A Kijárat Kiadó Kritikai Zsebkönyvtár sorozata olyan élő klasszikusok után, mint Kertész Imre, Esterházy Péter, Tandori Dezső, Nádas Péter, 2008-ban Parti Nagy Lajos műveinek recepciójáról jelentette meg következő kötetét. A vállalkozás merészségét, kanonizáló szerepének súlyát jól érzékelteti az előbbi névsor, s ez a felelősség különösen a tanulmányok, kritikák válogatóját, a kötet szerkesztőjét, Németh Zoltánt terheli. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy ő egyben Parti Nagy monográfiájának szerzője is, aki már megírta saját értelmezését, téziseit Parti Nagy 2006-ig és 2006-ban alkotott műveiről, amitől nehéz elvonatkoztatni, még ha, emlékezzünk, a monográfia páratlan oldalainak saját interpretációi, kitekintő írásai mellett a páros oldalakon futó szöveg a szokásos recepciótörténetet követte is. A kérdés tehát: mennyire tér el Németh Zoltán saját korábbi Parti Nagy-képétől, mennyire enged be más hangokat a Tükördara című kötetbe, és egyáltalán, milyen kép rajzolódik ki Parti Nagyról, ha már beállítottuk a panoptikumba, milyen hangsúlyeltolódások vannak/várhatóak a (további) művekben/recepcióban?

 

Az ily gazdag olvasói, kritikai visszhanggal rendelkező szerző esetében elkerülhetetlenné válik a recepció közhelyeinek ismétlése, amit a Tükördara láthatóan igyekszik elkerülni. A kilencvenes évektől napjainkig publikált írások közül csak pár ilyet foglal magában, melyek megjelenésük idején nyilván még nóvumnak számítottak, ezek mintegy feltérképezik az irodalmi köztudatba is beépült recepciót, hogy aztán a többi tanulmányban már (idézőjelbe tett) ismerős szintagmaként köszönjenek vissza a „nyelvroncsoló”, „hiba”, „Nyelvközpontúság, irónia, töredékesség”, dilettáns nyelvhasználat, stiláris polifónia, blaszfémia és szakrális együttese, szociolektusok teremtése, a nyelvi klisék rekontextualizálása, elit és populáris regiszterek kontaminációja stb. A kötet legtöbb tanulmánya tehát inkább visszatekintő, reflektáló jellegű vagy az eddigi életmű egészét áttekintő írás, ami természetesen indokolja a kötetben való közlést, és használhatóvá teszi azt mind a szakmabeliek, mind a szélesebb olvasóközönség számára.

 

A szövegek elrendezése irodalomtörténeti szállá fűzhető, az első nagy tömb, a Líra Mészáros Sándor tanulmányával kezdődik, mely Parti Nagy művészi indulását, ennek körülményeit, líratörténeti előzményeit, a neoavantgárdhoz, a groteszk költészethez, a Nyugat tradíciójához való kötődését taglalja. Az ezt követő Thomka-laudáció Parti Nagy művészi sokoldalúságát, műfaji polifóniáját igyekszik átfogni, a beszédmódok, líra és próza érintkezésének következményeit, a poétikai bravúrok alkotásmechanizmusának főbb tendenciáit foglalja össze. A madártávlat után közelített képet kapunk, a „költői mesterséget” egy-egy Parti Nagy-versre/kötetre koncentráló poétikai, grammatikai analízis tárja fel.

 

A második nagy tömb, az Epika szintén előtörténettel indít, Szilágyi Márton Metamorphoses prosae cím alatt mutat rá, hogy A hullámzó Balaton nem egyszerűen a különböző lapokban megjelent tárcák könyvbe emelése, mint ahogy a csupán egy évvel korábban megjelent Se dobok, se trombiták kötet esetében történt, hanem olyan átdolgozásokat tartalmaz, melyek a közírói tevékenység termékeiben rejlő potenciált, a szüzsét, elbeszéléscsírát, ötleteket maximálisan aknázzák ki, és olyan kötetkompozíciót hoznak létre, mely tudatos életműépítésre vall. A metamorfózisok sorát folytatja e fejezet második tanulmánya, Széni Katalin A test angyala kiadásainak szerzőváltoztatása kapcsán (Sárbogárdi Jolán/Parti Nagy Lajos) elemzi a fiktív szerző funkcióját, valamint más előképekhez folyamodva vizsgálja, hogy a névcsere következtében hogyan módosul a szöveg szemantikája, mivé minősül át a szerzői imágóval való játék. Ezek után a Hősöm tere regény két meglehetősen pozitív kritikáját olvashatjuk, ami azért meglepő, mert a recepció túlnyomó többségben elmarasztalta ezt a művet, s a kifogásolt írói technikákra, hibákra Németh monográfiája részletesebben is kitért, a Tükördara viszont, úgy tűnik, éppen Balassa Péter tollából szeretné megmutatni, mennyire másként is lehet ezt olvasni, azokat pedig, akik itt találkoznak először e könyv méltatásával, minden bizonnyal annak elolvasására buzdítja.

