Ha fellapozunk néhány, 1945-ben megjelent magyarországi országos napilapot, megdöbbentő nyelvhasználattal szembesülünk. A német kisebbség egyéni és kollektív emberi jogai abban az időben egyáltalán nem érvényesültek a nyilvános publicisztikában: az újságírók nyugodtan rágalmazhatták ezt a nemzetiséget és nyelvét. Pedig a nemzetiségi jogok területén, különösen, ami a nemzetiségi anyanyelvi oktatást illeti, látszólag nagy előrelépések történtek. Az Ideiglenes Kormány 1945-ös rendelete már lehetővé tette a szülőknek, hogy szavazással döntsenek arról, az általános iskolában a tanítás nyelve az anyanyelv vagy a magyar nyelv legyen, s lehetővé vált a nemzetiségi tanítási nyelvű iskolák megnyitása.1 Bár voltak hiányosságok a megvalósítást illetően, „a nemzetiségi oktatás felvetése és jogi szabályozása 1945-ben szinte egyedülálló volt Magyarországon az európai népi demokráciák között”.2

A magyar sajtó nyelvhasználata viszont nem ezt a demokratikus hangvételt tükrözte. A parlament csak 1948-ban foglalta törvénybe a nemzetiségi hovatartozás büntetőjogi védelmét, amelynek értelmében fogházra ítélendő az, aki az országban élő nemzetiségekre lealacsonyító kifejezést használ.3 A második világháború után szó sem volt még a nyelvi csoportok azon kollektív jogáról, amelyet a Barcelonai Nyilatkozat fogalmazott meg 1996-ban. Eszerint a nyelvi csoportoknak joguk van ahhoz, hogy nyelvük és kultúrájuk a tömegkommunikációs eszközökben méltányosan megjelenjen.4 1945-ben, a kitelepítéseket megelőzően, a magyar sajtó nyelvhasználatát a német kisebbséggel szembeni diszkriminatív hangvétel jellemezte. Tanulmányomban a korabeli kormánypártok lapjaiból vett példákon keresztül igazolom ezt az állítást, majd egy korabeli politikus, Bibó István gondolataival zárom a tanulmányt.

A kezdet éve: 1945. A koalíciós pártok álláspontja ez év áprilisában került nyilvánosságra a magyarországi németség megítélésével kapcsolatban. A vizsgált időszak 1945 áprilisától az év végégig terjed, azaz, az állásfoglalások első közzétételétől a magyarországi német lakosság áttelepítéséről szóló hivatalos rendelkezés megfogalmazásáig a 12.330/1945. M.E. számú rendelet megjelenéséig, Az elemzésbe bevont lapok: Szabad Szó, Szabad Nép, Kis Újság, Népszava. A Szabad Szó a Nemzeti Parasztpárt, a Szabad Nép a Magyar Kommunista Párt, a Kis Újság a Független Kisgazdapárt, a Népszava pedig a Magyar Szociáldemokrata Párt központi lapja volt.

 

Bellér Béla kutatásai5 alapján elmondható, hogy a németek száma Magyarországon a 19–20. század fordulójára a 2 milliót is megközelítette, ám ettől kezdve arányuk folyamatosan csökkent a népességen belül. A húszas, harmincas években viszont ennek ellenére a legnagyobb nem magyar nemzetiséget alkották.

Trianon után került sor a nemzetiségek helyzetének törvényes formában való rendezésére. Az 1923-ban hozott rendeletek teljes egyenjogúságot biztosítottak minden állampolgárnak és liberális szellemben szabályozták a nemzetiségi nyelvhasználatot. A Klebersberg-féle 110 478/1923. VKM sz. rendelet három kisebbségi iskolatípust állapított meg, amelyek közül az önkormányzati szervek, illetve a szülők választhattak: A típus – az oktatás anyanyelven történik, a magyar nyelv pedig kötelező tantárgy, B típus – vegyes tanítási nyelv, C típus – az oktatás nyelve a magyar, a kisebbségi nyelv pedig kötelező tantárgy.6

Az 1941-es népszámlálás adatai szerint a magukat német nemzetiségűnek vallók a népesség 3,2 százalékát alkották, a német anyanyelvűek számaránya pedig 5,1 százalékra tehető. Ezek az adatok a németek politikai megosztottságát is tükrözik: a Volksbund erőszakos agitációja ellenére nem mindenki hajlott ebbe az irányba. A továbbiakban Tóth Ágnes Telepítések Magyarországon 1945–1948 között (1993) című könyve alapján összegzem a második világháborút követő évek fontosabb állomásait

