Kádár János 1968. október 24-én ellátogatott a Budapest Harisnyagyárba. A pártfőtitkár ekkor szerepelt először a nyilvánosság előtt a csehszlovákiai magyar katonai bevonulás után. A gyárlátogatáson szó esett a politikáról is, azonban Kádár János tudatos fogyasztóként is viselkedett a látogatás alatt: értelemszerűen a gyár termékei közül a zoknik keltették fel érdeklődését. A kötöde műhelyfőnöke hangsúlyozta, hogy ők elsősorban exportra termelnek. A korabeli filmhíradó tanúsága szerint Kádár kiemelt egy zoknit a kupacból, és a következőket mondta: „Ezt szeretem én viselni, csak ritkán jutok hozzá.” Majd egy másikra mutatott: „Ilyen nekem is van.”1 Érdekes, hogy annak ellenére, hogy az ország egyetlen harisnyagyárába látogatott el, eszébe sem jutott szóba hozni azt, hogy felesége milyen harisnyanadrágot hord, és az asszony hozzájut-e olyanhoz, amilyet szeretne, vagy elégedett-e az áru minőségével. E rövid történet több olyan elemet is magában hordoz, ami jellemezte a szocialista időszak fogyasztását: a gyár a zoknit elsősorban exportra termelte, és néha maga a párt első embere is nehézségekbe ütközött, amikor hozzá akart jutni egy áhított fogyasztási cikkhez.

Milyen nehézségekbe ütközött az a képzetlen fiatal lány, aki faluról érkezett Budapestre, és gyorsan modern, nagyvárosi nővé akart válni a fizikai munkával megkeresett pénze segítségével? Tanulmányom a szocialista időszak egészére vonatkozó források alapján elsősorban arról szól, hogy a második világháború után a fővárosba bevándorló fiatal nők hogyan próbáltak alkalmazkodni a nőkkel kapcsolatos szépségelvárásokhoz. Írásomban elsősorban a korabeli sajtóforrásokat és munkásnőkkel készített életútinterjúimat használom fel. Célom, hogy az olvasók érdekes források alapján bepillantást nyerjenek a divattal, öltözködéssel kapcsolatos emlékezetbe.2

A faluról bevándorló, képzetlen fiatal nőket gyakran jelenítik meg védtelenekként: mivel kikerültek az otthoni férfi (apa, testvér) felügyelete alól, könnyen elbukhatnak, tisztességes lányokból erkölcstelen nőkké válhatnak. E szerint az ábrázolás szerint őket fenyegeti leginkább a lányanyaság és a prostituálódás veszélye, mivel hiszékenyek és kiszolgáltatottak: könnyen „alkalmi babák” lesznek belőlük, akik bár modern „cuccokban” járnak, könnyen átverhetőek: elájulnak attól, ha az udvarlójuknak autója van, és nem érdekli őket az sem, ha a férfi emellett többgyermekes családapa.3

A képzetlen, fiatal, bevándorló nőknek fokozottan meg kell felelniük a nőkkel kapcsolatos szépségelvárásoknak. Az áhított nagyvárosi nőideálhoz először külsőségekben próbálnak alkalmazkodni: frizurában és ruhaviseletben. A viselkedés, a nyelvhasználat, az illem követése már sokkal nehezebb számukra. Áhított céljuk a nagyvárosban a sikeresnek tartott női életút bejárása: biztos munkahelyet találjanak, férjhez menjenek, lakáshoz jussanak, gyereket szüljenek.

Mi jellemzi a korszak sajtódiskurzusában a nagyvárosi modern nőt, szemben a falusival? Meglepő, hogy egy csecsemőgyilkos nőről szóló 1965-ös Nők Lapja-cikkben fogalmazta meg tömören az újságíró, hogy szerinte mi is jellemzi a fővárosi modern nőt. Külsejében a gyermekgyilkos anya is megfelelt e kritériumoknak, viselkedésében azonban nem ment ilyen könnyen az idomulás az ideálisnak tartott nőkhöz: „T.-ék 25 éve élnek Budapesten, egy fejlődő, új eszmékkel teli főváros szívében. Külsőleg olyanok ők is, mint akármelyik pesti nő. Modern szabású ruhát és tűsarkút hordtak – de belül, a lelkükben évezredes előítéleteket cipeltek. Az isten háta mögötti, sötét kis falukban »rekkentették« valaha így el a gyereket (mint ők), ha szégyen esett a lányon.”4