 

A negatív kritikát ebben a kötetben az Epika rész utolsó előtti írása, Bedecs Lászlóé képviseli, mely megfontolt érvei révén nagyon helytálló, másrészt szép gesztus a szerkesztő részéről, hogy monográfiájának egyik kijelentésével vitába szálló hangot is enged megszólalni. A tanulmányok szerzői közti párbeszéd kialakítására egyébként a Tükördarában másutt is találni kísérletet, ami nemcsak formálisan, a hivatkozások szintjén valósul meg, hanem egymás érveinek megcáfolásában is. Bedecs a többek között Németh Zoltán által megfogalmazott értékpluralizmust, az elit és a populáris regiszter egy szintre helyezését, a posztmodernnel fémjelzett demokratikus kánonra való törekvést nem látja érvényesülni Parti Nagy művészetében. Nyomatékosan felhívja a figyelmet arra, hogy e szerző műveiben ugyan valóban megszólalnak dilettáns szereplők, periferikus figurák, gyakran másból sem állnak a novellák, mint egy-egy ilyen alak nyelvének bemutatásából, viszont ezek a kreált szociolektusok szerinte mindig egy külső, rálátó, felülvizsgáló nézőponthoz képest vannak láttatva, pontosabban, mindig van egy bizonyos distancia a szereplőkezelésben, ami érzékelteti, hogy milyen normához képest deviálnak a figurák, s tulajdonképpen ez az, ami a humort kiváltja. Ezen a ponton mond ellent Borbély Szilárd a Tükördarában is közölt kritikája azon állításának, mely szerint Parti Nagy írásai szolidaritást vállalnak szereplőikkel, szociális érzékenységről tanúskodnak. Bedecs szerint éppen hogy nem ez történik, mert a főleg jellemzésül használt rontott nyelvhasználat, „a hibák mindig valaki máséi, és mint ilyenek, elutasítottak”. (213.) „Azaz az »alárendelt« szóhoz jut(hat), de csak azért, hogy az úgynevezett elit megmosolyoghassa” (213.), s emiatt „Parti Nagy prózájában nem a dilettánst, hanem a profit ünnepeljük” (212.), s a szerző és olvasó cinkossága éppen e kulturális, lingvisztikai tudás összekacsintása révén biztosított.

 

Folytathatnánk a beszélgetést Zsigmond Andrea tanulmányának bevonásával, mely a Parti Nagyra jellemző értékpluralizmus propagálását szintén azon tradicionális értékhierarchiákba írja vissza, melyek csúcsán az elit irodalom áll, s a szociális szempontból peremhelyzetbe került figurák kigúnyolását, nyelvezetük szatirikus leírását a political correctness elve alapján kéri számon. Ez a szimpatikus megközelítés némiképp a Bovaryné-eset fordítottjának tűnik, nem azért ítélik el a szerzőt (ahogy Flaubert-t ad literam), mert nem tör pálcát a valamilyen szempontból deviáns (itt erkölcstelen) szereplő felett, hanem éppen fordítva, azért marasztalják el Parti Nagyot, mert nem azonosul eléggé ezekkel a figurákkal, mert mindig megmarad az a bizonyos föl-ényes distancia, melyből csak le-kezelni lehet ezeket az alakokat. Ez Bedecs szerint is a Parti Nagy-próza legnagyobb csapdája, mindjárt ajánl is kiutat a szerzőnek, A fagyott kutya lába és a Teufelhúr novellákban már alkalmazott régies stilizációt, latinos fordulatokkal való játékot, vagy a kritikai diskurzus közhelyeinek leleplezésében látná ő a megoldást. A politikai igazságosság mellékzöngéjétől eltekintve Zsigmond Andrea állítása azért helytálló, mert bebizonyítja, hogy a peremfigurák lesajnálása, lebutítása a Parti Nagy-prózában a reflektálatlanul használt nyelvi hibák miatt alakul ki, utóbbiak pedig gyakran annyira felturbózottak, hogy az már az érthetőség rovására megy. A mássághoz való elítélő viszonyulás veszélyét szerinte Parti Nagy egy másik műfajban tudta igazán elkerülni, mégpedig a versben, mivel ebben megszűnik a másik szereplő. E tanulmány az utolsó, Dráma fejezetet zárja le, mégsem nagy lélegzetű, berekesztő jellegű, ahogy például az Epika rész záróakkordjában Bombitz Attila szövege, hanem mérföldkövek helyett kérdőjeleket tűz ki, s így a kötet továbbra is nyitva hagyja az interpretáció terét, helyt ad a már kanonizált szerző újabb olvasatainak, s ezáltal a megkövesedni kezdő recepció újragondolására késztet.

