Gyakran mondják, hogy a kapitalizmus a válság szinonimája, hogy az általa kiváltott válságokból táplálkozik, és hogy „alkalmazkodóképessége” nem ismer határokat, amivel azt sejtetik, hogy elpusztíthatatlan. Valójában különbséget kell tennünk a ciklikus, konjunkturális válságok és a rendszerszerű, szerkezeti válságok között (amilyenek 1870–1893 között zajlottak le, vagy a nagy gazdasági világválság idején, 1929–30-ban, illetőleg 1973 és 1982 között, amikor a nyugati országokban strukturális munkanélküliség ütötte fel a fejét).

A Nyikolaj Kondratyev (1892–1938) vagy Joseph Schumpeter (1883–1950) által leírt gazdasági ciklusok abba a kategóriába tartoznak, amelyet Fernand Braudel történész a „hosszú időtartam” idejének nevezett. Azok a ciklusok, amelyekről Kondratyev 1926-tól kezdve ír, 40–60 éves időtartamú körforgások, amelyek két fejlődési szakaszra oszthatók. A felívelő szakaszban a profitot alapvetően a termelés hozza létre, míg a B szakaszban a kapitalizmus a profit további növelése céljából monetárissá kell váljon. A tőke egyre inkább a jövő jövőre spekuláló értékjeggyé válik, és elveszíti a munkához szükséges befektetés szerepét.

Az A szakaszban, melyet számos újítás feltalálása és elterjedése jellemez, fokozatosan megjelenik a túlberuházás, amelynek célja a konkurenciával szembeni helytállás, ez pedig elindítja az árak és a kamatlábak növekedését, ami a ciklus megfordulásának előjátéka. A B fázisban, a leszálló szakaszban tömeges eladósodásnak lehetünk tanúi mind az államok, mind a háztartások részéről. A túlzott tőkefelhalmozással párhuzamosan a pénzügyi hatalom megerősödése minden, a tőke jövedelmezőségének növelését célzó stratégia mozgatórugójává válik. Az utolsó szakaszban a spekulációs „buborékok” egymásután pukkannak szét, nő a munkanélküliség, szaporodnak a csődeljárások, stb. Az általános értékvesztés (készletek felszámolása, a vállalatok és a legkevésbé jövedelmező vertikumok bezárása) közepette a gazdaság a valós defláció állapotába kerül. Ekkor a rendszer zűrzavarossá és ellenőrizhetetlenné válik, a politikai és társadalmi zavargások pedig tovább súlyosbítják a helyzetet.

Számos közgazdász véleménye, hogy ma egy 35 évvel ezelőtt kezdődött ciklus B szakaszában vagyunk, és hogy a pénzügyi világválság, amely 2008. őszén az Egyesült Államokban vette kezdetét, igenis szerkezeti válság, amely a rendszer egészének dinamikus koherenciájában bekövetkezett törésnek felel meg. Az 1973-as és 1979-es kőolajválságok, a fejlődő országok bankadósságainak 1982. évi válsága, az 1987-es részvénypiaci és kamatlábválság, az 1991-es amerikai recesszió, az 1997-es ázsiai válság és az ún. dotcom-buborék 2001-es kipukkadása nyomában a mostani válság, amely az eddigieknél sokkal jelentősebb, kétségtelenül a legsúlyosabb az 1930-as évek óta. Annál is inkább, mert most már egy globalizált világban zajlik.

Ma az emberek többsége nem sokat ért abból, ami történik. Miután éveken keresztül dicsérték nekik az „amerikai modellt”, és biztosították őket a „boldog globalizáció” jótéteményei felől, most azt látják, hogy az amerikai modell összeomlik, a globalizáció pedig a társadalmi nyomort növeli. Látván a központi bankokat, Amerikában és Európában egyaránt, ahogy 2008. szeptember 15-e óta több száz milliárd dollárt és eurót pumpáltak a pénzpiacokba, gondolkodóba esnek: honnan ez a pénz? Mit jelenthetnek ezek a hatalmas összegek? A kérdéseket az az érzés is táplálja, hogy látszólag senki sem tudja igazán, mit lehet tenni. Végül pedig az ember felteszi a kérdést: előre látható volt-e ez a válság, vagy nem? Ha előre látható volt, miért nem tettek semmit a megelőzésére? Ha pedig előre láthatatlan volt, akkor ez nem azt bizonyítja, hogy már senki sem uralja ezt a pénzügyi rendszert, amely őrült iramban tör előre?