Egy 1966-os Nők Lapja-cikk a Miskolcra naponta dolgozni bejáró lányokról írva így definiálta az elegáns külsőt: selyemruha, tűsarkú cipő, divatos napszemüveg. A lányok arról panaszkodtak az újságírónak, hogy ezeket a ruhákat a faluban csak vasárnap a korzóra vehetnék fel, mert hétköznapon a földeken, a „térdig érő sárban” csak az ócska ruhát nyúzhatnák.5

Az 1980-as évek elejére azonban már nem ez az öltözék számított menőnek a fiatal lányok között: Az Adj király katonát című film egyik kritikusa normatív alapon ítélte el, „tévelygőknek” tartotta azokat a munkáslányokat, akik „egyenfarmerben, pulóverben és dzsekiben keresik a kapaszkodókat” a nagyvárosban.6 Munkaidőben munkaruhát viselnek, feneküket művezetők csapkodják, és munkaidő után, már utcai ruhában nagy sörözéseket rendeznek a fiúkkal „az italboltnak nevezett lebujokban”. 7 Ebben az ábrázolásban ismét visszatér az a normatív szemlélet, amely az egyedülálló fiatal lányokat félti a nagyvárosi, deviánsnak tartott jelenségektől.

A Nők Lapja 1982-ben ismertette Ancsa életútját: a lány még nem volt 17 éves, amikor Nyíregyházától 40 km-re levő falujába textilgyári toborzók jöttek. A gyári bemutató hatására Budapestre, a lányszállóra költözött, és dolgozni kezdett a textiliparban. Külsőleg könnyen és gyorsan idomult az új környezethez: három hónap múlva, amikor először hazalátogatott, már jó cuccokban volt, haját divatosra vágatta, és megtanulta, hogyan kell festeni az arcát. Vadonatúj szatyrával és retiküljével úgy nézett ki, mint egy „született pesti csaj”. Otthon először a boltba ment, majd már egy másik ruhában ment a postára, egy harmadikban pedig a barátnőit látogatta meg. A gyakori átöltözés azt jelképezte a falu közvéleménye számára, hogy ő „vitte valamire Pesten”. Férjet még aznap este a bálban fogott magának, egy ingázó munkást, aki szintén hetente „új ingben, új szvetterben és új cipőben” tért haza, tehát hasonló értékrendjük is összehozhatta őket. A házasságkötés után Budapestre költöztek, lányuk született, a házasság azonban válságba került – sokat veszekedtek a pénzbeosztáson a cikk írója szerint –, és Ancsa ideiglenesen hazaköltözött. A falu közvéleményének ezt úgy indokolták, hogy a „kis Henriett-Antónia nem bírta a bűzös pesti levegőt”. Az érv szokványos nagyvárosiélet-ellenes érvnek számított: az ipari tájat állították szembe az ártatlannak, romlatlannak ábrázolt falusi környezettel. A kislányt ezután a nagyszülők nevelték, Ancsa ismét Budapesten vállalt munkát. Férjével újrakezdték a kapcsolatukat, de igazán egyenesbe akkor jöttek, amikor Jóska elhatározta, hogy az asszonyt egy új autóval hódítja vissza. Egy piros Zsigulival. Ennek az árát maszek munkával teremtette elő. Azután kéthetente már autóval jártak haza, a falusi közvélemény pedig megértően bólogatott: „nagy ára van, ha az ember boldogulni akar.”8 A szimbolikus fogyasztási tárgyak megszerzéséhez szükséges mérhetetlen mennyiségű munka ára az volt, hogy a gyermeket továbbra is a nagyszülők nevelték.

