetes haditetteitől a közelmúlt legnagyobb hadvezéréig. E perspektíva egyúttal azt is jelenti, hogy ugyanazon törvények érvényesek az egyikre is, mint a másikra. Az író a történelemismeret nagy igazságaként fogalmazza meg azt a tételt, hogy „minden létnek megvan a maga fénykora, amikor az okok pontosan egybevágnak az eredményekkel”. Ez a „delelőpont”, ahol „az energiák egyensúlyban vannak és teljességükben hatnak”, minden társadalmi létezésben megfigyelhető: az egyének életében csakúgy, mint „a városok, a nemzetek, az eszmék, az intézmények, a kereskedelmi vállalatok történetében is, amelyek megszületnek, magasra emelkednek és elenyésznek, ugyanúgy, mint a nemes fajták és az uralkodóházak”.

A születés–növekedés–elmúlás ciklikus folyamata annyira egyetemes törvénye a létezésnek, hogy az magára a bolygóra is érvényes, ahol földi létünk zajlik („Talán földgolyónk sem egyéb közönséges röppentyűnél, csak éppen tartósabb, mint a többiek”). Ám ez a dinamika csak azért végzetszerű, mert rövidlátásuk miatt az emberek nem ismerik fel a törvényt. „César Birotteau is, ahelyett hogy megállt volna szerencséjének tetőpontján, ezt olyan állomásnak tekintette, ahonnan még magasabbra visz az út”.2

Ami látszólag sorsszerűen elkerülhetetlen, annak tényleges oka a korlátolt, vétkes emberi értelem. A maga szerényebb méreteiben a derék illatszerész Napóleont idézi – és Balzac szemmel láthatóan nem örvend annak, hogy a történelem új hőse, a polgár ugyanúgy áldozata lehet a nagyravágyás csábításának, ahogyan a hódító mindig is az volt a történelemben. Ugyanakkor a gondolat, hogy a polgárok létében is van nagyság, mivel „távlatuk határtalan”, egy olyan világot sejtet, amely ostromolja ugyan a határtalant, de kivonja magát a bukás törvénye alól.

 

A keresztény európai kultúra századokon át viaskodott a tulajdon, a gazdagság, a kereskedelem, a pénz, de különösképpen a kamat kérdésével. A középkori teológia legnagyobb tekintélye, Aquinói Tamás3 éles különbséget tett a kereskedés társadalmi – törvények szabályozta – és erkölcsi megítélése között. Mivel szükség van az emberek között a javak cseréjére, ezért a kereskedés eleve nem bűn. A javakat azonban valódi értékükön kell áruba bocsátani, nem drágábban, de nem is olcsóbban. A törvények megengednek kisebb fokú kilengést e szabály alól – bizonyos határok között akár az eladó, akár a vásárló csalhat. Az erkölcsi törvény azonban – vagyis végső soron Isten akarata – nem tűrhet semmit, ami ellenkezik az igazsággal, ezért megköveteli, hogy az eladó, aki áruba bocsát valamit, a lehető legkevésbé térjen el annak értékétől, és ami különösen fontos: ne akarjon attól tudatosan eltérni. Ebből ered a kereskedés egyértelműen negatív erkölcsi megítélése: miután indítéka a haszonszerzés („lucrum”), az pedig nem szab magának eleve határt, szükségképpen van benne bizonyos „aljasság” („Negotiatio, secundum se considerata, quamdam turpitudinem habet”). A haszon akkor elítélendő, ha maga válik a kereskedés céljává.

Még keményebben szól Tamás ítélete a kamatról. Érvelése logikus, csak teljességgel eltekint a pénz forgalmának logikájától. A kölcsönzésnek két esete van. Kölcsönözhetünk valakinek olyasmit, ami a kölcsönzést követően elhasználódik. Ha kenyeret vagy bort adok kölcsön, azt elfogyasztják – hiszen azért kérték –, s ha már nem kaphatom vissza változatlanul, igényt tarthatok az ellenértékére. Amikor azonban valaki pénzt ad kölcsönbe, az nem használódik el a kölcsönzőnél, aki változatlanul vissza tudja juttatni. Miért kérnék akkor tőle kamat címén többet, mint amennyit adtam? Mint látható: a javak és a pénz kölcsönzése között Tamás nem tesz különbséget. Persze ő is tudja, hogy a kölcsönvett pénz nyereséget termel, ha befektetik (például egy kereskedelmi vállalkozásba). A kamat ebből levezethető indoklását azzal hárítja el, hogy mivel a kölcsönzés előtt az még csak feltételezett nyereség, értékét nem lehet már a kölcsönzés pillanatában követelni.

