A Babeş–Bolyai Tudományegyetem Közgazdaság- és Gazdálkodástudományi Kara 2009. március 26–28. között konferenciát szervezett „Pénzügyi és gazdasági krízis: Okok, hatások, megoldások” címmel. Az alábbiakban bemutatunk négy, a plenáris ülésen elhangzott előadást.

„Pénzügyi szocializmus: Áldás vagy átok?” című előadásának bevezetőjében dr. Bokros Lajos, a Közép-Európai Egyetem (CEU) professzora, Magyarország volt pénzügyminisztere bemutatta a világválság alapvető okait: túlfogyasztás és -befektetés elsősorban az Amerikai Egyesült Államokban és Angliában, amelyet Japán, Kína, Oroszország és az Öböl megtakarításaiból finanszíroztak, magas ikerdeficitek (folyó fizetési mérleg és államháztartás költségvetése), amelyek Angliában és az Egyesült Államokban fenntarthatatlanul magas eladósodottsághoz vezettek minden szektorban. A bankok folyamatosan hiteleztek nem fizetőképes ügyfeleket túlzottan alacsony kamatlábak mellett, amelyeket egy megfontolatlan monetáris politika tartott fenn. Az előadó szerint a válsághoz ugyanakkor hozzájárult a megfelelő elővigyázatossági szabályozás és felügyelet hiánya, az indokolatlan alulellenőrzöttség is. Kérdés ezek után, hogy piaci vagy állami kudarcról van-e szó? Noha mindkettőnek a mulasztásai hozzájárultak a válság kialakulásához, mégis elsősorban állami mulasztásról beszélhetünk, amelyet a felelőtlen monetáris és fiskális politika eredményezett: a túlzott növekedésre való törekvés figyelmen kívül hagyta az eszközár-inflációt, állandósultak az adókedvezmények, miközben a túlköltekezés és a deficit magas méreteket öltött. Ott hiányzott leginkább a szabályozás és felügyelet, ahol a legelengedhetetlenebb lett volna: a befektetési bankoknál és a biztosítótársaságoknál. A jelzáloghitel típusú hitelezés szabályozása is túl általános és felszínes volt. A szerző kudarcként említette a globalizáció jellegének félreértelmezését: ilyen például Kínát arra késztetni, hogy értékelje újra az RMB-t (Renminbi, people’s money, a nép pénze – a kínai pénznem), ahelyett hogy növelné belső fogyasztását; túlzottan az olcsó külföldi finanszírozásra támaszkodni, eltekinteni az élelmiszer, az energia és a nyersanyagok piacán megfigyelhető árinflációtól.

Az előadás következő része azt tárgyalta, hogy valójában hol is alakult ki a válság: az Egyesült Államokban, Nyugaton vagy az egész világon. Következtetése úgy szólt, hogy maga a válság magja ugyan az Egyesült Államokban volt, de nagyon gyorsan terjedt előbb a fejlett, majd a fejlődő országok irányába. A helyi kríziseket mindig elmélyítik a helyi problémák, de a tőke szabad áramlása miatt a liberalizáció óta – hangsúlyozta az előadó – egyetlen ország sem immunis.

A pénzügyi közvetítésről szólva a szerző kiemelte: a bankokkal szembeni három legfontosabb elvárás: a likviditás (képesség mások pénzének visszafizetésére), a szolvencia (pozitív tőke–tőkemegfelelési kritérium) és a jövedelmezőség (a jövedelmek haladják meg a költségeket). Ha köztük konfliktus támad, igyekezni kell tartani az előbbi sorrendet. Bármelyiket a másik kettő költségén fenntartani csak rövid távon lehetséges. A jelzálog-hitelezők legnagyobb problémája az inszolvencia volt. Túlzottan sokat hiteleztek előleg és biztosíték ellenében, felgyűltek a kétes hitelek (non-performing loans, NPLs), a nemzetközi bankok gyorsan megfertőződtek származékos jelzálogpapírok (collateralised debt obligations, CDOs) értékesítése által, burjánoztak az új származtatott termékek, amelyek a hedge illúzióját keltették: hitel-nemfizetési csereügyletek (credit default swaps, CDSs). A befektetési bankok problémája a likviditás hiánya volt. Nagy mennyiségben vettek fel hiteleket a bankközi és értékpapírpiacról. Svájci frankban és japán jenben vettek fel hiteleket, és magas hozamú eszközöket vásároltak. A mentési és felemelkedési folyamatnak az előadó szerint hat formája lehetséges: likviditási tartalékok létrehozása (nagyrészt a központi bankok feladata), káros eszközök (bad assets) felvásárlása az adóhatóságok által (Troubled Assets Relief Program, TARP), pénzügyi vállalatok újratőkésítése állami értékpapírokkal, államosítás (részleges vagy teljes), garanciák tartalékolása, csőd és/vagy likvidálás.

