Jelen tanulmány a magyar népzenekutatás falusi cigánymuzsikusokra vonatkozó tudását, a falusi cigánymuzsikusokkal kapcsolatos nézeteit próbálja röviden ismertetni, egyúttal felvázolva azt az etnomuzikológiai nézőpontot, amely ez idáig igencsak meghatározta a cigánymuzsikusok általános társadalomkutatói s ezen belül etnográfiai kezelését.1

„Gondolkodásunkat a hangszeres magyar népzenéről általánosságban mind a mai napig Bartók és Kodály állásfoglalása határozza meg” – állapítja meg Sárosi Bálint a hangszeres magyar népzenéről szóló összegzésében.2 És valóban, az elmúlt évszázad hangszeres népzenére vonatkozó magyar etnomuzikológiai tudását a bartóki és kodályi eszmék erőteljesen befolyásolták, egyben irányították. Olyan eszmék, amelyek szerint „minden zene kezdete a vokális zene, amely hosszú ideig egyedüli kifejezője volt az emberek muzikális érzésének. A népnél pedig még most is aránytalanul nagyobb a szerepe, mint a hangszeres zenének.”3 És hogy: „Természetesen csak népies hangszeren előadott, parasztkezekből származó zene érdekel bennünket.”4 Vagy az azóta már oly sokszor cáfolt kodályi kijelentés, miszerint: „A magyar nem különösen hangszerkedvelő nép. Aránylag kevesen értenek hangszerhez: a szegényebb nép is inkább muzsikáltat magának, mintsem maga kezével játszik. Ezért énekes népzenénk gazdagságához képest kevés a hangszeres zenénk.”5

A vokális zene elsőbbségének hangsúlyozása, a kizárólag parasztkézből származó, „népies”, de „kevés” hangszeres népzene értékelése mellett Bartók Béla és Kodály Zoltán – szembesülve a falusi cigánymuzsikusok működésével – megpróbálták behatárolni a cigányzenész helyét és szerepét a magyar hangszeres népzenekultúrában és egyúttal tisztázni a cigány zene – magyar zene vitatott kérdéskörét.6 „Csak később, úgy kétszáz esztendő óta, jutott a muzsikálás lassanként cigánykézre. A magyar falunak ma kevés kivétellel cigányok a zenészei” – írja Bartók, aláhúzva, hogy „ezek a falusi zenészek leginkább paraszti módon játszanak, paraszti műsort – ellentétben a városi cigánymuzsikusokkal”.7 Ugyancsak a falusi és városi kultúrák mezsgyéjén tárgyal róluk Kodály: „Vitatott kérdés: népzenének számít-e a cigányok zenélése. A cigányzenész néprajzi értéke annyi, amennyit a városi dal- és tánczenén felül tud. Mikor a nép dalait játssza, tárgyunkhoz tartozik. Ezenkívül – különösen Erdélyben – sok, egyelőre ismeretlen eredetű tánczenét hallani cigányoktól.8 A nép ugyan táncol rá, de sem dalolni, sem zenélni nem szokta. Ennek tehát a cigány az egyetlen forrása.”9

