Világcsúcsot, Európa-csúcsot atlétikai pályán, uszodában lehet elérni, országos vagy Balkán-bajnoki, világbajnoki címet ugyancsak sportarénában. Mégis szeretünk viszonyítani, rangsorolni irodalomban, művészetekben, így természetesen a színházi világban is. Vannak persze díjak – személyre szólók, előadásoknak ítéltek –, ilyenek az UNITER (a Romániai Színházi Szövetség) által évente kiosztott elismerések, amelyekből az utóbbi években bőven jutott a kolozsvári magyar színháznak. De nem ezeket akarjuk számba venni, hanem a teret, amelyben a színház, színházunk ma él, amelyben a közönség találkozik színészeivel, a szöveggel, a felkínált látvánnyal.

Történetileg nézve – nem mind a 216 évre, csupán (személyes emlékek alapján) a 20. század közepéig visszatekintve – hatalmas változások mentek végbe csak itt, a kolozsvári Sétatér bejáratánál álló, egykori színköri épületben. Az 1906-ra felépített Nemzeti Színház bécsi hangulatú eleganciájához képest a kényszerűen vállalt vidékiség fogadta a felsőerkélyre kinti, oldalsó kapun igyekvő kisdiákot. A kedvelt, népszerű színészek – Senkálszky Endre a megmondhatója – a janovicsi hagyományokhoz híven magyar drámát, vígjátékot játszottak el, pontosabban: magyar klasszikusokat, kortársakat is, a kor (a hivatalosság) előírta román és szovjet darabok meg lehetőség szerint világirodalmi alkotások mellett.

A belső, színházi tér akkor kezdett lényegesen változni, amikor Harag György (másodszor) vállalta fel a kolozsvári társulatot, és Páskándi Géza (Tornyot választok), Csiki László (Öreg ház), főképpen pedig Sütő András drámai szövegeire építve kilépett a provinciából, a klasszikus-konzervatív és népszínházi hagyományból, szó-kép-mozgás egységében tudta megszólítani (már nem kizárólagosan magyar) sétatéri közönségét. (Harag rendezői pályája persze a marosvásárhelyi és újvidéki munkával, sikerekkel teljes.) Tőle vette át a stafétabotot az ifjabbik Tompa, és rendezett egy olyan Hamletet, majd a ’89-es romániai változást megelőző Buszmegállót, amely társadalmi eseményként is emlékezetessé vált. (Senkálszky Endre itt is meggyőzően bizonyította, hogy szót tud érteni a fiatalokkal, igazi csapatemberként nyújthat kiválót a színpadon.)

2008-ban pedig az Európai Színházi Fesztiválnak adhatott otthont a hajdani színkör – és a mögötte felhúzott, méltón megálmodott és kivitelezett pompás új stúdió. Most már nem kell (az évek során felújított, korszerű technikai berendezéssel felszerelt) nagyterem (a „hodály”) színpadára zsúfolódnia egy-egy stúdióelőadás közönségének – lehet két külön térben gondolkozni. Ezt a mondatot leírva figyelmeztetnem kell magam egy nagy kivételre: az egyik legnagyobb színházi élményre, amelyben a kolozsvári közönségnek része lehetett. A Ványa bácsira gondolok, Andrei Şerban különös Csehov-adaptációjára. A kiváló román vendégrendező – egyébként otthonosan jó néhány társával ebben a színházban – sokféleképpen tudta játszatni a rendelkezésre álló (régi) tereket; úgy költöztette ide-oda színészeit és a közönséget, hogy egyik meglepetésből a másikba kergette nézőjét, s mégis Csehovot hallottuk-láttuk, mai közelítésben.

Az Európai Színházi Fesztivál programjának is részét képező Ványa bácsi mellé most felsorakozott a Tompa Gábor rendezte III. Richárd – egy folyamatosan újuló, fiatalodó, az Európai Színházi Unió tagságát élvező kitűnő csapat hónapokat átívelő munkájának ugyancsak európai rangú teljesítménye. A dramaturg Visky András, a díszlet- és jelmeztervező Carmencita Brojboiu és a maszkok művésze, Varga-Járó Ilona tökéletesen együtt gondolkodott a rendezővel, a színészek pedig úgy játszották be a nagyszínpadon kialakított, napjaink médiáját idéző hátsó „tévé-ablakokkal” bővített teret, hogy „totálban” és „premier plánban” hozták elénk a régmúlt hatalmi őrületeit, árulásait, áldozatait – a jelenbe nyitva finoman sejtetett utakat. Bogdán Zsolt a címszerepben, merem mondani: színháztörténetileg a legnagyobb magyar színészek rangjára emelkedett – vagyis ehhez a minősítéshez nem kell hozzátenni az erdélyi, a romániai szűkítést, inkább az európai jelzőt. A színpadra lépett társak Senkálszky Endrétől Péter Hildáig érdemlik ki a teljesítmény elemzését (ami már egy más, terjedelmesebb írás tárgya lehetne). És jó volt hallani Vas István veretes magyar Shakespeare-szövegét.

A közelből (például Bukarestből vagy Belgrádból) és távolból a Fesztiválra érkező együttesek, a kolozsváriak Csehov- és Shakespeare-előadásai valamennyien az európai teret nyitják meg a sétatéri színházban. Ne feledjük azonban, hogy ez – Janovics Jenő és Harag György révén elsősorban – magyar tér is volt, és annak is kell lennie továbbra, amely Madáchtól Páskándi Gézáig, Illyéstől Tolnai Ottóig és Zalán Tiborig sokaknak lehet még otthona. Úgy, ahogy Visky András örvendetesen otthont talált itt, mindenekelőtt a Tanítványokkal.