A háború után a nemzetiségi kérdés megoldását a viszonosság elve vezérelte: az anyanemzetekkel való külpolitikai kapcsolat és a határokon kívül élő magyarság helyzete befolyásolta a hazai kisebbségekkel való bánásmódot. A potsdami határozat azonban lehetőséget biztosított nagyszámú német kitelepítésére: a moszkvai utasítás értelmében ez 400–450 ezer főt érintett. Még ma is vita tárgya, hogy mennyiben tekinthetők a potsdami határozatok előíró jellegűnek, ugyanis valószínűleg csak lehetővé tették, nem pedig kényszeríttették az országokat a németek tömeges méretű kitelepítésére. A magyar kormány végül 1945 decemberében döntött a hazai németek sorsáról: a 12.330/1945. M.E. sz. rendelet áttelepülésre kötelezte mindazokat, akik a legutolsó népszámláláskor magukat német nemzetiségűnek vagy német anyanyelvűnek vallották. 1946 januárjában a németeket falvanként összeírták, vonatokra rakták és Németországba szállították.

 

Az Ideiglenes Kormány Dálnoki Miklós Béla vezetésével 1944. december 22-én alakult meg a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Független Kisgazda Párt és a Nemzeti Parasztpárt tagjaiból.

Az MKP a magyar munkásosztály pártja 1945-ben. Tagjainak többsége a munkások közül került ki, de a szegényparasztság és az értelmiség soraiból is sokan csatlakoztak hozzá. Célja a független, demokratikus Magyarország megteremtése volt, hangsúlyozva annak népi és radikális jellegét. Az MKP központi lapja a Szabad Nép. Az újság 1942-ben Rózsa Ferenc szerkesztésében indult a Kommunisták Magyarországi Pártja központi (havi)lapjaként.7

A Nemzeti Parasztpárt elsősorban a mezőgazdaságból élőket tömörítette soraiba. Programja főként a parasztság kevésbé módos rétegeit kívánta megnyerni: a kis- és középparasztokat, illetve a szegényparasztság tömegeit.8 A Nemzeti Parasztpárt baloldala erőteljesen meghatározta a párt szellemét, szoros volt az együttműködés a kommunista párttal. AZ NPP központi lapja a Szabad Szó, amely a második világháború alatt lett népszerű a szegényparasztság körében.

A Magyar Szociáldemokrata Párt a négy párt közül a legrégibb, hiszen 1890-ben jött létre. Tömegbázisát a munkásosztály alkotta, de tagjai közt megtaláljuk a városi és falusi kispolgárokat (kisiparosok, kiskereskedők), továbbá az értelmiségieket és a különböző tisztviselőket. Jelentősebb szervezetei Budapesten és a vidéki ipar- és bányavidékeken létesültek.9 A magyarországi munkásmozgalomban a hazai németség központi szerepet töltött be. A párt lapjai magyar és német nyelven egyaránt megjelentek: magyarul a Népszava, németül kezdetben a Volksstimme, később az Arbeiter Wochen-Chronik jelentette meg az írásokat. A munkásgyűlések és a pártkongresszusok is ezen a két nyelven zajlottak.10 Az MSZDP nem csupán a német nemzetiségűek jogaiért szállt síkra; az 1906. évi pártkongresszuson létrehozta német, szerb, szlovák és román szervezőbizottságait, amelyek ezen nemzetiségek érvényesülését biztosították. Ezek a bizottságok bizonyos időközönként országos értekezletekre hívták össze a nem magyar pártszervezetek delegáltjait, s gondoskodtak arról, hogy a nem magyar anyanyelvűek saját anyanyelvükön ismerhessék meg a párt programját. A nemzetiségi területekre a lakosság anyanyelvét beszélő szónokokat is kiküldtek ebből a célból.11

A Trianon utáni megcsonkult Magyarországon a németség maradt az egyetlen számottevő nemzetiség, így a párt a nemzetiségi bizottságok közül csak az Országos Német Bizottságot tartotta fenn, mely szemléletét tekintve közbülső helyet foglalt el a magyar fajvédők és a német nacionalista szélsőségesek között. A párt folyamatosan szót emelt a nemzetiségi jogokért. Álláspontja az volt, hogy a nem magyar anyanyelvűek az egységes magyar nemzet részei, és az anyanyelvi jogok őket is megilletik. Az 1930-as évek második felétől azonban egyre inkább a visszafogottság és a félelem jellemezte a párt nemzetiségpolitikáját, ami a párton belüli baloldal erősödésével és a koalícióból való kiszorulás félelemével magyarázható. A párt lapja, a Népszava 1877-ben indult munkás hetilapként a német származású Külföldi Viktor kezdeményezésére. 1880-ban lett a Magyarországi Általános Munkáspárt magyar nyelvű lapja. A Magyarországi Szociáldemokrata Párt megalakulásával a párt központi újságjává vált.

A Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt 1945 közepére a legnagyobb magyar párt, bázisát gazdag- és középparasztok, a polgári értelmiség, valamint a városi kispolgárság alkotta. Ellenzett mindenféle diktatúrát, a tiszta demokrácia megvalósítását szorgalmazta.12 A Kis Újság 1887 és 1957 között jelent meg, a Budapest című függetlenségi párti újság néplap jellegű testvérlapjaként. 1945-től az FKGP központi lapja lett, ami egyben stílusváltást is jelentett az újág számára. Gróf Dessewffy Gyula felelős szerkesztő a Budapesti Pártközpont tagja volt, a párton belül a jobboldal képviselőjeként tartották számon. Az újság hasábjain azonban a baloldal is szóhoz jutott, többek között a pártvezér Tildy Zoltán véleményeit is rendszeresen megjelentették.

 

A magyarországi németséggel kapcsolatos írások mind a négy újságban megtalálhatók az 1945 áprilisa és decembere közti időszakban. A cikkek többsége a földosztás, a bukovinai székelyek betelepítése és a háborús bűnökért való felelősségre vonás kapcsán foglalkozik a német etnikummal. Rövid hírek mellett tudósítások, élménybeszámolók és hosszabb lélegzetű publicisztikák csoportosulnak e téma köré.

Sváboknak a 18. században Németországból Magyarországra települt németeket nevezték. Az első telepesek többsége ugyanis Svábföldről (Schwabenből, Württemberg-ből stb.) érkezett. A kifejezés tehát gyűjtőnévként funkcionált, semleges fogalom volt. A sváb megjelölés elsősorban a paraszt telepesekre vonatkozott. A népnév a hazai németségen belül szociális értékrendűséget kapott: a schwäbisch fogalmilag azonosult a bäurisch ‘paraszti’ képzetével.13 1945-ben a magyarországi német lakosság ügye a „svábkérdés”, a falvak a sváb falvak, amelyek svábtenger módjára veszik körül a haldokló magyar településeket, s a sváb gyűrű szorítását csak úgy lehet feloldani, ha a „degenerált, belterjes sváb tenyészetet” mielőbb elűzzük az országból, és így megszabadul hazánk a „sváb piócáktól” – olvasható a korabeli újságokban.

A sváb szó 1945-re már többet jelentett a népcsoport megjelölésénél: negatív, ellenséges kicsengéssel bírt, a hozzá kapcsolódó jelzők döntő többsége igen rossz színben tűntette fel a magyarországi németeket. Erre utal a Szabad Szóban található két rövid megjegyzés is: „itt még a magát baloldalinak mondó német ajkú lakosság is csak egyszerűen sváb”;14 „nem azért svábok a svábok, hogy szerények és becsületesek legyenek”.15

A sváb kifejezést a bűnös jelzővel is gyakran azonosították, hiszen a magyarországi németek ügyét „svábkérdésként” kezelték. Gróf Teleki Béla vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1945. május 14-én tartott pártközi értekezleten utalt erre a problémára: „Ez nem egy sváb kérdés, hanem volksbundista, fasiszta kérdés. Én egy alkalommal éppen Kerék Mihálynak említettem, hogy a sajtóban nem sváb néven kell kezdeményezni és nem jó ezt kihangsúlyozni.”16

Legtöbbször a Magyar Kommunista Párt nevezte sváboknak a német etnikumúakat. Ez a cikkek számához és a többi újsághoz képest nem túl magas, figyelemre méltó viszont, hogy a Szabad Nép esetében a legnagyobb a különbség a sváb és a német szavak előfordulási gyakoriságát illetően. Míg a Szabad Szóban kb. kétszer, a Kis Újságban és a Népszavában kb. háromszor többször fordult elő a negatív asszociációkat keltő kifejezés, mint a német szó, addig ennél az újságnál több mint tízszer olyan sokszor.

