Véleményem szerint az elmúlt tízegynéhány évben több olyan eseményt tapasztaltunk meg, több súlyos válságot éltünk át, amely kulcsfontosságú vonatkozásokban módosította a világ, az Európai Unió (EU), és ezen belül Köztes-Európa távlatait.2

1. Az egyik megrázkódtatás a gazdasági-élelmezési-kőolaj/földgáz-nyersanyag- környezeti-pénzügyi válság súlyosbodása. Növekednek a tőkés gazdaságok ellentmondásai. Megváltoznak a nagyhatalmak közötti geoökonómiai viszonyok: ez többek között abból ered, hogy módosul nemzeti valutájuk fontossága, nagyobb gondot okoznak eladósodásuk következményei, a nyersanyag-forrásokhoz való hozzáférhetőségük. Mindez tovább gyengíti az Amerikai Egyesült Államok (AEÁ) viszonylagos helyzetét világszinten, ebből (is) adódóan erősíti a többi nagyhatalom befolyását (Moisi & Stephens).3 Másfelől viszont fölerősítheti az európai atlantista gondolkodást, miután az európai államoknak kevésbé kell tartaniuk Washington beavatkozásától. (Minden bizonnyal ennek egyik jele a tiszavirág életű európai „Obamánia”.)

2. Kettős fordulóponton estünk át: ez jelenti egyrészt a Bush-elnökség világszerte elkönyvelt balsikereit, másrészt a 2008-as, közvetett orosz–amerikai háborút Grúziában, amelyet Washington elveszített. Ide értendő továbbá Kína és India előretörése az AEÁ és Japán kárára, valamint az, hogy Oroszország megállította az AEÁ, illetve a NATO4 terjeszkedését Európában és Közép-Ázsiában. Ugyanakkor az orosz–amerikai együttműködés szükségessé vált mindkét fél számára a lefegyverzés, az atomsorompó terén, az amerikai–afgán háború vagy Irán kérdésében. Ezek az események egyben fokozzák az EU, különösen a KKBP/EBVP5 önállóságát. A NATO-bővítés lendülete leállt, kiváltképp Ukrajna és Grúzia irányában, ha Horvátország és Albánia csatlakozik is.

3. Az utóbbi egy-két évben Kina leckézteti az Egyesült Államokat a gazdaságpolitika terén. Washington legfontosabb bankáraként Peking kifogásolja az amerikai gazdaság lanyha fejlődését, az ország nagyfokú eladósodását és a felelőtlen politikai vezetést.

Mindháromesetben a legérintettebb az AEÁ. Ezeket a tételeket járja körül a jelen elemzés. Végeredményben a most zajló válság minek a válsága? Vajon a pénzhez és a bankokhoz kapcsolódó válsághalmaz nem csupán sok más, alapvető fontosságú összetevő egyike? Ha jól látom, elsősorban a gazdasági-társadalmi, valamint a hatalmi viszonyok újrafogalmazásáról beszélhetünk. Ez minden bizonnyal sok szenvedéssel jár majd mindenhol a többség számára, különösen a tőkés peremvidékeken, például Köztes-Európában, de például Írországban is (Hamilton). Senki sem tudhatja, mit hoznak a következő évtizedek. Az EU ráébred-e arra, hogy az egyszerű neoliberalizmus6 nem gyógyír mindenre? Követi-e azokat, akik már egy évtizede földrészünk izmosabb politikai uniójára és a „közjóra” törekvő, működőképes gazdasági-társadalmi politikára szavaznak? Melyek erre nézve a főszereplők forgatókönyvei, és miként játsszák el játszmáikat, szerepeiket, hogyan látják el feladatukat? Miként beszélnek róla? Milyen igazságokra derít fényt a most zajló válság során a tőkeelemzés és a geopolitika? Meddig tarthatóak a válsággal kapcsolatos diskurzus csúsztatásai és hazugságai, egész szóáradata?