Mint a fenti cikk is alátámasztja, a bevándorló lányokat a városba többféle, a korszakban szimbolikusnak számító fogyasztási tárgy is vonzotta: nemcsak a divatosnak tartott ruhák, hanem a jónak számító autó is. Az újságíró úgy ábrázolta, hogy amikor a lányok műanyag koffereikkel megérkeznek a Keleti pályaudvarra, még szerény, divatjamúlt holmikban vannak, de szívükben elszántak, hogy megszerezzék mindazokat a javakat, amiket a fővárosban megvásárolhatnak abból a fizetésből, amit nehéz fizikai munkájukért kapnak.9

Ezenfelül vonzó volt az az életérzés, amelyet számukra a nagyvárosi lét szimbolizált. Ez elég nehezen konkretizálható fantáziák keveréke volt. Egy 1969-es cikk, amely szintén a nagyvárosba bevándorló vidéki lányokról szólt, így jellemezte az Egyesült Izzóban dolgozó munkáslányokat: „Ha a fiatal lány elhatározza, hogy Pestre jön dolgozni, valami pluszt akar a tévén, fridzsideren, a szépen berendezett lakáson kívül. A pluszt nagyon sokan a »világváros ragyogásában« keresik, a »korlátlan lehetőségekben«, az »autós fejekben«, a tánclokálokban. Akadnak közöttük olyanok is, akiknek a lába alatt szinte kigyullad a beton, olyan viharos temperamentummal és várakozással vetik bele magukat a »nagy életbe«.”10

A korabeli diskurzusokban is a képzetlen bevándorló lányokat hajlamosnak tartották arra, hogy a pénz megszerzéséért bármit megtegyenek, akár prostituálódjanak, lopjanak. A Nők Lapjában időről időre tudósítottak „rossz útra tért” lányokról, akiket üzletszerű kéjelgésért ítéltek el. Az egyik cikk újságírója hangsúlyozta, hogy a büntetőtárgyaláson már a hónapok óta börtönben ülő lányok mennyire nem tudtak már megfelelni a nőkkel kapcsolatos szépségelvárásoknak. „Tavasszal még svédszőke volt a hajuk. A hidrogéntől világos rész alatt tenyérnyire kinőtt az eredeti, hamvasszőke szín. Arcukról hiányzik a smink, ruhájuk eleganciája megfakult, a tűsarkú cipők orra felgörbült.”11

Ezek a cikkek gyakran firtatták azt a kérdést, miért buktak el ezek a lányok. Hogyan lettek tisztességes munkavállalókból rossznak tartott nők? Az újságírók sokszor azzal érveltek, hogy a „kétes jóbarátok” vagy egy „gaz csábító” és „a könnyű élet, szórakozás, a jó ruhák, szép külső utáni vágy együtt hatott úgy rájuk, hogy foglalkozást váltsanak: testüket bocsássák áruba, esetleg a szolgáltatásaikat igénybe vevőket ki is rabolják”. N. Mária útját a züllésbe így ábrázolta a fent idézett írás: „Eleinte rendesen dolgoztam, aztán egyik nap társaságba keveredtem, egész éjszaka szórakoztunk, másnap nem tudtam munkába menni, mert fáradt voltam… Igazolatlan mulasztásnak vették… Könnyen befolyásolható vagyok…amikor megint szórakozni hívtak, elmentem… Az igazolatlan mulasztásokat bizonyos idő múlva elbocsátás követte. Aztán felmondott a lakásadó. Mert ki tűr meg a lakásában olyat, aki nem dolgozik? Aztán jöttek a kétes jóbarátok, néhány hónapig egyik, aztán a másik, s ha kitelt az esztendő, két megoldás között választhatott: vagy hazamegy a falujába, vagy új férfit keres, akinél megszállhat. Így kötött ki az éjszakai mulatókban. Így ismerkedett meg azzal a férfival, aki miatt most megint itt ül (a vádlottak padján). A férfi külföldről jött, gavallér volt a bár zenészeihez. Ennek láttán N. Mária szeme felcsillant: nyilván őhozzá sem lesz szűkmarkú… N. Mária úgy ügyeskedett, hogy újdonsült ismerőse alaposan leigya magát. Szándéka sikerrel járt…”12

Az újságíró a cikk végén azzal indokolta témaválasztását, hogy úgy érezte: ezzel az írással hathat a falusi szülőkre, akik tudják figyelmeztetni tapasztalatlan, fiatal lányaikat arra, ha a városban tovább nyújtózkodnának, mint ameddig a takarójuk ér, esetleg több ruhát akarnának vásárolni, mint amennyire a fizetésükből telik, és meggondolatlanul pénzt kérnek kölcsön, amit nem tudnak visszafizetni, akkor ezt a gyengeséget követi a többi, és elindulnak a züllés útján. A zárómondat szerint a cikkben szereplők is „rendes munkáslányokként” kezdték.13

