2007 augusztusában elkezdődött, 2008 szeptemberében nagy méreteket öltő válság pénzügyi válságként indult, majd gazdasági válsággá terebélyesedett. Egyazon diszfunkció két fejleményéről van szó, amely a szakemberek legnagyobb meglepetésére újra napirendre tűzte azt, amit negyed évszázadon át a liberális kormányzatok elfojtottak vagy elhallgattak, éspedig azt, hogy a legalább részben, ha nem is teljesen keynesi ihletésű gazdaságpolitika jegyében az államok központi bankjai masszívan támogatták a csőd szélén álló nagy magánvállalatokat, erre pedig azért került sor, mert likviditások hiányában kimerültek a bankközi hitelek. A válság eredete szemmel láthatóan abban a törvényes keretek között folytatott – mivel a szabályok alól teljesen feloldott amerikai pénzpiac kereteibe illeszkedő –, ám mélyen erkölcstelen műveletben keresendő, amelynek subprimes (magas kockázatú bankkölcsön) a neve. Az egész azzal kezdődött, hogy szerény jövedelmű személyeknek, akik házat kívántak vásárolni, az ingatlan elzálogosítása fejében változó kamatláb mellett pénzt kölcsönöztek. Miután az ingatlanok ára két évtizede emelkedett, az ügylet szilárdnak látszott. A közgazdászok azonban jól tudják, hogy a háztartások túlzott eladósodása rendkívül veszélyes gazdasági függőséget eredményez. Az ingatlanok piacán és az építőiparban mintegy tíz év után bekövetkezett a túltermelés, a közepes minőségű ingatlanok ára csökkenni kezdett, de ezek mind kevesebb garanciát jelentettek. A havi részletfizetés esetleges elmaradása okozta veszteséget megelőzendő emelték a részletek kamatait.

De mivel – mihelyt túltermelés van – kezdődnek az elbocsátások is, vagyis romlik az emberek anyagi helyzete, ennélfogva a részletek törlesztése akadozni kezd. Ezzel máris beindul az ördögi kör, amelynek végén megjelenik a fizetésképtelenség, a kilakoltatás, amelyet követhet a hajléktalanság.

E modell a bármi áron való profitszerzésnek azt a politikáját követi, amelyet a gazdag országok régebben a gyarmatosítás alól felszabadult országokkal szemben alkalmaztak: az egyik oldalon maximális eladósodás a hitelezett tőke kamatváltozásai hatására, a másikon az adósság kamataiból származó örökös járadék. Az Egyesült Államok bankjai és biztosítótársaságai ezt a modellt ültették át „belső használatra”, az ingatlanok piacára kiterjesztve. Ehhez azonban előzetesen el kellett fogadtatni a politikai vezetéssel a hitelekhez való hozzáférés teljes feloldását a szabályozások alól – erre pedig a „láthatatlan kéz” elméletét hívták segítségül, amely bölcsen szabályozza a kereslet és a kínálat alakulását a tőkepiacon, mintha bizony azok, akik hitelért folyamodnak, ugyanúgy eligazodnának a gazdaság mozgatórugói között, mint maguk a hitelezők, tehát mindig ésszerűen döntenének. Ez azonban a neoliberalizmus hazugsága. Mindaddig, amíg a lakások iránti szüntelenül növekvő kereslet élénkítette a gazdasági növekedést, folyamatosan emelkedett az ingatlanok – köztük a szerényebb kivitelezésű házak – ára is. Az üzlet jól ment, és igen nagy, szinte korlátlan profittal kecsegtetett. Miután az emelkedő árak mellett az ingatlanok biztos fedezetet jelentettek a hitelek szempontjából, a bankok újabb hiteleket ajánlottak fel a már eladósodott polgároknak, akik bíztak abban, hogy javaik értéke egyre nő.

Csakhogy a fellendülés évei után az építőiparban túltermelés lépett fel, és mivel egyidejűleg nőtt a munkanélküliség is, az eladósodott lakosság egy része képtelenné vált fizetni a havi törlesztő-részleteket, amelyek kamatai az ingatlan értékének csökkenésével arányosan növekedtek. Ez volt az a homokszem, amely az olajozottan működő gépezetet elakasztotta. Jóllehet a szükség esetén lefoglalt ingatlanok értéke annyira mélyre zuhant, hogy már nem fedezte a felvett hitel összegét, ezen a diszfunkción még lehetett volna segíteni. Még akkor is, ha a vissza nem térített hitelek és az elértéktelenedett ingatlanok mögött most már fiktív pénzek, nulla érték felé tartó tőke állott, lévén hogy azok névértéke immár kifizetetlen adósságra támaszkodott.

Ha sikerül a folyamatot ezen a ponton megállítani, az persze súlyos következményekkel járt volna a jelzálog-kölcsönök piacára nézve, de ezeket az Egyesült Államok határai közé lehetett volna szorítani, és a kormány megfékezhette volna őket, ahogyan korábban – a Reagan- és a George Bush-adminisztráció idején – a floridai és a kaliforniai takarékpénztárak esetében történt.  

