Az öreg még aludt, amikor a fiú kidugta a fejét.

Az egyenletes motorzúgás, ami az éjszaka úgy elaltatta, most rettenetesnek tűnt, a kinti forgalom fölerősödött, zúgott minden, por kavargott.

Nem tudta, hol járnak.

Később, amikor az öreg is elővakarta magát, már nem merte megkérdezni, és amikor megálltak, hogy a sofőr pihenhessen egy kicsit, gyorsan kiszállt, és beszaladt a ritkás erdőbe könnyíteni magán. Mire visszaoldalazott a kocsihoz, már indultak is tovább, és az öregnek nem volt ideje, a sofőrrel ordibált. Koszosnak érezte magát, a bőre csípődött, zsebkendője sem volt, mert otthagyta az erdőben papír híján, de a cipőjét kioldhatta, és a zokniját is lehúzta egy idő után, hogy senki nem szólt rá. Igyekezett kicsire összezsugorodni, hogy a szűk kabinban senkinek se legyen az útjában. Mintha egy sötét kaptárból bújt volna ki, annyira bántotta a fény már megint.

Azt nem bánta volna, ha a konyhából áthallatszana az edények csörömpölése, ahogy nagymama mindegyiket külön megtörölve a helyére rakja.

Csak dél körül szólította meg az öreg, azt mondta neki, hogy ha ilyen lassan haladnak, elvirágzik minden, mire újfent veszekedni kezdtek az autó vezetőjével, mert valójában nem is a fiúnak szánta azt a mondatot, és a fiú végleg az ablaküveghez nyomta az arcát, hogy jól megnézhesse a tájat, meg hogy legalább egy településtáblát elolvashasson. Nem mintha használt volna. A táj másmilyen volt, mint otthon, mégsem nyűgözte le túlságosan, lapos volt, mint egy tenyér, ha alaposan kifeszítik, meg kiégett, alig egy kis zöld folt benne. Igaz, hogy már június közepe volt, de sehol nem látta nyomát annak, hogy itt valaha május lett volna. Amennyire az autóból megítélhette, a szél sem fújt, és mivel az ablakot nem lehetett leereszteni, azt sem tudta egészen pontosan, milyen is lehet kint a levegő. Talán nedves. Vagy esetleg száraz. Csak a por, de az kitartóan be tudott szivárogni. Néha feltűnt egy-egy facsoport, egy töltés, amin túl vizescsatornát sejtett vagy kiszáradt halastavat, amúgy mindenütt vagy parlagot, vagy deréknál alig magasabb kukoricaföldeket látott. És ez végeérhetetlenül húzódott, ameddig a látóhatár csak tartani tudott. Abban mondjuk bizonyos volt, hogy a hegyeket már elhagyták, minden valószínűség szerint pont akkor, amikor ő aludt, de nem tudta, mennyit haladtak azóta, a kilométerórát eltakarta előle az öreg, azt sem tudta, mekkora sebességgel haladnak.

Mintha vaksötétben járna.

A kibírhatatlanul erős fény azért nem hagyta elfeledtetni vele, hogy nappal van.

A napszemüvegét, amit egy csoportos kirándulás előtt vett, két hete eladta az egyik osztálytársának, mert enyhe bűntudatot ébresztett benne, hogy nagymama szerint túl sokba került, és erre nekik nincs pénzük.

Jó volna az a napszemüveg, mondta ki majdnem hangosan, de föleszmélt, hogy nincs egyedül.

Az autó kabinját, ha egyetlen ember ül benne, akár kényelmesnek is lehetett volna nevezni, legalábbis a fiú szerint, aki könnyen elképzelte, mint vackolná be magát, ha az öreg és a sofőr nem lenne. De ott volt. A sofőr különben nyugodtan fütyörészett, akkor is, amikor az öregnek dührohamai voltak, és időnként az öreg elé hajolt, úgy kacsintott át a fiúnak. Ezt nem vette mindjárt észre.

Lehet, hogy már többször is kacsinott, de ő nem vette észre.

Egy idő után ő is előrehajolt, és a sofőrt nézte. Az alkarján egy hatalmas tetoválás volt, egy szív átlőve nyíllal, benne valami kiolvashatatlan név, az öklén pedig azt írta, hogy box. A tetoválás halványkék volt, régen készíthették. A sofőrön ing sem volt, meztelen felsőtesttel vezetett, izzadt, a háta szőrös volt. Ezt hamar észrevette, el is csodálkozott, mert eddig ilyet nem látott. Hogy valakinek a háta szőrös lenne.