Majdnem tíz évvel később, 1970-ben egy hasonló témájú cikk hasonló életutat bejárt fiatal lányokat mutatott be, és azt a kérdést is ismét feszegette, hogy miért válnak ezek a lányok prostituálttá. Ekkoriban már nem számított nehéznek gyári munkát vállalni, azonban az újságíró úgy ábrázolta, hogy prostitúcióval könnyebb pénzt keresni, mint a nehéz fizikai munkával, és ebben látta az egyik okát annak, hogy ezek a lányok otthagyták gyári munkájukat. Másrészt úgy jelenítette meg, hogy ezeknek a lányoknak az életében káosz uralkodik, amelynek gyökere gyermekkoruk rendezetlen családi viszonyaiban és az emiatt kialakult szeretetéhségükben keresendő.14

A nagyvárosba való beilleszkedés egyik kulcsfontosságú kérdése volt a bevándorló fiatal lányoknak, hogy „pesti udvarlót” szerezzenek maguknak, olyat, aki feleségül is veszi őket. A pesti udvarlókkal kapcsolatos történetek fontos elemeit képezik a munkásnők életútelbeszéléseinek15 is. Itt most két olyan történetet elemzek, amelyeket a Nők Lapja újságírója munkásszállón lakó lányokkal készített beszélgetés alapján írt le. Az elsőben a nagyvárosi női identitást szimbolikusan jeleníti meg az interjúalany névváltása: „Tudod, engem elneveztek a lányok Dzsulinak… Merthogy így nem olyan parasztos… Még a trikómba meg a dzsekimbe is belehímeztem, annyira tetszett. Bent az üzemben is csak úgy kiabáltak utánam a csajok meg a srácok, hogy Dzsuli. Aztán az egyik sráccal összejöttem. Eljártunk ide-oda. Nem volt olyan nagyon rámenős – persze málé sem. Szóval tetszett, de semmi különös. Aztán egyszer, amikor hazakísért, megsimogatott, és azt mondta: Júlia. Nahát, ettől én teljesen elzsibbadtam. De még mindig, ha azt mondja: Júlia, akkor bizsereg a hátam. Pedig mióta járunk mi együtt? Lassan egy éve. Aztán elvitt az anyjáékhoz, vasárnap ebédre. Hú, de kínos volt… Az volt a baj, hogy kicsi a lakás, és hallottam, mit mondott az anyja, amikor kimentem mosogatni. Hogy pont a szállóról kell neki lány, egy ilyen-olyan. Meg hogy nem illek bele a rokonságba, meg mit kezdjen az én »elmaradott« szüleimmel. Gondoltam, pukkadj meg! De addigra már a fiát is elfutotta a pulykaméreg, és azt mondta, hogy eddig nem is gondolt arra, hogy nősüljön, de ha ő annyira örül a választásának, akkor juszt is elvesz.”16

E történetben az elbeszélő úgy ábrázolja, hogy igazán abba a fiúba tud beleszeretni, aki nem a nagyvárosi, női identitásához kötődő nevén szólítja, hanem úgy, ahogy otthon, a falujában is nevezték: Júliának. Az elbeszélés végkifejlete pozitív: annak ellenére, hogy a fiú családja rossz nőnek tekinti a munkásszállón lakó, gyárban dolgozó bevándorló lányokat, a fiú szembeszállt édesanyjával és a lányokhoz fűződő sztereotípiákkal, és végül összeházasodtak. Az interjúban az újságíró is Dzsulit-Júliát jelenítette meg pozitív példaként, nem véletlenül az ő neve lett a cikk címe. Egy másik lány története azonban negatív példa, mivel olyan férfiba szeretett bele, aki azt hazudta neki, hogy nős, pedig nem is volt az. Valószínűleg nem akarta felvállalni vele a kapcsolatot közvetlen környezete előtt, pontosan a munkásszállón élő lányokhoz kötődő sztereotípiák miatt: „Évek óta titkolózom, meg furdal a lelkiismeret. Már amikor megismerkedtünk, akkor láttam, hogy ott van a karikagyűrű az ujján. De egy lovag volt, egy úr! És milyen tüzesen udvarolt. És már az első találkozáskor bevallotta, hogy ő szereti a feleségét, és nem tud nélküle élni. Rám bízta a döntést: így is vállalom-e? És persze vállaltam, mert tetszett, hogy minden pénteken jön a virágcsokorral, a lányok meg irigykednek miatta. Három éve vagyunk együtt… Fel nem hívtam őt telefonon a munkahelyén, hogy ne tudják meg a kollégái, hogy barátnője van… Anyáméknak persze folyton hazudoztam a fiúról, aki lángolva imád engem, csak éppen haza nem tud velem jönni, mert nagyon elfoglalt… A múlt héten mégis felhívtam telefonon – először –, hogy velem tölti-e a születésnapomat. Nem volt a helyén, mert azt mondták, valami betegség miatt kivette a szabadságát. Kérdem, hogy a felesége beteg, vagy valamelyik gyerek? Azt felelik, micsoda? Az életben nem volt nős, az anyjával él, valahol a belvárosban.”17