A német kisebbségről szóló újságcikkekben a népcsoport jellemzésére használt kifejezések a következő kategóriákba sorolhatók:

I. Gazdasági dimenzió:

– gazdag, pl. gazdag falvak, nagyházak, módosodtak, dúsan rakott szekér, tízholdas földek stb.

– önző és fukar, pl. mindig is önző volt, nem adott inni, nem mutatta meg a földjét, stb.

– mohó, felhalmozó és előretörő, pl. befurakszik, amőba, terjeszkedés, fojtás, svábtenger, elözönlenek minden állást és pozíciót, stb.

– ravasz, számító és kétszínű, pl. sunyi, körmönfont, álszent, szemérmetlen mesterkedések, csalás, furfang stb.

 

II. Politikai dimenzió: a hazai németek Magyarországhoz és annak állami berendezkedéséhez való viszonyát érintő megfogalmazások, mégpedig

– a hűtlenségre vonatkozó kifejezések, pl. fasiszta, hazaáruló, hűtlen, hitlerista, bűnös stb.

– a magyar nép és a német etnikum együttélési konfliktusai, pl. örök ellentét, nem tudunk együtt élni, a magyarság életérdekeivel szembehelyezkedve, stb.

– erőszakos, agresszív hajlam, pl. sváb rémuralom, harc, megvadultak, sváb kaszás felkelés, lázadás, merénylet stb.

A kategóriákhoz sorolható egységek lehettek igék, főnevek, jelzők, szókapcsolatok vagy akár mondatok is, ha a bennük megfogalmazódó üzenet az adott kategória jelentéséhez kapcsolódott. Az elemzés elkezdésekor derült csak ki, hogy a Népszavában megjelent hírek tárgyilagossága miatt rendkívül kevés, a népcsoportot jellemző, kifejezés használható fel. Ezért a kutatás csak három párt lapjára terjedt ki: az MKP Szabad Nép, az NPP Szabad Szó és az FKGP Kis Újság című lapjára.

 

A „gazdagság” mint a népcsoportra jellemző tulajdonság az összes többi általam megadott kategória közül a legalacsonyabb gyakorisággal fordult elő a sajtóban. A korabeli újságok lapjain az anyagi helyzetre való utalások a magyarországi németeket vagyonos parasztoknak tűntetik fel, akik nagy házakban, gazdag falvakban élnek, szekerük dúsan megrakott, kertjeik zöldséggel és gyümölccsel telik. Ezek a leírások azonban sosem pozitív kicsengésűek: a gazdagság mint a magyarok kárára történő felhalmozás és terjeszkedés eredményeként jelenik meg. A lapok közül legtöbbször a Szabad Szóban olvashatók ilyen jellegű megjegyzések, ami nem is meglepő, ha a Nemzeti Parasztpárt fő bázisát alkotó szegényparaszti rétegekre gondolunk. Példaként következzen egy részlet Darvas József Új sváb honfoglalás? című írásából: „A törökök kiverése után, az 1700-as esztendőkben kezdődött Magyarországon a hideg és céltudatos németesítés. [...] Így alakult ki a főváros körül a fojtogató »sváb gyűrű«, s így alakultak ki Dunántúlon a megyényi sváb települések. Már a betelepüléskor is komoly segítséget kaptak, utána állandóan támogatta őket a mindenkori kormánypolitika s így szépen módosodtak, gyarapodtak: egyre több földet hódítottak el a magyarságtól.”17

A magyarországi németek tehát a különböző állami támogatásoknak köszönhetően itt, a jó magyar földeken „híztak meg”. Mivel meggazdagodásuk a magyarok kárára történt, mindenképpen elítélendő. Az együttes előfordulások is ezt támasztják alá: a „gazdag” kategóriát leggyakrabban a németekhez társító Szabad Szó esetében a „felhalmozó, terjeszkedő” jellemző, a többi újságnál a „felhalmozó, terjeszkedő”, illetve a „hűtlen” jelzők jelentek meg leginkább a gazdagságra utalás környezetében. Sokszor találkozhatunk továbbá a „zsíros”, „terpeszkedő”, „magyarok kenyerét evő” és ezekhez hasonló negatív kifejezésekkel a jómódúságot ecsetelő leírásokban.