Az öreg ellenben alaposan fel volt öltözve, és kalapot is viselt, ami nemcsak a szemét, de szinte az egész arcát eltakarta, mert a karimák lefelé konyultak. Ha jobban belegondolt, nem is tudott még egyszer sem a szemébe nézni ennek az embernek, akinek a nagyanyja odaadta nyárra kaptárakat kísérni. Nem látta az arcvonásait, csak a járásából és enyhén görbe hátából tudhatta, hogy öreg emberhez szegődtették, és a dünnyögéseiből, a morgásaiból és a keserű dühkitöréseiből hallhatta, hogy valamibe jó alaposan belefáradhatott ez az ember.

Különben nem érdekelte, az éhség, ami indulásuk óta kínozta, rendkívül elcsodálkoztatta, mert sohasem volt nagy étkű, máskor szinte soha nem érzett éhséget, a nagyanyjának minden kanál ételt egyenként kellett beleerőltetnie, nem nagyon volt étvágya, és az, hogy mégis lehet, most meglepte. Azon kapta magát, hogy az útra készített csomagját leltározza gondolatban, de nem a ruháit, azt a néhány könyvet meg füzetet, hanem az ennivalót. Nem tudta felidézni, a nagyanyja mi mindent pakolhatott, ezért aztán szabadon képzeleghetett, a zsákja mindazonáltal hátul volt, a kaptáraknál, még csak nem is ellenőrizhette, de ez a távolság most nem is jött rosszul, és ahogy az arcát az ablakhoz nyomta, arra gondolt, tele van az a zsák mindenféle jóval.

Nem volt.

Délután kettő körül, amikor a sofőr egyszeriben csak lehúzott jobbra, és kiszálltak enni, csupán két májkrémet, egy lekvárosüveget, jó tenyérnyi szalonnát és egy fél kenyeret talált, még egy uborkát vagy paprikát sem. Az öreg nem evett, hátrament ellenőrizni a rakományt, viszonylag csendes helyen álltak meg, letértek már a fő utakról, mindazonáltal a zúgást, ami a kaptárak felől jöhetett volna, nem hallotta, a sofőrtől nem kérdezett semmit, elővette a kését, és ő is nekilátott az evésnek. Mire az öreg visszatért, mindketten befejezték, a sofőr végignyúlt az autó árnyékában, és hortyogott, az öreg bosszúsan kerülgette, valamit motyogott, még egyszer hátrament az autó, el egészen a pótkocsi mögé. A fiú összepakolta a maradékot, a kenyeret gondosan begöngyölte, ahogy nagyanyjától látta, mindent elrakott. Kisebb tétovázás után átugrotta az út menti árkot, utána vissza, majd megint át. Beljebb észrevett egy kisebb bokrot, a fű nem volt nagy, inkább a bogáncskórók bántották csupasz lábszárát, magasra emelt kézzel gázolt el a bokorig, ott pedig megfordult. A teherautó az út szélére volt leparkolva, innen, ebből a kis távolságból egy elfáradt, tarka állatnak látszott. A kaptárak szabályosan és rendkívüli precizitással voltak egymásra illesztve, mindenhol alaposan lekötve, a nyílások egyelőre zártan, de jól láthatóan szabadon voltak hagyva az etetésre. Az autón túl és maga mögött is, ha megfordult, végtelen síkot látott, itt-ott azért néhány bokrosabb részt is észrevett, a levegő száraz volt, a nap kegyetlenül sütött, szél nem fújt. A bokor belsejét kezdte kémlelni, néhány kőrisbogarat látott, de eléggé fonnyadtak voltak, pár cincért, amik ide-oda futkostak a veresgyűrű alsóbb szárain, és persze szörtyögő szöcskéket mindenfelé.

Nem sokkal azután, hogy a sofőr nagy motorberregtetés közepette elindította az autót, és kigördültek az úttestre, a fekete, itt-ott celluxszal betekert kormányt markolva a szőrös hátú sofőr egy történetet kezdett el mondani. A fiú kíváncsian előrehajolt, csodálkozott, hogy ennek az embernek miért pont most jutott eszébe bármit is elmesélni, meg hogy mi vehette rá, az öreget ugyanis láthatóan nem érdekelte, és valószínűleg üres fecsegésnek tarthatta a sofőr meséjét. Csakis neki mondhatja, gondolta a fiú magában, és figyelni kezdett, nem értett minden szót, mert a motorzúgás megtöltötte a kabint is, de azt tisztán kivette a sofőr szavaiból, hogy a szerencséről szól a történet, és igencsak elámult, hogy ez az ember tőle aligha elvárható érzékenységgel részletezi mondanivalóját.