Valójában hármas válsággal állunk szemben: a kapitalista rendszer, a liberális globalizáció és az amerikai hegemónia válságával.

A jelenlegi válságot a leggyakrabban az amerikai háztartásoknak az ingatlan-jelzáloghitelek (az úgynevezett „subprime”) által történt eladósodásával magyarázzák. Ez megfelel a valóságnak, azt azonban elfelejtik megemlíteni, hogy miért adósodtak el.

A kapitalizmus örök problémája a piacok kérdése. Eredetileg a kapitalizmus arra törekedett, hogy mindig többet adjon el az embereknek, akiket igyekezett minél inkább megfosztani vásárlóeszközeiktől. Egyrészt örült annak, hogy nyeresége láthatóan a munka jövedelmének rovására nőtt, másrészt jól látta, hogy mindent összevéve szükség van a fogyasztás fejlesztésére azért, hogy profitja tovább növekedjen. Márpedig a fizetések csökkentése egyet jelent a fogyasztás csökkentésével. A fordista szakaszban rájöttek arra, hogy semmi értelme a termelés állandó növelésének, ha az embereknek nincsenek vásárlóeszközeik. Ezért fokozatosan növelték a fizetéseket, csupán azzal a céllal, hogy támogassák a fogyasztást. Jelenleg éppen ennek a szakasznak a végén vagyunk, amely a „Trente Glorieuses”1 korában érte el csúcspontját. Az, amit Frédéric Lordon „az alacsony bérnyomás kapitalizmusának” nevez, fokozatosan megválik a fordista logikától, amelynek alapgondolata, hogy rendszeresen növelni kell a béreket a fogyasztás táplálása és fenntartása céljából, és visszatér az eredeti kapitalizmushoz, amely a jövedelmek megoszlását a tőke és a munkavállalók között nulla összegű játékként értelmezi: mindaz, ami nyereség egyeseknek, az veszteség másoknak.

Hogyan lehet új piacokat találni, ha a befektetések jövedelmezősége csökkenő tendenciát mutat, vagyis amikor a profitráta tendenciaszerű csökkenése figyelhető meg? Az egyik megoldás a munkaidő meghosszabbítása („dolgozzunk többet, hogy többet keressünk” – mondta Nicolas Sarkozy az elnökválasztási kampány idején), az ebből származó jövedelemnövekedés azonban merőben viszonylagos, annál is inkább, mivel a munkaidő-egység árát nyilván nem számítják újra (többet kell dolgozni, de ugyanazon az áron). A többletmunka, a vasárnapi munka, a túlórázás kötelezettsége stb. ugyanakkor nem kívánt hatásokkal jár a hétköznapok életminőségére nézve: kevesebb a szabadidő, kevesebb idő jut a családnak, a gyerekeknek. Egy másik megoldás az olcsóbb, alacsonyan képzett, de nem is követelőző munkaerő felhasználása. Ez magyarázza, hogy a munkáltatói oldal miért részesítette mindig előnyben a bevándorlást: úgy tekintett a bevándorlókra mint a tőke tartalékos hadseregére, amely segítségére van az őslakosok béreinek leszorításában.

A harmadik megoldást a kapitalizmus tömegesen alkalmazta a második világháború után, de különösen a nyolcvanas évek óta: ez a hitel. Ha az emberek eladósodnak, több eszközre tesznek szert, tehát többet tudnak majd fogyasztani. A fogyasztás hitel általi fenntartásának sémájával nyilvánvalóan az a probléma, hogy az embereknek vissza kell fizetniük adósságaikat – és hogy ez nem sikerül nekik, éppen azért, mert jövedelmeik stagnálnak vagy csökkennek. Ez a jelenlegi válság egyik fő alkotóeleme. Az Egyesült Államokban a háztartások átlagos eladósodási szintje (eladósodásuk összege és a rendelkezésükre álló jövedelem közötti arány) 2008-ban 120 százalék volt. Az eladósodási arány a legtöbb nyugati országban is magasra ugrott, és ez a túlzott eladósodás összeadódik az államadóssággal és a vállalatok eladósodásával. Ez a jelenleg tapasztalt robbanékony helyzet forrása.

