„Eszembe jut a régi vicc a Párt definíciójára: a Párt az a szervezet, amely azon problémák megoldására jött létre, mely problémák nélküle nem is léteznének. Akárcsak a regény!” Akinek eszébe jut a régi vicc: Esterházy Péter, és amiről eszébe jut: a regény, a regény úgy általában véve és saját regénye, Duna-könyve, a Hahn-Hahn grófnő pillantása. Mindez azonban nem egy regényben jut eszébe Esterházynak (pedig akár ott is eszébe juthatna), hanem egy esszében, amit egy Mexikóban tartott „regényíró-kongresszus” alkalmából ír.1 S ha egy lépéssel továbbgondoljuk a viccet, vagyis az analógiát: vajon a regénnyel együtt nem érvényes definíció-e ez az esszére, tágabban pedig az irodalomkritikára nézve is? Ezen a ponton lehetséges, hogy fel kellene tennem a kritika létmódjára vonatkozó kérdéseket: mi a feladata a kritikának, hol a helye, kinek szól? stb. Ezeket a kérdéseket azonban feltették már nálam precízebb módon is (gondoljunk csak a nemrég lezajlott kritikavitákra2), úgyhogy eltekintve e néhány, egyébként fontos aspektustól, ezúttal azt kérdezem, ami a Párt definíciójában és Selyem Zsuzsa Fehérek közt című esszékötetében fölmerül: megoldás-e, azaz megoldásként kell-e kezelnünk a kritikát azokra a problémákra, amit önmagával és tárgyával, az irodalommal kapcsolatban fölvet? Hogy árnyaljak: kérdésem tétje nem az, hogy szükség van-e kritikára, sokkal inkább annak működésére, nyelvére, kérdésfölvetéseire leszek itt most kíváncsi, konkrétabban pedig Selyem Zsuzsa kritikai nyelvére, illetve azokra a kérdésekre, amelyeket esszékötete artikulál.

„Azt a legnehezebb a nyugat-európai egocentrizmus felől belátni, hogy »az én történetem« szókapcsolat illúzió.”(236.)Ezt olvassuk a kötet utolsó előtti lapján, a Nádas Péter Saját haláláról szóló esszében, s a kötet végéről visszanézve mintha az itt szereplő értelmezések ezt a problémát (az illúzió problémáját, illetve a saját történet létezésének problémáját) járnák körül, persze más-más megvilágításban és másféleképpen artikulálva.

A szabadság illúzió? Hogyan írható meg egy történet igazságosan, és átadható-e meghamisítás nélkül? Hol lehet valóság és fikció határa? Nádas kérdésével, konkrétabban: aki nem élte át a holokausztot, írhat-e róla, fikcionalizálhat-e magának egy saját holokauszttörténetet? Ezeket (és ennél persze többet is) kérdez az első, átfogóbb jellegű esszé a Tompa Gábor rendezte Hosszú pénteket, Szilágyi Domokos ügynöktörténetét, illetve Esterházy Péter Esti Kornél első gyilkossága című elbeszélését ésa Legyünk együtt gazdagok című dramolettjét érintve. Máris pontatlan vagyok, mert Selyem nem pusztán érinti ezeket a szövegeket, jelenségeket, hanem mélyfúrást végez, jó mélyre megy, hogy felhozhasson valamit zsarnokság és irodalom viszonyából.

A következő két értelmezés tárgya József Attila. A kötet címadó írása Thomas Mann üdvözlése című versével foglalkozik, és az alkalommal, amely a tolvajt és a verset szülte. Az esszé a verssel kapcsolatban evidenciákként kezelt mozzanatokat teszi megfontolás tárgyává. Tudjuk, József Attila hiába szerette volna fölolvasni a verset, Thomas Mann budapesti estjének szervezői nem engedték meg neki, föltehetőleg a vers utolsó sora miatt: „fehérek közt egy európait.” Selyem rámutat: az „alkalmi vers” ebben az esetben egyszerűen azt jelenti, hogy alkalmatlan. Aztán tovább kérdez: miért lehetett veszélyes az a bizonyos sor, és egyáltalán: miért éppen József Attila írt verset Thomas Mann üdvözlésére 1937-ben?

A másik József Attilával foglalkozó elemzés a Szabad-ötletek jegyzékének konstrukciós eljárásait figyeli, miközben az értelmezésbe József Attila töredékekben fennmaradt írásaiból kirajzolódó művészetfilozófiáját is termékenyen bevonja. A szöveg próbatétele, írja Selyem, hogy az értelmezők József Attilának ezt a szövegét tartják-e igaznak és őszintének, hiszen nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szöveg maga is eljátszik az igazmondás/hazugság kérdésével. A saját, igaz történet itt is illúzió: „A Szabad-ötletek, a későmodernitás tapasztalatát artikulálva, hasonló: a szöveg, a hazugságokkal szándékosan elfedett identitás önmagán kívül találhatna magára, a »rejtett rendnek« az olvasás során kellene megszületnie.” (65.)

