A romániai albánok a magyaroknál, romáknál ritkábban szerepelnek a hazai nyilvánosságban; talán azért is, mivel számuk jelenleg alig haladja meg az 500 fÅ‘t. A következÅ‘ tanulmány, amely a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet egy nagyobb projektjének része,1 a hazai albán kisebbséget mutatja be.

Albánia története2 – így annak a romániai albánokhoz kötÅ‘dÅ‘ eseményei – még a számunkra, kelet-európaiak számára oly kedvelt Nagy Történet mércéjével mérve is zaklatott és szokatlanul kalandos. A 700-as években katolikusok és ortodoxok által lakott terület már ekkor két nagyhatalom, a bizánci és a római katolikus egyház versengésének tárgya és alanya. Száz évvel késÅ‘bb, mialatt az albán nemzetségfÅ‘k egymás ellen harcolnak, Bizánc és a bolgár fejedelemségek foglalják egymástól el, majd vissza a térséget, melyen a 9. században kettejük mellett a velenceiek és a normannok is osztoznak. A rövid ideig (1272–1336) létezÅ‘ Albán Fejedelemséget a 14. században a szerbek hódítják meg, akik fejedelmük halálakor az albán földesurakkal együtt uralkodnak a területen; az állandó háborúk és éhínség elÅ‘l az albánok egy része a Pindosz-hegységbe és Dél-Itáliába vándorol.

A 14. században kezdÅ‘dÅ‘ török uralom az ország függetlenségének kikiáltásáig, azaz a 20. század elejéig tart. Az Oszmán Birodalom hatalmának konszolidálására, illetve az ezzel együtt járó erÅ‘szakos iszlamizációra (16–17. sz.) a keresztény albán népesség egy része újabb kivándorlással válaszol: e második migrációs hullám Dél-Itália, Görögország és Egyiptom mellett Havasalföldet is célországként jelöli meg. A következÅ‘, 20. századig tartó idÅ‘szak az anarchia korszaka: a térség két, a Portával elvileg szövetséges, mégis a görög és albán területek egységesítéséért küzdÅ‘ (és mellékesen egymás ellen is harcoló) pasa territóriuma, mígnem a szultán leveri a politikai ellenállást.

Az albán függetlenség kikiáltásának elÅ‘zményei az 1870-es évekre tehetÅ‘ek: kezdetben a harcok célja egy a Porta által támogatott autonómia létrehozása az Oszmán Birodalomból már kivált görögökkel, bolgárokkal, montenegróiakkal szemben. A bécsi kongresszus azonban elutasítja az albánok politikai törekvéseit, a történelmi legendárium szerint Otto von Bismarck úgy nyilatkozik, tudomása szerint nem létezik albán nemzet („Ich kenne keine Albaner”); e kijelentés szellemében Albánia területének nagy részét Montenegrónak adják. A döntés ellen fegyveres megmozdulással tiltakozó albánok végül a török Porta támogatását is elveszítik, amire törökellenes merényletekkel válaszolnak, de lázadásukat végül leverik.

A fegyveres ellenállás szervezÅ‘je, az 1878-ban alakult Prizneni Liga hároméves működése során felhívja a figyelmet Albániára, így a 20. század elején újrakezdÅ‘dnek a felkelések; kihasználva az elsÅ‘ Balkán-háborút és a Török Birodalom, valamint az újonnan létrejött balkáni államok meggyengülését, Albánia 1912. november 28-án kikiáltja függetlenségét. Az elsÅ‘ világháború alatt az olasz, szerb, görög hatalom próbálja meghódítani a fiatal albán államot; a nemesség pedig maga sem tudja eldönteni, a függetlenség, az olasz, netán a szerb protektorátus mellett voksoljon.

A két világháború közötti korszakot Zogu királyi diktatúrája jelzi: 1924-tÅ‘l betiltják a politikai ellenzéket és bevezetik a cenzúrát e gazdaságilag kevésbé fejlett, rendies érdekeknek alárendelt albán (agrár)társadalomban, ahol az ipar mindössze néhány üzemet jelent: egy cementgyárat Shkodréban, egy sörgyárat Korçában, egy dohánygyárat Durrësban. Zogu diktatúrája 1938-ban ér véget, amikor Mussolini lerohanja Albániát. Ugyanekkor Tito ügynökei megszervezik a kommunista ellenállást, amely azt az Enver Hoxhát segíti a kommunista hatalom megszerzésében, aki 1985-ig irányítja az országot.

