Tanulmányunk célja a szamosújvári örmény közösség etnikai identitásának elemzése és értelmezése.

Az identitás egy pszichikus leképeződés, amely viszonylag tartósan elhelyezi az egyént létének társadalmi terében.1 Azonosságtudat, mely az önmagunkra vonatkozó tudáskategóriák hierarchikus szerveződését tartalmazza. Két gyújtópont köré szerveződik: a személyes identitás és a szociális identitás köré. Ez a két elem képezi az egyén azonosságtudatának vázát. A személyes identitás az élettörténet eseményein átszűrődő tapasztalatok szubjektív értelmezése és posztracionalizálása mentén kialakult pszichikus leképeződés. A szociális identitás az egyén társadalmi minőségeinek és hovatartozásainak nyújt objektív értelmezési keretet (nem, kor, etnikai és réteghovatartozás stb.). E két identitáselem összekapcsolódása, egymásra gyakorolt hatásainak aránya az egyéni élettörténet megkonstruálása során nyilvánvalóbbá, elkülöníthetőbbé és megfoghatóbbá válik. Az elbeszélés tétje az egyén saját identitásának megmutatása, hogy ki ő, és mit gondol magáról, valamint annak különböző szinteken történő elismertetése. Tehát bár az objektív komponens tekinthető állandónak, a hozzá kapcsolt értelmezések és szubjektív percepciók folyamatosan átalakulnak, újraértelmeződnek az éppen aktuális kommunikációs helyzet függvényében.2

Az egyén társadalmi reprodukciója és a társadalmi részrendszerek újratermelése az identitás metszéspontjában helyezkednek el. A hagyományos társadalmakban ez a két elem még nincs különválva. Az egyén társadalmi reprodukcióját, szocializációját a fejlődés különböző szakaszaira adott merev, előre meghatározott szerepelőírások jellemzik. A társadalom részrendszerei előre legyártott identitásprogramokat rendelnek hozzá az egyénhez, akinek identitása, mind a személyes, mind pedig a társadalmi, ezeknek függvényében alakul. Ezek az identitásprogramok alternatívákat nem ismerve rendelődnek hozzá az egyénhez, evidenciaként működnek, ezáltal pedig kizárják a problémás identitás megjelenésének esélyét.3 Ezzel szemben a modern társadalmakban az individualizált, egyénileg alakított életutak válnak relevánssá.

A különböző életszakaszok, fejlődési szakaszok megélésének, értelmezésének, kezelésének szabadsága az individualizáció jelenségével egyidejűleg következik be.4 A kényszerítő erejű, de előreláthatóságot és ezáltal biztonságot nyújtó identitásprogramok helyét felváltják az individualizált életutak. Az egyéni életút kimenetelét meghatározó helyzetekben a döntési szabadság mögött a folytonos döntési kockázat megjelenésével is számolni kell. A fent megnevezett (személyes és társadalmi) identitáskategóriák ennek következtében különváltak. Az identitás(ok) választhatóvá, az aktuális élethelyzeteknek megfelelően alakíthatóvá, rugalmassá válnak. Mivel az individualizáció folyamán megnő a valóság kezelésének és artikulálásának szabadsága, lehetősége és eszköztára, a különféle identitáselemek racionális, kockázatkerülő döntések mentén választottá és választhatókvá és egyúttal teljesítményszerűvé is válnak. A megkonstruált és felvállalt identitásminták az egyén önkéntesen felvállalt és kialakított társadalmi minőségét (fém)jelzik. Ezek az önalkotta identitásminták a legalkalmasabbak arra, hogy tartósan elkötelezzék az egyént a választott identitáskategória mellett.5

Az etnicitás társadalmi szerveződésének témaköre nagyjából két ideáltipikus fogalom köré szerveződik, melyek az etnicitás intézményesülésének dimenziójában egy-egy szélsőséges állapotot képviselnek.