Sok a kérdés, de kevés a válasz. Próbáljuk mégis szélesebb távlatba helyezni napjaink problémáit. Első észrevételünk: mintha ezek a válságok egy több száz éves folyamat állomásai lennének, amelyek beilleszkednek a braudeli longue durée (hosszú időtartam) fogalmába. Másodszor: mintha a hatalmi súlypontok szintén nagy változásokon esnének át a világban. Harmadszor, mintha az elmúlt idők főbb ismérvei is módosulnának a második világháború óta és felgyorsultan az elmúlt években. Ez a hármas feltételezés talán közelebb visz minket egyik-másik kérdés megfejtéséhez.

 

A 18. századtól számítjuk a korszerű tőkés gazdaság kezdeti időszakát. Ebbe beleértendőek a rohamos műszaki fejlődés, a napjainkban létező (európai) államok megteremtése, az iparosodás terjeszkedése, a városiasodás kivirágzása, az oktatás és képzés terjedése stb. jól ismert jelenségei. Az időszak jól megfelel a braudeli longue durée sajátosságainak (Braudel & Wallerstein):

– először a 19. század végén, majd a 20. század második felében a tőke kiterjeszkedik szinte az egész világra, főleg, ha számításba vesszük, hogy ma Oroszország és Kína is tőkés rendszerű államok;

– a tőkés rendszer szoros kapcsolata az állammal. Az állam biztosítja a magántulajdon szentségét, a tőke állami támogatottságát és a társadalom fennálló rendjét. Az elmúlt évtizedek magukkal hozták előbb az állami feladatok bővülését, majd azok csökkenését, a töke nemzetközivé válása pedig államszövetségek megalakulását tette időszerűvé;

– a fölé- és alárendeltség viszonyainak sokoldalú, szükségszerű, ismétlődő kiépülése tapasztalható, de ezzel párhuzamosan vallási, (geo)politikai, katonai és gazdasági téren a társadalmi egyenlőtlenségek elvi és gyakorlati fennmaradása, sőt fokozódása;

– az uralkodó világgazdaságban7, amelynek állandó és fő jellegzetessége a szakosított monopóliumok létezése – ezek ugyanis megfékeznek minden, a várható hasznot korlátozó versenyt –, lassú fordulatok érzékelhetőek;

– töretlenül folytatódik a városiasodás folyamata és az erőteljes – mind dél–észak, mind kelet–nyugat irányú – népvándorlás;

– átértékelődik a „központ” és a „perem” fogalma, de mindenkor az utóbbi gyarapítja az előbbit mind gazdasági és népességi, mind művelődési téren.

Vajon most, a 21. század elején nem megtorpanásnak vagyunk-e tanúi a tőke terjeszkedésében, sőt talán alapvető fordulatnak? Az államszövetségek új nagyságrendje nem változtatja-e meg a világ fejlődésének természetét? Mit eredményez a társadalmi formák erőteljes módosulása, különösen a női egyenjogúsítás következményei? Az élénk népvándorlás a városok irányába nem okoz-e alapvető változásokat és talán a városiasodás megtorpanását? Nem most válik-e a világ többközpontúsága végérvényessé? Ha jól látom, akkor az alapvető kérdés az lehet, hogy talán a végére jutottunk a több száz éves tőkés fejlődésnek, és lehetséges, hogy egy újabb longue durée kezdődik, amelynek még a körvonalait sem sejtjük. Mindamellett valószínű, hogy nagy szerephez jutnak a következő tényezők: a nők egyrangúsága; a tömegtájékoztatás és az elektronika egyetemessé válása; a környezet feltisztítása és védelme; új értékek, új vonatkoztatási rendszerek, új kor-jelenségek, sőt új típusú vallásosság (lásd iszlám) felbukkanása stb. Meglehet, hogy tényleg egy történelmi fordulat, új korszak küszöbén állunk!