Az 1945-ös újságokban a gazdagsághoz leggyakrabban társított jellemzők a németekre vonatkozólag a felhalmozás, mohóság, terjeszkedés18 voltak. A két parasztpárti lap, a Szabad Szó és a Kis Újság előszeretettel tárgyalta a magyarság kárára való terjeszkedés vészjósló jeleit. A magyar falvakat a „sváb tenger” közepén fuldokló szigetekként írták le, amelyek tehetetlenül várják végzetüket, a németek által megvalósuló „új honfoglalást”. A németséget mint földet, hivatali állásokat és pártbeli pozíciókat elnyelő ragadozónövényt, élősdit tüntették fel. Az újságok tudósítókat küldtek a sváb falvakba, hogy helyzetjelentést készítsenek az ottani állapotokról. A Kis Újságban így fejeződik be a Baranya megyei Hidas községről szóló beszámoló: „Mert történelmi igazságtevés ez [a székelyek betelepítése] ezen az ősi, árpádkori magyar települési helyen, amelyet a németség ragadozó növény módjára futott be, elvéve a levegőt, a fényt, a napsugarat és temetőbe szorítva az ősi magyar lakosságot.”19

A Szabad Szó munkatársa a Veszprém megyei Nemeslányfaluban tett „kísérteties” látogatást: „Egy szemernyi föld sincs Nemeslányfalu határában. A földreformnak csak a híre járt erre, de a földosztás elmaradt. Ez a maroknyi magyar falu évszázadok óta áll a svábtenger közepén, mint egy sziklasziget és megőrizte tisztaságát. [...] Köröskörül minden földet elnyeltek a sváb falvak [...]”20

A fukarságra vonatkozó megjegyzések ugyan meglehetősen alacsony gyakorisággal fordulnak elő az újságcikkekben, jelenlétük azonban mindenképpen figyelmet érdemel. Ismét elsősorban a paraszti olvasóközönséggel rendelkező lapok oldalain találkozunk ilyen jellegű utalásokkal: „a sváb mindig önző volt, azért gyarapodott”;21 „annak idején a jobbágy hidasi magyarok közé szabad svábokat hoztak, tízholdas földekre, agyontámogatva, akik önzésével aztán a jobbágyságból fölszabadított, de földhöz alig jutott magyarság nem tudott megküzdeni”;22 „Dúsan habzik a sör. Sváb legények isszák. Mi is sört kérünk. Magyarul. Nincs! – ez a válasz. A sváb asszony nem méltat bennünket arra, hogy poros torkunkat leöblíthesse. A svábok viszont hangos kortyolással vedelik tovább a komló levét.”23

Sokszor hangoztatott vád volt továbbá, hogy a németek egymás között osztják a földeket, a magyaroknak nem adnak belőle. A falvaikba érkező telepeseket sem hajlandók megfelelő módon támogatni, velük szemben önző módon viselkednek. Ezek a vádak nem teljesen alaptalanok. A 600/1945. M.E. sz. rendelet értelmében a Volksbund-tagok földje elkobzásra került, amit a népszövetség volt vezetői és agresszív tagjai sokszor erőszakkal próbáltak megakadályozni. 

A ravaszság meglehetősen gyakran szerepelt a korabeli újságok magyarországi németséggel kapcsolatos írásainak szövegében. A ravaszság a földbirtokok megszerzésének taktikájára vonatkozott legtöbbször: a tudósítók szerint a svábok „kiszimatolták” az elsüllyedő magyar falvakat, körbevették azokat, majd felvásárolták a földeket. A ravaszságnak azonban különböző fokozatai vannak, amelyek a gazdálkodáshoz szükséges számítástól és taktikai fogásoktól a törvények kijátszásáig, a csalásig és a kétszínűségig terjedhetnek. Az újságokban számos példát találunk ezekre: „Mert árulásukban is számítóak voltak ezek a svábok. Sok család van, ahol csak a szülők vagy csak a gyerekek voltak a Volksbund tagjai, sok családban a szülők lapultak, a gyerekek azonban mámorosan jelentkeztek az SS-be.”24 „Mohóságukra jellemző, hogy amikor az említett magyar birtokos a megmaradt 100 holdon betakarította asztagba a szemterményt és a 60 holdas tengeritáblán is bevégezte minden munkáját, akkor hirtelen eszükbe jutott a sváboknak, hogy igénybe veszik a még meghagyott 100 holdat is. [...] Ki kell küszöbölni azt a lehetőséget, hogy a furfangos svábok visszaéljenek a rendelettel!”25