Az „etnicitás mint totális intézmény” elgondolás azt az állapotot írja le, amelynek során az egyén vagy közösség mindennapi életvitelét, életmódját teljes mértékben áthatja az etnikai hovatartozás, és tagjai ezen keresztül válnak társadalmilag integrálttá. Ez persze azt feltételezi, hogy az etnikai közösség elégségesnek bizonyuljon, és képes legyen minden társadalmi és személyes funkciót kielégíteni. Az etnikai csoport itt ténylegesen úgy jelenik meg mint jól lehatárolt közösség, amelynek tagjai hatnak egymásra, kollektív identitásuk van, és persze erős szolidaritást éreznek a közösség tagjaival szemben, erőteljesen egymásra orientáltak, hiszen a mindennapi életvitel folyamán folytonosan interakcióban vannak egymással, és képesek kollektív akciókra, amelyek által mindennapjaikat megszervezik.

A másik végletet a „szimbolikus etnicitás” ideáltípusa képviseli. Ez etnikai alapú azonosulásként határozható meg, amely nem jelenik meg a mindennapi életvitel szintjén, mert nem rendelkezik megfelelő fokú társadalmi szervezettséggel. Alkalmanként felvállalható kulturális gyakorlatokon, szimbólumokon keresztül nyilvánul meg. Nosztalgikus kötődés a bevándorló generáció vagy az őshaza kultúrájához, mely nem feltétlenül ölt testet a mindennapi gyakorlat szintjén.6

Richard Alba az Amerikába bevándorlók körében végzett kutatásai eredményeképpen megállapítja, hogy az etnikai identitás nem függ össze az etnikai alapon szerveződő társadalmi struktúrák meglétével. Ettől függetlenül is létezhet, ezt nevezi szimbolikus etnicitásnak. Az etnicitás megélésének ez a sajátos formája inkább kötődik a kultúráját reprezentáló szimbólumokhoz, mint magához a kultúrához.7

Mary Waters a szimbolikus etnikai azonosulás gyakorlatát költség–haszon elvek szerint értelmezi. Az etnikai identitás, annak elfogadása vagy elnyomása, ignorálása személyes választások eredménye, terméke. Ez a nézőpont az etnicitás instrumenta-lista megközelítésén alapul, amely az esszencialista és primordialista perspektívák cáfolataként is értelmezendő. Az etnicitás tehát az egyéni érdekeknek, racionális, megfontolt döntéseinek függvényében stratégiailag alárendelt. Az etnikai csoporthoz való tartozás ebben az értelmében bizonyos jól meghatározott kulturális erőforrásokhoz való hozzáférést jelent.8

Az elemzés célja azoknak a tapasztalatoknak a felleltározása, amelyek mentén az örmény identitásváltozatok megnyilvánulnak. Emellett megpróbáljuk szemléltetni azt a folyamatot, amelynek révén ezek a tapasztalatok beépülnek az egységes élettörténeti elbeszélésbe. Érdeklődésünk azokra a mechanizmusokra, történésekre, rítusokra, kulturális gyakorlatokra irányul, amelyeken keresztül ez kialakul, megjelenítődik és újratermelődik. Végső soron arra a kérdésre keressük a választ, hogy az etnicitás hogyan képezhető le a mindennapi személyes tapasztalatok szintjére, amelyek szubjektív értelmezése és feldolgozása az identitás szerves részévé válik. Olyan tapasztalatmintákat kerestünk, melyeknek az élettörténetbe való beépülése meghatározza az örmény identitás erősségét, dominanciáját. Egy további kérdésünk arra vonatkozik, hogy az egyes személyek mennyire képesek örmény etnikai narratívában megteremteni saját önazonosságukat személyes élettörténetük elbeszélése folyamán, valamint arra, hogy az etnikai identitás mint tapasztalat milyen elemekből tevődik össze, milyen helyzetekben aktiválódik és válik meghatározóvá az életút történéseinek során.