A romániai albánokat elÅ‘ször 16. századi történelmi források említik3, ezek szerint 15 000 albán érkezik a román fejedelemségekbe Mihai Viteazu jóváhagyásával, aki engedélyezi, hogy beköltözzenek az erÅ‘szakos vallási beolvasztásukat szorgalmazó „törökök országából” („din Å£ara turcilor”). Számos, a 17–18. századra vonatkozó dokumentum tanúsága szerint a román fejedelemségekbe folyamatosan érkeznek az albán bevándorlók, legtöbbjük a fejedelmi hadseregek fegyverese, darabontja (arnăuÅ£), illetve kereskedÅ‘. A fanarióták (1711–1822) idején az albán darabontok a korszak jellegzetes figurái lesznek: ha kell, bojárok testÅ‘rei, ha kell, a közterületeken biztosítják a rendet; a korabeli Bukarestben minden fejedelmi és templomi díszmenet kötelezÅ‘ résztvevÅ‘i.4 A 19. század végére ritkábban ugyan, de még láthatóak a bukaresti utcákon, felkeltik a figyelmet arannyal hímzett piros ruhájukban; ekkorra szerepük már csak szimbolikus, reprezentálnak a bojárok mellett; az utolsó testÅ‘r 1945-ig dolgozik a MogoÅŸoaia-palotában. A testÅ‘rség, fegyverhordozás mellett a kereskedelem a Havas-alföldre telepedÅ‘ albánok jellegzetes foglalkozása. Mivel a Balkán más területeihez képest a fanarióták idÅ‘szaka viszonylagos szabadságot ígér, a görögök, törökök, bolgárok mellett az albánok egy csoportja is a térségbe vándorol, és kereskedni kezd Bukarestben, általában kisebb vállalkozásokat alapít. A fegyveresek és a kereskedÅ‘k nagy része azonban beolvad a románságba, egyesek az udvaroknál vállalt funkcióik miatt késÅ‘bb a román értelmiség és arisztokrácia részévé válnak.

A 19. század második fele, a 20. század eleje a romániai albánság „nagy korszaka”: az albán etnikumú bevándorlók száma megnÅ‘, az 1870-es években a források szerint mintegy 30 000 albán él Bukarestben, Konstancán, Brăilán, PloieÅŸti-en, Craiován, IaÅŸi-ban és CălăraÅŸi-ban. E második korszak bevándorlóinak jelenléte nemcsak számuk, hanem az albán nemzetépítést támogató tevékenységük miatt is érzékelhetÅ‘vé válik. A kommunizmus alatt a két ország, Albánia és Románia viszonylagos elzártságban él, migránsok már nem jönnek, Albániába és Macedóniába hazalátogatni egyre körülményesebbé válik, a második-harmadik generáció nagy része asszimilálódik. A közösség történetében az 1990-es évek hoznak új fordulatot, az értelmiségiek és politikusok kulturális szervezeteket alapítanak, felkutatják a Romániában élÅ‘ albánokat. 1989 után újabb migránsok is érkeznek, nagyrészt fiatalok, akik beiratkoznak a romániai iskolákba és egyetemekre.

A román fejedelemségekben, majd Romániában élÅ‘ albánok nemzetépítési kísérleteirÅ‘l számos forrás maradt fent, ezek részletesebb bemutatása elÅ‘tt azonban vázoljuk fel e jelenség politikai-kulturális hátterét. Jóllehet már a 19. század elsÅ‘ felében léteznek Havasalföldön az albán nyelv terjesztését, művelését célzó törekvések, e jelenségek fénykora az 1870-es évekre tehetÅ‘. A török ellen fegyveresen harcoló Prizneni Liga leverését követÅ‘en az albán nemzetépítés új stratégiát választ: tevékenysége a háború helyett a magaskultúra szervezésére irányul. Tankönyveket, szépirodalmat, bibliafordításokat jelentetnek meg Romániában és küldenek haza Albániába, anyanyelvű iskolákat alapítanak és tartanak fent mindkét országban az emigrációban élÅ‘k adományaiból, kulturális társaságokat szerveznek; a Bukarestben nyomtatott könyveket Albániában, Olaszországban, Besszarábiában, Amerikában, Török-országban, Görögországban is olvassák. A szervezkedések célját, hogy Albániában és az emigráció országaiban a török és görög helyett anyanyelven lehessen tanulni és tanítani, nemcsak albán származású román arisztokraták, például Elena Ghica, hanem a török szultán is támogatja, talán engedményként a levert fegyveres albán felkelésért.