„Jönnek az asszonyok a templomból, s bár a magyar könyörgés szava még nedves az ajkukon, máris svábul tereferélnek.”26

A cikkek időnként hírt adnak a németek illegális tevékenységeiről, különböző árucikkek és élelmiszerek csempészetéről, valamint ezeknek a feketepiacon történő értékesítéséről. A Kis Újság egyik számában például arról értesülünk, hogy a Pest környéki svábok „fekete” fát árusítanak. Részletesen bemutatja a cikk írója, hogyan zajlik a fa beszerzése, kitérve arra is, hogy milyen párbeszéd zajlik ilyenkor „Szepi” és a „mutter” között.27 A Szabad Szó ugyanebben a hónapban arról számol be, hogy a „sötét gazemberek”, vagyis a svábok a nyugati országrészben üzletszerűen foglalkoznak a csempészéssel.28 A cikkek valóságalapjának feltárása ma már nem megvalósítható, hangvételük viszont egyértelműen kifejezi az állásfoglalások ellenszenvtől átitatott soviniszta jellegét.

 

A magyarok és a németek között levő „örök ellentétre” hivatkoznak azok az utalások, amelyek a két nép együttélési képtelenségét hangoztatják. Az ellentét – az írások szerint – faji különbségekből fakad: a „germán vér” és a „magyar vér” sohasem tudott megférni egymással, köztük állandó volt az érdekellentét, mindig is mereven elzárkóztak egymástól. 1945. április 1. és 1945. december 31. között az újságokban gyakran jelentek meg ilyen jellegű megjegyzések, általában hosszabb publikációkba ágyazva. A német népcsoportra jellemző magyarságellenesség olyan előítéletté vált, amelynek a kitelepítések indoklásakor különösen jó hasznát vették a propagandaszólamok. A három újság közül legtöbbször a Szabad Szó oldalain voltak olvashatók a magyarság és a németség közti ellentét alapjairól és jellegéről szóló okfejtések. Kovács Imre szerint a két nép sohasem tudott megbarátkozni egymással, mert a németek nem tudták átvenni a magyar lelkiséget. Ezt fejti ki a Szabad Szóban 1945. április 15-én: „A két nép sohasem tudott megbarátkozni. A magyarok nem közeledtek a németekhez, a németek, ha elvétve próbálkoztak is, nem találtak megértésre: a magyarok visszautasították őket. Külsőségekben talán történt egymásra hatás, de a lélek nem engedett, a lélek harcolt. A modern népzene- és népdalkutatás megállapította, hogy magyarok és szlávok, magyarok és romások, magyarok és oroszok dallamanyaga cserélődött, a lélek összekapcsolta az idegen motivációkat, de nincs egymásra hatás német és magyar viszonylatban. [...] Nem volt egyezkedés, nem volt kiegyezés: örök ellentét tartotta távol egymástól a két népet.”

1945 tavaszán ugyan a Szabad Nép és a Kis Újság is élt azzal a lehetőséggel, hogy a két nép békés együttélésének lehetőségét ilyen érvekkel cáfolja, a Nemzeti Parasztpárt lapjában kaptak leginkább hangot a faji különbségekre való hivatkozások. A „szőke hajú, kerek-piros arcú emberkék” mint „degenerált, belterjes sváb tenyészet” jelentek meg ennek az újságnak a hasábjain, akikkel mi magyarok „nem tudunk együtt élni”. 1945 augusztusában a párt választási jelszava, „Arccal a magyarság felé”, kerül a címlapra, s ugyanezen oldalon olvasható a németséggel kapcsolatos állásfoglalás, melynek lényege: nem tudunk együtt élni a magyarországi németekkel.29

A történelmi és a kulturális kapcsolatokra való hivatkozásokban időnként felbukkannak olyan faji alapú megkülönböztetések, amelyek elkülönítik a „német faj” és a „germán vér” hordozóit az „igaz magyar” és a „jó vér”hazafiaitól. Ezek a megjegyzések nem fogalmaznak meg nyíltan faji gyűlöletet, hiszen attól a pártok, legalábbis a felszínen, elzárkóztak: „Most volna itt az ideje, ezt a degenerált belterjes sváb tenyészetet megnemesíteni, jó vérrel beoltani. Magyar telepesekre volna szükség...”30

„Befejezésül Boldizsár Iván elnök ismét leszögezte a NP álláspontját: a svábkérdés megoldásában nem a faji származás, hanem a politikai és emberi magatartás a döntő.”31