A kutatás helyszíne Szamosújvár, 2006 júliusában. Az interjúalanyok kiválasztása heteroidentifikációs alapon történt: azokat a személyeket kerestük meg, akik aktív magját képezik a közösségnek. Ha úgy tetszik, a személy egy belső, informális „nyilvántartására” hagyatkoztunk, ezáltal olyan interjúalanyokat érve el, akik a közösség nézőpontjából reprezentánsnak számítanak. Annak megértésére, hogy az etnikai identitás hogyan válik tapasztalattá, a narratív élettörténeti interjú technikáját használtuk. Az így kapott életrajz ugyanis mint társadalmi konstrukció egyszerre foglalja magába a társadalmi valóságot (szociális komponens) és az alany élményvilágát (szubjektív komponens).

A következőkben annak bemutatása következik, hogy a szamosújvári örmény közösség esetében a különböző objektív társadalmi ismérvek (mint például a nem, kor, származás, iskolázottság stb.) mentén jól megragadható és leírható egyének élettörténeti elbeszélései között milyen különbségek mutatkoznak az etnikai identitás megjelenítésének módját és intenzitását illetően. Az élettörténetek elemzése során körvonalazódó etnikai narratívatípusok és a relevánsnak bizonyuló szociodemográfiai tényezők mentén négy – nyilván ideáltipikus –identitáskategóriát mutatunk be.

 

„Olyan örmény, hogy fél téglával veri a mellét, hogy ő az.” Az örmény közösség különböző tevékenységeit szervezik, esetenként politikai szinten is képviselik érdekeit. Részt vesznek a közösséget érintő döntések meghozatalában. Pozíciójukból eredően a közösség legreprezentánsabb tagjainak számítanak.

Ebbe a kategóriába tartozásuk fő feltétele a szamosújvári születés. Családfájuk két-három generációra visszamenőleg rekonstruálható, és szorosan kötődik Szamosújvárhoz. Ismertségük és magas társadalmi presztízsük ebben a közegben ezzel magyarázható. Családjaik társadalmi réteghovatartozásánál is fontosabb tényező a lokális kötődés. A tehetős polgári családból származás tehát nem feltétel, annál inkább a szamosújvári származás. 

Felsőfokú végzettségű, értelmiségi férfiak, akik életüknek még aktív időszakában vannak. Házasodási stratégiáiknak nem alapja az, hogy feleségük is örmény származású legyen. Gyermekeik viszont az örmény katolikus egyházhoz tartoznak.

 

Ezeknek az elbeszéléseknek az esetében konkretizálódik mindaz, amit férfias elbeszélésmódnak nevezünk.

Férfias elbeszélésben az elbeszélő aktív szereplője a történetnek, az eseményeknek szervezője, nem elszenvedője. Hangsúlyos szerepet kap karriertörténete, szakmai pályafutása. Életének fordulópontjait külső, társadalmi feltételek határozzák meg, az énnarratíva viszont individuális, ami azt jelenti, hogy az elbeszélő a felmerülő helyzeteket egyedül oldja meg. Az elbeszélésmód legfontosabb jellemzője a racionalitás vagy racionalizálás.9

A „lokális tudat” narratívája ebben az esetben nem jelent önálló elbeszélési stratégiát, de olyan komponense az énbemutatásnak, amely latens szervezőelvként működik az élettörténeti elbeszélést tekintve: az életeseményekhez kapcsolt értelmezések során folyamatosan előbukkan, oksági viszonyok magyarázatának részeként vagy vallomásszerű, személyes kötődésekről tanúságot tevő szövegrészletekben. Az interjúalany már az elbeszélés elején jelzi, hogy születésének helye messzemenően többet jelent egy egyszerű, objektív biográfiai ténynél. Az „itt születtem” vagy „Szamosújváron születtem” megelőz minden egyéb információt, rendszerint ezzel a tényközléssel indítja az élettörténeti elbeszélést. Az ezt követő életesemények helyszíne szintén pontosan meg van nevezve. Amennyiben olyan periódusokról számolnak be, amikor nem tartózkodtak éppen Szamosújváron, az elbeszélés tartalmi célja a Szamosújvárra való visszatérés. Ez azonban nem evidenciaként jelenik meg az elbeszélés szintjén, hanem mindig van a történetszövésnek egy olyan pontja, ahol a Szamosújvárra való visszatérés tudatos, jól átgondolt döntés és elhatározás eredménye. Ez a racionális, férfias elbeszélésmód megvalósításának egyik technikájaként értelmezendő.