A fejlődő piacok kapcsán az előadó a „fertőzés” négy különböző kanálisát különbözteti meg: pénzügyi intézmények, valutaárfolyamok, adóhatások, reálgazdaság. Sokkal kevésbé sebezhetőek azon országok, ahol nagy és hírneves külföldi bankok vannak jelen, érzékenyebbek viszont azok, ahol nagy az állami költségvetési hiány és az állami/magán adósság.

Előadása végén az előadó rendre bemutatta a Kelet-Közép-Európára, az Európai Unióra, végül a teljes világgazdaságra vonatkozóan levonható következtetéseket. A kelet-közép-európai országok számára az EU-tagság garancia mind a pénzügyi összeomlás, mind egy valutaárfolyam-krízis elkerülésére. A fiskális nehézségek és pénznemingadozások elkerülésére azonban nincs garancia, és recesszió esetén nincs helyük a fiskális ösztönzőknek. Az Európai Unió szintjén szükség van az EU-országokra érvényes szabályozási és ellenőrzési keretre a globális pénzügyi intézményeket illetően. Szükség van továbbá az adószabályozások harmonizálására, a Stabilitási és Növekedési Egyezmény (Stability and Growth Pact, SGP) újragondolására és megerősítésére minden EU-tagállam számára. Világszinten az a következtetés vonható le, hogy új pénzügyi architektúrát kell kiépíteni, újjá kell szervezni a nemzetközi intézményeket (IMF, BIS, FSF), Brazíliát, Oroszországot, Indiát és Kínát (BRIC) be kell vonni a keretegyezményekbe, növelni kell az Egyesült Államok, Anglia és az átmeneti gazdaságok megtakarítási rátáit.

Az előadó végkövetkeztetése: még mindig a piacgazdaság az egyetlen olyan rendszer, amely képes önmaga korrigálására, nincs szükség a piaci kudarcok túlzott állami beavatkozással történő megszüntetésére, de mind a vállalatok és a pénzügyi vállalkozások, mind a kormányok vonatkozásában meghatározó tényező a vezetés. Jogi és morális szabályokra egyaránt alapozó vezetési modelleknek kell érvényesülniük, jobb és átláthatóbb kockázati értékelésre van szükség.

Dr. Liviu Voinea, az Alkalmazott Közgazdaság Csoport vezetője „A gazdasági illúzió vége Romániában” címmel tartott előadást. Bevezetőjében elmondta, hogy a nemzetközi krízis szikraként hatott a hazai krízis kialakulására. Az utolsó öt-hat évre jellemző gazdaságinövekedés-modell nagymértékű sebezhetőséghez vezetett. A román gazdaság túlságosan függővé vált a rövid távú külföldi finanszírozástól. Az előadó véleménye szerint a válság nem korlátozódik a pénzügyre – beszélhetünk szerkezeti, gondolkodásmódbeli, stratégiaalkotási és reformmegvalósítási krízisről is.