A béreket ma két kényszerítő körülmény szorítja harapófogóba: egyfelől a részvénytulajdon nyomása, másfelől pedig a versenyhelyzet kényszere.

A kapitalizmus történetében a harmadik hullámnak megfelelő „turbókapitalizmus” egyik fő vonása a pénzpiacok mindenhatósága. Ez a dominancia még nagyobb hatalmat biztosít a tőke birtokosai, különösen a részvényesek számára, akik a tőzsdén jegyzett vállalatok igazi tulajdonosai. Mivel befektetéseik nyomán mind nagyobb és mind gyorsabb hozamra számítanak, a részvényesek a bérek csökkentését szorgalmazzák, valamint opportunista módon a termelés áttelepítését olyan fejlődő országokba, ahol a termelékenység növekedése nagyon alacsony bérköltségekkel párosul. Ezzel párhuzamosan a vállalatok nagyobb termelékenységi rátára törekednek mind kevesebb emberi munkaerő alkalmazásával, ami a foglalkoztatottság leépülését vonja maga után. Tekintettel arra, hogy a hozzáadott érték növekedése jobban kedvez a tőkejövedelemnek, mint a munkajövedelemnek, a bérdefláció a vásárlóerő stagnálásában vagy csökkenésében, valamint a globális fizetőképes kereslet csökkenésében nyilvánul meg. A konkurencia a maga részéről új viszonyokban nyer kifejeződést a globalizáció korában, ugyanis az áttelepítések folytán – amelyek a fejlett országok munkavállalóit olyan emberekkel hozzák versenyhelyzetbe, akik a világ másik sarkában ugyanazt a munkát abszolút dömpingáron végzik – a verseny objektíve tisztességtelen feltételek között valósul meg.

A végeredmény az, hogy a fizetés szinte egy makrogazdasági korrekciós változóvá válik, és egyre több munkahely szűnik meg. A Tőke-Forma jelenlegi stratégiája ennek megfelelően az, hogy mind jobban csökkenti a béreket, egyre mélyíti a munkaerőpiac bizonytalanságát, és így relatív elszegényedést produkál az alsóbb néposztályok és a középosztály soraiban, amelyek – életszínvonaluk fenntartásának reményében – nem találnak más kiutat, mint az eladósodást, még akkor is, ha közben tényleges fizetőképességük folyamatosan csökken.

A háború utáni kapitalizmus egyik legnagyobb pénzügyi újítása az volt, hogy a háztartások számára felajánlotta a kölcsönfelvétel lehetőségét, amelyet folyó költségeik fedezésére vagy lakásvásárlásra fordíthattak. Ez a hitellehetőségekre alapozó mesterséges kereslet serkentőleg hatott a gazdaságokra. A tengerentúlon ezt a tendenciát az 1990-es évektől kezdve elősegítette az egyre kedvezőbb hitelfeltételek (a nulla százalékot megközelítő önrész) megteremtése, ami teljesen figyelmen kívül hagyta a hitelfelvevők fizetőképességét. Vagyis a fizetőképes keresletnek az alacsonyabb bérek okozta csökkenését a hitelgépezet felpörgetése által próbálták ellensúlyozni. Más szóval a fogyasztást a hitel révén ösztönözték, miután képtelenek voltak a vásárlóerő növelése által serkenteni. Az értékpapírok tulajdonosai számára ez volt az egyetlen eszköz arra, hogy a nyereség új tartalékait tárják fel, akár olyan kockázatok árán is, amiket át sem gondoltak.

