Nem kis fáradsággal felkutatott, eredeti, bőséges forrásanyag és korszerű tudományos értelmezési horizont találkozik Keszeg Vilmos kolozsvári néprajztudós könyvében. Nem meglepő az itt megjelentetett gombiratok mennyisége, hiszen köztudott, hogy Erdély a kiadatlan forrásanyag gazdagsága révén a filológusok, történészek, néprajzosok paradicsoma. A múlttal történő kommunikáció statikus színterei, a gyűjtemények, mint valamiféle „tartály”, telítve vannak nyersanyaggal, kinyomtatásuk, elektronikus megjelenítésük maga évtizedekre elegendő szerkesztői, kiadói feladat. Keszeg Vilmos monográfiája azonban túl is lép ezen a szinten, amennyiben a múltbeli dokumentumokkal dinamikus kapcsolatot teremtve valóságosan kommunikál. Nem csupán „felmutatja” őket, hanem sokoldalúan értelmezi is a kulturális emlékezet vizsgált műfajának funkcióit és máig érvényes értéküzenetét.

Az emlékirat eme sajátos formájának egyik múlt századi kutatója, a műfaj névadója, Dankó Imre nyomán a szerző a toronygombiratot így határozza meg: 1. A torony a templom kiemelt strukturális és szimbolikus komponense, befejezése, a toronydísszel való ellátása a templomépítés elengedhetetlen, a hálaadásra alkalmat teremtő zárómozzanata. 2. A toronygomb s benne az emlékirat elhelyezése egy vallásos-egyházi és egy világias (mesterségbeli ügyességet, szakértelmet igazoló) mozzanatot tartalmazó szertartás keretében történt. Az első mozzanat a hálaadást, a második a mesteremberek közreműködésének, szakértelmének morális és anyagi honorálását tette lehetővé. 3. A toronygombirat sajátos tartalmi szerkezettel rendelkezik: formája általában prózaepikai, ritkábban verses: nem rendelkezik sajátos stílussal, frazeológiával. 4. Az emlékirat toronygombba helyezése, akárcsak emlékeztető írásnak az alapkőbe vagy falba való elhelyezése, építőáldozat szereppel rendelkezik(15–16.).

Ismerjük azt az érzést, amikor valaki saját családja eddig ismeretlen, régi dokumentumaira, levelezésekre, fényképekre, emléktárgyakat őrző ládikójára bukkan: az elődökre – tetteikre, viszonyaikra – vonatkozó információk felfedezése melengető és egyszersmind borzongató titokként tárul fel az előtt, aki személyes életének olykor igencsak meghatározó előzményeit kutatva jelenbeli személyes, lelki problémáinak eleddig rejtett motivációira deríthet fényt. A meghitt körülmények közötti, magányos avagy szűk társaságban történő emlékezés aktusa legtöbbször kegyelettel és rácsodálkozással teljes, hiszen a rég elhunyt dédszülők és saját gyermekünk arca között olykor megdöbbentő a hasonlóság. Az emlékezés során az időben távoli személyekkel teremtődik meg a spirituálisan átélhető közösség, a „rokonérzés” a felmenők nemzetségével, amit – normális körülmények között – fokozatosan átörökít az ember az utódaira.

A főként református templomok tornyában található gombirat egy kisebb-nagyobb település lakóinak, valamely egyházközséghez tartozó gyülekezeti tagoknak a saját múltjukra vonatkozó ismereteit örökíti meg, gyakran a meghittségnek egy olyan fokán, amelyen az adott periódusban élt minden egyes helyi lakos, egyháztag emléke a kellő tiszteletben részesül, „személyválogatás” nélkül. Az effajta emlékirat a település közösségtudatának, lokálpatriotizmusának formálódását a családihoz hasonló összetartozás érzésére alapozza. A gombírnok személye nem tolódik előtérbe, inkább a közösség életét meghatározó történések és az ott élő emberek iránti tisztelet alakítja a narratívát. Ez a vonása szervesen összefügg a gombirat funkciójának és a vele kapcsolatos rituálénak a szakrális jellegével. A templom renoválása kezdetén, a gömb ünnepélyes kibontásakor a közösség tagjai saját elődeik „történelmével” szembesülnek. A gombírnok, amíg a munkálatok folynak, ezt egészíti ki az emberöltőnyit legtöbbször meghaladó köztes időszak eseményeinek leírásával, ami nyilván nem lehetséges a közösség tagjaival történő konzultálás – informális emlékezési aktusok – nélkül. Magát az írást is rituálissá szenteli a tudat, hogy majd a toronyba kerülvén, a narratívában megjelenített közösséget újra Isten oltalma alá helyezi. És végül, a renoválás befejezése után, a szertartásosan felolvasott irat ünnepélyesen helyeztetik a gömbben a torony csúcsára.