Éjfélre érkeztek meg, de hogy hová, azzal megint csak nem volt tisztában. Az öreg úgy döntött, hogy csak hajnalban pakolják le a kaptárakat, a sofőr nem ellenkezett, már aludt is. A fiú egy ideig nem mert elaludni, arra gondolt, az öregnek szüksége lehet rá, de hogy az olyan hosszan nem tért vissza, elaludt ő is. Hajnalban aztán álmosan, szinte csukott szemmel készítették elő az öreggel a kaptáraknak a helyet. A nap éppen hogy feljött, egy kevés harmat is csillogott, és amerre ellátott, napraforgóföldeket látott. Majdnem nyolc lett, mire elkészültek a húsz centiméternyi állványokkal, de még nem ültek le reggelizni, hanem kiszíjazták a kaptárakat, és egyenként lepakolták az autóról. Később előbújt a sofőr is, egy ideig bámulta, a fiú hogy erőlködik a nem túl könnyű kaptárakkal, egyszer aztán beállt segíteni, végig vigyorgott, és a cigaretta ki nem esett a szája sarkából. Délre ott állt mind a százötven kaptár az állványain, az öreg kinyitotta a réseket, a dolgozók pedig kizúdultak. A fiú azt érezte, hogy egész életében erre várt, és csápolt egyet a karjával a levegőben.

Estére eső lett.

A sofőr behúzódott a kabinba, az öreg és a fiú a kaptárszállításra és lakásra egyaránt alkalmas utánfutóba telepedett be. Az öreg persze később bújt menedékbe, csöpögött, nem törölte meg magát. Együtt kucorogtak a sötétben. Ezt nem lehetett semmire sem használni, az öreg hallgatott, a fiú pedig a kinti eső hangjait figyelte.

Egyszer aratáskor, amikor a kalászok közül felcsapó pelyhek olyan könnyen szárnyra kapnak, és akár húszméternyi magasra fölsodródnak, egy magányos nő, aki egy város egyik tömbházának a tizedik emeletén lakik, és aki úgy tartotta, pelyhet fogni szerencsét jelent, észrevette, hogy a légáram pontosan az erkélye közelébe sodort egy szerencsepelyhet. Mivel nem volt annyira közel a párkányhoz, hogy könnyedén elérhesse, nyújtózkodnia kellett, fél testével majdhogynem már a tízemeletnyi mélység fölé volt hajolva, amikor a pihe odébb libbent. Erre a nő visszahúzódott, arra gondolt, mégsem jelenthet akkora szerencsét mindez, ha a pehely nem akarja, hogy elérje, mire a szél vagy a tömbházak között közlekedő huzat megint csak a párkány közvetlen közelébe lendítette a pihét. Az asszony megint utánakapott, de ügyetlen volt, és karjának lendülete távolabb lökte a pelyhet, erre mérges lett, még jobban kinyújtózott, sőt, egyik lábát átfordította a korláton, úgy próbálta elérni. Teljes testével utánanyúlt annak a pihének, érezte, hogy minden izma megfeszül, és amikor végre a markába zárta, lezuhant.

Akkor éjjel arról álmodott, hogy ő maga is zuhan, nem csak az az asszony.

Megizzadt, arra ébredt.

Még sötét volt, vagy mindenesetre felhős félhomály. Nem tudott tájékozódni, azt is érezte, ez az egész utazás és munka egyfajta éjszaka. Nincs reggel. Vagy legalábbis ő nem tud róla. Mikor lett reggel? – kérdezte az öreget, amikor a nap már fönt volt. Szeretnél egy tetoválást, jelentette ki a sofőr, mert sohasem kérdezett, hanem a kérdéseit azzal a furcsa hangsúlyával kijelentette. Nem, nem szeretnék, mondta csodálkozva. Aznap sokat rajzolt. Talált jócskán elhullott dolgozókat, azokról készített másolatokat a füzetébe. Megmutatta az öregnek is, de az csak annyit szólt hozzá, hogy ügyes. Ezek mind meghaltak? – kérdezte a sofőr. Meg, mondta. Kicsit habozott, rá akart kérdezni, ki volt az a fotós, aki lezuhant, miközben a szerencséjét gondolta elérni, és hogy mit jelenthet mindez, de mégsem tette. Jól van, mondta az öreg, holnaptól jó idő lesz. Rád rajzolhatom ezeket is, bökött rá a füzetre a sofőr. Hová? – kérdezett vissza a fiú, a sofőr meg vállat vont. Akárhová. Nem beszéltek többet, sietett segíteni az öregnek, jutott munka bőven, későn végeztek. De akkorra a sofőr nem volt sehol. Bement a faluba, mondta az öreg a foga között.