Az albán kulturális nemzetépítés legkorábbi romániai eseménye a Brăilán élÅ‘ Naum Panait Veqilhargi munkájának, az elsÅ‘ albán nyelvű ábécéskönyvnek a megjelenése 1844-ben, amely révén – egy, a dél-albániai Korçában írt levél szerint – lehetÅ‘vé válik, hogy az albán nemzet Európa nagy nációi közé sorolhassa magát.5 A mű kiadását az 1870-es években számos kulturális intézmény megjelenése követi: e szervezetek közül a legfontosabb a Drita (az albán szó jelentése: fény), mely az 1840-es években már létezÅ‘ Albán Társaság 1884-ben létrehozott utóda. A könyvírás és könyvkiadás mellett a Drita feladata a bukaresti albán–román bentlakásos tanítóképzÅ‘ (Åžcoala Normală ÅŸi Internatul Albano-Român din BucureÅŸti) fenntartása (az iskola célja fiatal, már Romániában élÅ‘ vagy Albániából érkezett fiatalok képzése (akik majd hazamennek tanítani), jótékonysági bálok rendezése, máskor színházi elÅ‘adások vagy koncertek szervezése a bukaresti Ateneuban. 1881-ben Bukarestbe érkezik Jani Vreto albán írástudó, aki megalapítja az elsÅ‘ albán nyelvű könyveket kiadó nyomdát, itt jelennek meg elÅ‘ször Naim Frasheri albán költÅ‘ munkái, melyek fontos szerepet játszanak az albán nemzeti irodalom kialakulásában. A Brăilán 1887-tÅ‘l megjelenÅ‘ Drita (a kulturális szervezet azonos című lapja), valamint az egy évvel késÅ‘bb alapított Shqiptari (jelentése: az albán) román és albán nyelvű írásokat közöl, e kiadványokat a teljes romániai albán diaszpórában terjesztik. Mivel a Drita néhány tagja nem ért egyet a szervezet politikai célkitűzéseivel, és az albán állam létrehozása helyett egy albán–aromán ország létrehívását szorgalmazzák, a Dritából kiváló albán mozgalmárok 1887-ben Ditura néven új egyesületet alapítanak; a két szervezet 1905-ben Bashkimi (egyesülés) néven olvad össze. A Ditura a Dritához hasonlóan albán nyelvű tankönyveket, irodalmi műveket, Albánia történetérÅ‘l szóló munkákat ad ki; a 20. századi albán költészet legismertebb alakja, Lasgush Poradeci is Bukarestben és Konstancán jelenteti meg elsÅ‘ két verseskötetét. 1905-ben Konstancán anyanyelvű iskola jön létre, melynek nappali és esti képzéseit elsÅ‘sorban a kevéssel azelÅ‘tt Romániába érkezett albánok látogatják. Az elsÅ‘ világháború kitörését az 1911–1912-es balkáni háború, majd Albánia 1912-ben kikiáltott függetlensége elÅ‘zi meg; az elszakadást kihirdetÅ‘ Ismail Qemali a függetlenség kikiáltása elÅ‘tt néhány héttel a bukaresti albán közösséget is meglátogatja, a Bukarestben összehívott nagygyűlés résztvevÅ‘i támogatásukról biztosítják a politikust.

A háború utáni években Bukarest és Konstanca lesz az albán kulturális mozgalmak központja, legfontosabb szervezete pedig a Bashkimi, legismertebb kiadványa az 1919–1935 között megjelenÅ‘ Shqiperiae Re (Új Albánia). A Dodona című kiadvány a korszak másik „terméke”, az itt megjelent írásokat a két ismert irodalmár, Lasgush Poradeci, Ashdreni és az albán származású Victor Eftimiu jegyzi.

