A román–magyar államközi kapcsolatok szintjén a közelmúltban zajló események újból rámutattak: a két állam közötti kapcsolatok történetében az 1989. éven túlmutató folytonosságok és a törésvonalak pontosabb ismerete szükséges a sajátos állásfoglalások eredőinek megértéséhez. Kelet-Közép-Európa államaiban máig meghatározó jelentőséggel bír, hogy a 20. század nemcsak a késői vagy elkésett modernizálás, hanem a kisállami keretek között zajló nemzetépítés, a nacionalizmus aktív közéleti jelenlétének be nem fejezett korszaka. Mindez az 1989 óta eltelt két évtizednél sokkal hosszabb múltra utal.

 

A nemzeti kérdés a kommunista rendszer időszakában is, a politikai döntéshozás keretein belül is polarizáló, a közéleti szereplők álláspontja szempontjából releváns kérdés volt. 1956 után kísérőjelensége a kommunista rendszer vezetőinek új legitimálási források keresésére tett kísérleteinek és a modernizációs erőfeszítések körüli vitának. 1989 előtt, a szovjet befolyási övezeten belül, a nemzetköziséget a létező politikai valóság ideológiai alapjához tartozó kötelező elvként hangoztatták. A tömb egységének megőrzése egyik alapelve volt a szovjet befolyási övezeten belüli országok közötti kapcsolatoknak. Mindazonáltal az egyes országok prioritásait is tükröző sajátos utak keresése, a szovjet befolyástól függetleníthető – egyes esetekben a történelmi és etnikai közösségre való hivatkozásoktól sem idegen – új politikai legitimálás keresése eltérő nemzetépítési stratégiák kialakulásához vezetett. Ezzel összefüggésben, a nemzeti kisebbségekkel szembeni politika, valamint az erre egyre érzékenyebben reagáló belső közvélemény egyre fontosabb szerepet játszott a szomszédos államok közötti kapcsolatokban.

 

Hogyan viszonyult a Kádár-rendszer idején a hivatalos magyar külpolitika ezekhez a jelenségekhez? Melyek voltak a Magyarország külpolitikai célrendszerét és mozgásterét meghatározó körülmények ebben az időszakban? Mennyire használta ki vagy nem a Kádár-rendszer a rendelkezésére álló mozgásteret? Milyen lehetőségekkel rendelkezett a magyar külpolitika befolyásolására és hogyan használta ezeket ki a magyar társadalom? Milyen szerepet játszottak/játszhattak a korabeli erdélyi magyar közéleti szereplők? Ezek a kérdések nemcsak a történeti szakkutatást foglalkoztatják, hanem a szélesebb közönséget is: az anyaországi és erdélyi magyarságnak a valósághoz közelebbi múltértékelését, önképét építhetik. E kérdések közül néhányat, valamint más, újszerű megközelítéseket Földes György is megfogalmazott a közelmúltban megjelent könyvében.1

 

A román–magyar kapcsolatok több szintjének megismerése, értelmezése, ezen belül az államközi kapcsolatok történeti feldolgozása az elmúlt két évtizedben több kutatási program témáját alkotta. Ezeknek a kutatásoknak intézményes keretet a budapesti Teleki László Alapítvány2 és a Politikatörténeti Intézet,3 valamint a kolozsvári Jakabffy Elemér Alapítvány,4 a volt Soros Alapítvány – ma Etnokulturális Sokszínűségért Forrásközpont (Centrul de Resurse Pentru Diversitate EtnoculturalÄ�)5 nevet viselő intézmény – és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szolgáltatott.6 Szélesebb körben is ismertté váltak az elmúlt években, az 1945 utáni időszakra vonatkozóan, Fülöp Mihály, Vincze Gábor, Lucian NastasÄ�, Lipcsey Ildikó, Nagy Mihály Zoltán, Olti Ágoston, Stefano Bottoni közleményei, kutatásaik eredményei. Az 1956 utáni magyar–román államközi kapcsolatok és a nemzeti kérdés ezt befolyásoló szerepének elemzése terén azonban az említett kötet új megközelítésekkel, sajátos következtetésekkel szolgál.    