Mivel arról a kategóriáról van szó, amely konkrétan szerepet és felelősséget vállal az örmény közösség életének szervezésében, alakításában, a lokális tudat narratívájának beépítése az élettörténeti elbeszélésbe annak az énbemutatási stratégiának képezi részét, amelynek célja a közösségben betöltött pozíció legitimálása.

A lokális tudat narratívájának erősítésére, árnyalására szolgálnak a „Szamosújvár, a Város” elnevezésű narratívák. Ezek a „lokális tudattal” ellentétben nem szövik át az élettörténeti interjú egészét, hanem annak bizonyos pontjain az előző szekvenciáktól tartalmilag és formailag egyértelműen elváló szövegrészként jelennek meg. Azért nevezhető a „lokális tudat” árnyalását célzó narratív stratégiának, mert úgy próbálja objektív okokkal alátámasztani a Szamosújvárhoz való kötődést, hogy a város tereihez, építészeti alkotásaihoz, történelmi eseményeihez és társadalmi életének különböző aspektusaihoz hozzákapcsolt szubjektív percepciókat tartalmazó, gyakran nosztalgikus hangvételű elbeszélésbe kezd.

A „történelembe ágyazottság” narratívája kizárólag erre a kategóriára jellemző, és az értelmiségi elbeszélésmód egyik jele. Amilyen pontos kronológiai sorrendben előadottak ezek az élettörténetek, ugyanolyan pontossággal és kidolgozottsággal található meg a fő narratíva keretén belül az örménység történelmét ismertető elbeszélés. Megjelenése egyrészt azt jelzi, hogy ez a kategória az, amely kompetensnek érzi magát és ugyanakkor felelősnek is azért, hogy egy interjúhelyzetben, amikor a hallgatóság kívülállónak számít, „felvilágosítást” adjon. Másrészt pedig a történetiség az egyik meghatározó komponense az örmény etnikai identitás megkonstruálásának és megjelenítésének.

Az „örmény esszencializmus” narratíváinak neveztem olyan elbeszélésmódokat, amelyeknek ideológiai alapját az etnicitás mint primordiális jellegű tényező képezi. Az örménység tehát az egyén leglényegibb és legtermészetesebb jellemzőit határozza meg, pszichikai prediszpozíciókat jelent, amelyek a megfelelő élethelyzetekben manifesztálódnak. Ugyanezen a logikai és elméleti sémán alapulnak a különféle etnikai alapú sztereotípiák, legyenek azok negatív vagy pozitív tartalmúak. A releváns interjúkban gyakran megjelennek ezek a pozitív örmény sztereotípiák olyan helyzetekben, amikor funkciójuk a különféle eseményekhez kapcsolt értelmezések megkonstruálása.

 

Ennek a kategóriának az esetében a Szamosújvárhoz való erős kötődés, a szamosújvári származás a meghatározó. Családjaik története szervesen összefonódik a város történetével, genealógiailag tisztán visszavezethetőek a felmenőik.

Többnyire jómódú polgárcsaládok leszármazottjai, akik még régi örmény házakban laknak, és a 19. századi polgári kultúra státusszimbólumait és az ezeket reprezentáló emléktárgyakat, fényképeket birtokolják. Őrzik hagyományaikat, ünnepeiket és gasztronómiai szokásaikat. Házasságkötéskor nem kizáró jellegű az örménytől eltérő etnikai hovatartozás és vallás, de a szokásokban és a gyermekek vallási szocializációjában a döntő szerep az örmény félnek jut. 

