Már a regény első oldalain felsejlő világban ismerősként mozgunk. Két okból is. Ha az olvasó kezébe vette Oravecz Halászóember című verseskötetét, akkor már minden helynévről és szereplőről van előzetes tudása, ugyanis ebben a kötetben Oravecz a versek révén készít egyfajta vázlatot Szajláról, környékéről és a benne lakókról. De az első fejezetek kimerítő és részletes ismertetője után a figyelmes olvasó különösebb nehézség nélkül betájolja a Szajla környéki hegyeket, dűlőket, szántókat akkor is, ha nem olvasta a verseket. Nem jön zavarba, amikor egyik szereplő elindul valamelyik szántóföldjére, hiszen a pontos beszámoló alapján szinte az út időtartama is kiszámítható.

A regény ideje tekinthető ciklikusnak, hiszen a szereplők életét jobban befolyásolja a szántás, vetés, aratás ideje, mint a nagyobb történelmi események – 1848-as forradalom, kiegyezés –, amelyek éppen csak említés szintjén jelennek meg a regényben, nem kapnak központi helyet a szereplők életében. A Halászóemberben ezzel szemben a történelem ideje válik fontossá, a versek beszélője törésként éli meg a kommunizmust, sok versben megjelenik témaként egy-egy nehezen feldolgozható élmény. Úgy gondolom, nem véletlenül változott meg a történet ideje a két kötetben, ugyanis a regény egy évszázaddal korábbi történetei még beletartoztak a töretlen, lassú folyamatok világába, amit aztán a világháborúk és a kommunizmus felszámoltak, és ez már a verseskötet ideje lesz. A regénybeli elbeszélő a 19. század közepétől a 20. század elejéig meséli az Árvai család életét, három generációt fogva át ezzel az időtartammal. Az időeltolódás csak a két kötet tükröződésében válik érdekessé, ugyanis a verseskötet felől nézve, a regény esetében felvetődik a kérdés, hogy miért volt szükséges távolabbi múlthoz nyúlni. Válasz lehet erre a kérdésre az elbeszélő nosztalgikus viszonyulásmódja ehhez a letűnt világrendhez, ami a regényben kevésbé érződik, azonban a versek sokszor utalnak erre az érzésre. A Középkor című vers konkrétan meg is fogalmazza: „Gyerekkoromban Szajlán középkori állapotok uralkodtak. / Középkoriak voltak eszközeink, vágyaink, félelmeink, örömeink. / Középkori módon dolgoztunk, éreztünk, gondolkodtunk. / De jó volt a középkorban élni!” A versek világából kiindulva és a regény egyes utalásai alapján úgy tűnik, hogy ezt a világot a kommunizmus számolta végleg fel.

A regénybeli szajlai világ olyan történetekből alakul ki, amelyek már a versekben is felbukkantak. Nevezhetnénk őket akár családiaknak is, legalábbis a két mű viszonylatában, hiszen mindkét esetben családtagokról, rokonokról, szomszédokról szóló fennmaradt történetekről van szó. A versek több téma irányában is elindulnak, több szereplő jelenik meg, mint a regény értelemszerűen koncentráltabb és egységesebb világában. Míg ugyanazok a történetek a versekben már múltként és nem személyes élményként jelennek meg, addig a regény szereplőinek élete a jelenben zajlik, a versek beszélője a regény végén születik meg.

A versek karcolatszerű, töredékes világát a regény kitágítja, kitölti, egységesíti. Amint már említettem, az első fejezetek tudományos pontossággal részletezik Szajla és környékének földrajzát, történelmét, népességének változásait, szokásait. Csak a második fejezetben jelennek meg konkrétan a regény szereplői. Az elbeszélő egyrészt pontos adatokkal, a tudományos beszédmódhoz hasonló fogásokkal és terminusokkal rajzolja meg ezt a teret, másrészt a falubeliek beszédmódját és beszédfordulatait használva, életszerűen, mindennapjaikban mutatja be a szereplőket és történeteiket.