Innen ered a kolosszális eladósodása az amerikai háztartásoknak, amelyek már régóta a fogyasztást részesítették előnyben a megtakarítással szemben (az amerikai háztartások eladósodási szintje ma kétszerese a franciákénak és háromszorosa az olaszokénak). A továbbiakban már ezekre a „romlott kinnlevőségekre” spekuláltak az „értékpapírosítás” által, amely a hitelszféra nagy szereplői számára lehetővé tette, hogy mentesüljenek hitelfelvevőik fizetésképtelenségének kockázatától úgy, hogy ezeket likviditássá alakították át. Az „értékpapírosítás” – a háború utáni kapitalizmus egyik legfontosabb pénzügyi újítása – abban áll, hogy a bank vagy hitelintézet által nyújtott hiteleket feldarabolják, kötvényekre osztják, ezek értékét pedig – azaz a kockázatot – eladják a befektetési alapoknak. Ily módon egy hatalmas hitelpiac keletkezik, amely egyúttal a kockázat piaca is. Ez a piac omlott össze 2008-ban. A hitelgépezetek felpörgetése tehát, amely technikai szempontból a válság elindítója volt az Egyesült Államokban, a tőke azon igyekezetéből ered, hogy fenntartsa egy minél nagyobb lélekszámú tömeg fogyasztóképességét, egyre nagyobb nyomás alatt tartva a béreket és a fizetéseket. A mostani válság akkor vette kezdetét, amikor a hitel elpárolgott. A többit elvégezte a nagyvállalatok és a nagy kereskedelmi bankok felső szintű vezetőinek megalomániája és hallatlan kapzsisága.

Ugyanakkor a liberális globalizáció válságának is tanúi vagyunk. Az amerikai jelzálogválság brutális kiterjedése az egész világ piacaira a pénzügyek bűvészinasai által kigondolt és megvalósított globalizáció egyenes következménye. Közvetlen okain túlmenően annak a negyven éve tartó deregulációnak a végkimenetelét is jelenti, amely egy liberális receptek szerint globalizált gazdasági modell szándékának felel meg. Voltaképpen a dereguláció ideológiája tette lehetővé az amerikaiak túladósodását, miképpen okozója volt az 1995-ös mexikói, az 1997-es ázsiai, az 1998-as orosz, a 2001-es argentin stb. válságoknak is. A globalizáció, miközben lehetővé tett mindenféle áttelepítést, megerősítette a pénzpiacok koncentrikus szervezettségét az amerikai pólus köré. Ugyanakkor lehetővé teszi a tőke ellenőrizetlen áramlását is a világ egyik végétől a másikig. Ily módon az ugyancsak globalizált pénzpiacokat uralkodó helyzetbe hozza, ami megerősíti a tőke monetarizálódását a reálgazdasághoz viszonyítva: mivel a pénzkibocsátás nem a létrehozott vagyonnal (a megtermelt javakkal és szolgáltatásokkal) arányosan történik, hatalmas virtuális pénztömegek keringenek egyre nagyobb iramban a földgolyó körül, kifizetődő befektetést vagy tartós megtestesülést keresve. Végül pedig a globalizáció olyan helyzetet teremtett, amelyben a nagyobb válságok, amelyek a Föld egyik vagy másik pontján keletkeznek, most már szinte szempillantás alatt – „vírusszerűen”, mondta volna Jean Baudrillard – terjednek szét az egész világon. Ezért van az, hogy az amerikai válság oly gyorsan elérte az európai pénzpiacokat – elsősorban a hitelpiacokat –, mindazon következményével együtt, amit egy hasonló lökéshullám okozhatott akkor, amikor az amerikai és az európai gazdaság egyaránt a recesszió küszöbén állt.

Ebben az összefüggésben ellenállhatatlanul komikus azt látni, hogy akik szüntelenül a „láthatatlan kéz” érdemeit és az „önszabályozó” piac erényeit magyarázták („a piaccal a piacnak kell foglalkoznia”, olvasható szó szerint a Financial Timesban), most sietve az államhatalomhoz fordulnak, újratőkésítésüket vagy tényleges államosításukat kérve. Ez a liberális képmutatás ősi elve: a nyereségeket magántulajdonba, a veszteségeket társadalmi tulajdonba helyezni. Az már köztudott volt, hogy az Egyesült Államok, a szabadkereskedelem nagy védelmezője sosem átall protekcionizmushoz fordulni, valahányszor ez szolgálja saját érdekeit. Most látjuk, hogyan fordulnak a „big government” ellenfelei az államhoz, amikor csőd fenyegeti őket. A válság kezdetekor a Fannie Mae és a Freddie Mac,2 az amerikai jelzáloghitelezés két óriásának tényleges „államosítása” már precedens nélküli esemény volt. Míg 1929-ben az amerikai kormány elkövette azt a hibát, hogy a válságkezelést egy Rockefeller által vezetett „bankszindikátusra” bízta, Henry Paulson pénzügyminiszter és Ben Bernanke, a jegybank (a Federal Reserve) elnöke a leginkább veszélyeztetett intézmények államosítása mellett döntött. Hasonló döntésre nem volt példa az Egyesült Államok történetében Ronald Reagan óta, a Federal Reserve történetében pedig ez volt a legradikálisabb beavatkozás a magánpénzvilágba. Tekinthetjük a valóságelv brutális visszatérésének is – a liberális ideológia azonban ezzel létjogosultságának egyik alapelvét veszíti el (a közszféra sohasem avatkozhat be a piac mechanizmusaiba, mivel csökkentené annak hatékonyságát).