Az előadó a hazai helyzet kialakulásában a következő tényezők megnyilvánulását emelte ki: gyors tőkeáramlás-liberalizáció, pro-ciklikus fiskális politika (egységes adókulcs és túlzott alapozás a fogyasztási és jövedéki adókra), irracionális költségvetési politika, befejezetlen strukturális reformok (túl gyors növekedés a közalkalmazottak bérében és számában, a külföldi versenyképesség növelésének kudarca, munkapiac), a fogyasztás ésszerűtlen növekedése külföldi finanszírozással, az európai uniós strukturális alapokhoz való hozzáférés kudarca, a választásokat megelőző állami intézkedések. Hangsúlyozta: a Nemzetközi Valutaalap (IMF) beavatkozása szükséges volt, és Romániának törekednie kell a kapcsolat helyreállítására és megerősítésére. A szükséges reformok kapcsán úgy vélte, hogy az állami bevételeknek fokozatosan növekedniük kell (progresszív adózás), a szolidaritás nem abban áll, hogy mindenkinek ugyanazt a költséget kell viselnie a krízis miatt, szükség van strukturális reformokra és közhasznú beruházásokra. Kiemelte, hogy noha a recesszió sokkal kevésbé lesz súlyos IMF-segítséggel, mint anélkül, nem számíthatunk arra, hogy hamarabb lábra állunk, mint legfontosabb kereskedelmi és beruházási partnereink. A munkanélküliek száma várhatóan eléri az egymilliót, számítani lehet a magánfogyasztás jelentős csökkenésére, és 2009 harmadik negyedévében belépünk a technikai recesszióba is. Tanácsként az előadó a következőket fogalmazta meg: továbbra is fontos a likviditások megőrzése és a megtakarítás. Ha biztonságban akarjuk tudni magunkat, ne vegyünk fel a közeljövőben hitelt, fektessünk be a képzésbe, kezeljük rugalmasan munkalehetőségeinket. Ismertette az Alkalmazott Közgazdasági Csoport arra irányuló kezdeményezését (amelyhez aláírásokat fognak gyűjteni), hogy a magánnyugdíjak működését szabályozó törvény módosításával írjanak elő minimálisan garantált, az infláció értékével megegyező megtérülési rátát.

Dr. Gheorghe Zaman egyetemi tanár, a Román Akadémia levelező tagja és a Nemzetgazdasági Intézet igazgatója „A romániai gazdasági és pénzügyi krízis. Okok, kihívások, rövid és hosszú távú megoldások” című előadásában a gazdasági válság okait két csoportra osztotta: a tradicionális okok közé sorolta a hitelpiaci boomot, az ingatlanpiaci árak gyors ütemű növekedését, illetve a fizetőképtelen vagy rossz fizetőképességű gazdasági egységek („subprime” jelzáloghitel-felvevők) nem ellenőrzött hitelezését, specifikus okokként pedig az átruházható kockázat keletkezés- és eloszlásmodelljének a kiterjedését (origine-and-distribute modell) és a túlzott profitszerzési vágyat jelölte meg, amely megnövelte a magas kockázatú eszközök keresletét, s ezekhez járult még bizonyos termékek kockázatának elégtelen ismerete vagy figyelmen kívül hagyása („budge”alapok, származtatott termékek, jelzálogok, „credit default swap”-műveletek). Az általánosan elterjedt véleménnyel összhangban a vállalatok nem megfelelő vezetése, a rosszul motivált menedzselés, az elégtelen szabályozás, valamint a minősítő (rating) cégek szerinte is hozzájárultak a krízis kialakulásához.

A Romániában kialakult krízis okait elemezve a következőket emelte ki: a külső és belső egyensúlyhiányok miatt nem fenntartható gazdasági növekedés, a külföld transzferhatásai, a külföldi tőke volatilitása, a tőkepiac spekulatív jellegének fokozódása (nem megfelelő az arány a tőke elsődleges és másodlagos piaca között), a reál- és a nominális gazdaság közötti szinkronhiány (nincs korreláció a profit, a kamat és a gazdasági növekedés között), munkapiaci torzulások (a magasan képzett munkaerő elvándorlása), az ingatlanpiac expanziója.

A hatások és kihívások közé sorolta a következőket: a kereslet, a termelés és a tőzsde összezsugorodása, a bankok alultőkésítése, a foglalkoztatottság és a bérek csökkenése, az export visszaesése, a hitelköltség megemelkedése, infláció, kedvezőtlen valutaárfolyam, a munkanélküliek és alacsony jövedelműek fokozott sebezhetősége.