A méhkirálynőt végül az öreg vitte oda a fiúhoz. Ezt le tudod rajzolni? – kérdezte izgatottan. A fiú elcsodálkozott. Az öreg egyik tenyeréből a másikba fordította a halott királynőt, de igencsak óvatosan. A fiú felállt, úgy bámulta az öreg kérges tenyerében a hatalmas rovart. Nem gondoltam volna, mondta, de el is hallgatott rögtön, mert megijedt a saját hangjától. Mit, mit? – sürgette az öreg, és térdre ereszkedett. A fiú ott állt fölötte, zavartan, meglepetten, csodálkozva, hogy az öreg ennyire meghatódhat egy halott rovartól.

Onnan föntről úgy látta, simogatja is.

Rajzáskor, egyik reggel látta meg a lányt, távolabb, ahol egy kisebb folt hiányzott a napraforgósból. Mi a bajod? – kérdezte az öreg, semmi, válaszolta, és az öreg kezébe adta a vesszőből font kast. Akkor figyelj, dörmögte.

Este meg a tűznél azt érezte, hogy nincsenek egyedül. A kaptárakat megkerülve botlott bele a lányba. Mézet akart lopni, mondta az öregnek, de az legyintett. A sofőr elégedetten mosolygott, úgy kellett elhajtani, mint egy pimasz legyet. Hát jó, megyek, mondta, és elvonult a vackára.

Másnap hajnalban az öreg nem költötte fel a fiút, egyedül intézte a méheket. A lány már sehol sem volt addigra, még az este odébbállt. Mennyire van ide a tenger, kérdezte a fiú a két férfit, és azok egyszeriben számolgatni kezdtek, végül úgy döntöttek, nincs az messzibb húsz kilométernél. Húsz, mormogta a fiú. Délután bement a napraforgósba, oda, ahol először látta meg a lányt. Csak egy szélesebb, letaposott helyet talált, ahonnan hiányoztak a napraforgóbutykók, valaki elvitte őket. A lefejezett forgószárak némán és céltalanul álldogáltak társaik mellett. A fiú úgy döntött, átvág a napraforgóson, és nem ment vissza aznap az öreghez. Legalább két órát menetelt a végeérhetetlen napraforgómezőn, amikor kiért a szélére. Pontosabban egy földútra ért ki, ami szintén a végtelenbe nyúlva veszett szem elől. Az út másik oldalán kukoricás kezdődött. Annak sem lehetett a végét látni. A fiú elindult az úton, és újabb pár órás gyaloglás után egy aszfaltozott megyei útra bukkant. Ha nem is túlontúl nagy gyakorisággal, de néha azért elhúzott egy-egy autó. A fiú egyszerre fölemelte a kezét. Nem állt meg egyik jármű sem. Ettől elment a kedve, egy ideig még álldogált, aztán árnyékot keresett egy jegenye tövében, kissé bennebb, az utat a kukoricástól elválasztó árok szélén.

Arra ébredt, hogy bökdösik. Kinyitotta a szemét, máris szürküllt, ezt vette észre. Az út szélén egy autó parkolt, annak a vezetője rugdosta a cipőjével.

A sötétben a hullámok zaját elviselhetetlennek érezte. Meg a nedves, hideg levegőt, amit a hatalmas víztömeg fölül tolt a part felé az erősödő szél. Megpróbált keresni egy kisebb dombot, egy buckát, de nem nagyon volt szerencséje elsőre, csak később botlott bele a sötétben egy felfordított csónakba, és az alá vackolta el magát.