Az elfedett, játékba hozott identitás problémája vezet el ahhoz a kérdéshez, amellyel a következő értelmezés indít: ki beszél a Párhuzamos történetekben, Nádas Péter hosszú éveken át készült, monumentális regényében. Nem tudjuk meg, hogy ki az elbeszélő, mint ahogy azt sem, hogy a regény elején emlegetett hulla kicsoda. A regény a bizonyítékok folyamatos elbizonytalanításával dolgozik. Hasonlóképpen, Krasznahorkai 11. századi japán története által ihletett regényéből sem tudunk meg szinte semmit az elbeszélőről, csak annyi bizonyos, hogy olyan narrátor mesél, aki rendkívüli precizitással figyeli meg és írja le a természet legapróbb rezdüléseit is.

A Glissando című írás Láng Zsolt bestiáriumait értelmezi, az első és a második-harmadik kötet történelemhez, múlthoz való viszonyulásának különbségét a glissando zenei terminussal írja le, illetve (egyéb szempontok mellett) Mircea Daneliuc román rendező Glissando (1985) című filmjéhez is köti, hiszen a film maga is azt a múltat mutatja meg, amivel a jelen nem tud mit kezdeni. A filmes párhuzamnak A tűz és a víz állatai című bestiárium narratív technikájának leírásában is szerepe van. A Bestiárium Transylvaniae elbeszéléstechnikáját a filmesítés terminusával (vonatkozik ez a második-harmadik kötetre), illetve a posztmágikus próza fogalmával írja le, amit a mágikus realizmus helyett ajánl.

A Láng-regények alapos értelmezése után Kertész regényeivel kapcsolatosan tesz föl kérdéseket, például ezt: hogyan képes az emberiség holokauszt-emlékezetének reprezentálására a Sorstalanság című regény? A kötetben olvasható még egy komparatív vizsgálat Kertész Felszámolásáról, illetve Thomas Mann Doktor Faustusáról, e két Kertészről szóló esszé közé ékelődik be Schein Gábor Lázár! című, az apa halálát megíró regénye. A történet itt, a regényben hamisításként és árulásként van elgondolva, mivel a halott apa nem tud megszólalni, másrészt: az elbeszélő az apa tiltása ellenére írja meg az apa történetét. „…más az, ha egy elbeszélés magát mezteleníti le, a maga kiszolgáltatottságát mutatja meg [Selyem itt Nádas Saját halálára utal], és más – konkrétan: árulás –, ha az apáét.” (188.)

A kötet utolsó esszéje a klinikai halál tapasztalatát megíró Saját halált Tengelyi László fenomenológiai munkájának, az élmény és tapasztalat fogalmainak megvilágításába helyezi. Az esszé kérdése: hogyan írható le én és a világ viszonya ebben a tapasztalatban, és egyáltalán, mi az, amit az én valóságként érzékel.

„Minden bizonyosság olvasói konstrukció”(75.) – olvassuk a Párhuzamos történetek értelmezése kapcsán, Kertész Kaddisának összefüggésében pedig ezt: „Nem az a nehéz, hogy megértsük a történetet, inkább az, hogy ne értsük olyan könnyen.” (180.) Ezzel vissza is jutottunk a kezdeti kérdéshez, ahhoz, hogy szépen levezetett megoldásoknak tekinthetők-e az itt olvasható értelmezések, esszék. A kötetből egyértelműen az derül ki (és jó, hogy ez derül ki), hogy nem: az a nehéz, hogy ne fogadjuk el olyan könnyen az evidenciákat evidenciákként – ez a megfontolás jellemzi Selyem Zsuzsa irodalomértését. A kötetben olvasható esszék nem megoldásorientáltak, hanem alapvetően kérdésorientáltak: Selyem nem azért tesz föl kérdéseket, hogy megadhassa rájuk a biztos, megingathatatlan választ, hanem hogy hermeneutikai, dekonstrukciós, narratológiai, filozófiai, vallásfilozófiai, eszmetörténeti szempontok bevonásával alaposan körüljárja az általa fölvetett problémákat és az elemzett műveket. A kötet írásai nem gondolatmenetének eredményei, az értelmezésekben maga a gondolkodás történik, annak minden vele járó mechanizmusával: Selyem kérdez, lehetséges magyarázatokat villant föl, korrigál, felülír, újraír, átír, ismét kérdez, és így tovább. Tudja, hogy a nyelv időnként tévútra vihet, hogy időnként mást mond(at), mint amit valójában mondani akartunk, de nem tesz úgy, mintha ez az akadály nem is létezne, hanem vállalja azt. Dilemmáit nem elhessegeti, hanem fölmutatja, s ez lenne a mindenkori irodalomkritikus dolga: hogy több kérdése legyen, mint válasza.

Azt szoktuk képzelni (ami egyszersmind sztereotípiáinkat is jelzi), hogy a tudományos nyelv száraz és komoly, illetve pontosabban, hogy komolyan csak akkor vehető, ha akadémikus nyelven szól. Mintha egy izgalmas, olvasmányos (az olvasmányost itt úgy értem, hogy élvezet olvasni) tanulmányt, értelmezést nem lehetne szakmailag komolyan venni. Mintha tudományosság és olvasmányosság ellentétei volnának egymásnak: fehér kontra fekete bábuk. Selyem Zsuzsa itt tárgyalt kötetében (mint ahogyan egyébként az előzőekben is) professzionális, rendkívül cizellált és (nem de) olvasmányos értelmezéseket kínál. Az oppozíció föloldódik. Mert az értelmezés, a művekkel való dialógus valahol ott történik meg: fehérek közt.