 

Végül nem szabad szem elől tévesztenünk azt, hogy a jelenlegi világválság forrása az Egyesült Államok, azaz egy olyan ország, amelynek enélkül is nagyon súlyos költségvetési hiánnyal, folyton növekedő küladóssággal és kolosszális kereskedelmi deficittel kell megküzdenie. Az amerikai gazdaság hajtómotorja tíz év óta már nem a reáltermelés által eredményezett növekedés, hanem az adósságnövelés és a dollár világuralmából származó pénzjáradék.

A válság csökkentheti a dollárba vetett bizalmat, mely valószínűleg további értékvesztésre kényszerül. Az a tény, hogy a dollár egyszerre nemzeti fizetőeszköz és nemzetközi átszámítási egység, amely ráadásul 1971 óta semmilyen kapcsolatban nem áll az arannyal, hosszú ideig lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy kinyilvánítsa és érvényesítse hegemóniáját, miközben folyamatosan roppant hiányokat könyvelt el. Az amerikaiak módszere abban állt, hogy adósságaik értékpapírjait rendszeresen exportálták olyan országokba, ahol túltermelés mutatkozott. A jövőre nézve meghatározó lesz azoknak a nagy állami és magánpénzalapoknak a nyugtalansága, amelyek – főként Ázsiában – jelentős mennyiségű amerikai, az állam vagy ahhoz társult intézmények által kibocsátott kötvényt (kincstárjegyeket stb.) birtokolnak – tehát megannyi követelést az Egyesült Államokkal szemben. Jelen pillanatban a világban levő külföldi valutatartalék 70 százaléka dollárban fekszik, és ez a pénztömeg már régóta semmilyen viszonyban nincs az amerikai gazdaság reális volumenével. Nem kizárt, hogy a következő években a kőolajexportáló országok lassanként lemondanak a dollárról (a híres „olajdollárról”) az euró javára. Ez a helyzet hosszú távon oda vezethet, hogy például Kína vagy Oroszország a vezető szerep igényével lépjen fel a nemzetközi pénzvilágban, sőt adott esetben összefogjanak annak érdekében, hogy alternatívát dolgozzanak ki a fennálló pénzügyi világrenddel szemben. Tavaly ősszel Soros György köntörfalazás nélkül kimondta: „A világ rohamosan közeledik a dolláréra végéhez.”

Manapság azzal biztatnak, hogy elegendő volna a rendszer „megrendszabályozása” vagy „erkölcsössé tétele” ahhoz, hogy az effajta válságok elkerülhetők legyenek. A politikusok, kezdve Franciaországban Nicolas Sarkozyvel, arról beszélnek, hogy „a pénzvilág utat tévesztett”, míg mások a bankárok „felelőtlenségét” ítélik el, azt sugallva ezzel, hogy a válság csupán a szabályozás hiányosságainak tulajdonítható, és hogy az „átlátszóbb” gyakorlathoz való visszatéréssel kevésbé vérengző kapitalizmus térne vissza a színpadra. Ez kétszeres tévedés. Elsősorban azért, mert a pénzügyi rendszer teljes liberalizálásához vezető utat éppenséggel a politikusok nyitották meg azáltal, hogy képtelenek voltak megküzdeni a tőke hatékonyságának válságával. Másodsorban és főként azért, mert figyelmen kívül hagyja magát a kapitalizmus természetét. „A tőke minden határt korlátként fog fel”, mondta már Marx is. A tőkefelhalmozás logikája a korlátlanság, mindenféle korlátozás elutasítása, a kereskedői felfogásnak megfelelő világlátás, minden érték áruvá való átalakítása, a Gestell, amiről Heidegger beszélt.