A lány úgy állította be, hogy elsősorban érzelmi okokból ment bele egy olyan megalázó, egyenlőtlen kapcsolatba, amelyben annyira ki volt szolgáltatva a férfinak, hogy telefonon sem hívhatta fel, és az rejtegethette előtte valódi életét, és neki folyamatosan hazudott. Még ilyen körülmények között is eleinte sikeres nőként tudta reprezentálni önmagát munkásszállón lakó társai előtt, mivel a férfi rendszeresen virágcsokorral várta.

A munkásnők önreprezentációjával kapcsolatban elemezhető az egyes, általuk hordott ruhák közötti különbség a munkaidőben viselt munkaruha és munkaidőn túl hordott, már emlegetett „csinos, divatos ruhák” között.

Egy 1978-as Nők Lapja-cikk, amelyik olyan munkásnőkről szólt, akiknek autójuk volt, így érzékeltette a munkaruha és a saját, civil ruha közti különbséget: „M. Mária betanított munkás, az Ikarus gyár dolgozója, egy Polski Fiat autó boldog tulajdonosa a műszak befejeztével »átvedlett«: reggeli kék köpenyét, fejkendőjét, magas szárú cipőjét az öltözőben hagyta, és most csinos, elegáns, magabiztos. Örömmel foglalom el a vezető melletti ülést, bekapcsolom a biztonsági övet: indulhatunk.”18 Mária két éven át gyűjtött az autóra, és használtan, 48 ezer forintért vásárolta egy mérnöktől.

Amikor munkaidő után a munkásnők átlépték a gyár kapuját, megmotozták őket. Testük a munkafolyamatban elhasználódott, a motozáskor pedig ki voltak szolgáltatva számukra idegen kezeknek. Az olyan gyárakban, ahol női ruhadarabokat állítottak elő, a kontroll még teljesebb volt: a Budapest Harisnyagyárban a munkásnők ruháit, zoknijait, bugyijait lepecsételték, és motozáskor a pecsételést is ellenőrizték.19

Azok a munkásnő országgyűlési képviselők, akikkel életútinterjút készítettem, kiemelték, milyen fontosnak tartották azt, hogy képviselőként megfeleljenek a nőkkel kapcsolatos szépségelvárásoknak is. Paula hangsúlyozta, hogy a képviselői tiszteletdíj „repi pénz” volt, abból kellett taxira, jó ruhára, fodrászra költeni. Azt a pénzösszeget ők azért kapták, hogy külsőleg is méltók legyenek megbízatásukhoz.20 E történethez kapcsolódva mesélte el férje, hogy Paula mindig is nagyon adott arra a munkahelyén is, hogy szép, csinos legyen, egyenes tartással járjon, és amíg a gyár udvarán el nem ért az autójukig, nem engedte el magát, bármennyire is fáradt volt a nehéz fizikai munka után:

