Korunk 2009 Május
Ha rám figyelsz, Katalán/katatón álom, Ahogy, A kiszámíthatatlan (versek)
Ha rám figyelsz
Költő vagyok és…
akkor se
Radnóti
Tűnő lélegzet, tűnő fiatalság, tűnő
tarkó (a test börtönéről szövegelni
fennkölt közhely). Ne fecsegj, ne nyava-
lyogj; szólj inkább undorodva: fordulj el
tőlem, félelmetes angyal! Se emlék, se
varázslat – csak a tiltás! Amit megtanultál,
minden szétesett. Dehogyis csak az április –
megőrültek az összes hónapok, fülsüketítőn
kondul már a virágének is a lélek vörhenyes
burka alatt; s a férfikor észrevétlenül halálba
fordul, amióta tudja, mit jelent másnak is
e szívtájék: hazugságtól fulladozó hazát,
hol máglyarakásként épül köréd az óvatos
gyanú, olyankor is, midőn – költő, nem
költ(Ő) – az ember maga sem hiszi.
2007
Katalán/katatón álom
1. (történelmi áttekinthetetlenség)
A szabadságharc rögeszméje nélkül
nyilván kényelmesebb lehetett volna;
nem csak most tudod ezt, midőn már
az örökség is ingatag, legyen az lázadás
szelleme vagy csupán a szelíd lélek-
vándorlás hitétől elzsongatott zsigerek.
Lehet-e még gyógyszer a reneszánsz; netalán
az ifjúság hangzatos zűrzavara elől a sűrű fűbe
menekülő sün, kit Soma névre kereszteltetek?
Idős korban sem hajlongani; legfeljebb számot
vetni a fegyverek hajlékonyságával, még hogyha
nincs is/nem is volt különösebb üzenet –
kedvesed ajka kimetszve, a csukló porcai
péppé válnak a zöld zuhogásban; nézni a
végképp levetkőzve is megközelíthetetlent:
gyönyörű csontrendszerét, anélkül hogy a
szigorú szertartás fölékszerezné, s valamilyen
mesterséges szemfényvesztés szédületének
esnél áldozatul.
2. (a látomás ereje)
Katatóniába utazván,
a bicikliváz ingatag –
s bár katalán narancsliget fogad,
a kormányt meg ne rántsd a hitvány
köves úton, kíméld magad;
a szoborszerű merevség is
jó mímelés (ha csak a pénisz
lazít) –
ne légy szkizofrén áldozat.
2008. október 18.
Ahogy
A délutáni álmatlan vizek:
elmerülni bennük, jaj, nagyon ritkán
lehetett; zsúfolásig telt ebédlő-
asztal s önkínzó agyjáték után
(csupa skandálás, görög metrumok),
könnyű s undorító pletykák helyett:
titkom! – csak az enyém –, s oly szédítően
nagynak tűnő „felségterületek”.
A bántalmak s kis, bélyegnyi sebek? –
nem is a szív sebei még (bár a csaló
világ ordinárébb és szellemtelenebb
volt, mint a híres trójai Faló).
Halálra – a nagy háború ostromát
végigizgulva (gyermeki öröm
is volt ez: felfedezés valahára,
a pincelak gyertyafényben imbolygó
árnyai között) – nem gondolni a halálra:
ez volt az első „ars poeticám”! – csak az
rémített meg legfeljebb, hogy az Isten
nem téríti el a srapneleket.
Valami ott lüktetett belül, ha igaz,
talán épp amiatt: nehogy váratlanul
érjen, ami kívülről fenyeget.
Ahogy az advent jött, érces fagyok
csillogásával, mint szép, új világra
a terror: bennem mindent szétzilált
az álszentség s szónoklatok dagálya.
Ti persze nyugtatni akartatok –
s én tudtam, mindig magamnál vagyok.
A kiszámíthatatlan
És vadul tiltakoztam: nem leszek
rabja soha senkinek! – de a másik
(te? – vagy egy másik énem) valaki
kinevetett: „Még hogy a valóságnak
sincsen hatalma fölötte!” S én közben
(le)sajnáltam a gyengéket. A gond nem
felhő, a gond: az gyönyörűség, mondtam,
s hittem is bősz konokul. És utálat
töltött el a helyezkedő, puhány
meg sunyi fajta láttán. „Ragad rájuk
a bűn” – sok, kísérteties agyrémalak! –
(A sokkhatás a végére maradt.)
Érzékeim a kiszámíthatatlan
alagútjában virrasztottak (volt-e
valami egyáltalán, mi átformált-
alakított?) hányszor álltam a napban
s a csönd előtt vakon, süketen(?)
ámde
a drága halott árnyakat légiesen
körülölelő szélre mégis tudatos
érzékenységgel – mintha csupaszon!
(Az észleletek súlya mily csekély.)
Valami felcsap: láng vagy bűz! – a kéj
kihívásai: mára már csak emlék,
csak lesajnált kaland – vajon elég
mély volt-e vagy sekélyes „nemlét”
az annyit hangoztatott szakadék?
2008. december
Vissza az oldal tetejére