 

Több mint évtizedes „előtörténete” van Földes György munkásságában e kötetnek. Ha a szerző utolsó 15 évben megjelent tanulmányait, cikkeit követjük nyomon, rögtön feltűnik a témával kapcsolatos következetes érdeklődés. Kiemelt téma kutatásaiban a Kádár-korszak külpolitikája, annak elvi megalapozása, a szovjet tömbön belüli változások hatásai, a magyar politikai döntéshozás külső és belső korlátozásainak forrásai, a magyar külpolitika és a határon túli (erdélyi) magyarság viszonyulási pontjai.7 Az új kötetben Földes a két szovjet tömbön belüli állam kétoldalú kapcsolataiban a belső nemzetépítési stratégiák szerepét, hatását elemzi. Az erdélyi olvasóközönség számára sajátosan a román-magyar kapcsolatok és a nemzeti kérdés közötti összefüggések értelmezéséhez mindenképp elsőrangú kérdésként tartozik a romániai magyar kisebbség helyzete mint a két ország közötti „párbeszéd” kiemelt témája. Ezért szükséges a pontosítás: Földes György könyve – ahogy azt a cím is sugallja – a két államnak a tömbön belüli helyzete, a belső legitimálás keresése és külkapcsolatai közötti összefüggésekre összpontosít. Ilyen vonatkozásban semmiképp nem egyedüli vagy legfontosabb témája a Magyar Népköztársaságnak a határon túli – illetve Románia esetében határán belüli – magyarsághoz való viszonya, mint a két állam kapcsolatát meghatározó témakör. A korszak sajátos hatalmi logikájából adódóan ennél fontosabb kérdés a két állam helyzete a tömbön belül: a Szovjetunióhoz, a kommunista internacionalizmus elvi álláspontjához, a szocialista tömb intézményes kereteihez (Varsói Szerződés, KGST), valamint a Nyugathoz („imperializmushoz”) való viszony hatása. Valamint sajátos kezdeményezéseik célja, „belső logikája” és annak visszhangja, mely újabb külpolitikai lépéseiket alapvetően határozta meg. A tömbön belüli viszonyok tükrében és a két párt- és államvezetőség sajátos helyzete szempontjából értékelődött ki a külső mozgásterüket is befolyásoló szilárdsága a rendszernek, a belső támogatottság, legitimálás keresése. Ilyen szempontból releváns a hatalomnak a nemzeti kisebbségek, határon túli nemzetrészek helyzetére való odafigyelése is. Földes György ezért igyekezett a „tömbön belüli” kapcsolatokat, a magyar és román külpolitika változó mozgásterét, valamint külpolitikai lépéseik „belső indíttatását” megfelelően kihangsúlyozni.

 

A kötetet olvasva megállapíthatjuk: a szerző rendelkezésére álló s a kötet megírása során felhasznált magyar levéltári anyag rengeteg adattal, részletinformációval szolgált. E források sajátossága természetesen meghatározta az elemzés perspektíváját is: döntő hányaduk a magyar politikai döntéshozás, a központi párt- és állami apparátus álláspontját rögzítő dokumentum, valamint a hivatalos fórumok által is figyelemre méltónak ítélt értelmiségi körök iratai, jegyzőkönyvek, jelentések, nyilvános vagy belső irományok.8 A magyar politikai döntéshozási mechanizmusok, a belső erőviszonyok, az egyes döntések mögötti álláspontok, események, értelmezésbeli eltérések néha lenyűgöző részletességgel rajzolódnak ki. A hetek, hónapok, évek alatt lassan változó, árnyalati különbségeket is rögzítő álláspontok elevenednek meg. A szovjet álláspont, a magyar–szovjet kapcsolatok kontextusa is néha részletes, árnyalt, mindenképp fontos része az elemzésnek. A belső társadalmi folyamatok, a közhangulat, a hatalommal szemben megfogalmazódó, belső és külső, más véleményű csoportok tevékenysége is, habár sokkal árnyalatlanabbul, de megjelennek, a szerző jelzi hatásukat.