 

A „féltéglás” kategória narratív eljárásaival szemben ezek az élettörténeti elbeszélések jelenítik meg az előbbiek ellentétpárját: nőies elbeszélésmódokat képviselnek. Ezeknek alapvonása az, hogy az egyén hajlamos saját magát „mi”-kontextusban bemutatni, az események elbeszélésében inkább passzív szereplőként jelenik meg, ő az, akivel a dolgok inkább megtörténnek, és nem aki alakítja.10

A „felmenőkről” szóló elbeszélés egy olyan etnikai identitást konstruáló és bemutató stratégia, amelyben az alany magát a Múlt hordozójaként, megőrzőjeként és továbbvivőjeként érzékeli. Meghatározó eszköze a fent megnevezett nőies elbeszélésmód megteremtése, az énbemutatás mások vonatkozásában történik (sokszor nagyon távoli ősökről, rokonokról van szó). Pontosabban a saját élettörténet kidolgozása elmarad vagy volumenét és tartalmát tekintve messze alulmarad a felmenők történeteinek elbeszélése mellett. Mivel olyan családok leszármazottairól van szó, akiknek családtörténete pontosan visszavezethető és szorosan kötődik a város történetéhez, annak valamikori arculatának alakításában aktívan részt vettek, ez az elbeszélési stratégia ezt a reprezentánsnak számító örmény család imidzset igyekszik rekonstruálni és megőrizni. Ez sikeres stratégiának bizonyul egy olyan közösség esetében, amelyben presztízst meghatározó tényezőnek számít a szamosújvári eredet.

Az „örmény nosztalgia” az előbbi narratíva folyománya: nosztalgikus hangvételű és értékelő jellegű elbeszélések a felmenők foglalkozásával, szokásaival, életmódjával kapcsolatban. A történetek a 19. század elejéig nyúlnak vissza. Tisztázzák a család etnikai összetételét, tájékoztatnak a házasságkötések módjáról, körülményeiről, a foglalkozásokról. Az elbeszélések magvát a jellegzetes örmény foglalkozások részletes, leíró jellegű bemutatása képezi egy „hogyan éltek ők, és mennyire másképp élünk ma” irányvonalat követve. Kisiparos foglalkozásokat, kereskedő életmódokat jelenítenek meg. Mint önbemutatási stratégiának lényegük abban áll, hogy az interjúalany tulajdonának érzi ezeket az információkat, örökségének részét képezi ez a tudásanyag, ő az erre kompetens és ebből kifolyólag feljogosított elbeszélő. Hitelességét a vérségi alap jelenti, akárcsak a „felmenők” narratíva esetében, a múlt rekonstruálásának és annak elbeszélése általi továbbörökítésének feladatát magukénak tartják.

Az előbbi esetben is megjelenő „Szamosújvár, a Város” narratíva szintén a múlt perspektívájából fogalmazódik meg. Céljuk egy olyan városarculat verbális megkonstruálása, amely híven tükrözi a számukra ideáltipikusnak számító Szamosújvár-képet nagyjából a 20. század eleje-közepe táján. Olyan tereket, építményeket említenek, amelyek már nem léteznek (például egy a második világháború alkalmával lebombázott Szamos-híd vagy olyan örmény házsor, amelyet a kommunista várostervezés következtében lebontottak, és helyére tömbházakat építettek), vagy olyanokat, amelyeket reprezentatívnak tartanak örménységük megjelenítésének szempontjából. Ilyen elem az örmény katedrális vagy a ma kórházként működő örmény árvaház épülete. Egy esetben a saját lakóház is ilyen örménységet megjelenítő elemnek számít, mivel egyben a család történetének helyszínét képezi.