A túlzott tőkefelhalmozás fázisaiban a pénzügyi hatalom megerősödése válik minden olyan stratégia mozgatóerejévé, amely a tőke fizetőképességének növelését célozza. A pénzügyi válság azonban, a pénzügyeken túl, valójában a gazdaság egészének kizárólag a profitráta szempontjából történő szabályozását kérdőjelezi meg, amely nincs tekintettel az emberi tényezőkre, a megszüntetett munkahelyekre, az összetört életekre, a természeti erőforrások kimerítésére, a nem kereskedelmi jellegű ráfordításokra (a „negatív externáliákra”3). Ennek a válságnak a végső oka a lehető legmagasabb pénzügyi haszon elérése a lehető legrövidebb idő alatt, még világosabban kifejezve: a befektetett tőkeérték maximális növelésének hajszolása, minden más szempont kizárásával.

A mostani válságot gyakran állítják be a likviditás4 válságaként, holott mindenekelőtt a pénzügyi aktíváknak a reálvagyonhoz viszonyított túlzott növekedéséből ered, azaz éppen ellenkezője a likviditási válságnak. A pénzpiac, más néven a virtuális értékpapír-kereskedelem volumene ma már több mint hússzor nagyobb a reálgazdaság csereforgalmánál. Ennek eredményeként a valóban létező vagyon immár nem elegendő a pénzügyi adósság garantálásához. Önáltatás azt hinni, hogy a reálgazdaság növekedésének serkentésével az adósság kiterjedése behozható lesz, éppen azért, mert ezt a reális növekedést nagymértékben korlátozza a természet tartalékainak megritkulása.

Mi következik ezek után? A válság egyfajta „dominóelvnek” megfelelően idővel elindítja majd az összes gazdasági szereplő fizetésképtelenné válását, azaz a világ teljes pénzügyi rendszerének összeomlását? Még nem tartunk itt. Lehetséges, hogy az utóbbi hónapokban meghozott intézkedések meg tudják majd akadályozni a pénzügyi rendszer teljes szétesését. De a legjobb esetben is a gazdasági válság tartósan fennmarad, a recesszió általánossá válik, és kiváltja a munkanélküliség növekedését. Ennek várható eredménye a profitok jelentős csökkenése, ami elkerülhetetlenül ki fog hatni a piacokra és a tőzsdeárfolyamokra. Ellentétben azzal, amit egyesek állítanak, a spekulatív gazdaság sorsa közvetlenül befolyásolja a reálgazdaság alakulását. A vállalatok ténylegesen függenek a bankrendszertől, ha egyébért nem is, a befektetéseikhez szükséges kölcsönök miatt mindenképpen. Holott a válság következtében a bankok, amelyeket a rossz adósságok felgyülemlése meggyengített, ma brutális módon visszafogják hiteleiket (ez az úgynevezett „credit crunch”).

Tulajdonképpen két lehetőség mutatkozik: vagy „szanálják” a rendszert, hogy lehetővé tegyék számára az újrakezdést – ez esetben a részvénytulajdon és a versenyhelyzet nyomása továbbra is csökkenésre kényszeríti a béreket, és amint a körülmények lehetővé teszik, újabb általános túladósodásnak leszünk tanúi, ez pedig új, még nagyobb hatású válságot eredményez –, vagy ellenőrzés alá helyezik a háztartások tartozásait, ebben az esetben viszont a fogyasztás csökkenni és a növekedés lassulni fog, ez a kilátás pedig a tőke számára elfogadhatatlan. A múltban a háborúk jelentették a kiutat az ilyen helyzetekből (a második világháború esetében nem a New Deal5 húzta ki az Egyesült Államokat a válságból és a tömeges munkanélküliségből, mint gyakran hisszük, hanem éppen a háború, amely az országot a szövetséges hatalmak hadiüzemévé változtatta). Kérdés, hogy Amerika ezt az irányt választja-e majd világuralma megőrzésének érdekében.