Látható tehát, hogy mind Bartók, mind Kodály csak a falusi környezetben működő, előadásmódjában és repertoárjában kizárólag a paraszti hagyományt követő és őrző cigánymuzsikust tekintette etnográfiailag értékes és hiteles adatközlőnek.10 Ugyanis kutatói nemzedékük számára a kimondottan hangszeres zene s az ezt előadó hivatásos zenészi foglalkozás nem illeszkedett a paraszti hagyományról kialakult képbe.11 „Hogyan lehet ez a zene a néphagyomány hiteles képviselője, ha hivatásos művelői – társadalmi helyzetükkel, foglalkozásukkal, életmódjukkal – maguk is többé-kevésbé kiválnak környezetükből? Nem spontán megnyilatkozásként vagy mindenkire kötelező hagyományos szokásként, hanem ellenszolgáltatásért zenélnek. Ha lehetőségük van rá, többféle népet, különböző társadalmi rétegeket is kiszolgálnak. Sietnek alkalmazkodni kívülről jött divatokhoz” – sorolja Bartók és Kodály nemzedékének kutatási aggályait Sárosi.12 És noha Sárosi is megemlíti, hogy „a modern magyar népzenekutatás nagy úttörői mellett méltatlanul háttérbe szorult közvetlen előd, Seprődi János (1874–1923) volt az, aki a hivatásos zenészek által játszott hangszeres tánczenét is a paraszti zenei hagyomány szerves részének tekintette, ennek megfelelően gyűjtötte és tanulmányozta”,13 a hivatásos falusi cigányzenészek repertoárjának módszeres és rendszeres gyűjtése Lajtha László nevéhez fűzhető. Viszont Lajtha nemcsak gyűjtött, hanem igen fontos észrevételeit elméleti síkon is megfogalmazta:14 „A népzene, az igazi hagyományozott népzene tulajdonképpen az a muzsika, amelyikkel a nép maga él. Tehát ő, azaz a nép, a hagyomány őrzője és e hagyományozott muzsika megszólaltatója. Az ilyen muzsika nem választható el a nép életétől, szokásaitól, hiedelmeitől, költészetétől, és csak egyik fontos része annak a nagyobb egységnek, amelyet etnológiának hívunk, az ilyen zenekutatást pedig etnomuzikológiának. E fázissal szemben találunk olyan népzenét is, amelyet nem maga a nép játszik, hanem professzionisták. A primer, ösztönös muzsikálás helyett ilyenkor a nép szerepe más. Részt vesz a muzsikában, akár népszokásokhoz kapcsolódjék a zene, akár tánchoz, akár énekkísérethez, akár ősi hiedelmekhez, akár modernebb szórakozáshoz, de részt vesz benne, és a leglényegesebb szerepet, a muzsikálást már professzionistáknak adja át. Ellenőrző szerepe sokszor jelentős lehet, de igen sokszor el is gyengül. Sokszor már a professzionista jobban megőrzi a hagyományt – minthogy maga interpretálja –, mint a csak hallgató vagy részt vevő »nép«-nek nevezett társadalmi osztály.”15 Lajtha talán az első, aki megállapítja, hogy „a cigányok e népi professzionalizmusnak csak egy részét jelentik. […] A múltban, Magyarországon a cigányok nem voltak mindég hegedűsök. Várak, városok szerződtették őket trombitásoknak is. Még mint hegedűsök sem voltak kizárólagosak, mert tudjuk, hogy Galíciából zsidó hegedűsök szivárogtak Magyarországra, és még a 19. század végéig voltak falusi zsidóbandák, amelyeknek összetétele ugyanaz volt, mint a cigánybandáknak. Kis falukban előfordul nemegyszer, hogy nincs cigánybanda, hanem magyar banda. Az ilyen magyar bandák ugyanazt és ugyanúgy játsszák, mint a cigánybandák.”16

Erre az etnomuzikológiai hagyományra épít, valamint éppen ezt haladja meg Sárosi Bálint munkássága, aki felismerte, hogy „a hangszeres népzenekutatás előrehaladásával mindinkább szükségessé válik a zenészek társadalmi helyének és szerepének részletes meghatározása. A zenészek szerepének közelebbi vizsgálatával az általuk játszott zene bizonyos vonásai élesebb megvilágításba kerülnek, s ezáltal kimondottan zenei kérdésekre is világosabb feleletet kaphatunk. Sok helyen – Magyarországon különösképpen – gyökeret vert a meggyőződés, hogy a hivatásos zenész produktuma a népzenében másodrendű érték, ami tehát a kutatás részéről is kevesebb figyelmet érdemel.”17 Ennek a csekély figyelemnek köszönhető, hogy az elmúlt évtizedek összefoglaló jellegű munkáinak hangszeres zenére vonatkozó fejezeteiben szinte kizárólag zenei szempontok érvényesülnek, azaz hangsúlyosan a „népi” hangszerekről, valamint az ezeken megszólaltatott zenéről értekeznek, s kevésbé vizsgálják az előadó muzsikusok személyét.18

De mégis „mit tudunk a falusi cigányzenészek múltjáról, a falvakban való meghonosodásáról?” – teszi fel a kérdést Sárosi, majd meg is válaszolja: „Történelmileg viszonylag nagyon keveset, összehasonlíthatatlanul kevesebbet, mint az urak szolgálatában játszó cigányzenészekéről.”19 Hiszen míg ez utóbbiak működéséről írásos dokumentumok tudósítanak, a falusi cigányzenészek múltjáról a 20. századi népzenei gyűjtésekig igencsak szórványos adatokra támaszkodhat a kutatás. Szintén Sárosit idézve: „A cigányzenészekről tudjuk, hogy meghonosodásuk a magyar népzenében hosszú – mondhatni napjainkig tartó – történelmi folyamat eredménye. Stílusuk, repertoárjuk – hasonlóan a más országokban működő cigányzenészekéhez – a helyi hagyomány alapján, a helyi igények szerint alakult olyanná, amilyennek ma ismerjük. Délkeletről érkezve, a történeti dokumentumok tanúsága szerint a 15–16. században még csak nagyon ritkán bukkannak fel Magyarországon. Nem éppen nagyszámú jelenlétükről még a 17–18. században is inkább csak urak környezetében tudunk. A magyar nyelvterület nagyobb részén a parasztok zenei életében nagyobbfokú térhódításuk csak a 19. században, annak is inkább a második felében játszódott le.”20 A kutatás rendelkezésére álló gyér adatok szerint ez a térhódítás vásárokban, kocsmákban kezdődhetett, majd fokozatosan kapcsolódhattak be különböző ünnepek, táncalkalmak muzsikálásába, „így idővel bizonyos helyeken, ahol gyakran volt szükség rájuk, a csak zenével foglalkozók is meggyökeresedhettek, s lassacskán a helyi zenei hagyomány alapos ismerőivé, őrzőivé, fejlesztőivé váltak.”21 (S már itt fontos megjegyezni, hogy az úri, később városi, polgári környezetben muzsikáló, illetve a paraszti hagyományokat kiszolgáló falusi cigányzenészeket nem lehetett és lehet élesen elválasztani egymástól, „sok közöttük az átmenet, a kapcsolat, a kölcsönhatás. Gyökerük azonos.”22)