Miután a fenti érvelés szerint a kamattal az a baj, hogy a pénz használatát fizetteti meg a kölcsönzővel, a polgári gondolkodás nagy 18. századi ostroma ezen a fronton fogja áttörni az egyház ellenállását. A pénz forgalmának felszabadítása az örökölt dogmák tilalma alól ekkor már az ésszerűnek mondott, militáns polgári gondolkodás vértezetében építi fel a maga diskurzusát. „Miért akadályozza Isten, hogy hasznot húzzunk abból, amit kölcsönadunk? Ez a közre nézve fölöttébb jogos és hasznos. Talán nem természettől valóan méltányos, hogy az, aki használja javainkat, jutalmazzon érte bennünket? [...] Semmi jele annak, hogy Isten tiltaná azt a szerződést, amely rosszat nem okoz, viszont annál több jót tesz” – olvasható egy vitairatban.4 Nincs is olyan szeglete a világnak – érvel Turgot, a neves közgazdász –, ahol a kereskedelem java része ne a pénzkölcsönön alapulna. Márpedig a kereskedők nem juthatnának kölcsönhöz, ha a kamatfizetést betiltanák, akkor pedig leállna a pénzforgalom, befagynának az üzletek, megállna az élet.

Elvei védelmében az egyház most már célzottan támadja azokat, akik kitartanak e bűnös foglalkozás mellett: a bankárokat és uzsorásokat, szembeállítván őket a néppel, amelynek kárára meggazdagodnak. A vita ilyenformán erkölcsi kérdésből társadalmi kérdéssé válik, szinte az osztályharc állapotát előlegezi, ennek megfelelően azután a polgári oldal válasza is radikalizálódik: a bankár az állam szempontjából ugyanolyan nélkülözhetetlen foglalkozást űz, mint bárki más. Az ellentámadás hevében szemükre vetik az egyház embereinek: nem elég, hogy nem értenek a gazdasághoz, de voltaképpen ők is abból élnek, amit mások munkája jövedelmez. Amikor az egyház megvádolja a polgárt, hogy fel akarja forgatni a világ öröktől fogva fennálló rendjét, holott nincs köze „az Isten által lefektetett természetes és törvényes nagysághoz” (Bourdaloue atya) – a harmadik rend valójában már megnyerte a küzdelmet. Nem hátrál, hanem még bátrabban tör előre, és – anélkül hogy féltené üdvösségét – nem hagyja elvitatni a jogot, hogy növelje vagyonát és jólétét. Az egyház rövidesen szövetségese lesz a magántulajdon védelmében.

 

A jelenlegi válság végső soron három kérdést vet fel. Az első: melyek a növekedés határai? A második: bizonyos embercsoportok – bankárok, üzletemberek, politikusok – felelősek-e a történtekért, vagy maga a rosszul működő rendszer? A harmadik: mit várhatunk a jövőtől, és mit kell tennünk?

Összeállításunk írásait olvasva nyilvánvaló: a kérdések mindegyikére adott választ eleve megszabja az elemző nézőpontja, szakmai, tudományos, politikai beállítottsága.

Jóllehet a „növekedés határai”-ról való gondolkodás idestova negyven esztendeje – a Meadows-jelentés megjelenése óta – része a nyugati közgondolkodásnak, az elmúlt évtizedek ugyanúgy a határtalannak vélt növekedés bűvöletében teltek el. Ha a „fenntartható fejlődés” fogalma újabban mérsékletre int is a növekedés tervezésében, annak indítéka nem annyira a bölcs emberi belátás, mint inkább a természeti erőforrások beszűkülése a továbbra is felpörgő fogyasztással szemben.

Amire viszont a válság ráirányította a figyelmet, az merőben új jelenség. A pénzforgalomnak az informatizált bank- és tőzsderendszerrel való találkozásáról van szó abban a (neo)liberális közgazdasági elvekre épülő világban, amely úgy tette szabaddá a (pénzügyi) piacokat, hogy ezzel hatalmas kockázatok – és velük együtt: visszaélések – lehetőségét is megteremtette. Noha ezt a lehetőséget emberek használták ki – saját érdekükben vagy intézményeik javára –, egyértelműen kiderült, hogy érte maga a rendszer tehető felelőssé. Mégpedig az a rendszer, amely a növekedésnek egy korábban ismeretlen dimenzióját nyitotta meg: a pénzügyi spekuláció javarészt ellenőrizetlen játékát.