1945 nyarától egyre több beszámoló tudósított a magyarországi németek erőszakos akcióiról. Néhány cím ízelítőül: Sváb rémuralom Hajóson,32 Fegyverrel, fokossal, fejszével harcol a svábság a magyar telepesek ellen,33 Volksbundista svábok kaszás felkelése Tolnában,34 Mosoni svábok szervezett harca a magyar telepesek ellen35. A beszámolók a németek és a falvaikba települő bukovinai székelyek közti konfliktusokról, valamint a volksbundista földek elkobzása körüli bonyodalmakról adtak részletes híradást. A magyarországi németek ugyanis nem fogadták tárt karokkal a földjeikre, házaikba, otthonaikba érkezőket. A megszokott életmód felbomlott, hiszen mással kellett sokszor nemcsak egy faluban, hanem egy fedél alatt is lakni. A volksbundisták pedig vonakodtak megválni birtokaiktól, nem szívesen adták idegen kézbe. Ezek a problémák az összetűzések melegágyává tették a sváb falvakat: „A jogos honfoglalókat már a határban díszes küldöttség fogadta: kétméteres sváblegények, akik botokkal-kövekkel zavarták vissza a telepeseket. A bátrabbja azért mégis csak megtelepedett valahogy és nekifogott a föld megmunkálásának. Azóta is dühöng a sváb rémuralom Hajóson.”36

A háború végéhez érve megkezdődött a háborús bűnösök összeírása. Németország egykori támogatói, a Volksbund és az SS tagjai mind megtorlásban részesültek. Az újságokban szinte mindennap olvashatók voltak a hazaárulók sorsával foglalkozó írások. A probléma nem az említések sűrűségéből adódik, hanem abból, hogy az ilyen jellegű utalások többségében a szerzők nem tesznek egyértelmű különbséget a tényleges hazaárulók és az ártatlanok között. Tipikus, főleg a Szabad Nép esetében, hogy a magyarországi németség egészét fasisztának, hitleristának, volksbundistának és SS-szelleműnek nevezik. Változatos szókapcsolatokkal és kifejezésekkel illették ezt a népcsoportot, amelynek tagjai hol mint a „német hatalomvágy misszionáriusai”, hol mint „Hitler rablóbandájának ötödik hadoszlopa”, hol pedig mint „hazaáruló bitangok” tűntek fel az írásokban. Településeik „hírhedt” vagy a „leghírhedtebb” sváb fészkekként kerültek be a lapokba, így nem derült ki világosan, hogy Kisbudmér, Soroksár, Budaörs, Taksony, Leányvár, Hidas vagy Bonyhád volt a „leg”. További helységnév-megjelölések közül „a náci őrület fellegvára”, „a volksbundista sváb gyűrű ékköve”, „a sváb árulás főfészke” említésre méltók még. A hazaárulás tehát a svábság egészére általánosan jellemző tényként lett elkönyvelve a sajtóban.

Természetesen nem állítható, hogy a magyarországi németek mindegyike vétlen lett volna a második világháború idején: voltak fanatikus Hitler-követők, volksbundisták és SS-katonák, akik elárulták hazájukat. A németség egésze azonban nem volt felelős ezekért a tettekért, így jogtalan valamennyiüket a hitlerista, fasiszta, volksbundista, SS jelzőkkel minősíteni – mint ahogy azt az újságcikkek többsége tette. 1945-ben mégis kollektív felelősségre vonásban volt részük a háborús bűnökért, hiszen nemcsak a német nemzetiségűeket, hanem a magyar nemzetiségű és német anyanyelvű polgárokat is a Németországba való áttelepülésre kötelezték.

 

Fontosnak tartom, hogy egy korabeli politikus gondolatait is bemutassam a témával kapcsolatban. Bibó István 1945 és 1947 között a belügyminisztérium közigazgatási osztályát vezette, végzettségét tekintve jogász volt. Erkölcsössége és tudományos munkássága miatt esett rá a választásom.