Sürgős, rövid távú megoldásként ajánlotta a passzívák sokkal szigorúbb garantálását, a „toxikus” eszközök különválasztását, az érintett intézmények újratőkésítését, a szegénységi index romlásának ellensúlyozását célzó intézkedéseket (új munkahelyek létrehozása az infrastruktúrába történő beruházás útján), továbbá bizonyos banki eszközök állami átvételét. Hosszú távú megoldásként a következőkre utalt: az európai pénzügyi felügyelet rendszerének megreformálása (European System of Financial Supervision: alapszabályzat, kompetenciák, irányítás, felelősség), a biztosítási rendszerek reformja, az anyabankok és kirendeltségeik közötti pénzügyi kapcsolat pontosabb szabályozása, a hitelezés szigorúbb szabályozása és ellenőrzése, a hitelminősítő cégek reformja, pontosabb bérezési és kockázatelemzési rendszerek kidolgozása a bankszektorban és az üzleti etika megerősítése. Hazai szinten felvetette a pénzügyi szabályozás és ellenőrzés átláthatóságának, elővigyázatosságának javítását, a felvett hitelek kapcsán kiemelte a szociális programok, az infrastruktúrába való befektetés, a kis- és középvállalkozások hitelezésének szükségességét.

Következtetésként elmondta: miután ez egy rendszer krízise, hosszú távú hatásokra kell számítani, újra kell gondolni az állami-magán partnerséget, amely a piaci kudarcok egyik formája, megfelelőbb koordinációt kell bevezetni a pénzügyi és a bankszektor, illetve a reálgazdaság között, nagyobb figyelmet kell fordítani a külföldi tőkebefektetésekre és a származtatott termékek spekulatív jellegének visszaszorítására.

Dr. Eleftherios Thalassinos egyetemi tanár, a European Research Studies Journal szerkesztője és kiadója „Pénzügyi krízis a hitelpiacon: hogyan kezeljük?” című előadása elején néhány sarokszámmal érzékeltette a kialakult helyzet komolyságát: 2007 második feléhez képest 2009. január 20-án a Deutsche Bank értéke 13,55 százalékot, a Barclaysé 8,13, a City Groupé 7,45, míg a Royal Bank of Scotlandé 3,83 százalékot tett ki.

A pénzügyi krízisek megoldásának két stratégiáját különböztette meg: hagyni a piacot, hogy maga oldja meg a problémát, vagy az államra bízni, hogy a társadalom erőforrásainak felhasználásával felgyorsítsa a folyamatot. Az első időben hatékonyabb, jobb eredményeket lehet vele elérni, viszont jelentős közvetett károkat okozhat, mint például a magas munkanélküliség. Az állami megoldás hosszú távú méltánytalanságokkal járhat, amelyek költségesek. Előnye az, hogy gyorsabb, és enyhíti a közvetett károkat.

Elemzésében alapvető adottságként kezelte, hogy miután a tőkepiacokon drámai események következtek be, ezek nyomán a reálgazdaságok jelentősen lelassultak. A krízis megoldásának nehézségei a G20 csúcstalálkozón is megmutatkoztak. A pénzügyi és a gazdasági krízisek hatással vannak az egész pénzügyi rendszer felépítésére és a globalizációs folyamatokra.

Az előadás egyik alapgondolata szerint a modern pénzügyi rendszer három alappillére a tőke, a likviditás és a bizalom. A krízis kezdete óta az első jelentős mértékben csökkent: a 2008 augusztusát megelőző 12 hónapban az Amerikai Egyesült Államok 250, Európa 200, Ázsia 100 milliárd dollár veszteséget könyvelt el. A krízis sokkal gyorsabban merítette ki a tőke erőforrásait, mint ahogy a különböző intézmények új tőkéhez juthattak. A likviditás kérdésében arra a következtetésre jutott, hogy az illikvid tőkepiacok nagyon megnehezítették a szóban forgó intézményeknek saját tartozásaik finanszírozását. Ami pedig a harmadikat illeti, a bizalom csökkenése károkat okozott a bankközi hitelezés folyamatában, amellett nyugtalanságot keltett a betétesek körében is. E három pillér megsérülése miatt kellett a globális pénzügyi rendszernek ennyire jelentős sokkot elviselnie. Szkeptikus választ fogalmazott meg arra a kérdésre, hogy vajon hatékonyan válaszol-e a rendszer a felmerült problémákra. Három, széles körben elterjedt, súlyos tévhitet említett a krízis kialakulását illetően: a hitelfelvevők hitelképessége erős, a befektetők tapasztaltak és a hitelkockázat jól diverzifikált. E feltevések egyike sem bizonyult utólag megalapozottnak. Előadása befejező részében különböző nézőpontokból közelítette meg a tennivalókat.