Bűvölet (van-e hű Duna TV néző, aki e szót nem ismeri?) nélkül nem élhetünk. Lenyűgöznek a múlt barlangjának labirintusai, a jövő méhének titkai. Ismeretlen erők kiszámíthatatlan hatásai miatt szorongunk hajnalban felriadva. És akkor a távolból, mint egy fehér vitorla, feltűnik és közelg a megváltó, kristálytiszta ráció és a leghatékonyabbnak bizonyult bürokratikus elvek szerint kiépült logikus építmény: egy ideológiai-hatalmi, igazgatási, problémakezelő és problémamegoldó szerkezet. Felmagaslik, eltakarja a horizontot, és az ötvenes évek egyik, Moszkvába tett utazásról készült úti beszámolójának a címét juttatja eszünkbe: világ fénylő reménye. És ekkor már érezzük, hogy ez sorsunk, ettől nem szabadulhatunk. Erről beszélünk, erről olvasunk, és újra csak ezen töprengünk, és sohasem eleget.

Éltünk a közelmúltban a Tiszta Faj bűvöletében, az emberiség Aranykorszakának bűvöletében, az Űrkorszak bűvöletében meg Indusztria bűvöletében. Ma egy újabb bűvölet kavar örvényeket. Ma Dossiae bűvöletében élünk. A reményt pedig az táplálja, hogy megnyíltak a titkos levéltárak, oszlik a köd, és úgy tűnhet: rövidesen világosság derül majd Dossiae ha nem is minden, de legfontosabb (legaktuálisabban fontos) titkaira.

 

Michel Foucault szerint a nyomozás (inquisitio) középkori találmány: olyan igazságszolgáltatási eljárás, amely miután széles körben elterjedt, a nyugati gondolkodás alapvető modelljévé, a kialakuló tudomány módszertani alapelvévé vált. Azelőtt a joggyakorlatot a próba dominálta, amely arra a feltételezésre épült, hogy az igazság van, csak a halandók szemei elől rejtve, az istenek birtokában, és a kiválasztott, a beavatott, a karizmával rendelkező számára vagy a megfelelő rítus végrehajtása nyomán (például párbajjal, tűzpróbával, vízpróbával) ez az igazság láthatóvá, nyilvánvalóvá tehető: az istenek megnyilatkoznak.

A nyomozás alapelve: az igazságot nem lehet tudni mindaddig, amíg ki nem nyomozzák, azaz amíg egy múltbeli cselekedetet újra ,,jelenlevővé, érzékivé, közvetlenné“ nem változtatnak és ekképpen be nem illesztenek az igazságszolgáltatás rendjébe. A hangsúly itt a renden és a rendbe való beillesztésen van: a megerősödő államhatalom kialakítja a rendjét (törvénykezését, bűnüldözését), megteremti a beillesztés (ellenőrzés és büntetés) rendszerét, maximalizálja az állampolgárok/vagyonok biztonságát.

Ebben az esetben – szörnyű, de – nincs istenek által birtokolt, előre tudott igazság.

Meghatározóakká tehát ezek után nem az igazságot birtokló istenek, hanem a rendet fenntartó, a rendbe beillesztő – hatalmi – szerkezetek válnak: ezeknek a működtetése definiálja, kitermeli, elfogadtatja esetről esetre az igazságot. És természetesen ezeknek a kiépített bürokratikus szerkezeteknek a lefektetett, kihirdetett, elfogadott elvektől való eltérése, torzított, befolyásolt működése módosult, csupán (csupaszon) hatalmi érdekek szerint kialakított igazságot állít elő.

Miért viselkedünk mégis úgy, mintha lenne előre tudott, várt, csupán kiderítendő igazság?

A bűnhöz eleve hozzárendelt méltó büntetés.