A jelenlegi helyzet alapvető sajátossága azonban, hogy a rendszernek nincs alternatívája a szó politikai értelmében. A kommunizmus bukásával a tőkés rendszer alternatíva nélkül maradt. Ez azt jelenti, hogy bírálata általánosan elterjedt ugyan, elutasítása viszont kivételes és marginális. Emiatt van az, hogy a politikusok és a közgazdászok kemény szavakat használnak ugyan, de a javasolt változtatások eleve korlátok között mozognak. Van, aki főként az ágazat – a pénzügyi szektor – reformját sürgeti, beleértve az erkölcsi normák szigorítását is, van, aki a gazdasági rendszer egészét tekintve tart szükségesnek mélyreható változásokat, ám ezek az elgondolások mind arra építenek, hogy a rendszernek – ha úgy tetszik: jobb híján – fenn kell maradnia. Ha akad is ezzel ellentétes nézet – a rendszer a maga történelmi létének határához érkezett, és le kell váltani, mert megérett rá –, az inkább csak feltételes módban, tapogatózva tud artikulálódni, nem pedig esélyesen induló politikai programként.

Ilyenformán függetlenül attól, hogy a maga konkrét fejleményeiben mennyi kárt és szenvedést okoz a mostani válság a világ országaiban, máris elmondható róla, hogy sajátos krízisjelensége annak az emberiségnek, amely ezt a megpróbáltatást (is) szkeptikus beletörődéssel viseli, mivel úgy tartja, hogy nincs más választása, mint ugyanazon az úton továbbhaladni – vagy továbbmenekülni. Amellett azt is észre kell vennünk, hogy az Amerikai Egyesült Államokban keletkezett, onnan szétterjedt válság a világgazdaság belsejében végbement nagy átrendeződés tünete is: megkérdőjelezi a dollár világuralmi pozícióját, ezzel az Egyesült Államok világpolitikai primátusát is, és jelzi a gazdasági potenciál fokozatos átbillenését az ázsiai kontinens javára. Globális válságként is ezért inkább a „nyugat alkonyá”-nak újabb fejezete – annyi kiegészítéssel, hogy a földgolyó méreteiben az alkony színeit hajnalpírként is lehet érzékelni. Ha több ezer évre visszatekintve azt látjuk, hogy az emberiség időnként rendszert cserél, most mintha valami másnak volnánk a tanúi: a súlypontok mozdulnak el a mind jobban egységesülő világméretű társadalomban.

 

(Egy 2005-ben megjelent könyv [Amikor Kína megváltoztatja a világot]5 különös jövővízióval zárul. Az Eternity Express című regény sztoriját olvassuk, amelynek szerzője, Jean-Michel Truong, feltehetően kínai származású francia.

Idős emberek gyülekeznek egy párizsi pályaudvar peronján. Várja őket az Eternity Express. Hosszú útra indulnak: elhagyják szülőföldjüket, hogy valahol messze, egy távoli országban – a jelek arra vallanak: Kínában – töltsék életük hátralevő részét. Kényelmes lakosztályok várják ott őket, ápoló, sofőr, nyelvtanár szolgálja kényelmüket és beilleszkedésüket – és mindez rendkívül jutányos áron lehet az övék. A hely biztonságos, rendbontásnak vagy erőszaknak nyoma sincs, ők pedig minden idejüket kedvenc szórakozásaiknak szentelhetik: sportolnak, festenek, kártyáznak vagy olvasnak. Eszményi körülmények között készülnek az utolsó utazásra.

A 21. század közepén – ez a regény alapötlete – új népmozgás kezdődik a világban: a nyugat-európaiak idős korosztályai tömegesen elvándorolnak Nyugatról Keletre.

Ez egyelőre puszta képzelődés. Megvalósulása ma valószerűtlennek látszik. Lehetetlennek azonban nem.)

Az írásbeliség három rendszere váltotta eddig egymást a történelemben.6 Jelenleg a grafikai jelhasználat harmadik korszakát éljük. Az első az írásjelek feltalálásával kezdődött Mezopotámiában és Iránban, valamikor az időszámításunk előtti negyedik évezred elején. Az agyagba vésett jelek eleinte a számlálás eszközei voltak, belőlük fejlődött ki a hangok lejegyzésének, vagyis a beszéd rögzítésének írásos rendszere. A második forradalom görög földön ment végbe, valamikor az i. e. hetedik században, amikor első ízben vertek pénzt nemesfémből. A harmadiknak a számítógép a főszereplője, amelyet – mint a neve is mutatja – számítási műveletek elvégzésére találtak fel, de amely rövidesen nemcsak szövegírásra vált alkalmassá, hanem sok egyébre is (például a kép és a hang továbbítására). Ami a legfontosabb: egységei összekapcsolhatók, hálózati rendszerbe foglalva kommunikálni tudnak egymással. Az így létrejött rendszer leküzdi a tér és az idő hagyományos korlátait – a ma embere olyan világ-térben él, amelyben az információ terjedése azonnali és független a földrajzi távolságtól.