 

Ám – ahogy azt a források jegyzéke és a lábjegyzetek is jelzik – az ennek megfelelő romániai levéltári forrásokkal nem élt ugyanilyen mértékben a szerző. Igaz ugyan, hogy ezek egy része – az 1979 utáni levéltári anyag –belső adminisztratív korlátozások miatt még nem vagy csak nagyon körülményesen és részlegesen kutatható. Az 1956–1979 közötti időszakra vonatkozó, mind politikai, mind diplomáciai dokumentációs anyag, mely rengeteg adattal és sokkal árnyaltabb képpel szolgál, szabadon kutatható. Néhány jelzésszerű levéltári adat a romániai anyagból bekerült a kötet kritikai apparátusába. De korántsem nyújthatott ezek alapján a szerző a magyar politikai realitásokra rávilágító elemzéssel egyenértékű, árnyalt képet. Ennek következtében a román külpolitikát meghatározó döntéshozási mechanizmusok, a belső viták, álláspontok korántsem olyan részletességgel jelennek meg. A kötet központi kérdését jelentő nemzeti kérdésben Romániában hozott döntések mozgatóira nem vet új fényt. E téren a szerző hivatkozásainak nagy része a már ismert politikatörténeti feldolgozásokra, közölt visszaemlékezésekre, valamint néhány korabeli, magyarul is kiadott propagandaanyagra9 támaszkodik. Ezek elemzése is a már ismert képet idézi a romániai realitásokról, a nemzeti kérdés újragondolásának szakaszairól, a román külpolitikai „külön útról”. A román politikai vezetőségről inkább a magyar diplomáciai és párttestületek tapasztalatait, az általuk megszerzett információkat, benyomásaikat tükrözi a kötet. Nem nyújt rálátást – a magyar viszonyok oly részletes megvilágításával arányosan – a „belső konyhára”, mely az egyes személyiségek külpolitikai gondolkodásának fejlődésére s a román nemzetépítés gyakorlatának egyes „titkaira” vethetne fényt. A kötet másik „főszereplője”, az 1956 utáni Románia tehát nem jelenik meg ugyanolyan részletességgel, annyira árnyaltan, mint a Kádár János vezette magyar párt- és államapparátus.

 

A kötetnek ha nem is elsődleges, de mégis fontos „szereplője” az erdélyi magyarság. Korabeli elitjének tagjaira, közéleti szereplőkre és a rendszerrel szembefordult személyiségekre több esetben is hivatkozik a szerző. Habár a kor meghatározó személyiségei által megírt és kiadott visszaemlékezések, naplók egy része bekerült a dokumentációs anyagba, az „oral history” eszközét nem alkalmazta. Pedig a megidézett tények, folyamatok, események résztvevői, néhol egyes alakítói még élnek, több esetben nyilvánosan is nyilatkoznak. Véleményünk szerint célravezető lett volna a dokumentumok, megszerkesztett visszaemlékezések és médiamegnyilvánulások mellett, a történelemkutatás módszerét alkalmazva „oral history” interjút készíteni, rögzíteni e tanúkkal. Hiszen minden tanúvallomás újabb részletekre világíthat rá. Sajnos később véglegesen elszalasztott alkalommá válhat a jelenben létező lehetőség.

 