 

A modern állam igaza: igazgatási érdekei csak az állam adminisztrációjának működtetésével érvényesülhetnek. Elő kell készíteni az ügyeket, folyamatosan működtetni kell a szerkezetet. Költségvetési tételeket kell beterjeszteni, megszavazni, átutalni, elkölteni, igazolni, meg álláskeretet, organigrammát kialakítani és szakképzett embereket versenyvizsgáztatni meg teret és bizalmat biztosítani a szerkezetet egységében látó, hatékonyságra törekvő menedzsmentnek. Ügyeket kell azonosítani és elintézni.

Hatalmasak az államszerkezet egyes részszerkezetei közötti aránytalanságok. Ez történelmi folyamatok meg az államvezetés bonyolult politikai alkuinak eredménye, az érvényesített érdekek megkövesedett meg aktuális hierarchiáját mutatják.

Például az állami fül többe kerülhet, mint a kultúra: egy román napilap számításai szerint 2005-ben csak a lehallgatott telefonbeszélgetések rögzítésére, átírására költött pénz több volt, mint a Kulturális Minisztérium költségvetése.

Vagy nem is tudhatóak adott történelmi korszakban az aránytalanságok: 1989 után derült ki, hogy amikor 1948-ban létrehozták a Szekuritátét, külön titkos költségvetést rendeltek hozzá.

A modern (nyugati) állam polgárait védő álláspontja: a nyers erőszak nagyon sokba kerül, az emberélet a legfontosabb.

A nyers erőszak nagyon sokba kerül a politikusoknak: elsősorban nem pénzbe, hanem politikai karrierekbe, mert aki erőszakot alkalmazott, nem tudott másképp, mint vérontással megoldani állampolgárai között, az állampolgárai érdekében egy krízist, annak buknia kell. Az adminisztrátort cserélik, hogy a szerkezet maradhasson.

Vagy mégsem? Az erőszak diszkreditálja az intézményeket, és ezért át kell szervezni őket, vagyis, leginkább, ki kell cserélni az embereket, újakat kell nevelni. Ez azonban sokkal bonyolultabb: sok idő, sok pénz, és reformnak nevezik.

A nyers erőszak azért is kerül sokba, mert csökkenti az állam kompetitivitását: a legjobb agyak nem kreatívak, hogy piaci versenyt lehessen nyerni az ötleteikkel, hanem vagy börtönben senyvednek politikai nézeteik miatt, vagy vállat vonva cinikusan kiszolgálják a hatalom megalomán terveit, vagy bőrüket félve külföldre (a versenytárshoz) menekülnek.

A titkosszolgálatok nemcsak példaszerűen racionális, bürokratikus, hanem magasan kvalifikált embereket koncentráló, maximális hatékonyságra törekvő csúcsszervezetei a modern államnak. ,,Államok az államban.” Hosszú távra vannak tervezve, csak különleges, rendszerváltó helyzetekben éri őket földrengésszerű megrázkódtatás, ekkor történik gyökeres átszervezés, kádercsere.

Az osztályharcos korszak, az államépítés első – nyers erőszakra és millenarista mozgósításra alapozott, sikeres – időszaka után a modern, szocialista román állam is igyekezett minél hatékonyabban, azaz minél kevesebb erőszakkal munkára kényszeríteni állampolgárait, megvalósítani az országépítést. Ami nem azt jelenti, hogy nem alkalmazott erőszakot, hogy nem voltak példastatuálások, nem terjedtek hírek arról, hogyan járnak el a renitensekkel. De a mindennapokban más, nevelő stratégiákat alkalmaztak. Ilyen volt: rémhíreket terjeszteni a szervekről, személyesen találkozni a szervekkel. Megjelentek a képviselők az intézményekben, és tudni lehetett, hogy „ő a főhadnagy, aki felel az iskoláért”, ,,a kapitány, aki felel a megyei kereskedelemért“. Velük kellett találkozni, ha valakinek az útlevélkérelmét elutasították, és mégis hozzá szeretett volna jutni az útlevélhez. Figyelték és ellenőrizték az egyszeri utazásokat éppúgy, mint a modernizációs mobilitási csatornákat. Igaz, csak az egy irányba tartó forgalmat. Ott álltak a „szervek” a kapukban, ha mozogni akartál, kéréseid voltak. A kapuk mindig nyitva álltak, de visszafelé: mehettél városról faluba, lehettél szakmunkásból dolgozó paraszt – ha fordítva mozogtál, tehát ha a hierarchiában felfelé akartál lépkedni, akkor előbb az intézményvezetőkkel, majd velük találkoztál: a „kék szemű fiúkkal“, a „felelősökkel“, a „barátainkkal”.