 

A 19–20. században érkezÅ‘ generáció fÅ‘leg gazdasági okok miatt hagyja el Albániát és Macedóniát, de többen nem dolgozni, hanem tanulni jönnek a romániai iskolákba. Az itt végzettek közül néhányan késÅ‘bb fontos pozíciókat töltenek be otthon: Pandeli Vangheli miniszterelnök lesz és a szenátus elnöke, Dimitrie Berati pedig külügyminiszter. Az 1920-as népszámlálás szerint Bukarestben 20 000 albán él, az 1930-as összeírás szerint a romániai összlakosság (18 057 028 fÅ‘) 0,1 százaléka albán, a 4670 fÅ‘t számláló közösség 4247 tagja albán anyanyelvűnek mondja magát.6 Az albán szervezetek szerint ekkor Romániában mintegy 40 000 albán élt, de nagy részük asszimilálódott vagy más etnikumúként határozta meg magát. Az albánok önmeghatározása és asszimilálódása általában vallásuk szerint történik: az ortodoxok románnak vagy albánnak mondják magukat, a két világháború közötti idÅ‘szakban, amikor Albánia Mussolini Olaszországának része lesz, egyesek olasznak; a Dobrudzsában élÅ‘k töröknek, az erdélyi nagyvárosokban lakók magyarnak. Ebben az idÅ‘szakban fÅ‘leg Bukarestben és Konstancán telepednek le az albán bevándorlók, de élnek Craiován, Caracalban, PiteÅŸti-en, Râmnicu Vîlceán, Giurgiuban, sÅ‘t Medgyesen, Kolozsváron és Nagyváradon is.

Jóllehet a 19–20. századi Romániában élÅ‘ albánok élete is összekapcsolódik az értelmiségi szervezetekkel, hiszen a korszakról szóló források szerint a közösség támogatja az értelmiség politikai-kulturális törekvéseit, adományokkal segítik az albán kultúra intézményeit, egyes források szerint a bukaresti albán követség épülete is a közösség által adományozott villában nyílik meg,7 a narratívák,8 visszaemlékezések megmutatják a csoport egy másik arcát is. A Marius Dobrescu által összegyűjtött, generációkon átnyúló élettörténetek említik ugyan a 19. századi Å‘söket, mégis legtöbbjük az 1914 után Romániába került második migrációs hullámról beszél, szülei nemzedékérÅ‘l vagy az idÅ‘sebbek fiatal éveikrÅ‘l.

Az így kirajzolódó elbeszélések egy sajátos kivándorlási-letelepedési mintát mutatnak: a keresztény albánok nagy része délrÅ‘l, Korça városából érkezik, a legtöbbjük Bukarestbe – Nikollaq Zoi, a romániai közösség meghatározó figurája, a Korça és Bukarest között ingázó be- és kivándorló szerint – többnyire szekéren, tizennégy napon át. A Romániába érkezÅ‘ albán bevándorlók kezdetben a már itt élÅ‘ rokonaik, ismerÅ‘seik vállalkozásaiban dolgoznak, boltosfiúk, pincérek, kisegítÅ‘k, majd az így szerzett jövedelembÅ‘l saját üzletet nyitnak, borkereskedÅ‘k, szódavízárusok, cukrászok, kölessörárusok (bragagiu), mesteremberek lesznek, vendéglÅ‘ket, kiskocsmákat üzemeltetnek, sokan emellett tovább is tanulnak. Megvesznek egy telket, házakat építenek rá, és bérbe adják, eljárnak az albán szervezetek rendezvényeire. Nyaranta Băneasán gyűlnek össze piknikezni (ahol báránysült, kalács és bor a menü), évente részt vesznek az albán bálon a Calea Victorieien található AGIR épületében; ez a mulatság a visszaemlékezések szerint a bukaresti közösség fontos rendezvénye volt. Otthon albánul is beszélnek, albán ételeket fÅ‘znek, nagy részük albán házastársat talál, akit a bukaresti közösségben ismer meg, mások Albániából hoznak maguknak feleséget. A keresztelÅ‘k, születésnapok alkalmából nagy összejöveteleket, vendégségeket rendeznek, ahol a vacsorák – a visszaemlékezések szerint – az albán konyha számára is közkedvelt baklavával érnek véget, majd az idÅ‘sebbek albán táncokat járnak, és mandolinkíséret mellett albán (fÅ‘leg korçai) szerenádokat énekelnek. A bukaresti ortodox bevándorlók az 1911 és 1947 között működÅ‘ Dintr-o zi ortodox templomba járnak, ez az albán templom. Legtöbbjük az emigráció évei alatt nevet változtat, így lesz a Rafailból Rafailescu, a Kristóból Cristescu.