A monográfia jellegű betétek megakasztják a történetet, kikerülünk a szereplők idejéből, szakszavakkal és mérésekkel szembesülünk, helységnév-etimológiával, népszokásokkal. Ezek az adatok a helyet jellemzik, nincs közük az éppen folyó történethez, de összekapcsolódnak azzal. Többször kihangsúlyozódik a regényben, hogy az ember egy idő után összenő a földdel, a hely meghatározza fejlődését, gondolkodásmódját, érzéseit: „A táj, a hely alakítja, formálja az embert.” Így az adatszerű leírások, eszmefuttatások is szerves részévé válnak a történetnek, az olvasó nem reked kívül ezen a világon, hiszen az elbeszélő mondhatni túladatolja a regényt, „már tudjuk, miről van szó”-érzéssel értjük meg a történeteket. Megszületik egy nagyon pontosan körvonalazott világ, amelyben a különböző események természetesként hatnak. Ez a hatás elsősorban az elbeszélés módjával magyarázható.

Az elbeszélő vagy élménycentrikusan, pillanatnyiságukban megragadva vagy hosszabb időtartamot felölelve, nagyobb lépésekben meséli az eseményeket. Míg a tanulmányszerű részek kizökkentik az elbeszélés tempóját, addig ezek a történetek dinamikussá teszik azt: hol felgyorsul, hol lelassul az elbeszélés. A rövid időn belül történő élmények általában személyesek, érzelmekhez kötődnek. Olyan alapvető benyomásokat mesélnek el, amelyekkel minden ember szembesül. A halál, a szerelem, a vágy mindig az adott eset aktualitásához van kötve, megragadható, történik, és nem válik élettelenné azzal, hogy valaki általánosan beszél róla. Ezeket a pillanatképeket a versek is feldolgozzák. Az anya nemi szervének megpillantása által okozott traumával több vers is foglalkozik, a női test legszebb, kiemelt része a Halászóemberben is a tarkó, a halál ugyanakkora brutalitással jelenik meg, mint a regényben.

A nagyobb léptékű történetek inkább a munkához, szokásokhoz kötődnek, nem rendelkeznek időbeliséggel, vagy ha igen, csak annyiban, hogy az év, a nap különböző szakaszaiban ismétlődnek, tagolják a szereplők életét, egyfajta ritmust visznek az egyébként szinte statikusnak ható világukba. Statikus a „nagyon lassan történés” értelmében, ugyanis a regényben vannak változások. Egyik olvasata bizonyára lehetne a 19. század végi nagy változások – iparosodás, urbanizáció, kivándorlás – hatásainak lecsapódása a szajlai mikrotársadalomban. A mezőgazdaság először csak lovakkal, majd gépekkel történő modernizálása, a gyárak elszívó ereje, majd Amerika mint meggazdagodási lehetőség mind jelen van a regényben, és foglalkoztatja a szereplőket. A változások részben távolról érintik őket, inkább úgy jelennek meg, mint méltatlankodásra okot adó, valótlan dolgok, több asztali vita folyik akörül, hogy egyáltalán igaznak tekinthetők-e ezek a mendemondák, s ha igen, akkor hova jut a világ, ha ezek a dolgok megtörténhetnek. Másrészt a szereplők nagyon is közel kerülnek a változásokhoz, hiszen Árvai Jánost kísérletező, újító földművelőként tartják számon. Többé-kevésbé sikeres próbálkozásaival a falut és környékét is megelőzi: ő vesz először lovat, mezőgazdasági gépeket, áttér a háromnyomásos rendszerről a kétnyomásosra és így tovább. Fia, István már jóval komolyabb változtatásra szánja el magát. Mivel apja nem adja ki jussát, családos emberként Amerikát választja a megélhetés reményében. A generációk közötti különbség itt áthidalhatatlanná nő. János esetében az apa, Öreg János, a gazdaságot már életében a fiára bízza, mindenben szabad kezet ad neki, a változások nem olyan nagyméretűek, hogy ne tudná megemészteni. István szülei viszont nem tudnak megbékülni az új helyzettel, mert a fiuk nemcsak hogy gyökeresen szakít addigi „paraszt” életmódjával, ami már önmagában is elgondolhatatlan az öregek számára, hanem olyan helyen akar új életet kezdeni, amelynek létezésében a szülei nemigen hisznek. Egyes változások beépülnek a falu világába, azonban ahogy egyre gyorsabban és mindig nagyobb hatásfokkal történnek, úgy szüntetik meg az eddigi állapotokat. Öreg János álma a változás keserűségét ragadja meg: álmában tud repülni, fentről figyeli a tagosított földeket, a csupaszságot, a parlagon hagyott szántókat, és kétségbe esik. Miután felébred, sokáig kínozza a látomása, alapvetően elképzelhetetlennek tartja az álmában látott állapotokat. Az olvasó azonban könnyen felismeri a későbbi kommunizmus hatását, és ami a nagyapának elképzelhetetlennek tűnik, számunkra már múlt.