Reggel, vagy inkább hajnalban, a halászok kizavarták a csónak alól. De nem érdekelte, hogy meglökdösik, a hullámzó víztömeget bámulta. A halászok a kikötött hálóikhoz igyekeztek a zavaros víz tetején imbolyogva. A sós víz permetként fecskendezte be a fiút, és ösztönösen hátrébb húzódott, ahogy a hullámok fölszaladtak odáig, ahol pár perccel előbb ő állt. A napot nem is lehetett látni, az egybekapaszkodó felhők szürke fénypászmákat bocsátottak az egész partra. Hallotta, hogy néhányan azt kiabálják, a nyílt vízen vihar tombol. De az meg nem látszott, csak a szele ért el a partig. Körülnézett, hátrébb egy falu alsó házait látta, följebb, a part mentén végig semmit, csak jóval távolabb, amennyire a szürkeség engedte, hatalmas, két lábon álló darukat. A csónak alatt nem fázott annyira, mint most, a reggel első óráiban. Az inge és a nadrágja nedves volt, az arca is sajgott a szüntelen széltől, ami a homokot is fölkavarta.

Megindult hát a daruk irányába. A hullámokról, amelyek szemmel láthatóan egyre nagyobbra dagadtak, nem vette le a szemét. Aztán az egyik földnyelvnél, ami túl meredeken szakadt le ahhoz, hogy megmászva kikerülhesse, kénytelen volt térdig a vízben gázolva haladni vagy százméternyit. Egy erősebb hullám végül nyakig betemette, csak az utolsó pillanatban tudott megkapaszkodni a földnyelv egyik kövében. Futásnak eredt, és a második nagyobb hullám már nem érhette el. Most már félt. A földnyelven túl azonban hirtelen egy széles, nyugodt öböl tárult a szeme elé, a parton rengeteg sátorral és a hullámok taraját lovagló emberekkel, akik bátran vetették bele magukat a habokba. Mintha a szél sem fújt volna annyira itt.

Később észrevette, hogy senki sem visel fürdőruhát. Levetkőzött, mert fázott vizes gönceiben, és a ruháit kiteregette egy kőre. Ebben a pillanatban előbújt a nap, a parton hangos hurrá fogadta. A szél teljesen megszűnt, és a hullámok is barátságosabban nyaldosták a partot. A sátrakból nők jöttek elő, szőrösek és borotváltak egyaránt, és mindenki igyekezett megtalálni a párját. A fiú otthagyta ruháit, és besétált a sátrak közé, azonban sokat nem tudott haladni, mert itt is, ott is kihúzott kötelek akadályozták. Botorkálva igyekezett a vizet a sátraktól elválasztó homokos sávra érni, amikor egy férfi himbálódzó farkával megkérdezte, kivel van. Velünk van, mondta egy hang, és a fiú meglátta a lányt, akivel a kaptáraknál találkozott. Ó, mondta a férfi, és berohant a vízbe, hogy a hasa nagyot csattant. Nem tudok úszni, mondta a fiú, de a lány csak nevetett, mert a fiú szeme lesiklott ágyékára. Még csak pihés, mondta a lány, jövőre talán megsűrül, és akkor vághatom is már, magyarázta komolyan. A fiú kitakarta saját ágyékát, és a lány nevetve elkapta vastagodó szerszámát, és annál fogva vezette a vízbe. A fiú kicsit hidegnek érezte a vizet, és a talpa alatt mindenféle kavicsot és gyanús dolgot észlelt, amitől irtózni kezdett, de azért hagyta magát. Vasárnap volt, ezt onnan tudta, hogy még itt a tengeren is kongattak délutáni misére.

Reggelre arra ébredt, hogy a part kiürült. Hiába kereste a sátrakat, a mezítelenül fürdőző embereket, senkit nem talált. A ruhái a kövön hevertek, ahol hagyta, felöltözött. Amikor befűzte cipőjét, észrevette az öreget, ahogy kiszáll a teherautóból. Siess, kiabálta már messziről, Robotint fel kell vennünk a benzinkútnál.

Robotinnak a sofőrt hívták.

A kaptárak már rendre kikészítve álltak, csak föl kellett pakolni. A napraforgótáblák a tenger felől érkező szél ritmusára hullatták szirmaikat. A hársfaerdők felé tartunk, mondta az öreg. A hárs nyomban a napraforgó után virágzik. Aztán meg búcsúzáskor azt mondta, fogjad, és a tenyerébe számolta a járandóságát meg egy gyufásdobozt.

Csak otthon nézte meg, miután a nagyanyja megetette, hogy a dobozban az elhullott méhkirálynő feküdt néhány szőrszálba vagy hajszálba tekeredve. Látszott, nem menekülhetett, így zuhant alá, például tízemeletnyi magasról.