A kötet tehát leginkább a Kádár-rendszer külpolitikájának „belső logikája” és a nemzeti kérdés magyarországi vitája kapcsán világít rá a magyar–román kapcsolatokra. Ezek kapcsán vet fényt a romániai magyar kisebbség helyzetéről a magyarországi közéletben lezajlott vita is, s keres magyarázatot e témának a magyar külpolitikában az 1960-as évek után egyre hangsúlyosabb jelentkezésére. A szerző saját vallomása szerint a következő kérdésekre kereste a választ: Akart-e, s ha igen, miért nem tudott a „kádári politika” érdemlegesen segíteni az erdélyi magyar kisebbségnek? Milyen célokat fogalmazott meg, milyen taktikákat, módszereket, eszközöket alkalmaz(hat)ott a Kádár-rendszer ez irányban? Miért nem vállalta sokáig a nyílt konfrontációt Romániával? Miért szaporodtak mégis a konfliktusok? Miért vállalta a nyílt sisakos küzdelmet a nyolcvanas évek második felében? Miként változott a magyar külpolitika Románia irányában? Ezek a kérdések a történelmi realitás rekonstrukcióját célozzák. Ugyanakkor a szerző megfogalmazott olyan kérdéseket is, amelyek a „mi lett volna, ha” típusú problémafelvetést idézik, melyek véleményünk szerint túlmutatnak a tényszerű történelmi rekonstrukció lehetőségein: Messzebb jutott volna-e a Kádár-rendszer e téren merészebb állásfoglalással? Ha vállalja, milyen következményekkel járt volna a nyílt konfrontáció Romániával?  

 

A felvetődő fogalmi kérdések között, az erdélyi magyar olvasó esetében rögtön felmerül két kérdés: a magyar nemzetiség/nemzeti kisebbség és az erdélyiség/romániaiság kérdése. A kötet szerzője igyekezett e közösség megnevezésének a korabeli hivatalos terminológia által rögzített formáit, annak korhű szövegkörnyezetbe ágyazott alakjait idézni, a korszak fogalomhasználatát rögzíteni, néhol magyarázattal is szolgálva. Ugyanakkor a szerző saját következtetései kifejtése során a nemzetiség és a kisebbség, mint az államalkotó nemzethez viszonyított minőségi és mennyiségi helyzetet rögzítő fogalmi alakokat használja. Az erdélyiség/romániaiság vita kérdésének egyes epizódjait kronologikusan idézve, a szerző közvetlenül nem foglal állást. Azonban mennyiségileg döntő arányban jelenik meg a kötetben az „erdélyi” megnevezés használata. „Erdély” értelmezésével kapcsolatosan a bevezető részben külön lábjegyzetben tisztázza álláspontját: „Az esetek döntő többségében ez mindig a mai szóhasználatnak megfelelően a Magyarországtól Romániához csatolt területeket jelenti a Partiummal és a Bánsággal együtt, az erdélyi magyarság pedig a romániai magyarság szinonimája.”.10

 

Fontos eleme a kötetet megalapozó történelemszemléletnek 1956 megítélése. A szerző 1956 eseményeiről következetesen és tudatosan nem mint forradalomról, hanem felkelésről s a szovjet intervencióra adott fegyveres válasz kapcsán kialakult nemzeti szabadságharcról ír11 – ami e történelmi esemény megítélésével kapcsolatos álláspontját tükrözi. Ugyanakkor a kötetben a szerző folyamatosan és következetesen szocialista államokról, szocialista tömbről beszél – nem tesz különbséget az 1950-es évekre kiépült kelet-közép európai rendszerekről szólva népi demokratikus és szocialista berendezkedés között. A kommunista diktatúra minősítő megnevezés helyett a szocialista állam kifejezést használja a Kádár-korszakra vonatkozóan. Arról azonban említést tesz, hogy a szocializmus és a szocializmus építése fogalmak tartalmának többszöri újraértékelésére sor került a tárgyalt időszaknál.

 

A kádári külpolitika axiómáiként a Szovjetunió vezető szerepének elismerését, a „külön utak” elítélését és a „szocialista tömb egységéhez” való hűséget jelöli meg. Ugyanakkor a Magyarországgal szemben folyamatosan kritikus szovjet álláspontról ír a szerző. 1956 következményeit, majd az új gazdasági mechanizmus idején annak kritikus szovjet megítélését elemezve jut erre a felismerésre.12 Ezt a megítélést, valamint a belső támogatottság kezdeti hiányát a Kádár-rendszernek a szovjetekhez való hűsége állandó bizonyításkényszerét megalapozó körülményként értékeli.13 Emellett lényeges megemlíteni, hogy a Kádár-rendszer a szovjet katonai jelenlét következményeként jött létre, és hatalmával szemben a legfontosabb kihívást bentről, a magyar társadalom irányából gondolta semlegesíteni: ebből eredt a „belső ellenséggel” szemben intézményesített represszió és az „aki nincs ellenünk, az velünk van” kettőssége.14 Magyarország 1956 utáni vezetősége mindvégig a „bentről fenyegető nacionalizmustól” tartott jobban, mint a hatalmát végül is megalapozó külső intervenciótól.