S akkor kik is a falusi cigánymuzsikusok? A mai magyar népzenekutatás hivatásos falusi zenészként próbálja őket meghatározni, másodlagossá téve az etnikus jegyeket.23 Sárosi szerint a cigányzenészek asszimilálódása „napjainkig mégis oly mértékben ment végbe, hogy a magyar falvak zenészeit ma joggal tekintjük magyar népzenésznek. A »cigányzenész« megjelölés pedig a zenészek faji hovatartozása helyett mindinkább szakmai megkülönböztetést jelent.”24 Ezért „a hangszeres magyar népzene művelőiről szólva, általánosságban cigányzenészeket és parasztzenészeket különböztetünk meg. A »cigányzenész« megjelölésben nagyjából benne foglaltatik az is, hogy hivatásos; a »parasztzenész« kifejezés pedig – nagyon kevés kivétellel – eleve félhivatásost vagy amatőrt jelent.”25 A hivatásos falusi zenész „cigányzenészként” való megnevezése összefügg a romák társadalmi kirekesztettségének kérdéskörével, hiszen a „hivatásos szórakoztatást – így a hivatásos szórakoztató zenélést is –, mint tisztességes emberhez méltatlan foglalkozást, Európa-szerte, de nálunk különösen, századunkig lenézték. Nem kis mértékben ez az oka annak, hogy a hangszeres népzene hivatásszerű művelése nálunk a cigányzenészeknek jutott; ezzel együtt ők váltak legfőbb örököseivé és hordozóivá a hajdani sokszínű magyar népi hangszeres hagyománynak is.”26 Ennek ellenére az etnikumra vonatkozó szakirodalmi megjelölés fokozatosan elmarad, egészenPávai Istvánnak a hivatásos falusi zenészekre vonatkozó igen pontos meghatározásáig: „A népi tánczene avatott előadói, a hivatásos falusi népzenészek a falu társadalmi ranglétráján külön helyet foglalnak el. Hivatásos népzenésznek tekinthetünk minden olyan hangszerjátékost, akit fizetség ellenében rendszeresen igénybe vesz a faluközösség, még akkor is, ha nem kizárólag ebből él.”27

Ugyanakkor – véleményem szerint – ez a kérdés azért ennél jóval összetettebb, saját forráskutatásaim, tereptapasztalataim28 azt mutatják, hogy a hivatásosság kérdése mellett az etnikus megkülönböztetés igencsak működött és működik a falusi cigánymuzsikusok megítélésében. Hiszen a romungró, azaz „magyar cigány” identitás szerint tárgyalja őket a szakirodalom, így ismeri őket a Kárpát-medence többségi (főleg magyar) közössége, és ami a legfontosabb, ezt az „alapidentitást” vallják sok esetben maguk is. Alapidentitás, mivel a falusi cigánymuzsikusok egy sokrétegű identitással rendelkező csoportot alkotnak, s ezen belül az etnikai identitásvállalás általában eset- és környezetfüggő.29

És akkor még egyszer összegezve: tulajdonképpen kik is a falusi cigányzenészek? Ha „tudományosan” adekvát választ próbálok megfogalmazni, akkor a felsorolt etnomuzikológiai definíciók közül kiemelem Pávai Istvánnak a hivatásos falusi zenészekre vonatkozó, általam is elfogadott meghatározását, mindehhez hozzáteszem a rendelkezésemre álló forrásanyagok és tereptapasztalataim adataiból származó tényállásokat. Ezek alapján cigányzenésznek tekintem azt a hivatásos falusi népzenészt, akit fizetség ellenében rendszeresen igénybe vett/vesz a faluközösség (még akkor is, ha nem él kizárólag muzsikálásból), aki hivatása révén szociálisan kettős periférián él,30 azaz jól behatárolt helyet foglal elmind a helyi többségi (erdélyi esetünkben magyar és/vagy román) társadalom, mind a saját roma közössége ranglétráján, és aki egy adott, közös táncbeli és zenei jegyek által összefűzött szűkebb-tágabb régió tánc- és tánczenekultúrájának avatott előadója. Ha pedig – ez esetben nemcsak regionális, hanem etnikus, sőt szakmai – az identitás kézenfekvőbb és egyszerűbb megközelítése, magyarán az érintettek véleménye alapján próbálom megválaszolni a kérdést, akkor cigányzenésznek tekintem azt a muzsikust, aki saját magát annak vallja, s akinek ez a vállalt identitása szűkebb-tágabb környezetében is tükröződik.