Minden különbségük ellenére e három forradalomnak közös vonása, hogy általuk az ember „egyre magasabb képességeit exteriorizálja” (Leroi-Gourhan). A lejegyzett szám vagy hang láthatóvá teszi a láthatatlant. Az írás használata átalakítja nemcsak az emberek közötti kommunikációt, hanem az istenekkel (szent szövegek) és a holtakkal való érintkezést (imák, sírfeliratok) is. A számjeggyel ellátott nemesfém (az „aritmetikai pénzírás”) nagy újítása: az általános csereeszközként elfogadott pénz tárgyi létében összefüggést teremtett a nemesfém valódi (noha konvencionális) értéke és a pénzzel végezhető műveletek között. Bizonyos értelemben a pénz is nyelvként működik, hiszen szimbolizációs eszközei jóvoltából újfajta „elbeszélését” teremti meg az emberek közötti viszonyoknak és a való világnak. Sok-sok évszázadon át, mindaddig, amíg nemesfémből készül, a pénz nemcsak jelöli, hanem tartalmazza a maga értékét, de később is, a papírpénz bevezetését követően, „aranyfedezet” áll mögötte – és ez így van egészen 1971-ig, amikor Richard Nixon amerikai elnök eltörli a dollár aranyban kifejezett értékét.

Az informatizált pénzforgalom teljesen másfajta beszéd: az elektronikus hitelkártya használója nem valóságos pénzzel fizet, amilyen régen a fémpénz volt, később pedig a bankjegy – ő ugyanúgy „kimondja” a pénzt, ahogyan a szavakat kiejtjük, amikor beszélünk.

A 18. század óta, amikor létrejött, a tőzsde az a hely, ahol részvényeket adnak-vesznek. Az ipari forradalom korszakát élő kapitalizmusnak azért volt rá szüksége, hogy mozgósítani tudja a fejlődéséhez nélkülözhetetlen tőkét. Mivel a részvények értéke változó, a velük való kereskedés nyereséges vagy veszteséges. A tőzsde számokkal és értékekkel űzött játék, éppúgy van benne józan számítás, mint véletlen, sikeres előrelátás, mint merész kockázat.

A pénzvilág informatizálása két lépésben ment végbe. Amikor 1976 és 1987 között terjedni kezdett a számítógépek használata, nyomban új pénzügyi termékek jelentek meg, a világ pénz-piaca megélénkült. A második, még jelentősebb változás a kilencvenes évek elejére esik: ekkor indul hódító útjára a személyi számítógép és vele az internet, amely gyökeresen átalakítja a tőzsdei játék feltételeit. Most már olyan pénzügyi termékek jelennek meg a globális méretekben rendszerként működő pénzpiacon, amelyek kezelése elképzelhetetlen a számítógépek hálózata nélkül – mindez hihetetlenül kitágítja a pénzügyi műveletek méreteit, felgyorsítja és egészében átláthatatlanná teszi a pénz világméretű forgalmát. Egyetlen példa: a valuták nemzetközi piaca naponta mintegy 1900 milliárd dollár forgalmat bonyolít le. A szakemberek már egy évtizede rájöttek arra, hogy a pénzvilág egyre inkább veszélyezteti a reális gazdaság világát.

 

Az 1929-ben bekövetkezett nagy világkrízis túltermelési válság volt. Így látta ezt a Korunk cikkírója is: „Mert a kapitalizmus mai krízise a túltermelés krízise. Ami azt jelenti, hogy több árut termelnek, mint amennyit a piac felvenni képes. Nem annál többet, mint amennyit a mai emberiség fogyasztani képes volna, hanem mint amennyit megvásárolni képes jövedelméből.”7

A kapitalista gazdaság elemzéséből a cikkíró fontos következtetéseket von le. Ezek némelyike igazolódott, némelyike azonban nem. A válság véget vet – jósolja – „az örökké tartó amerikai »Jólét«-ben való hitnek”. Nem így történt – már ami az elmúlt nyolcvan évet illeti.

Amiben most vagyunk, az nem túltermelési válság, vagy ha az, akkor annak mindeddig elképzelhetetlen változata: a pénz túltermelési válsága.

Nem tudjuk, mi következik. Nem jósolunk. A „hősköltemény” folytatódik.