Az Egyesült Államok már régóta hitelből él, mára már 11 ezer milliárd dollár államadósságot halmozott fel, ami egy főre számítva 36 ezer dollárt tesz ki. Ehhez társul még 50 ezer milliárd dollár magánadósság (a háztartások és vállalatok tartozásai). Mindezt összevéve minden amerikai állampolgár 200 ezer dollárt meghaladó adóssággal rendelkezik! Az adósság ilyetén felhalmozódása a pénzállomány viszonylagos növekedését idézi elő, még akkor is, ha a pénzt kibocsátó állam recesszióban van, kevesebb értéket termel, és napról napra jobban eladósodik. Ami a munkanélküliséget illeti, ennek reális arányszáma (a részmunkaidős alkalmazottakat is ideértve) már meghaladta a tíz százalékot, és tudjuk, hogy a mindennemű társadalmi biztosítást nélkülöző személyek száma hamarosan eléri a 100 millió főt, ami az amerikaiak egyharmadát jelenti. Ebben az országban, ahol az újrakezdéshez egyszerre szükség volna a fogyasztás csökkentésére, a magántartalékok növelésére és a pénzügyi hiányok korlátozására, a bankrendszer máris majdhogynem fizetésképtelenné vált.

A mostani válságot gyakorta összehasonlítják az 1929-es krízissel. Valójában annál súlyosabb, legalább három okból kifolyólag. Elsősorban azért, mert ez az első igazán világméretű pénzügyi válság (az 1929-es, bár gyakran világválságnak nevezik, tulajdonképpen az Egyesült Államokra és Európára korlátozódott), kiterjedése magát a globalizáció valóságát tükrözi, amely a szovjet rendszer összeomlása óta van kialakulóban. Másodsorban a mai társadalmak sokkal inkább függenek a pénzügyi szférától, mint valaha, tekintve, hogy a fogyasztási hitel az 1980-as évek óta a bruttó nemzeti termék (GNP) növekedésének kulcsa. Végül pedig az Egyesült Államok, amely 1929-ben még egy emelkedő ágon levő hatalom volt, ma hanyatlóban van, és a válság epicentrumában áll.

A szovjet rendszer összeomlását a rendszer válsága idézte elő. Megtörténhet ez a kapitalista rendszerrel is? Van, aki így gondolja, például Immanuel Wallerstein közgazdász, aki szerint „harminc év óta a tőkés rendszer utolsó fázisába léptünk”, mivel a kapitalizmus immár nem képes „rendszerként működni”, azaz újra megtalálni az egyensúlyt, miután túlságosan kitért stabil állapotából. Wallerstein odáig megy, hogy egy átmeneti időszakot emleget, ahhoz hasonlót, mint amikor az európai emberiség a hűbéri rendszerről áttért a kapitalizmusra. Anélkül hogy idáig elmennénk, annyi elmondható, hogy a Bretton Woods-i rendszer6 most éli végső időszakát.

Ehhez képest azt látjuk, a G20-as csoport 2009. április eleji londoni csúcstalálkozóján elhangzottak ellenére a rendszer semmiféle strukturális reformja nem körvonalazódik. Az angol fővárosban csupán azon aggodalmaskodtak, hogyan lehetne minél eredményesebben „fellendíteni a növekedést”, az Egyesült Államok fő törekvése pedig az volt, hogy megossza a világ többi részével a dollár válságának súlyát és az általa felhalmozott hatalmas adósság terhét. A hivatalos nyilatkozatokkal ellentétben az Angela Merkel és Nicolas Sarkozy által követelt „új pénzügyi világrendszer” jámbor óhaj maradt, és mindenki óvakodott válaszolni arra az oroszok és főleg a kínaiak által kinyilvánított szándékra (a kínaiak máig több mint kétezer milliárd dollárt kölcsönöztek az amerikaiaknak kincstárjegyeik felvásárlásával, és most aggódnak javaik biztonságáért), hogy új nemzetközi tartalékvalutát helyezzenek forgalomba, a dollár helyettesítésére. Azok, akik bölcsen az aranyalaphoz való visszatérésről prédikálnak – mint tette azt De Gaulle tábornok már 1958-ban –, ugyanúgy nem találtak meghallgatásra.