 

Az első és legfontosabb tényező, amely által ez a kategória megragadható, a nem szamosújvári származás. Általában a Mezőség egyes falvaiban elszórva élő örmény családok gyermekei. Elemi iskolát szülőfalujukban végeznek, majd általános iskolába Szamosújvárra kerülnek. Mivel városi rokonaik nincsenek, akiknél a szállást megoldhatnák, a szamosújvári örmény közösség által alapított és működtetett fiúárvaház bentlakásos diákjai.

Mivel nagyon szegény parasztcsaládokból származnak, a bentlakásnak és az ellátásnak csak a felét kell megtéríteniük. Az egyetlen mobilitási csatorna számukra a továbbtanulás, eseteinkben felsőfokú végzettséggel rendelkező, szakmájukban dolgozó vagy már nyugdíjazott férfiakról van szó. Pályaválasztási irányvonalaik az akkori trendeket követik: mérnökök, építészek, közgazdászok, esetenként tanári pályafutással kiegészítve. Tanulmányaik befejezte után visszatérnek Szamosújvárra, és rendszerint beházasodnak valamelyik „tősgyökeres” örmény családba. A közösségi tevékenységekben részt vesznek, de élesen elhatárolódnak a vezetői szerepek betöltésétől.

 

A „vallási nosztalgia” narratívája az egyetlen olyan elbeszélés, amelyen keresztül az „árvaházasok” megjelenítik saját örmény identitásukat az élettörténet során. Olyan nosztalgikus eseményeket tartalmaznak ezek a szövegrészek, amelyek a gyerekkori vallási szocializáció részét képezték. Mivel az általános iskolai tanulmányok kezdetétől egy vallási intézmény keretén belül tanulnak és élnek, a közösségi aktivitások a vallásos nevelést célzó tevékenységek mentén szerveződnek. Ez a narratíva helyettesíti a gyerekkor kezdeti szakaszának felidézését, amely ezekben az esetekben a fentebb leírtaknak megfelelően egyáltalán nem zökkenőmentes, nehéz anyagi körülmények között telik, és általában a Szamosújvárra kerülés jelenti a végét. Ez az az életszakasz, amely elbeszélésének hiányát a vallási nosztalgia narratívájának bemutatása kompenzálja. Az elbeszélés jellegzetes keresztény ünnepek, a vasárnapi szentmiséken való ministrálás (férfiakról lévén szó), hittanórák, vallási témájú előadások betanulásának emlékeit tartalmazza. Csak ezekben a narratívákban történik meg az örmény vallási szocializációval kapcsolatos emlékek őrzése és felidézése, amelyek révén az „árvaházasok” megjelenítik örménységüket. Szülőfalujuk vagy a gyerekkor korai szakaszának színhelyeihez való lokális kötődés megrajzolása az önbemutatás alkalmából nem számít előnyös presztízsnövelő stratégiának. Ez azokban az esetekben válik hangsúlyozottá, amikor az elbeszélő egy „tősgyökeres” örmény nő férje. Élettörténetük viszont két olyan narratíva köré szerveződik, amely – szociodemográfiai helyzetüknél fogva – csak ennek a kategóriának a specifikuma. A „szegény legény” narratívájáról van szó. Egy olyan alapvetően férfias jellegű elbeszélésmód ez, amelynek során az alany, vállalva nehéz gyermekkorát és szegény, paraszti családját, saját sikertörténetét konstruálja meg, részletesen bemutatva az azzal járó küzdelmeket, elidőzve a karrierépítés szempontjából fontosnak ítélt fordulópontoknál. Jelentős szerepet kap az iskolai életpálya bemutatása mint a társadalmi felemelkedés eszköze, valamint a munkahely-történetek. Alapvetően pozitív kicsengésű történetről van szó, amelynek záró motívuma a sikeres társadalmi reprodukció elbeszélése. Rendszerint gyerekeik életpályájának kiértékelésével zárulnak. Amennyiben ezek nem „sikersztorik”, elhallgatással, vagy csak valamelyik melléknarratívában találhatók meg.