Keszeg Vilmos mintegy a toronygomb funkciójához illő áhítattal és szorgalommal eredt a nyomába ennek a „civil” történetírói műfajnak, amelyben sohasem a nagy, az egész ország életét mozgató politikatörténeti változások, hanem a kicsiny helyi közösségek életét meghatározó események állnak a figyelem előterében. A tágabb kontextusú társadalmi megrázkódtatások (felkelések, forradalmak, háborúk stb.) a településen közösen átélt személyes veszélyeztetettség, anyagi veszteségek és családi tragédiák formájában befolyásolják a közösségek életét. Így személyesen, név szerint örökítődik meg a társadalmi konfliktusok aktorainak és minden egyes áldozatának élete és halála, de olyan időszakok „hőseié” is, akik a csendes építkezés, jelesül a templomépítés történetének főszereplői voltak: a mesterek vagy azok a helybeliek, akiknek adománya, munkája, áldozata a templom falába rejtetik.

Korszakonként természetesen más-más arányban szerepelnek a helyi hatalom, a hivatalosság, a rendszer képviselői is, de a történet alapvetően nem a hatalomról szól. Ha úgy tetszik, a történelem mélyáramában sodródó, a család és a település védelmében többé-kevésbé ellenálló kisemberek élettörténete tárul fel a könyvben a 67 erdélyi településről Keszeg Vilmos által beazonosított 91 gombiratban, azokat is számba véve, amelyek nem maradtak fenn, vagy még nem kerültek elő. Az utóbbiakra vonatkozó további kutatások feladatát a szerző mintegy rátestálja az utánunk jövő néprajzosokra, miközben könyve arról tesz tanúbizonyságot, mennyire megéri a fáradságot az emlékirat eme műfajának feltárása és értelmezése. Az anyag kitartó kutatásának, feltárásának története és interdiszciplináris, árnyalt értelmezése mindenesetre inspiratív erejű.

Mintegy 400 személy említődik meg név szerint a gyakorlatilag 59 szöveget feldolgozó gyűjteményben, köztük azoké az adatközlőké, segítőké, főként lelkipásztoroké, presbitereké, mestereké, tanároké, akiknek a szerző a lábjegyzetekben köszönetet mond. Számomra sokat mondó alázatot árul el ez a gesztus, a „gombírnoki” attitűdhöz hasonuló szakember személyiségének vonzó jegye.

Ha csupán magát a gombiratok gyűjteményét tartalmazná, akkor is rendkívül gazdag, gondolatébresztő olvasmány és kutatásra mozgósító forrás lenne Keszeg Vilmos könyve, és úgy gondolom, nemzetközi érdeklődésre is jogosult. Vajon mennyire sajátosan magyar (protestáns), és mennyire egyetemes a kulturális emlékezetnek ez a műfaja? Úgy hiszem, érdemes lenne komparatisztikai vizsgálódásba is kezdeni ezen a téren. Feltételezhető, ahogyan Keszeg Vilmos is állítja, hogy ez a mindmáig leginkább Erdélyben feltárt szakrális funkciójú emlékirat rokon mindazokkal a templomokba, jelentős épületekbe falazott írásokkal, amelyek a világ más tájain is megtalálhatók, és ehhez hasonló szakrális funkciót hordoznak.

Az abrudbányai unitárius templom gombiratai közül a legelső, például, a helyi populáció történetének kezdeteként a római kori bányatelepülést (Verespatakot) jelöli meg, a többi gombiratok általában az adott település múltjának rövidebb szakaszáról tanúskodnak (a legrégibb dátum 1601, a marosvásárhelyi vártemplomból), de vannak olyanok is, amelyek emberöltőnyi időszakot jelenítenek meg.

A lokális történelmet magukba foglaló iratok gyakran háborús rombolásokon, tűzvészeken is átmentve a helyi lakosok kollektív identitását örökítik át, megteremtve a múlt és a jelen kontinuitását. A település- és gyülekezettörténet, a templom- és iskolatörténeti narratíva a helység jelenét meghatározó előzményeket foglalja össze, és olyan emlékezési alakzatokat szervez, amelyek által a közösség újra meg újra birtokba veheti saját múltjának értékeit. Erdélyben előfordul, hogy ez az emlékezési gyakorlat a rendszer által kitiltott, a nyilvánosságban kimondhatatlan közösségi élményeket menekíti a gömb rejtekébe: az emlékirat túléli az adott rendszer elszenvedőit.