 

A braudeli longue durée része az is, ahogyan kialakult és koronként változott a világ vagy legalábbis az atlanti térség vezető nagyhatalmának pozíciója (Scandella). A spanyol, majd a rövid ideig tartó holland uralom után hosszú időre Anglia lett a térség legfontosabb állama a napóleoni háborúkat követően. Az első világháborútól kezdve az AEÁ átveszi az egyeduralmi szerepet, és meg is őrzi a vietnami háború elvesztéséig (1975). Ez nem azt jelenti, mintha az AEÁ nem lenne még ma is a világ egyik legfontosabb nagyhatalma, és nem játszott volna közre ez is abban, hogy mára az ország súlyosan eladósodott. Tény azonban, hogy a nagyhatalmi státus jelenleg több más államot is megillet (Urquhart & Hodgson): elsősorban az Európai Uniót, de ott van Oroszország (egyebek közt úgy is mint nukleáris nagyhatalom), Kína, India és Japán, mindegyik a maga módján. A „nemzetközi fizetőeszköz” szerepét betöltő nemzeti valuták egymásutánja szintén jelzi e változásokat: a font 150 évig tartotta magát, a dollár már csak 50–60 éven keresztül, az elmúlt tíz-húsz évben az euró került előtérbe.

Továbbra is a braudeli keretben maradva: több mint kétszáz éves története során a tőkés rendszer 40–60 éves szakaszokra oszlik – ezeket szokás „Kondratyev-ciklusok”-nak is nevezni.8 Két fajtájukat különböztetjük meg: vannak erőteljesen fellendülő szakaszok, ezeket követik a hanyatlás vagy a megszilárdulás szakaszai. A Kondra-tyev kidolgozta elméletben a szakaszok „hajtóereje”, máskor viszont a válság vagy a visszaesés oka a következő tényezőkkel összefüggésben jelentkezik elsősorban:

– a tőkefelhalmozás módjának és az állam szerepének állandó megújulása;

– a munkaerő kihasználtságának, a munka elosztásának, a bérviszonyoknak az alakulása;

– a határ változása köz- és magánügyek között, beleértve az állami költségvetés szerkezetét, a tulajdonformákat, a katonai kiadásokat;

– a tőke és a munka viszonya, a kettő ellentmondásai;

– az uralkodó pénznem és a pénzügyi rendszer tartós módosulásai;

– a gazdasági élet szerkezetének szüntelen alkalmazkodása a piac természetének alakításához;

– az új találmányok és az újítások bevezetése, elterjedése és kifutása stb.

A 19. század végétől máig mindössze két szakaszt azonosíthatunk többé-kevésbé pontosan:

1. 1893–1917/19 és 1917/19–1940/48;

2. 1945–1970 és 1970–2005/2010.

Jelen dolgozatban az 1945–2005/2010 közötti évek tűnnek fontosnak. A Kondratyev-féle hullámgörbékbe jól beilleszkedik a 2007–2009-es gazdasági világválság mint a hanyatló szakasz utolsó évei. A válság talán bevezető a Kondratyev-ciklus szerint következő lassú fellendüléshez, ami eltarthat 2030–2040-ig. A fellendülés ideje az első években gyakran vezet társadalmi viharokhoz. A cél a tőke/munka viszonyában az utóbbi feljavítása és a fogyasztás serkentése. Valószínű a munkanélküliség lassú csökkenése is. A klasszikus fegyverkezési verseny erősödhet, ami a gazdasági élet serkentését eredményezi, de persze növeli a háborús veszélyt is.