A „gyökértelenség” narratívája a hallgatás és elhallgatás narratívájaként értelmezhető és lelhető fel. Tulajdonképpen a „féltéglás örmény”, a „tősgyökeresek” és a „visszatalálók” élettörténeteit figyelembe véve konkretizálódik. Az előbbiek mindegyikében megjelenik legalább egy olyan narratíva, mely a múlt, a család, a felmenők vagy azok szokásai, életmódja, hagyományai mentén szerveződik. Ezekben az esetekben pontosan ez hiányzik. A korai gyerekkor elhallgatása vagy csak érintőleges említése, a szülőkről való beszámolók, a foglalkozásukról szóló elbeszélések teljesen hiányoznak a fő narratívákból. A rákérdezés során pedig egyértelműen negatív, kellemetlen emlékként jelenik meg ezek felidézése.

 

A „visszatalálók” csoportjába a szamosújvári születésű, nyugdíjas, középfokú végzettséggel rendelkező nőket (többnyire már özvegyek) soroltam. Mivel nem örmény katolikussal vagy római katolikussal kötöttek házasságot, és a másik fél nem egyezett bele, hogy a születendő gyermekeket örmény katolikusnak kereszteljék és neveljék, életük aktív időszakából kimaradt az örmény katolikus vallásgyakorlat. Mivel ez egyben a közösségi odatartozást is fedi, mondható, hogy időszakosan kiszakadtak belőle. Mivel többnyire már megözvegyültek, és egyedül maradtak, újra felvették a kapcsolatot az örmény közösséggel. Társasági életüket a közösség találkozóin való részvétel képezi.

 

A „felmenők” narratívája ugyanúgy, mint a „tösgyökereseknél”, megjelenik, de általában csak a nagyszülők történetéig nyúlik vissza. Bizonyos esetekben előkészíti a kontextust egy „örmény nosztalgia” narratívának. Az „örmény nosztalgia” narratívájának funkciója az önbemutatási stratégiák szempontjából általában a témában, az elmúlt idők lakosságának életmódjában való kompetencia birtoklása. Mivel egy olyan kategóriáról van szó, amelynek esetében az aktív örmény katolikus vallásgyakorlat megszakadt a házasságkötés pillanatától, a „vallási nosztalgia” narratívája a megelőző periódusra korlátozódik. Nem jelenik meg elbeszéléseikben az azt követő időkben kifejtett vallásgyakorlatukról való beszámoló, ünnepeiket, közösségi eseményeiket illetően viszont kiemelt szerepet kap a gyermekkori vallásos tevékenységek felidézése. „Visszatérőknek” nevezhetők abban az értelemben tehát, hogy általában miután megözvegyülnek, az elszigetelődéstől való félelmükben újra szorosabb kapcsolattartási formát építenek ki az örmény katolikus egyházzal, örmény narratív önazonosságukat pedig ezeknek a gyerekkori vallásos emlékeknek a felidézésén keresztül igyekeznek megteremteni, helyreállítani, legitimálni. Az olyan emlékek részletes felidézése, mint például a hittanórákon való részvétel, szentmiséken való kórustevékenység, elsőáldozás tehát annak az önbemutatási stratégiának az alapját képezik, amelyben az elbeszélő a gyerekkori vallásos szocializáció eredményességének megkérdőjelezhetetlen narratíváját teremti meg.

Kutatásunkban arra törekedtünk, hogy a szimbolikus etnicitást mint az etnikai identitás egy lehetséges megélését és annak különböző típusait megragadjuk, és az élettörténet elbeszélésén keresztül beazonosítsuk azokat a személyes és társadalmi feltételeket, amelyek függvényében kialakulnak és megjelenítődnek. Elmondható tehát, hogy a szamosújvári örmény közösség tagjai esetében, bár azonos kulturális gyakorlatokon keresztül fejezik ki etnikai identitásukat, az etnicitás mint tapasztalat különböző mértékben vesz részt az önazonosság-teremtő mechanizmusokban.