Bibó István 1945-ben íródott első memorandumában37 mélységesen megveti azt a hozzáállást, ahogy a sajtó a német kisebbség helyzetével foglalkozik. Szerinte a sajtóagitációk hátterében olyan erők állnak, amelyek a faji gondolattól elhomályosítva követelik a kisebbség egészének a kitelepítését a nemzet érdekeire hivatkozva. A képmutató és álszent szólamok azonban a fasizmus módszereire építenek, céljuk ennek a népcsoportnak a gyors eltávolítása a következményekre való tekintet nélkül. Párhuzamot von a németek kitelepítése és a zsidók elhurcolása között, hangsúlyozva a sajtó szerepét a valóság eltorzításában.38 Felhívja a figyelmet arra, hogy ha ezek a hazug, embertelen és álszent megnyilvánulások nem szűnnek meg, Magyarország nemzetközi megítélése nem fog javulni. Pedig pont erkölcsi téren kellene fejlődnie az országnak, hiszen „Magyarország vereségének legsúlyosabb tétele nem a katonai és nem a gazdasági vereség, hanem az erkölcsi vereség”.39

Bibó István szerint a demokratikus kormányzás elvei nem egyeztethetők össze a magyar sajtó korabeli hangnemével: „Felelős, igazságkereső sajtó és demokrácia egymásnak kölcsönösen feltételei, és sajtónk mai erkölcse és időnkénti hangbeli elvadulása mellett demokráciára való nevelődésről nem lehet szó! A hangsúly nem azon van, hogy sajtónk tónusa tompább, unalmasabb és elkentebb legyen: maradhat kemény, de ha a koalíciót s demokráciát fenn akarjuk tartani, akkor a jelenleginél sokkalta több tárgyi jóhiszeműséget kell felmutatni. Lehetetlen dolog, hogy sajtónk újból felvegye az átlátszó mellébeszélésnek, üres tájékoztatásnak, sanda rágalmazásnak és hazug közhangulat-kialakításnak azt a stílusát, mely az összeomlás előtti évek sajtóját oly undorítóvá tette.”40

Bibó véleménye szerint tehát átlátszó mellébeszélések, képmutató és álszent szólamok csatornája volt a magyar sajtó 1945-ben. Mindez jól megragadható a lapok németséggel kapcsolatos írásaiban, főleg a Szabad Nép és a Szabad Szó esetében. A két párt a demokrácia jelszavának köntösében követelte a németség szabadságjogoktól való megfosztását és a népcsoport kollektív kitelepítését. A kitelepítés kézenfekvő megoldásnak látszott, hiszen „egy kalap alatt” több problémát is meg lehetett így oldani: a háborúért felelős bűnbakokat találni, földet osztani és a bukovinai székelyeket letelepíteni. Ez azonban nehezen volt összeegyeztethető az ebben az időszakban oly gyakran hangoztatott demokratikus eszmékkel. Ezt a „disszonanciát” mégis fel kellett valahogy oldani, mégpedig úgy, hogy a demokrácia fehér leple ne szennyeződjön. A sajtó lett a médium, amelyen keresztül ez a folyamat – ha nem is tudatosan – megvalósult. Első lépésként megindult a németség lealacsonyítása a sztereotípiák és az előítéletek felhasználásával. Bűnös és megvetendő „népségként” jelentek meg az újságok hasábjain, olyan népként, amellyel nem lehet együtt élni. Az ellenséges hangnemben íródott cikkek több oldalról is negatív fényt vetettek a svábságra: elítélték őket gazdasági és politikai szempontok alapján egyaránt. Eközben a demokrácia fogalma is egyre inkább leszűkült: magyar demokrácia lett, amely az olyan „demokráciaellenes fajokat”, mint a német kirekeszt magából. A kitelepítés így végül jogos hazatelepítéssé vált, olyan akcióvá, amely a magyarság és a demokrácia javát szolgálja. Hamis valóságkép tárult a nyilvánosság elé, amely, Bibó szavaival, „zárt és tökéletes: megmagyaráz mindent, és igazol mindent, s mindaz, amit állít, s mindaz, amit előír, tökéletesen megfelel egymásnak”.41

A második világháború olyan korszakot hagyott maga után, amelyben a megoldatlan problémák súlya egy egész ország vállára nehezedett. A német nemzetiségű lakosság kitelepítése megfelelő módnak tűnt a feszültség feloldására, hiszen úgy tűnt, hogy ezáltal a földkérdés, a székelyek letelepítése és nem utolsósorban a háborús felelősségre vonás ügye is rendeződik. Egy népcsoport kitelepítése azonban olyan döntés, amely jelentős néptömegeket közvetlenül érint, nem valósítható meg pusztán a „felsőbb körökön” belül. A kitelepítés előkészítésében ezért a sajtó központi szerepet játszott: az előítéletes megfogalmazások lealacsonyították, ellenségessé tették a német nemzetiségű lakosságot.