Ezzel szemben a román kommunista vezetők 1956 után folyamatosan szilárd belső helyzetre támaszkodhattak, s azt a fokozódó belső megfigyelés és megtorlás eszközeivel biztosították. Ugyanakkor hatalmukra nézve a külső, szovjet beavatkozást tartották a legfontosabb kihívásnak.15 Legfőbb energiáikat a szovjet beavatkozás eszközeinek semlegesítésére, befolyása ellensúlyozására, a szuverenitás és a „belügyekbe való be nem avatkozás” biztosítására összpontosították. Az aktív külpolitika, a kínai kapcsolat kiépítése, majd a tömbön kívüli nyugati kapcsolatok – egyfelől a szovjet hatalmi befolyás ellensúlyozását, másfelől a KGST integrációjával (melyben a szovjet ellenőrzés és a gazdasági elmaradottság állandósulásának „trójai falovát” vélték felismerni) szembeni gazdasági alternatíva keresését is szolgálták. Ilyen körülmények között a szovjetek vezető szerepét és a tömb egységét hangoztató magyar „internacionalista elvi álláspont” s az ezzel párosuló magyar külpolitikai figyelem a romániai magyar kisebbség iránt negatívként értékelődött – ha a román álláspont mozgatórugóiról „vallatjuk” a szerző e művét.

 

Ugyanakkor alapvető kérdés a két kommunista rendszer számára a belső támogatottság és legitimálás források keresése, az egyre erősödő belső közvélemény szerepe. A kommunista rendszer vezetői által megfogalmazott válaszlehetőségek:

– a diktatórikus berendezkedéssel párosított gazdasági-társadalmi jólét feltételeinek megteremtésére tett kísérlet, mely a szocialista berendezkedés felsőbbrendűségének ideológiai tézisével is összhangban lett volna;

– illetve az etnikai nemzet, a nacionalizmus és a „történelmi jogok” alapján felépített „külső” legitimálás sajátos, a szocialista elvi állásponttól eltérő útja.

A szerző szerint a kádári Magyarország az első utat kísérelte meg, s elhatárolódott a etnikai és történelmi nemzetre építő diskurzustól. Majd fokozatosan, a reformok miatt erősödő szovjet kritikával párhuzamosan jutott el a belső közvéleményben jelentkező „össznemzeti felelősségtudat” jelentkezésével arányos saját állásfoglaláshoz. Ennek fő elemei: a „lenini nemzetiségpolitika” és a magyarországi nemzeti kisebbségek helyzetének hivatkozási alapként való felmutatása (1968 után), a határokon túli magyarság „híd szerepe” (1969–1970-t követően), majd a román nemzetiségpolitikai gyakorlat kritikája (1970-es évek vége). Ezzel párhuzamosan a belső „nacionalizmustól” való folyamatos elhatárolódás és a „szocialista hazafiság”, a „szocialista nemzet” fogalmi rendszere alapján egy új össztársadalmi szolidaritás modellálására is törekedett a Kádár-rendszer. 1977 után, az 1980-as években a nyugati médianyilvánosság felhasználására is sor került. Az erdélyi magyarság sérelmeinek nyilvánosságra hozatalát egyes alkalmakkor a magyar párt- és államvezetőség is segítette. De a kétoldalú kapcsolatok javításáról sem mondott le.