A gazdasági migrációt, a bevándorlás sikerességét aláhúzandó, néhány élettörténet Amerikát Romániával hasonlítja össze, a mérleg nyelvét ez utóbbi felé billentve: egy, az amerikai emigrációból Bukarestbe látogató albán család tagjai úgy döntenek, Romániában maradnak, mert itt jobbak a körülmények, hiszen egyszerűbb a megélhetés, olcsóbb az élet. Egyikük, nea Gimi jól menÅ‘ vendéglÅ‘t nyit a román fÅ‘városban.

 

A visszaemlékezések nagy része a bukaresti keresztény albán közösségek emlékeit rögzíti, a Romániába érkezett muzulmánokról kevés narratíva szól. A kevesek egyike a slatinai Memish család története, igazi Krúdy-regényekbe illÅ‘ mesefolyam. Daud Memish Macedóniából érkezik a városba 1912-ben, és megnyitja a család ma is működÅ‘ cukrászdáját. Egy évvel késÅ‘bb II. Abdul Hamid szultán pehlivanjai, profi verekedÅ‘i útban a német császárhoz átutaznak az Olt-parti városon. Egyikük kihirdeti, ha valaki legyÅ‘zi Å‘t a slatinaiak közül, jutalmul 200 aranyat kap; Sabit, Daud testvére vállalja a megmérettetést, és legyÅ‘zi az ellenfelet. Mivel muszlim vallása tiltja a fogadást és a szerencsejátékot, pénzjutalmát a városnak adja; a városvezetés cserében átkereszteli a cukrászdáját, mely azóta is az albán atléta nevét viseli. E gesztussal a városvezetés jelezni szeretné, hogy a slatinai gyÅ‘ztes nem török, hanem albán származású. A család a kommunizmus évei alatt is tulajdonos marad, az általuk készített és felszolgált sör, fagylalt, halva és kávé politikai rendszertÅ‘l függetlenül is kelendÅ‘. 1945 után Å‘k Slatina egyetlen magánvállalkozói, bár külföldi állampolgárságuk miatt nem kapnak állami támogatást, így a nyersanyagok beszerzése is egyre nehezebb. A családból ma sokan továbbtanulnak, a fiatalabbak jogot végeznek Konstancán és Craiován, mások folytatják a családi hagyományt.

 

Az albán közösség fénykora az 1944-es bukaresti bombázással ér véget: a háború utolsó elÅ‘tti évének nyarán az amerikaiak légitámadása a fÅ‘város számtalan épületét lerombolja, köztük az albán kereskedÅ‘k ingatlanjait is. Néhányan házaik, üzleteik megmaradt részeiben megpróbálják újrakezdeni a kereskedést, másoknak teljes vagyona megsemmisül. A háború pusztításait az államkommunizmus korszaka követi, a korábbi magánvállalkozások tulajdonosai állami alkalmazottak lesznek, vagy folytatják korábban kitanult szakmájukat. Gyermekeik egy része csak bizonyos egyetemekre iratkozhat be, azokat végezheti el. Nagy részük román házastársat talál, bár otthon még néha beszélnek albánul. Jóllehet Románia 1989-ig azon országok egyike marad, amely diplomáciai kapcsolatot tart fent Albániával, a visszaemlékezések tanúsága szerint a romániai albánok 1945 és 1989 között egyszer, legfeljebb kétszer látogatják meg otthon maradt rokonaikat.