A 20. század utolsó harmadában majdnem csak pénzügyi tőke9 halmozódott fel, illetve tornyosodott fel. Az egyik formája alapozta meg a másodikat, ez a harmadikat és így tovább. Ezek a műveletek elhárították a kockázatot a bankoktól, illetve és főleg a részvényeseiktől, de nagy jövedelmet biztosítottak jutalékok formájában. Az egész piramisjátékhoz10 hasonlított, ennek következtében könnyen össze is omlott. A 16. századi tulipánüzérkedésre vagy a 18. századi „déltengeri buborékra” emlékeztető játéknak bizonyult a mások pénzével. A neoliberális típusú „legkevesebb állam” semmit sem ellenőrzött rendesen, vagy nem akarta zavarni a „serény és képzeletdús” bankárokat. Most sok száz milliárd eurós támogatással megmentik őket – az adófizető pénzén megvédelmezik a bankrendszert, mindenekelőtt a részvényeseket. Közben a pár száz milliós, társadalmi célú – művelődésre vagy oktatásra szánt – kiadásokat megtagadják vagy lefaragják. Néhol – különösen az AEÁ-ban – annyira megnőtt az államadósság, hogy az ország pénzügyi rendszere megrendült, és teljesen függővé vált. Többek között Kína támogatja erőteljesen Washingtont, de ennek már súlyos ára van – a dollár elveszítette uralkodó helyzetét a világgazdaságban.

Nagyon leegyszerűsítve a második világháborút követő időszakot ekképpen lehetne leírni:

Összefoglalva, a folyamat képletét felírhatjuk így: (Világkereskedelem és -termelés + a tőkés magántulajdon kiterjedése) + (Sz + G + M) = a tőke világméretű térhódítása. E nagyméretű folyamatot elősegítik a következő tényezők:

– a fogyasztás bővülése: új országok, új fogyasztói rétegek (gyermekek/fiatalok, nők stb.);

– a fogyasztási szokások és a kultúra (oktatás) egységesülése a keresetek és vagyonok fontosságának függvényében;

– a műszaki kultúra és fejlődés kiterjedése a számítástechnika és távközlés területére.

– Az előzőekre támaszkodva a termelékenység növekedése mind a magán, mind az állami szektorban;

– új fizetési, biztosítási és hitelmódok, sok-sok fortéllyal;

– a neokonzervatív (a tulajdonjog szentsége) és neoliberális (a piac mindenhatóságának gyakorlata) eszmék együttes terjedése.

A folyamatot helyi jellegű, részleges vagy általános válságok kísérik:

– A vállalatok nagy számban jönnek létre, és közülük sok tönkremegy.

– Gazdasági ágazatok és települések szűnnek meg, ezzel egy időben újak jönnek létre.

Intézményes nehézségekkel küzdő nemzetállamok keresik a beilleszkedést nagyobb közjogi egységekbe, és ezekből új politikai-gazdasági egységek, államszövetségek alakulnak ki: Délkelet-ázsiai-nemzetek Szövetsége (ASEAN), Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (ALENA), Dél-amerikai Szabadkereskedelmi Társulás (Mercosur) és természetesen EU.

– Egyes pénzügyi rendszerek válsága (dollár), újak létrejötte (euró és a juán).

A vizsgált időszakban, ahogyan azt már jeleztem, a tőkés rendszer majdnem világméretűvé vált. Ugyanakkor a játszmának nincs vége. Vannak még országok és területek, amelyeket a tőke még nem olvasztott be, különösen a déli féltekén. Létezik a társadalomban nagyszámú eltérő vagy más jellegű stratégia, hagyományos gyakorlat vagy új kezdeményezés: szövetkezeti vállalkozások, fogyasztók szövetkezése, szakszervezetek, „nem kormányzati” szervezetek működése, közösségi takarékpénztárak, eredeti társadalmi-gazdasági szervezetek, haladó egyházak, „altermondia-listák” stb.

Az elmúlt 30-40 évben a nemzetközi vállalatok és részvényeseik jóvoltából – állami segédlettel – a tőke nagymértékben nemzetközivé vált. A (túl)beruházások lényegileg a számítástechnikára és a hírközlésre összpontosítottak, vagy fejlődő országokban történtek. A tőke kiterjedt ésszerűsítési műveleteket hajtott végre, amelyek elfogadható szinten tartották a munkanélküliséget, nehogy a dolgozok „elszemtelenedjenek”. A fogyasztás nem elégséges méretű növekedése viszont túltermeléshez vezetett. Vannak országok, ahol a lakosság egy százaléka az összvagyonnak több mint a felét birtokolja, jövedelmének aránya pedig még ezt a mértéket is meghaladja (Revue Nouvelle). Ugyanakkor folytatódik a tőke nagyarányú koncentrációja11 és világméretű terjeszkedése. A kialakulófélben lévő államközösségek kedvező hatásai javarészt csak az elkövetkező évtizedekben lesznek érezhetőek.