 

A kötetből kirajzolódik a román–magyar kapcsolatoknak egy sajátos kronológiája: az 1956-1961 közötti évek a Kádár-rendszer külső elszigetelődése és a restaurálásban tanúsított aktív román segítség miatt a „hála éveinek” minősültek. Erre az időre esik az 1958-as legfelsőbb szintű látogatás Romániába, a szovjet haderő kivonulása Romániából, valamint a román „külön út” kezdeti szakasza is, melynek fő célja a szovjet befolyás ellehetetlenítése. Az új román álláspont a Szovjetunióval szemben új, alternatív legitimálási források keresésével járt: a román nacionalizmus, az állam szuverenitásáért folytatott küzdelem, majd a kontinuitás „historizáló” diskurzusa ezt szolgálta. Ezzel szemben a kádári Magyarország továbbra is a „tömb egysége”, a Szovjetunió vezető szerepe és a belső ellenséggel meg az imperializmussal szembeni összefogás, a nemzetköziség elvét igazoló összefogást vallotta. Ebből a perspektívából ítélte meg a román pártvezetés lépéseit: a kínai–szovjet vitában elfoglalt álláspontját, szembefordulását a KGST-n belüli integrációval, a nyugati gazdasági partnerség érdekében 1963 után tett lépéseket, az 1964. áprilisi nyilatkozatot, majd szocialista tömb Izraellel szembeni állásfoglalásával való nem azonosulást, az 1968-as csehszlovákiai intervenció elítélését, az 1969-es külpolitikai nyitást az NSZK és az Amerikai Egyesült Államok felé. Mindezek ütközőpontokként jelentkeztek a tömb egysége és a nemzetköziség, valamint a Brezsnyev-doktrína mellett kiálló Magyarország és a „különutas” Románia között. Az 1961-es, 1967-es és 1972-es találkozók valójában nem hoztak javulást a két ország kapcsolatában. A magyarországi gazdasági reformok és a belső „konszolidáció” a magyar közvélemény szintjén a saját problémákon való felülemelkedést és a sokkal rosszabb helyzetben élő határon túli magyarság iránti felelősség feléledését hozta. A „belső nacionalizmus” ébredezése miatt aggódó és a Szovjetunió részéről a gazdasági reformok miatt kritizált magyar vezetés a „két tűz közé kerülést” el akarta kerülni. 1968–1970 után a határon túli magyarság helyzetére, a kettős kötődés és a híd szerep hangoztatására növekvő hangsúlyt helyezett – ezzel egyidejűleg a „belső nacionalizmus” veszélyét hangoztatta a román vezetés előtt, az irányából várt gesztusok elérése érdekében.

 

Csakhogy Románia nem tett gesztusokat, sőt folytatta „különutas” politikáját, majd 1971–1976 között egyre határozottabb lépéseket is tett. Magyarországon erre a nemzeti szolidaritás nyílt utcai megnyilvánulásaira is sor került (lásd viszont 1972. és 1973. március 15-i tüntetéseket16), a gazdasági reformfolyamatot viszont leállították, reformereket távolítottak el a legfelsőbb pártvezetésből. Ugyanakkor a Szovjetunió legfontosabb prioritása a „tömb fellazítására” irányuló „imperialista” próbálkozások elhárítása, illetve az európai status quo rögzítése lett. Ez a helyzet nem kedvezett a Kádár-rendszer Romániával szembeni fellépésének, hiszen a tömbből való kiválás veszélyének megelőzésére, a tömbön belüli ellentétek elkerülésére kellett törekednie. A magyar vezetőségnek az elvi álláspontja is ezzel esett egybe. A helsinki folyamat és a záróokmány aláírása17 (1975) után azonban egyre erősödtek az „enyhülés” végének jelei, nőtt a hidegháborús konfrontáció „felmelegedésének” lehetősége. Az olajválság, a szocialista gazdasági rendszer működési zavarai és a lengyel válság (1977, 1980–1981) a Szovjetunióra utaltságot erősítették a tömb országain belül. Ilyen körülmények között került sor az 1977-es Debrecenben és Nagyváradon megtartott román–magyar csúcstalálkozóra, mely újabb korszakhatárt jelentett.18 Kádár Jánost a találkozó után többé nem lehetett Ceauşescuval újabb közvetlen találkozásra rávenni.