A munkásnők munkakörülményeiről szólva érdemes kitérni arra, hogy többnyire már az is komfortosabb munkahelynek számított, ahol volt öltöző.22 Az Ózdi Kohászati Üzemekről szóló 1980-as Nők Lapja-cikkben kiemelték, hogy fürdő és öltöző csak pár éve volt abban a gyárban, és azt megelőzően a munkásnők a munkagép mellett öltöztek át, mosakodni egyáltalán nem volt lehetőségük.23 Az az újságíró, aki 1977-ben a Budapest Harisnyagyár Nagybátonyi Gyáráról írt, hangsúlyozta, hogy azért is számít modernnek az üzem, mert jól felszerelt volt: hideg-meleg vizes zuhanyozók, mosdók, öltözők álltak a munkásnők rendelkezésére, akik műszak után munkaruhájukat elegáns kabátokra, bundákra, divatos csizmákra cserélik le.24

A munkaruha és a mindennapos ruhaviselet közti különbség szimbolikus jelentőséggel bírt a munkásnők számára is. Nehéz fizikai munkában testük hamarabb megfáradt, korábban öregedett, mint irodista, értelmiségi munkát végző társaiké. Míg munka közben külső megjelenésük kevésbé töltött be reprezentatív funkciót, a munka végeztével arra törekedtek, hogy megfeleljenek a női szépségelvárásoknak, és ugyanolyan csinosak legyenek, mint nehéz fizikai munkát nem végző társaik. Ennek nehézségeiről írt egy munkásnő a Nők Lapja hasábjain 1968-ban zajlott „Rang-e munkásnőnek lenni?” című vitában: „Egyik kezünkkel fogjuk a munkadarabunkat, másikkal a tízórainkat, hogy addig se kelljen megállni a gépnek… Amikor vége van a műszaknak, levetjük kék köpenyeinket, az arcunkat (azonban) nem tudjuk kicserélni. A vonásainkon, a kifejezésünkben ott van a naponta ismétlődő hajrá… Nincs olyan kozmetikus, aki ezen segíteni tudna. Fáradtak a karjaink. A reggel még éppen jó cipőnk szűknek bizonyul és a zsúfolt… buszon egymást összetörve rohanunk a megürült ülőhely felé”25

A munkaruhát – főként a fiatal lányok – nem feltétlenül hordták szívesen, mert úgy érezhették, ha be kell kötniük a fejüket kendővel, azzal láthatatlanná teszik fiatalos bájukat. 1962-ben a Nők Lapja egyik cikke meg is dorgált egy Éva nevű 18 éves munkásnőt, akinek gyakran szerepelt a neve a munkavédelmi naplóban, mivel a „haját előírás szerint nem kötötte le”, vagy „kendőjét szabálytalanul kötötte be”, vagy „hosszú hullámos haját sajnálja eltakarni”.26 A gyárban a műhelyfőnök volt az, aki „jó anyaként” elvárhatta a munkásnőktől, hogy „nettek, csinosak” legyenek munkaruhájukban is, és ha észrevette rajtuk, hogy nem mosakodtak, akkor rájuk szólhatott, hogy ezt tegyék meg, tehát felügyeleti funkciót gyakorolt a testük felett.27

A Budapest Harisnyagyár egykori munkásnői találkozót szerveztek 2008 októberében, amelyre engem is meghívtak.28 A találkozón oldott hangulatban, egymás között felidéztek olyan történeteket, amelyek a női öltözővel voltak kapcsolatosak: azt mesélték, hogy Évát, egykori országgyűlési képviselőjüket már arról felismerték, ahogyan cipőjének sarka kopogott, mert mindig magas sarkú cipőt hordott. Amikor a történetben ideért, az elbeszélő hozzám fordult, mintegy megmagyarázva a történetet nekem, a kívülállónak: „Láttál te egyáltalán ilyen öltözőt? Olyan volt, mint egy labirintus. Aki bejött, először nem is láttuk, csak hallottuk.”29

A találkozókon, akárcsak az egykori iskolatársak találkozóin, oldottabb a hangulat, és a kutató jelenléte is kevésbé befolyásolja a légkört. A jelenlevők elmesélnek olyan sztorikat is, amit egy szemtől szemben zajló oral history interjúszituációban nem tennének meg. Tipikusan ilyenek a női testtel, szexualitással kapcsolatos sztorik. Jó példa erre a harisnyagyár kötödéseinek 2006-os piliscsévi találkozóján elhangzott történet, amelyet az egyik kötödei brigád egyetlen férfi tagja mesélt el a többieknek úgy, hogy addigra már teljesen megfeledkezett arról, hogy én, a kutató is jelen vagyok.