 

A fejlett országokban az uralkodó osztályok többsége kitart saját, jól felfogott érdekei diktálta, de kockázatos meggyőződése mellett.12 A most zajló jelenségeket bizonyos részletektől eltekintve úgy tűntetik fel, mintha a bankok, a pénzügy, a túltermelés, a társadalom több éve elkezdődött válságáért mindenekfelett az állam lenne felelős, és épp csak icipicit, inkább közvetve a felelőtlen „túlfogyasztó” és az adófizető. A „befektetők”, a magántőke, a nemzetközi vállalatok mindig ésszerűen, tehát helyesen cselekednek. Ennélfogva elsősorban az ő bizalmukat szükséges visszaállítani. Ez a több száz éve hallható és olvasható elbeszélés fölöttébb érdekes, de sajnos veszélyes lenne, ha most dajkamese módjára hatna, és az emberek el is hinnék.

Azt tartja a mondás: fejétől büdösödik a hal. Akár így van, akár csak részben van így, vessünk egy pillantást az AEÁ-ra, vagyis a legfejlettebb tőkés országra, amely közel egy évszázada a világ vezető államának tekinti magát (Bacevic). Milyennek látszik ma, a 21. század legelején az AEÁ helyzete Európából nézve? Az amúgy is hajlamos, de ma mindig erősebben „katonáskodó” (Urquhart) régtől fogva hajlamos amerikai társadalom képzelt félelmeket gyárt, és veszélyesen felpörgeti a katonai kiadásokat. Mivel a takarékoskodás nem tartozik a fő amerikai erények közé, ez az ország nagymértékű nemzetközi eladósodásához vezetett.13 Számottevő katonai fölénye ellenére a „cowboy”-mentalitás az országot számos balsikerű vállalkozásba sodorta.14 Már ott tartunk, hogy Kína „kioktatja” az AEÁ-t (lásd a Neue Zürcher Zeitung 2009. március 14-i számát). Minden hazafias szólama ellenére a washingtoni vezetés rendszeresen támogat nem demokratikus berendezkedésű országokat (Traub).

Fölöslegessé teszi-e a NATO-t az AEÁ-kal szembeni európai önrendelkezés, vagy épp fordítva, egyensúlyt teremt az Atlanti-óceán két partja között? Lehet-e a NATO a Brüsszel és Washington közötti párbeszéd fontos – valójában egyedüli – eszköze? Szerintem a jelek arra vallanak, hogy az AEÁ már most, de különösen a jövőben nagyobb fenyegetést jelent az Unióra nézve, mint Oroszország.15 Ennek oka a gazdaság, a kultúra és a környezetvédelem, valamint a nemzetközi jog, az emberi értékek és a geopolitikai elgondolások terén mutatkozó egyre nagyobb különbségekben keresendő.16 Márpedig ha így van, akkor a NATO nélkülözhetetlenné válik a mélyülő viszályok kezelése érdekében. Nem zárható ki az AEÁ viszonylagos hanyatlásának sikeres washingtoni kezelése. Egyesek szerint ez volna Obama elnök célja. Egyáltalán nem ígérkezik könnyű feladatnak. Az amerikaiak kétszáz évre visszatekintő világmegváltó meggyőződését nehéz lesz módosítani és visszafogni.

A közös európai kül- és biztonságpolitika felől szemlélve azonban a NATO-t csakis a hatékony és ellenőrizhető viszony, az egyenlő politikai és katonai feltételek mellett szabad fenntartani. Az EU sikere nagymértékben attól függ, hogy akár a régi és az új tagországok, akár ezek és a kívül maradottak között sikerül-e még csírájában elfojtani a háborús összecsapások lehetőségét az „igazságos és tartós béke” nevében. A biztonság szempontjából az európai egyesülésnek nincsenek határai, ha egyszer távlata a béke, és ha a múltbeli megosztottság meghaladására mind a kellő elszántság, mind az eszközök megvannak. Ehhez előnyösen járulhat hozzá a fokozatos európai egyesülés, az Atlanti-óceán két partja közötti „szívélyes viszony” („entente cordiale”), valamint az EU és Oroszország közötti tartós szövetség.