Ez az egykor tapasztalt logika ma azt mondatja, hogy akik a hierarchiában nem visszafelé lépegettek, vagy nem egy helyben topogtak, hanem előreléptek, tehát az önérvényesítők, tehetségesek, ambíciósak, kezdeményezők, vállalkozók – azok mind találkoztak a kapuőrzőkkel, megküzdöttek velük, vagy engedtek és kedveztek nekik, vagy mindkettő. Azoknak igenis vannak elrejtendő vagy elmesélhető tapasztalataik.

A felnövő generáció tagjai, a szocializmus jövendő építői is találkoztak velük a szocializáló intézményekben, amelyeken mindenki átment: iskola, egyetem, katonaság.

Ezek szűrőként működtek: egyesek fennakadtak rajtuk. Más és más sűrűségű szűrők voltak felállítva: egy építészeti szaklíceumban kis sűrűségű, egy matematika–fizika líceumban sűrű, mert tét volt az, hogy a város legtehetségesebbjei közül kik kerülnek egyetemre, egy munkásváros szaklíceumában viszonylag sűrű, mert félni kellett a szervezett munkásoktól, érdemes volt kiszűrni az eljövendő szakszervezeti vezetőket.

A katonaságban pedig: volt idő, ráérősen lehetett mindenkit sorra venni, puhítani, forgatni, megszorítani, próbálni.

Ez volt a korszak immanens tulajdonsága: (majdnem) mindenkinek találkoznia kellett velük. Ezeknek a találkozásoknak a retteneteit hordoztuk, hordozzuk magunkkal idegeinkben, zsigereinkben. Ezért (ezzel) vagyunk fertőzöttek, míg csak élünk. Meg a próbák miatt is, amelyek színpadain kiderült az igazság, és mi voltunk a közönség: oda voltunk kötözve székeinkhez a nézőtéren.

 

Ami ma Dossiae titkos mélyeiből kijut a külvilágba, ami foglalkoztatja a közéletet, az nem a rendszer – a történelem – működésének kérdésköre. Az talán már nem is érdekes, meg egyébként is történelemként, értelmezve és magyarázva még nagyon keveset tudunk róla.

A médiát, a közvéleményt az foglalkoztatja, hogy egykor kik állták ki a próbát, ma kik azok, akik az istenektől igazuk/igaz voltuk bizonyítékait követelhetik, vagy pedig elbuktak. Az foglalkoztatja, hogy a ma közszereplői egykor hogyan választottak. Az adatok foglalkoztatják: kit, mikor, milyen ügyekben jelentettek. A feltárás még itt tart, megjelennek már a nevek, és akik olvassák, visszafojtják a lélegzetüket.

Mondok egy hétköznapi, kíméletesen agresszív példát.

A kiszemelteket behívatták, elbeszélgettek velük, majd mindig nyilatkozatot irattak mindarról, amiről szó esett. Ezt a nyilatkozattevő aláírta. Került a nyilatkozat végére külön egy kitétel: a nyilatkozattevő nem beszélhet senkivel mindarról, ami vele benn történt. Ezt is alá kellett írni. Ennek általános üzenete volt: figyelünk, vigyázz a szádra. És utána újabb külön kitétel: az elkövetkezendőkben kötelezi magát, hogy ahányszor államellenes tevékenységet tapasztal, államellenes kijelentéseket hall, értesíti a szerveket.