Az Albán Népi Szövetség (Uniunea Populară Albaneză), a korszak formális egyesülete 1945-ben alakul. Fennmaradt jegyzÅ‘könyvei szerint a szövetség teadélutánokat, fesztiválokat szervez, az albán nép történetével kapcsolatos elÅ‘adásokat tart, tagjai, a Romániában tanuló albán egyetemisták és a már korábban letelepedett albán családok az albán függetlenség évfordulóján népviseletbe öltöznek. 1953–1954-ben a többi kisebbségi szervezetekkel együtt a Népi Szövetséget is megszüntetik. Az albán közösség tagjai ezután magánlakásokban gyűlnek össze; a két világháború közötti idÅ‘szakhoz hasonlóan a kávé és a póréhagymás palacsinta ekkor is a vendégvárás kötelezÅ‘ kellékei maradnak. A következÅ‘ évtizedek egyetlen hivatalos rendezvénye az albán nagykövetség éves koktélpartija, melyet a függetlenség évfordulója alkalmából rendeznek.

 

Az államkommunizmus bukása az albán kisebbség számára is lehetÅ‘vé tette a formális intézmények alapítását. Az elsÅ‘ ilyen szervezÅ‘dés a Gelcu Maksutovici kezdeményezésére alakuló Romániai Albánok Kulturális Egyesülete (Uniunea Culturală a Albanezilor din România), melyet 1990-ben jegyeznek be. Maksutovici9 – elmondása szerint – 1990 márciusában egy calatisi útja során meglátogatja a helyi dzsámit. Az ottani hívÅ‘kkel beszélgetve megtudja, hogy a mangaliai törökök és tatárok vallási alapú pártokat alapítanak, amelyekbe a helyi muszlim hitű albánokat is meghívják. Maksutovici ezután úgy gondolja, a folyamat megállítása érdekében érdemes lenne saját szervezetet létrehozni, melynek célja az albánok összegyűjtése, a hagyományÅ‘rzés, az ünnepek megtartása, az elÅ‘dök nyelvére, kultúrájára való emlékezés, a csoport etnikumként való megjelenítése a posztkommunista nyilvánosságban.10 A szervezkedés a régi albán családok toborzásával kezdÅ‘dik, megkeresik dr. Naim Themót, akinek édesapja a 19–20. században a konstancai albán közösség meghatározó figurája, a helyi albán nyelvű iskola alapítója. Bukarestben másokat is összegyűjtenek, nagyrészt azokat, akik az ötvenes években romániai egyetemistaként a formális szervezet vagy az informális találkozók tagjai, vendégei voltak. A bukaresti egyesület és annak konstancai, valamint craiovai fiókszervezetei elÅ‘adásokat, megemlékezéseket szerveznek, tervezik, hogy lapot adnak ki.

A kilencvenes évekrÅ‘l kevés információ maradt fent, a romániai albánokról szóló adatbankok jobbára keresztmetszetet adnak a közösség helyzetérÅ‘l, intézményrendszerérÅ‘l. Ezek szerint11 a kulturális egyesület kezdÅ‘k és haladók számára albán nyelvkurzusokat szervez, 1993-ben adja ki elÅ‘ször az állam által támogatott kétnyelvű lapot, amely az Albanezul címet viseli, valamint az Anuarul Albanezuluit, ami szintén kétnyelvű, elsÅ‘ kiadása 1995-ben jelenik meg. 1999-tÅ‘l az ALAR (AsociaÅ£ia Liga Albanezilor din România) válik a közösség legfontosabb szervezetévé, amely a 20. század elsÅ‘ évtizedeibÅ‘l ismerÅ‘s kezdeményezések örökösének tekinti magát; legfontosabb célja a Romániában élÅ‘ albánok etnikai identitásának megÅ‘rzése.12

 