A világ vezetői kitartóan úgy tesznek, mintha a pénzügyi világrendszer csupán valamiféle növekedési válság, egy mulandó üzemzavar áldozata volna, melyet helyre lehetne hozni egy „világszintű pénzügyi kormányzat” felállításával, mely néhány „szabályozó” intézkedésben fejeződne ki, amilyen például az új likviditások tömeges beinjekciózása, a Nemzetközi Valutaalap (FMI) új eszközökkel való felruházása, a kamatlábak csökkentése, a „mérgező bankaktívák” és a „romlott spekulatív termékek” visszavásárlását célzó tervek (ezek csupán áthárítják az államra és az államadósságra a válságból való kilábalás költségeit), a csőd által fenyegetett iparágak fellendítési tervei, az „adóparadicsomok” felszínes megintése stb. Az a mód, ahogy e vezetők egyhangúlag elítélték a protekcionizmust, kijelentve, hogy a globalizációnak mindenáron folytatódnia kell, azt bizonyítja, hogy egyáltalán nincsenek tudatában a jelenlegi válság rendszerszerű és történelmi jellegének, amely egyúttal az „új világrend” kilencvenes években megfogalmazott tervezetének bukását is jelenti. A valóságban minden okunk megvan arra, hogy azt gondoljuk, a központi bankok által a semmiből teremtett több száz milliárd dollár és euró csupán új „buborékokat” fog létrehozni, amelyek káros hatásai az eddigieknél is szörnyűségesebbek lesznek. Ennélfogva igen nagy a veszélye annak, hogy nem új növekedés, hanem egy hiperinfláció feltételeit fogjuk megteremteni, ami arra volna ugyan hivatott, hogy eltörölje az adósságot – ezzel szemben, az általánossá vált depressziós légkörben, valójában számos állam fizetésképtelenné nyilvánítását, a munkanélküliség világszinten való robbanásszerű növekedését, az összes tőkésítésre alapuló nyugdíjrendszer (a népszerű nyugdíjalapok) lehető legbrutálisabb összeomlását, főképpen pedig – amikor az Egyesült Államok arra kényszerül majd, hogy kapitalizálja kolosszális adósságait, amelyet a külföld már nem lesz hajlandó tovább finanszírozni – a dollár végérvényes összeroppanását fogja eredményezni.

A bankok és biztosítótársaságok szanálása és újrafinanszírozása helyett kétségkívül kézenfekvőbb lett volna, ha nyíltan államosítják őket. Ez az intézkedés azonban csak rövid távon jelentett volna megoldást, pontosan azért, mert a válság nem csak a pénzügyeket és a bankvilágot érinti, nem is egyszerűen csak gazdasági válság. Ez a rendszer válsága, a kapitalizmus jelenlegi szakaszára jellemző felhalmozási rendszer válsága, amely egyúttal csúcspontját jelenti annak, amit filozófiai és történeti szempontból a birtoklás dialektikájának nevezhetnénk.

A nagy pénzügyi válságok a földrengéshez hasonlatosak: az első nagy földlökés után további, fokozatosan bekövetkező „utórezgések” várhatók. Világosan fogalmazva: az ütközés pillanata után egy „spirálisan” haladó folyamat kezdődik, amelynek halmozott következményei világszintű válságokhoz vezethetnek. Ismerős a séma: a pénzügyi krízis gazdasági válságot hoz létre, amely társadalmi válságot idéz elő, ebből pedig sorozatos politikai válságok származnak. Lehetséges, hogy mindez a világ geopolitikai átrendeződéséhez fog vezetni a következő években.

Végül ez a mostani antropológiai válság is, és mint ilyen csak a viselkedés- és életmódok általános átrendezésével küzdhető le: törekedjünk a helyi vagy regionális önellátásra energetikai, táplálkozási és öltözködési szempontból; telepítsünk vissza minél több gazdasági tevékenységet a közelség és az autonómia megadóztatása nélkül; léptessünk életbe közösségvédelmi intézkedéseket európai szinten; az értékeket helyezzük vissza az őket megillető helyre a jelképek világában, vegyük figyelembe a környezeti tényezőt az értékszámítás és az árképzés során. Röviden: hagyjunk fel a termelékenység hajszolásával, és fogadjuk el egyszer s mindenkorra, hogy a végtelen anyagi növekedés lehetetlen a véges világban. Ez a megállapítás egyben e könyv kiindulópontja.

 

Párizs, 2009. május 1.