 

1977–1982 között az egyre feszültebb hangú üzenetváltások és a történelem körüli vita köntösében jelentkező mélyülő ellentétek adták meg az alaphangot. Az 1980. évi történész világkongresszus kapcsán a trákológiai iskola, a kontinuitáselmélet és a 2050 éves államiság tézisei kerültek előtérbe,19 1982-ben a LÄ�ncrÄ�njan-könyv megjelenésekor20 pedig már nyílt vitára is sor került. Ezt követően döntött az időközben lényegében már előkészített Erdély története közléséről a magyar pártvezetés, s ezután a „nyílt sisakos” küzdelemre került sor, mellyel szemben azonban Kádár Jánosnak komoly aggályai voltak.21 A gorbacsovi reformok Szovjetuniója és a magyar vezetőségen belüli változtatások mellett lassan a szocialista államok közt is anakronisztikus neosztálinista kövületté vált Ceauşescu-rendszer teljesen izolálódott. A román társadalom szemében is megingott a rendszer legitimitásának szilárdsága, majd a legvéresebb kelet-közép-európai politikai rendszerváltásra került sor. Ennek kapcsán a kisebbségek helyzete újból napirendre került. A további fejlődés irányára vonatkozó kérdésre azonban a szerző nem ad választ, de megjegyzi: „Az újragondolást, a válaszok keresését a történésznek munkájával nem akadályoznia, hanem segítenie kell.”22

 

A szerző szerint az 1980-as évek elejére a Kádár-rendszernek sikerült a társadalmi konszenzust, a rendszer legitimitását megvalósítani. Noha az egyre mélyülő gazdasági válság és a folyamatosan növekedő államadósság következtében 1982 tavaszára a magyar államot egy hajszál választotta el a fizetésképtelenségtől, amitől „csak a szovjet és a nyugatnémet kormány jóindulata, valamint az IMF-től kilátásba helyezett készenléti hitel révén”23 szabadult meg, a szerző arra a következtetésre jut, hogy: „A többség legitimnek tekintette a politikai hatalmat, amely irányította, szolgálta, korlátozta tevékenységét, szabadságát, de garantálta biztonságát, békéjét, miközben szolid perspektívát is kínált számára, és nem avatkozott be mindennapi életébe.”24 Talány marad, hogy a fizetésképtelenséghez hajszálnyira közelítő államháztartás – az eladósodásról és az árak emelkedéséről a korabeli sajtóban egyre hangosabban folyt a vita – és a „szolid perspektíva” hogyan is került „összhangba” e kötetben. A szerző következtetését rögzíti az az idézet is, mely szerint a határon túli magyarság miatt „a többség nem akarta kockára tenni biztonságát, a magyar állam keretei között létező nemzet érdekét”.25

 

Ugyanakkor ott sorakoznak Földes György könyvében a magyarországi értelmiség neves képviselőinek 1969 után a határon túli magyarság iránt egyre gyakrabban megnyilvánuló együttérzésének tanújelei: Illyés Gyula, Püski Sándor, Csoóri Sándor, Ilia Mihály és több más felelős értelmiségi közismert állásfoglalásai. Össztársadalmi szinten is egyre gyakoribb az elégedetlenségnek hangot adó és a nyilvánosságot is kereső megnyilatkozásokról vallanak a kordokumentumok, visszaemlékezések. Ezek tükrében az 1980-as évek elején a „szolid perspektíva” helyett a belső válság kérdése az, amely egyre inkább magára vonta a közvélemény figyelmét Magyarországon is.26 Tény, hogy a magyarországi szamizdat kiadványok a szociális kérdések mellett a határon túli magyarság helyzetének tematizálásával hatottak talán leginkább.   