A népszámlálási adatok szerint jelenleg Romániában 520 albán él,13 más források14, illetve az ALAR vezetÅ‘je, Oana Manolescu azt állítják, számuk mintegy 5000–10 000 közé tehetÅ‘, csak sokan nem vállalják albán eredetüket; a mai romániai albánok az egykori migránsok leszármazottai, néhányan még beszélnek albánul. Az etnikai csoport másik szeletét azok az egyetemisták alkotják, akik 1990 után, állami ösztöndíjjal, tanulni jönnek az országba. Ezek a fiatalok azért is választják Romániát, mert nagyapáik, dédnagyapáik valamikor itt tanultak, majd visszatértek Albániába. Az új migránsok már szervezetten érkeznek, autóbusszal, mikrobusszal, a többi ösztöndíjassal együtt. Többen közülük úgy tervezik, hazatérnek az egyetem elvégzése után, de férjhez mennek, megnÅ‘sülnek, jórészt románokat vagy arománokat választanak társul, és Romániában maradnak. Egyikük elmeséli, hogy már hozzászokott a román konyha savanyú leveseihez, a számukra korábban ismeretlen disznó- és csirkehúshoz, de még mindig albán könnyűzenét hallgat. Legtöbbjüket az ALAR keresi meg (az albániai román, illetve Románia albán nagykövetsége révén), eljuttatja hozzájuk újságját, a Prietenul Albanezuluit, amelyben a romániai albán közösségrÅ‘l szóló tudósításokon és visszaemlékezésen kívül a mai Albániáról is olvashatnak. 15

 

A kitalált hagyomány néven ismert szemléletmód az 1980-as évektÅ‘l kezdÅ‘dÅ‘en jelentÅ‘sen befolyásolta az etnicitás és a nacionalizmus elméleti alapvetéseit. Az elképzelés régi és mai képviselÅ‘i empirikus példák sorozatán keresztül szemléltetik, hogyan honosítanak meg, vonnak össze, alkalmasint találnak ki az etnikai-nemzeti identitás letéteményeseiként működÅ‘ értelmiségi csoportok szokásokat, hagyományokat, rítusokat. A jelen felÅ‘l értelmezett múlt, a tömegeket mozgósítani kívánó elit tette például nemzeti emlékhellyé Ópusztaszert, ahol – korabeli források szerint – valószínűtlen, hogy valaha is összegyűltek volna az Å‘si nemzetségfÅ‘k. Ugyancsak az ügybuzgó történelmi emlékezet munkája a Szent István-kultusz „összedolgozása” az ópusztaszeri politikai rituálékkal, és bizonyítható az is, hogy az Alkotmány, újkenyér, Szent István dicsÅ‘ségét hirdetÅ‘ megemlékezések alapját képezÅ‘ aratóünnep Magyarország jó néhány részén miniszteri rendeletre terjedt el, hiszen a rítus sosem volt sem Å‘si (mindössze 18. századi), sem általános.16 A „hagyomány” tehát szinte mindig szerkesztés és összeillesztés eredménye, ami akkor éri el leginkább célját, ha eltűnnek a varratok, és a közösség az új rítust öröknek, mindig is létezÅ‘nek érzékeli.

Az újabb kisebbségi törvény több kisebbségi szervezethez hasonlóan az ALAR számára is elérhetÅ‘vé teszi a rendszeres állami támogatásokhoz való hozzáférést, hiszen 2000 óta a ligának parlamenti képviselÅ‘je van. A szervezet a 2001 nyara óta befolyó közpénzeket olyan kulturális tevékenységekre fordítja, melyek célja az albán etnikai identitás újragondolása. Az ilyen megvalósítások közül a legfontosabb a már említett Prietenul Albanezului című újság, melyet igyekeznek a hosszabb ideje Romániában élÅ‘ és az újonnan érkezettek számára is hozzáférhetÅ‘vé tenni. A lap bemutatja az albán kultúra ismert személyiségei – különös figyelmet fordítva azok romániai kötÅ‘déseire –, a Liga kulturális tevékenységét, megemlékezéseket, nyilvános rendezvényeket, interjúkat közöl romániai albánokkal. Hasonló célkitűzései vannak a szövetség Privirea nevet viselÅ‘ kiadójának is: gyakran jelentetnek meg a román–albán történelem közös epizódjait feldolgozó munkákat, albán szépirodalmat.