Mi történt ekkor?

Letette a tollat, nem írta alá. Bejött egy másik nyakkendős-zakós, újabb beszélgetés, újabb nyilatkozat, újabb diktálás. Újra nem írta alá. Kivel hányszor csinálták, hány újabb, váltásban érkező, pihent tiszt? Eltelt a nap, el az éjszaka, el a második nap is. És még csak nem is pofozták meg.

Ki, mikor tört meg és döntött: nem lehet egyedül szembeszállni a váltásban érkező újabbakkal, a kíméletlenül céltudatos és mindentudó szerkezettel. Hátha hazamehet, ahogy ígérték neki. Hátha nem követelik majd a jelentéseket. Hátha apróságokkal megelégednek. Hátha könnyebb lesz vinni a terhet, ha elmondja majd élettársának. Hátha jön a rendszerváltás, és ép bőrrel megússza. Mert más nem is maradt már ép.

 

Költői kérdés: miért titkolják ma, akik aláírtak és jelentettek, miért nem születnek sorozatban bejelentések, vallomások erről, bemutatva a helyzeteket, elemezve a választások akkori meggondolásait, utólagos következményeit – azok tollából legalább, akik közszereplők, művészek, értelmiségiek, de nem csak.

Például nemcsak saját magukat, hanem utódaikat is féltik. Nem tudta Eszterházy Péter sem megírni a Javított kiadásban azt (nem volt már kitől megkérdeznie), pontosan mire gondolhatott az apja azzal kapcsolatosan, hogy fia, a közszereplő és irodalmi példakép, négygyermekes családapa jóhírének mennyit árt, ha nyilvánossá teszi ő maga az ügynöki múltját. Nem kockáztatta, nem kockáztathatta meg.

Kis közösségekben pláne kockázatos bevallani, mert nem megtisztulás, hanem konfliktusok sorozata keletkezhet ebből. Jó lenne a zavaros Nyárád fenekén tudni az iratokat (ahogy Tamás Gáspár Miklós mondta: a Duna fenekére az irattárral).

Ez viszont azért nem végső megoldás, mert a Nyárád mentén is ismert hiedelemmonda szerint a holdvilág úgyis elárulja a gyilkost. Két juhász együtt legeltetett, az egyik egy holdvilágos este leszúrta társát, az meg utolsó szavaival megfenyegette: tanú nincs, de vigyázz, a holdvilág majd elárul. A gyilkos csak nevetett: hogyan tudna a holdvilág elárulni! Eltelt egy év, tíz év, és egy mulatság alkalmával, részegen nagy hangon elmondta: akkor is ilyen holdvilágos este volt, amikor megölte társát.

Valóban: csak a holdvilág képes erre.

A szerkezet, például az igazságszolgáltatás újra és újra nyomoz, újra és újra ítéletet hirdet, azaz: működik.

Többet várunk tőle. Miért?

 

 

,,...az ember tragédiája nem vadságában és kegyetlenségében, hanem a téveszmék, illúziók és káprázatok iránti fogékonyságában áll.”

(Alfred Koestler)

 

Dossiae története rámutat modern világunk egyik alapparadoxonára.

Létrehozzuk, fenntartjuk, átszervezzük, egyre átfogóbbá és hatékonyabbá tesszük a nagyon racionális, bonyolult (és nagyon titkos) ügyintéző szerkezeteket, hogy társadalomként (a kialakított, őrzött dominanciahierarchiában) biztonságban élhessünk.

Ezek a szerkezetek az ezeket uralók/kormányzók érdekeinek megfelelő morális egységet (igazságot) termelnek.

Egyénként azonban ezt számtalan esetben nem érezzük, nem érezhetjük magunk számára elfogadhatónak, érvényesnek.

Egyénként, hogy élhessünk, a bűvöletbe menekülünk.