 

Köztes-Európa térségének még a válság körülményei között is megvannak a maga sajátosságai. A térség államaiban töretlenül tartja magát a (neo)liberális politikai, ami összefügg az AEÁ iránti százszázalékos bizalommal is. E bizalom nem tesz különbséget Washington liberális belpolitikája és nagyhatalmi külpolitikája között. Az atlantista elkötelezettség híveinek egy része szorosan összetartozónak vél három (illetve négy) szempontot:

– a demokrácia sorsáért való jogos aggódást,

– az oroszoktól való rettegést, illetve a feltétel nélküli határtalan bizalmat az AEÁ iránt,

– a kapitalizmus melletti opciót, noha a nyolcvanas évektől kezdve ez a rendszer nem jelentett mást, mint növekvő munkanélküliséget, az állam kivonulását a gazdasági életből és általános méretű magánosítást, elsősorban a nemzetközi vállalatok irányában.

Tovább növekszik a térség peremjellege. Ritkák a nyugat-európai szövetségesek. A (neo)liberális meggyőződésből eredően kizárt a volt kommunista országok közötti összefogás. Akár hitt benne, akár nem, a vezető réteg egy „emberarcú kapitalizmus” megteremtését hirdette, és bízott az amerikai támogatásban,17 amely soha nem futott be. Ma már közhelyszámba megy az a megállapítás, hogy a megélhetést tekintve „a társadalom kétharmada a rendszerváltás vesztese, és csak legfeljebb öt-tíz százalék az, amely az egyértelmű nyertesek közé sorolható” (Szalai).

A fenti hármas (négyes) tételsor a hatvanas évektől számítható propagandagépezet remek működését bizonyítja: „amerikai demokrácia + tőkés gazdaság = boldogság”. Ha jól látom, a demokrácia szólamával eladnak valamit, ami aláássa magát a demokráciát, és felvirágoztatja a tőke uralmát. Sokan úgy vélik ugyanakkor, hogy az AEÁ a demokrácia biztosítéka. Persze én sem szeretnék orosz rakétákat kapni a nyakamba, de nem lelkesedem a megszálló csapatokért sem. Kérdés azonban, szükséges volt-e, hogy a térség országai ezért 180 fokos fordulatot hajtsanak végre, s ezáltal a rakétákkal és csapatokkal rendelkező másik nagyhatalom kizárólagos kegyeibe férkőzzenek. A 20. század folyamán több ilyen 180 fokos fordulat történt Köztes-Európában. Fejtő Ferenc már hatvan évvel ezelőtt kifogásolta az effajta hirtelen, szélsőséges pálfordulást. Ez akkor is együtt járt a felségjogok elvesztésével és a gazdaság kisajátításával, és ma sincs másként.

A jelenlegi válság tudatosítja a világ közvéleményében az AEÁ összetett, ellentmondásos valóságát. Mert igaz ugyan, hogy a világ egyik legrégibb szabadelvű demokráciája, de bizonyos történelmi tények (például több millió indián legyilkolása, valamint a rabszolgaság intézménye) beárnyékolják a múltját, mint ahogy politikai valósága jelenleg is sok szempontból lehet kritika tárgya. Mindenekelőtt azt kell figyelembe venni, hogy a 20. század folyamán külpolitikáját tekintve

– közvetlenül vagy közvetve gyarmatosító politikát folytatott ott (Fülöp-szigetek és Okinava, Latin-Amerika számos országa, a Karib-tenger és a Csendes-óceán több ezer szigete, Libéria stb.);

– gyakran köt szövetséget önkényuralmi államokkal (a múltban Latin-Amerika számos országa, az ezredesek Görögországa, utóbb Szaúd-Arábia és más, kőolajtermelő arab országok, Pakisztán, Grúzia, Azerbajdzsán, Koszovó stb.);

– minden jogosítvány nélkül katonai akciókat indít bizonyos országok ellen, haderejével óriási pusztítást végezve emberéletben és emberi létesítményekben (Vietnam, Granada, Szomália, Afganisztán, Irak stb.), újabban, a terrorizmus elleni harc ürügyével külföldön veti alá kínvallatásnak a gyanúsítottakat.