A profitszerzés lehetőségét a végletekig megsokszorozó globális piac körülményei között azonban erre nem kerülhetett sor. E kölcsönöket ugyanis két erre szakosodott pénzintézet (a Fanny Mae és a Freddie Mac), valamint több bank (köztük az azóta csúfosan csődbe ment Lehmann Brothers) értékpapírrá alakította azzal a céllal, hogy még több nyereségre tegyen szert – nemcsak hallgatólagos, hanem tényleges állami támogatással, ha arra gondolunk, hogy 2001 óta a fogyasztás szinten tartása érdekében Alan Greenspan, a FED elnöke és a nagy amerikai bankok vezetői szélsőségesen deflációs politikát léptettek életbe. Ez tette lehetővé a bankok és a magánszemélyek folyamatos finanszírozását annyira alacsony, ám azért változó árfolyamon, hogy ez elégséges biztonságot nyújtott a pénzalapok kezelőinek az esetleg kevéssé derűs jövőbeli kilátásokkal szemben. Sőt, az értékpapírrá alakítást azután a felosztás és a szétdarabolás követte, amivel el lehetett érni, hogy elrejtsék az adósságot kevésbé ingatag értékek mögé, ezekért a kockázati alapokért pedig biztosítók álltak jót (például az azóta már államosított AIG). A vásárlók joggal hitték azt, hogy ezek jó minőségű banki termékek, miután a megfelelő intézmények pozitív értékelése szavatolta szilárdságukat. Azt viszont csak a beavatottak tudták (és az omerta, a hallgatás törvénye kiválóan működik a pénzügyi világban mindaddig, amíg a gépezet nyereséget termel), hogy egyrészt a minősítő cégek a „titrizáló” pénzintézetek amolyan függelékeiként működtek, másrészt a SEC (Security and Economic Commission) szemet hunyt a kialakult helyzet fölött. Minek is gáncsolni egy mindenki számára fölöttébb nyereséges műveletet? Attól kezdve azonban, hogy a hitelezők nem tudták fizetni a havi törlesztéseket, a lefoglalt ingatlanok pedig ezzel egyidejűleg elértéktelenedtek, a szóban forgó alapok leállították az értékpapírok járadékának fizetését, mire ezek tulajdonosai kezdték azokat tömegesen kiárusítani, ami maga után vonta a tőzsdei tőkésítés visszaesését, likviditási veszteséget idézett elő a kibocsátó intézményeknél vagy – most már világszinten – azoknál, amelyek kereskedtek velük. A legnagyobb méretű veszteségeket azokban az országokban könyvelték el (az Egyesült Államok mellett Angliában, Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Izlandon és Luxemburgban), amelyek a gazdasági világbirodalom központját alkotják, és ahol a legféktelenebb módon vezették be a neoliberális dereguláció politikáját. A reálgazdasággal (vagyis az anyagi javak termelésével és a szolgáltatásokkal) szemben tarthatatlan helyzet állt elő – a jelzálog-kölcsönök „értékpapírosításával” spekulatív mozgásba hozott adósságok összegének elpárolgása teljes zűrzavart támasztott, a hitelezők adósság-állománya ugyanis sokkal gyorsabban növekedett, mint az általuk befizetett törlesztések összege. Az ily módon előállott veszteséget a szakemberek 2800 és 6000 milliárd dollár közé teszik.

Méreteinél fogva ez a pénzügyi fikció olyan láncreakciót váltott ki, amely a gazdaság minden ágazatára átterjedt. Az okok és hatások egymásba fonódása ma már ismert, talán egyetlen, roppant fontos vetületet leszámítva, azt tudniillik, hogy mind a bankok, mind a magán befektetési alapok maguk idézték elő a besszre való spekulálást azért, hogy – ha veszteséggel is – minél nagyobb mennyiségben nyerjék vissza likviditásaikat, és ezáltal készen álljanak, hogy a kedvező pillanatban beindítsák a gazdasági hatalom újrakoncentrációját. Ebben a bankok mellett jelzálog-hitelre szakosodott pénzintézetek, pénzügyi csoportok, befektetési alapok érdekeltek, amelyek a pénzügyi rendszer tönkretétele fejében nekik juttatott bőkezű állami támogatással még jobban megszilárdítják néhány nagy hatalmú pénzintézet monopolhelyzetét. Érdemes felfigyelni arra, hogy újabban senki nem tette szóvá – még a magukat baloldalinak mondó pártok vagy a szakszervezetek sem –, hogy alkalmazni kellene a trösztellenes törvényt. Holott az említett spekulációkban nem túlzás késhegyre menő, a pénzügyi hatalom monopolizációját célzó küzdelmet látni. Ennek pedig véres következményei lesznek mindenkire, de legfőként azokra nézve, akik az egészért nem felelősek, és nem is értik, mi történik, a munkásokra és az alkalmazottakra nézve, akiket sem a baloldali pártok, sem a szakszervezetek nem világosítottak fel ennek a planetáris méretű szélhámosságnak a titkairól. Pedig képzelni sem lehet ennél jobb leckét közgazdaságtanból – aki ezt megérti, az feltehetően másként fogja fel ezután a radikális politikai cselekvést is. Persze azt is hozzá kell tennem: megfigyelésem szerint a szakszervezetek vezetői híven tükrözik a lakosság közgondolkodását, az emberek nagy része ugyanis szívesebben homokba dugja a fejét, hogysem szembenézne a valósággal.