Ezzel szemben a román párt- és államvezetés a nacionalizmus, a szuverenitás, „historizáló” érvelés alapján, a politikai diskurzus és személyi kultusz felerősítésével próbálta a legitimálását megoldani, ezzel helyettesítve az ígért, de egyre elmaradó gazdasági és szociális eredményeket. A határok sérthetetlensége kinyilvánításának már-már rituális ismétléskényszere nem a két állam közötti közmegegyezés szempontjából volt fontos, hiszen a határok kérdését 1947 után lezártnak tekintették. A szovjet befolyási övezeten belül a kérdést a domináns nagyhatalom érdekeinek megfelelően tabuként kezelték, „lefagyasztották”. Majd 1975 augusztusában az európai status quót rögzítő nemzetközi szerződés lezárta. Románia határain belül azonban a hatalom és a társadalom közötti összefogás építését szolgáló „fenyegetettség illúziója” fenntartásának és a hatalom „nemzeti elkötelezettségének” igazolása szempontjából vált állandósuló elemévé a román külpolitikai gyakorlatnak. A román politikai hatalomnak a szovjet befolyástól való függetlenedését célzó külpolitikai lépéseknek a magyar, elvi álláspontot hangoztató kritikája folyamatosan irritálta Ceauşescut és köreit. S amikor mindehhez társult a hivatalos magyar körök irányából a romániai magyar kisebbség helyzete iránti érdeklődés, aggodalom, majd nyílt kritika, a román álláspont sajátos „belső logikája” szerint természetes volt a tiltakozás, a „belügyekbe való be nem avatkozásra” hivatkozás s az ezzel párosuló „belső ellenségről” szóló diskurzus kiépülése. Mindez a romániai diktatórikus hatalom belső legitimálását és a külső (szovjet) befolyás semlegesítését következetesen a nacionalizmus és a szuverenitás pilléreire építő politika egyenes következménye volt.

 

Végül pedig itt vannak a román–magyar kapcsolatok szerencsétlen alakulása és megannyi más körülmény összhatásának kitéve az erdélyi magyarság és annak közéleti vezető személyiségeinek megnyilatkozásai. Néhány esetben ezek egészen részletesen is megjelenítődnek Földes György könyvében, mint például Király Károly memorandumai,27 az Ellenpontok28 vagy a Limes-kör29 epizódjai. A politikai közélet terén aktív, a politikai döntéshozás bentről való befolyásolásának logikáját követő személyiségek is helyet kaptak e feldolgozásban – Fazekas János, Balogh Edgár, Takács Lajos stb. Azonban néhány olyan mozzanat is van, mely „többre érdemes” volna, hiszen a magyar állam és az erdélyi magyarság közötti kapcsolatokra, az erdélyi magyarság saját kezdeményezéseire, bizonyos román értelmiségiek a hivatalostól eltérő álláspontjára és a román állam ezzel szembeni reakcióinak megvilágítására is alkalmat adnak. Ilyen például az 1980 júniusában, Gyergyószárhegyen tartott vita, melyről a szerző lakonikusan csak ennyit írt: „A napirend a két irodalom közötti párbeszéd, egymás alkotásainak magas színvonalú megismertetése volt. Ez az esemény azt jelezte, van némi remény az erdélyi magyar és a román értelmiség közötti párbeszédre.”30 Más források azonban, mint például Gáll Ernő naplója, a találkozóval kapcsolatban sokkal többet sejtetnek.31

 

Zárógondolatként megállapíthatjuk: a román–magyar kapcsolatrendszer a tárgyalt időszakban „foglya maradt” egyfelől a szovjet befolyási övezet által korlátozott mozgástérnek, másfelől a román és magyar politikai rendszer belső legitimitáskeresésének. Az ellentétek, az eltérő legitimálási módok és az azokból következő nemzetépítési stratégiák, valamint ezek ütközőpontjába kerülve a romániai magyar nemzetiség helyzetével kapcsolatos állásfoglalások erős precedenst teremtettek, főleg az 1969–1989 közötti két évtizedben. 1989 után Magyarországon és Romániában új legitimitásforrásokra épülő politikai rendszerváltást hirdettek meg. Azonban bizonyos folytonosságok jelei észlelhetőek két évtized távlatából is.