Köztes-Európa felszabadulása az 1975-ben Helsinkiben aláírt közös nyilatkozatnak köszönhető, amelynek létrejötte főleg az európai államok műve. A kérdés ma az, hogy mennyire nyújt védelmet számukra az európai integráció. Látnivaló, hogy a válság a tőkés rendszer peremén elhelyezkedő országokat sújtja a leginkább. Ez saját politikájuk következménye, s ebbe beleértendő a „felszabadított piac” és a magánosítások jelensége csakúgy, mint az állam nagyfokú kivonulása a társadalmi-gazdasági folyamatokból18. Kívánatos lépésnek tekinthető az euróövezetbe való belépés, ami feltételezi mind az egyes államok, mind az államközösség erősítését. Mennyire akarják ezt egyrészt az Európai Unió, másrészt Köztes-Európa országai? Sikerül-e együttműködniük szomszédaikkal? A 21. század talán megtanítja őket, miként alapozzák meg jövőjüket, és érvényesítsék érdekeiket!

 

Annak idején, Polányi Károly a tőkés gazdaság „megszelídítését” követelte. A pénzügyi körök újabban a szakma „erkölcsösebbé tétele” érdekében szigorúbb szabályozók elfogadását szorgalmazzák, holott eddig a meglévő szabályokat sem tartották tiszteletben. Érthető, hogy a válaszok igen változatosak. Van, aki örvend annak, hogy a tőkés gondolkodásmód lelepleződött, és több igazságosságot, nagyobb fokú együttérzést vár el a közgazdasági szemléletben (Castel). Van, aki a környezet védelmét és az eljövendő nemzedékekről való gondoskodást helyezi előtérbe (Fitoussi). A bátrabbak demokratikus változásokat sürgetnek helyi és országos szinten, továbbá nemzetközi és állampolgári téren egyaránt a „máshogy gondolkodók” mozgósítását, a „haladónak” mondott politikai rendszerekkel való összefogást (Pleyers). Az emberiség méreteiben gondolkodva szerintem ez mind szenteltvíz, ha nincs mögötte megfelelő fedezet társadalmi összefogásban, elhatározásban és politikai akaratban.

Lényegesebbnek tűnik számomra felvetni néhány alapvető kérdést: vajon nem egy egészen új tőkés rendszer kialakulása előtt állunk? Valóban nincs-e ennek a rendszernek alternatívája, például olyan gazdasági rendszer, amelyben több szinten érvényesül az állami/közösségi és az azt kiegészítő jelleg? Elképzelhető-e olyan rendszer, amelynek szinte nem is lesz köze a fennálló (klasszikus) tőkés rendszerhez? Fenntartható-e a jövőben teljeskörűen a magántulajdon joga? Mennyire tudják majd a jövőben a piacok, mint az eladás és a vásárlás metaforikus képlete, irányítani az élet minden területét? Indokolt-e állami intézmények segítségével kisszámú állampolgár számára biztosítani a tőke tulajdonjogát és tőke termelte profitot? Forradalomra kell-e várni ahhoz, hogy a vagyonok és a jövedelmek közötti különbségek alapvetően módosuljanak?

E kérdések megválaszolása tőlünk függ. Ez a görög kairosz, a válaszút, ami előtt állunk. Hogy az út hová vezet, azt mi határozzuk meg. Együtt vagy egymás ellen. Háborúban vagy békében. Isten segítsen rajtunk!