A kritikai igényű gondolkodásnak azzal is szembe kell néznie – ha a díszlet és a főszereplők rajzával már elkészült –, hogyan váltottak hangot a liberalizmus tenorjai és élharcosai, hogyan lettek hirtelen Keynes megfakult nézeteinek szószólói. Egy francia rádió műsorában saját fülemmel hallottam, miként áradozott az állami beavatkozás erényeiről egy ismert közszereplő, akitől eddig mást sem hallottunk, mint a liberális tanok és a szabályok feloldásának dicséretét. Ideje volna egyszer s mindenkorra belátni a Marx által közel százötven éve leírt észrevétel igazságát: „A kapitalizmus nem más, mint a nyereségek magánosítása és a veszteségek társadalmiasítása.” Soha nem csengett ez az állítás helytállóbban, mint most, amikor látjuk, milyen eszközökkel próbálják mind az európai kormányok, mind az amerikai adminisztráció megoldani a krízist. Fején találta a szöget a Le Monde diplomatique cikkírója, amikor írásának ezt a címet adta: „Szocialistává vedlett a Wall Street.”

Az eurózóna országai által kidolgozott válságelhárítási terv 1700 milliárd euró közpénzt fordít a bankok tőkésítésére, a bankközi kölcsönök szavatolására, a hitelpiac fluidizálására – ez az összeg megközelíti Franciaország nemzeti össztermékét! Ehhez még hozzá kell számolnunk az ágazatoknak (például az autóiparnak és a beszállítók láncolatának) nyújtott támogatást. Ugyanezek a kormányok fél évvel ezelőtt még ki nem fogytak a liberális piac dicséretéből, és azt állították, hogy üres az államkassza, emiatt nem tudnak életbe léptetni a szegénység terjedését megfékező programokat, feltölteni a társadalombiztosítás vagy a munkanélküli segély pénztárát, stb., vagyis nem vállalhatnak olyan terheket, amelyek közhasznú céljai közvetlenül az emberekre irányulnak.

Hogyan jutottunk ide, ha egyszer a felkent szakemberek és a médiaértelmiség mindentudói dicshimnuszokat zengtek az apoteózisukat élő bankokról és befektetési alapokról, a „nagy kockázatú hiteleket” (subprimes) is beleértve? Kétségtelenül szerepet játszott ebben a világméretű tőzsdeügyletek informatizálása keltette hübrisz, a nap minden órájában szimultán módon végrehajtható csereműveletek lehetősége. De legalább annyira szerepet játszott az is, ahogyan mindez felcsigázta a korlátlan haszonszerzés vágyát, amelyre jól rávilágít a pénzemberek bizonyos csoportjának hatalmas bevétele (fizetések, prémiumok, részvények formájában). Ha igaz az, hogy a hatalom elvakít, az abszolút hatalom eredménye pedig abszolút vakság, akkor a szabályozás alól feloldott, szélhámos üzletelők kezére jutott pénzpiacok valóságában (lásd a Madoff-ügyet, amely csupán a jéghegy csúcsa) annak a harmadik típusú kapitalizmusnak a hübriszét szemlélhetjük, amely megvalósította a pénz lehető legteljesebb derealizációját – meg persze azok elvakultságát is, akik játszanak ezzel és egyben haszonélvezői is. Azokét, akik minden kapcsolatukat elvesztették az emberek sokaságának mindennapi valóságával. Meg kell azonban azt is jegyeznünk, hogy a munkanélküliség gyors és tömeges növekedése a válságtól leginkább sújtott országokban a jelek szerint nem volt különösebb hatással az állampolgárok viselkedésére – semmi jele nem mutatkozik valamiféle forradalomnak.

Ami egyúttal azt is jelenti, hogy miután a tényleges gyakorlatát és végső céljait tekintve továbbra is „vad” kapitalizmusnak nem állja útját semmiféle állami, erkölcsi vagy törvényes akadály, egyre hatalmasabb méreteket öltenek az általa világszerte okozott károk is. Olyan világban élünk, amelyben haladásról legfeljebb a technika vonatkozásában lehet beszélni, maga a kapitalizmus ugyanis nem más, mint a tőke arrogáns, minden gondolati horizont nélküli kibontakozása. A kapitalizmus épp azt képtelen végiggondolni, ami őt lehetővé teszi, vagyis saját elméleti és gyakorlati elveinek eredetét, valamint azt, ahogyan valóságos céljai megvalósulnak – végiggondolni saját itt-létét (Dasein). Végső soron a kapitalizmus létezésének lényege az egyik oldalon a nihilizmus megtestesítése, míg a másik oldal neve: technika; a kettő együtt valósítja meg a metafizika megdicsőülését, beteljesülését – de egyidejűleg a végét is.