Ez az olvasat, amely a változásokat állítja középpontba, a realizmus felől közelíti meg a regényt. A számunkra ismerőssé váló helyzetek miatt néha egészen magunkénak érezzük a megteremtett világot. Esetleg el is felejtjük, hogy regényt olvasunk. Szilasi László „mintha-illúzióról” beszél a kortárs irodalom újabban realistának nevezett írásai esetében.1 A valósság illúzióját megteremtő retorikai eszközöket és fogásokat vizsgálja, reflektáltan viszonyul ahhoz az elsődleges olvasói reakcióhoz, amit az előbb felvázoltam.

Annak ellenére, hogy itt Oravecz Imre a lehető legkevésbé hangsúlyozza a megkettőzött valóság illúziójának érzését létrehozó technikákat,2 figyelmes olvasás során előtűnhet egypár ilyen eszköz. Ilyen technika lehet a helynevek, személynevek gyakorisága és kiemelt szerepe a regényben. A nevek és az általuk jelölt helyek pontos leírásával olyan világ jön létre a regényben, amely elsősorban a nyelvben létezik, természetét tekintve, ugyanakkor pontosan megfeleltethető a valóságnak is. A referencialitás illúzióját a Halászóember verseiben megjelenő helynevekkel és szereplőnevekkel való azonosság még jobban megerősíti, az olvasó az életművön belül is felismeri őket, így nemcsak a valósághoz méri ezeket, mint más ilyen igényű művek esetében. A regény végén található apró betűs, a valószerűséget tagadó mondat – „E könyv a képzelet szülötte, alakjai, történetei költöttek, és mindennemű egyezés élő vagy holt személyekkel vagy valóságos eseményekkel a véletlen műve” – a kijelentéssel ellentétes hatást vált ki az olvasóból. A regény fikcióként való olvasásának látványos felerősítése valójában a valóságosság érzését erősíti meg az olvasóban, ez a mondat inkább a szereplők és világuk védelmét célozza meg. Olyan, mintha az elbeszélő ezzel a tagadással is a számára oly kedves világrend konzerválására törekedne. Ha ez a megteremtett világ csak fikció, akkor az elbeszélő alakíthatja tetszése szerint, de ha köze van a valósághoz, akkor már az olvasók is számon kérhetnek a regényen bizonyos dolgokat, vagy egyáltalán más szemszögből viszonyulhatnak hozzá. Ez azonban elbizonytalanítaná az elbeszélő pozícióját saját fikciósként tételezett világán belül.

Családregényként is olvashatjuk a regényt. A generációk története egyének történeteire bomlik. Ebben az olvasatban hangsúlyossá válik a szülő–gyermek viszony, fontossá válnak a családon belüli halálesetek, az egyes családtagokkal történő, valamiért különleges események. Ez a fajta olvasat inkább a regény rövidebb és személyes történeteire találó. Ezek néha meghatóan szépek, máskor brutálisan erőszakosak, abszurdak vagy éppen komikusak. A regény többi részétől némileg különálló történetekben az események felpörögnek, a halálesetek pillanatok alatt történnek, a szerelem hirtelen érkezik István életébe, a terhesség kiderülése az apa számára intenzív és gyorsan levezetendő pozitív feszültséggel jár, a szeretkezések sebtében történnek, de mindig nagyon meghittek, az apai fenyítés brutalitásán mindenki egyből túlteszi magát. Az elbeszélő ilyenkor hátrahúzódik, teret enged szereplőinek, több a párbeszéd, a szereplők saját élményeikben bontakozhatnak ki. Ha van elbeszélői hozzászólás, akkor sok nyelvjárási elemet tartalmaz, olyan fordulatokkal él, amelyek a szereplők beszédére is jellemzők, az elbeszélő mindenképp minél tökéletesebb átlátszóságra törekszik. Ezekben a történetekben jutnak kifejezésre az árnyaltabb érzések, a szépség, a szerelem, a szeretkezés okozta élmények itt íródnak le, belső gondolatokként, ugyanis a szajlai társadalomban nem megengedett a személyes élményekről való beszámoló. Az Ondrok gödrének családregényként való olvasása nem fogja át az egész regényt, ugyanis csak az egyik szál foglalkozik a családdal, igaz, egyik jelentős szála a történetnek.