A kiadványokból kirajzolódó etnikai identitáskép – a magyar kisebbségtÅ‘l eltérÅ‘en – a román–albán közös múltat, a két csoport rokonságát hangsúlyozza, elsÅ‘sorban olyan albán értelmiségiek életpályáján keresztül, akik Romániában tanultak, mint a híres költÅ‘ Lasgush Poradeci, aki Eminescu költészetébÅ‘l doktorál Bécsben, és akinek munkáira hat Eminescu költészete, vagy Mitrush Kuteli, a Nemzeti Bank közgazdásza, aki Sadoveanu stílusában ír. A könyvek és a folyóirat fontos témája kihangsúlyozni egyes román kultúremberek albán eredetét is, jóllehet nagy részük (a népszámlálásokkor) nem albánnak vallja magát, mint Cezar Ivănescu író, Cornel Savu operaénekes. A román–albán rokonság gondolata, amely az albán etnikai vállalkozókkal készült interjúk visszatérÅ‘ motívuma, megjelenik az új, nemzeti kisebbségek történetét bemutató tankönyv albánokra vonatkozó részében – azaz az etnikumot a legszélesebb körben ismertetÅ‘ kiadványban is –, mely szövegrészt az ALAR két tagja jegyzi. Az identitás ilyenfajta megjelenítése azért érdekes, mert nem cseng össze a román önreprezentáció fÅ‘sodrával; a többségi társadalom szívesebben hivatkozik egy román–francia, mint egy román–albán kulturális rokonságra.

„A Balkán összes népe közül a románokhoz az albánok állnak legközelebb: szokásaikban, származásukban, jellemükben. Ezzel magyarázható, hogy az albánok természetes módon, zökkenÅ‘mentesen tudtak alkalmazkodni az új, romániai gazdasági és társadalmi viszonyokhoz. Elismert cukrászokként, kocsmárosokként, kereskedÅ‘kként az albánok egyszerre váltak a helyi közösségek fontos szereplÅ‘ivé és a román társadalom dinamikus, kreatív elemévé.”17

A kiadványok nyilvános bemutatása, könyvvásárokon például, jó alkalom a még ismeretlen albánok felkutatására is. Az ALAR vezetÅ‘i elmesélik, ezeken a helyeken gyakran megszólítják Å‘ket a standjuknál bámészkodók, és elmondják, környezetükben is vannak albánok. Ilyenkor a liga vezetÅ‘i elkérik a potenciáis érdeklÅ‘dÅ‘k telefonszámait, megkeresik Å‘ket, eljuttatják nekik az újságot, a könyveket, értesítik rendezvényeikrÅ‘l.

A kiadványok mellett a szerenádokat (albán dalokat) éneklÅ‘ Serenade énekkórus és tánccsoport a jelenkori romániai albán identitás újrafelfedezésének másik terepe. Az albániai rendezvények és a segesvári Pro Etnica fesztivál állandó vendégének számító együttes repertoárját nagyrészt az ALAR vezetÅ‘je gyűjtötte össze öregektÅ‘l, az egyetemisták között kézrÅ‘l kézre járó kazettákról, a szövegek összeillesztését, restaurálását a liga albánul tökéletesen beszélÅ‘ tagjai végzik. A csoport tagjai albán származású fiatalok, akik az együttesben való szerepléssel együtt a nyelvet is megtanulják. Oana Manolescu, az ALAR elnöke verbuválja Å‘ket már működÅ‘ tánccsoportok, énekkórusok tagjai közül: felismeri az albán eredetű neveket, és viselÅ‘jüket meghívja a Serenadéba. A csoport népviselete az etnicitás ki- vagy újrafeltalálásának jó példája: a liga tagjai egy régi videokazettáról próbálják lemásolni a táncosok ruháit, de minthogy az albán népviselet – más népviseletekhez hasonlóan – más és más a különbözÅ‘ tájegységeken, létrehozták annak egy egységes, stilizált változatát, amelynek legtöbb eleme a korçai változatra emlékeztet, hiszen a szerenád e déli régió jellegzetes műfaja.

 

E tanulmányban a romániai albánok történetének fontosabb állomásait igyekeztünk bemutatni: az elsÅ‘, 16. századi migrációs hullámot, melynek tagjai beolvadnak a románságba, a második, 19–20. századi „nagy korszakot”, ez az értelmiség nemzetépítÅ‘ projektjeinek ideje is, melyeket a fÅ‘ként kereskedelemmel foglalkozó albán kisebbség is támogat. Az államkommunizmus idÅ‘szaka jórészt az asszimiláció és az informális szervezkedés ideje, melyet a kilencvenes évek követnek, amikor lehetÅ‘vé válik formális kisebbségi intézmények alapítása és az albán etnicitás újrafelfedezése is.