 

A Dráma rész első, Kovács Eszter által jegyzett írása, ugyancsak előzményekkel, az Ibusár és Mauzóleum darabok szereplőinek előképeivel indít, értelmezésének főbb tézisei összecsengenek a kötetzáró tanulmánnyal: a szereplők éppen a túlzott poentírozás, poétikai telitalálatok miatt válnak valószerűtlenné, s e nyelvjátékok lehetnek ugyan nagyon kifinomultak, „ez azonban színpadon nem jön, nem jöhet át”, s emiatt ezek az alkotások többek „olvasva, mint nézve”. (258.) Tompa Andrea tanulmánya Parti Nagy Caragiale-fordításáról ellenben arról győz meg, mennyire sikeresen ültette át a szerző ezt a román darabot egy teljesen más kultúra kontextusába, mentalitásába, nyelvébe. Noha hősei itt sem hazudtolják meg a nyelvmestert, mégis, a korábbi „ablak” típusú fordítások transzparenciájához képest ez az alkotás átütő erejű, mert képes saját művészi világára hagyatkozni. Tompa Andrea írásának üdeségét a két kultúra, a román és a magyar, a budapesti és az erdélyi különbségeire, e differenciákból adódó fordításbeli eltérések, jelentéseltolódások és befogadói magatartások másságára való rámutatás biztosítja, valamint az ezeket leleményesen kijátszó Parti Nagy-darab transzformációinak bravúros leleplezése.

 

Összegezve a kötetben szereplő tanulmányok viszonyulását a már kialakult recepcióhoz, talán nem fölösleges kiemelni pár kevésbé tudatosított tézist. Hogy például, jegyzi meg Fodor Péter, éppen a dilettantizmus vagy a mesterségesen kreált szociolektusok révén lopja vissza Parti Nagy az irodalomba a fennköltet, s hogy tehát „nem viszonylagosítja radikálisan az irodalmi nyelv kitüntetettségét”. (202.) Mi több, korábbi „nyelvroncsolói” státuszából Bedecs „nyelvművelővé” lépteti elő Parti Nagyot. Innen nézve már érthető, miért érzékelték ezt sokan kioktatásként, a szerző/olvasó cinkos szövetségének, melyből a tudatlan szereplő megbélyegzettként hull ki. Ezeket szem előtt tartva nem állíthatjuk, hogy a Tükördara csupán gyűjtemény, desztillált minta a Parti Nagy-kritika folyamából. Mert le lehetne ülni egy hosszú kávé mellé, s elgondolkodni azon, kinek is adunk igazat az eltérő ítéletek közül, és mi alapján, hogy vajon miért csak egy paragrafusnyi rezümét kapunk az oly nagyon várt novelláskötet, A fagyott kutya lába negatív recepciójáról s kissé részletesebb pozitív kritikát róla, hogy egyetértünk-e a Hősöm tere felsorakoztatott erényeivel, vagy hogyan látjuk, miként artikulálja Parti Nagy legújabb kötete, a Banga Ferenc rajzaival közreadott A vak murmutér a fennebb fejtegetett szerző-olvasó viszonyt, hiszen Bombitz Attila éppen az olvasó számára fenntartott helyet, a beleírás játékát hangsúlyozza e könyv kapcsán. Nyilvánvalóan vannak előtérbe állított kritikák a Tükördarában, de a kontrapunktok jelzik a vitatott helyeket, s nem engedik meg sem szerzőnek, sem befogadónak, hogy kanonikus helyével, illetve kánonépítő apparátusával teljes nyugalomban éljen.