Talán a föld szeretetének különböző megjelenései fogják össze a történetet. A föld tekinthető akár egyik szereplőnek is, hiszen végig hangsúlyosan jelen van, az elbeszélőből is külön gondolatokat vált ki, a szereplők életéhez is szervesen hozzátartozik. Bármelyik szálát nézzük a történetnek, mindegyik szorosan kötődik Szajlához és vidékéhez, ezen belül konkrétabban a földhöz. István kivándorlásakor a táj elhagyása búcsúzással jár. Olyan intenzív érzést vált ki belőle a föld, amit a szülők, hozzátartozók nem tudnak a maguk során. A benne élők egyesülnek a földdel, minden érzésüket, bánatukat az erre alkalmas erdőszéleken, dűlőkön, völgyekben dolgozzák fel, nem azzal, hogy kibeszélik magukból, hanem azzal, hogy csendben maradnak az adott helyen, és kapcsolatba lépnek a földdel. Egyes helyek, mint például a Dregoly völgye, annyira különös erővel hatnak a benne dolgozókra, hogy az egyébként filozofáláshoz nem szokott emberek is elgondolkodnak a föld erején: „Időről időre kíváncsiság ébredt benne, és próbálta kifürkészni [a völgy] titkát, mert világos volt előtte, hogy bora, fekvése, zártsága nem magyarázat mindenre. Ám hiába kérdezte önmagát újra és újra, hogy honnan ez a megkönnyebbülés, mi okozza ezt a különleges jóérzést, amely minduntalan hatalmába keríti, ha ott van.” A föld és az ember különleges kapcsolatának egyik magyarázata mindenképp a földművelésben rejlik, hiszen természetesként értelmeződik, ha azt vesszük, hogy a föld biztosítja az ember megélhetését, és a megélhetés érdekében a földművelő leginkább magával a földdel van kapcsolatban. Azonban – amint a fenti idézet is rámutat – néha többről van szó, és ezt a szervesebb kötődést már nem lehet magyarázni az életmóddal. Egyféle magyarázó elvként is értelmezhető ez a kapcsolat, a föld sokszor úgy jelenik meg mint az elsődleges emberformáló elem. Mindaz, amit olvasunk – amit a szereplők tesznek, a történések okai és indítékai, az érzések – valójában egy dologra vezethetők vissza, és ez a föld. Valójában a regény nem oldja fel ezt a különleges viszonyt, nem ad végső magyarázatot, és valószínűleg ezért képes ez az egy, végső soron megmagyarázhatatlan motívum összefogni egy nagyobb történetet.

Bármelyik olvasatát is követjük, jó érzés olvasni ezt a könyvet. Olyan biztonságos világba vezet, amelyben még a kedves derekán történő kézrándulásnak is érthető jelentése van párja számára. Ennek ellenére nem unalmas világ, reggeltől estig dolgozni kell benne, a halál is gyakori látogató, azonban úgy tűnik, az állandó küzdés és az élet rendjének elfogadása nagyobb boldogsággal jár, mint a Halászóember verseinek világában megjelenő hang állandóan jelen lévő tépelődése. Egyszerű lenne ezt a boldogságot tudatlansággal magyarázni, számomra azonban ez a regény pontosan azt mutatja meg, hogy ezek az emberek tudtak valami mást, amit a későbbiek már nem, és ez a másvalami szervesen hozzájuk és életükhöz tartozott, megkönnyítette eligazodásukat világukban. Talán innen az elbeszélő nosztalgiája, és talán ezzel magyarázható az a jó érzés, amivel olvassuk a regényt. Az ismerősség érzése sok esetben abból fakadhat, hogy ezeket a történeteket már hallottuk saját nagyszüleink, dédszüleink változataiban. Semmivel sem sajátosabbak ezeknél a regénybeli történetek, csak a hely változik és a nevek.

Az Ondrok gödre egy regényfolyam első része, Oravecz a második kötetből folyamatosan közöl részleteket egyes magyarországi lapokban. A Kaliforniai fürj munkacímmel megjelent szövegek az Amerikába kivándorolt István és családja életéről mesélnek. Különböző fejezetek jelentek meg a Jelenkorban, a Kortársban, a Debreceni Disputában, a Bárkában, a Vigiliában. Az első kötet befejezettségét némileg megnyitják az amerikás fejezetek, ugyanis arról szólnak, hogy bár nehezen, de lehet élni máshol is, mint Szajlán.