A toronygombirat – ahogyan Keszeg Vilmos értelmezi – a település, a gyülekezeti közösség rituálisan kihelyezett memóriája, amelyet az építkezés időszakában élő kortársak egy szertartás keretében, a felolvasás által, újra ünnepélyesen és élményszerűen integrálnak a köztudatba. A tartalomelemző fejezetben Keszeg Vilmos kimutatja, hogy a rendszeresen megjelenő többi motívumok (településtörténet, helyi társadalom vs. gyülekezet története, oktatás- és iskolatörténet) tényei közül mennyiségben kiemelkednek a templomépítésre vonatkozó szövegelemek, amelyek erősítik, felfrissítik a közösség önbecsülését, méltóságérzetét. Egy másik fejezetben (A múltként szemlélt jelen) Keszeg Vilmos részletesen elemzi azokat a retorikai-stilisztikai eljárásokat, amelyekkel a „gombírnok” a jelen tényeit az utódoknak címezve múltként konstruálja meg. A gombirat nyelvezetét leggyakrabban a szakrális funkciójához illő biblikus-zsoltáros stílus jellemzi, és rituális jellege nemritkán azáltal is erősíttetik, hogy a feljegyzés verses formában történik. A megörökítés legjellemzőbb motívumának példájaként a 90. lapról a csernátfalvi strófát emelem ki: „Áll a torony, – fenn a kereszt s gömbje. / Áhitat! Vezéreld Isten népét ide./ Emeld a magasba, fel az Úrhoz lelkünk, / Honnan szálljon áldás, kegyelem közébünk! Ámen.” (1895)  

A szerző külön fejezetben mutatja be, hogy a helyi társadalom komponensei hogyan, milyen arányban jelennek meg a szövegekben. A lokális társadalom tagjai, az egyházi és világi elöljárók, a mesteremberek személyének megnevezései többé-kevésbé részletes képet nyújtanak az adott település társadalomszerkezetéről. Ahogyan Keszeg Vilmos megállapítja: „A névsorokban érvényesülő rendszerezés, az egyén hierarchiába való elhelyezése, a kifelé terjeszkedő, integráló és a befelé tagoló, klasszifikáló szándék üzenetként egy időben irányul a kortárs, az építkezési munkálatoknak, az építkezéshez hozzájárulóknak emléket állító társadalomhoz, valamint az emlékiratot olvasó, emlékező »maradékhoz«. A névsorok szerkesztésében, majd olvasásában a társadalom áttekintésének, a társadalom megtanulásának, megtanításának gyakorlata érvényesül.” A kulturális emlékezetnek ez a műfaja a civil, viszonylag ideológiamentes társadalmi önismeret építésének potenciális eszköze, amely elsősorban az identitás és a legitim hagyományképviselet megerősítéséül szolgál, de ugyanakkor mértékadó erkölcsi modellje is az építkező gyülekezetnek. A helyi közösséget sújtó múltbeli csapások, szenvedések átélőinek mai utódai újra meg újra reményt meríthetnek belőle az elkerülhetetlen megpróbáltatásokhoz.

A toronygombirat vallásos funkciói című fejezetben Keszeg Vilmos a templomtorony és a gömbbe foglalt irat szakrális szerepét taglalja. Eliadéra hivatkozva állítja, hogy a templom a tér és idő egyidejű metszéspontját képezi: „A templum a térbeli, a tempus az időbeli kifejezést jelenti egy tér-időbeli látótérben.” (89.) A világtengely jelképeként is felfogható torony a mérhető, véges teret és időt a szent téridővel kapcsolja össze, és minthogy a villámok által – megtörtént esetek igazolják – a legsebezhetőbb, a kigyúló toronyhoz az isteni büntetés népi hiedelme kapcsolódik. A gombiratban ezért oly gyakori az erős toronyért, védelemért könyörgő fohász is, mint amilyen a homoródkarácsonyfalvi, 1806-ból: »Mindenféle ostor s romlást helységünkről / Tilts el külső s belső gyülekezetünkről, / Hogy a te tornyaid kies pitvarában / Téged tiszteljen e nép ez Hazában.«” (103.)

A tanulmányt négy nyelven (angol, francia, német, román fordításban) közölt kivonat követi.

A könyv második részét alkotó adattár rendkívül fontos része minden toronygombirat törzslapja, amelyik a szövegen kívül a település nevét, a forrást (lelkész, levéltár, közléshely), az etnográfiai adatokat tartalmazza, valamint az adott település etnikai összetételét az emlékirat elkészültének idejéből. A függelék a hasznos szó-, helynév- és személynévmutatókat foglalja magába, valamint szépen kivitelezett fotókópiákat és fényképeket. Jelmagyarázattal ellátott részletes térképen tünteti fel a szerző az összegyűjtött gombiratok református, evangélikus, unitárius és katolikus lelőhelyeit.

Keszeg Vilmos könyve a kolozsvári néprajzi, kulturális antropológiai iskola eddigi kiadványai sorában – tárgyát tekintve – az egyik legeredetibb, legérdekesebb gyűjtemény, de arról is tanúskodik, hogy minden műfaj bemutatását a feldolgozásban, értelmezésben alkalmazott módszerek avatják tudományos értékűvé.