A történettel azt is bizonyítani akarta, hogy ő milyen vonzó férfi volt akkoriban, amikor a gyárban dolgozott. „Ipari tanulóként voltam először a gyárban. Teljesen meglepődtem, mert zaj nem volt, viszont a nagy meleg miatt a lányok bugyira-melltartóra vetkőzve dolgoztak. Tudtam, hogy itt a helyem, ezután már nem is gondolkoztam azon, hogy máshova menjek. Aztán bevált a számításom: egy-egy csinosabb lánnyal kettesben gyakran felmentünk a padlásra.”30

A képzetlen bevándorló nők számára a sikeres nagyvárosi társadalmi integráció bizonyítéka a munkavállalás, a férjhez menés és lakásszerzés. Azonban az esküvő, majd a gyermekvállalás után ismét eljön egy olyan időszak, amikor nehéz megfelelni a nőkkel kapcsolatos szépségelvárásoknak, és ez a gyermek születése utáni időszak. A gyes 1968-as bevezetése után fokozatosan arról alakult ki hivatalos diskurzus, hogy a nők otthon, bezárva a négy fal közé a csecsemővel gyes-betegséget kapnak.31 1980-ban a Nők Lapja hasábjain vitát rendeztek „Unalom összkomfortban” címmel. A vitaindító cikkben leírták egy kétgyermekes, elvált nő hányattatásait a gyes időszaka alatt, aki nagyon bezárva érezte magát a két gyerekkel, gyes-betegséget kapott, és már csak altatókkal tudott aludni. A vita során kitértek arra is, hogy a munkaerőpiacról ideiglenesen kiszorult nőknek milyen nehéz volt nap mint nap a nőkkel kapcsolatos szépségelvárásoknak megfelelni. Eszerint azok a nők, akik babakocsikkal a lakótelepen sétáltak, a játszótéren voltak, vagy bevásároltak, idő és megfelelő közönség hiányában már-már nem is akartak szépek és csinosak lenni. A hozzászólók arra is panaszkodtak, hogy a kisgyermekes nőktől nemcsak azt várták el, hogy jó anyák legyenek, hanem azt is, hogy szép, vonzó nők maradjanak, akkor is, ha „nyamvadtnak, hullafáradtnak” érzik magukat, „lesüllyedve a konyha- és pelenkaszintre”.32 Volt olyan levélíró, aki bevallotta, nem sikerült vonzó nőnek maradnia a gyes időszaka alatt, megöregedett, pedig a gyermek születése előtt „fiatalos, lendületes, minden percében elfoglalt nő” volt, fodrászhoz, kozmetikushoz járt. 26 évesen szült. Az otthonlét ideje alatt „elmaradtak a szép ruhák, a derékig érő hajat felváltotta a csapzott, rendszertelenül ápolt rövid frizura”. A lakótelepi környezetben az jelentett számára örömöt, ha az idős sofőr köszönt neki a buszon, a közértben Margóka volt éppen, és kedvesen szólt a gyerekhez. Akárcsak a „maszek zöldséges”, aki mindig megkérdezte a kisfiát, hogy van. Amikor „teljesen megváltozva, súlyra erősen meggyarapodva, elbizonytalanodva” munkába állt egy új munkahelyen, a fiatalemberek már „Erzsi néni”-ként köszöntek neki. 32 évesen a saját nagyanyjának érezte magát.33

Valószínűleg elérhetetlen álom maradt azoknak az egykori képzetlen, bevándorló lányoknak, majd gyermekükkel gyesen otthon maradó munkásnőknek az a mintanapirend, amit a Nők Lapja egy manökenről írva közölt: neki hogyan sikerült megőriznie a szépségét másfél éves kislánya folyamatos ellátása és amellett, hogy időnként még gépelést, varrást és egy-egy divatbemutatót is elvállalt. Reggel csak mosakodott és feltupírozta a frizuráját, majd lányával sétálni mentek. Ha nem volt ideje sminkelni, napszemüvegben indult el. A gyerekkel együtt bevásároltak, főztek, majd a délutáni alvás ideje alatt varrt, és készült a férjével közös esti színházlátogatásra: alapozó krémet vitt fel az arcára, majd bepúderezte magát, szemét fehérrel és kékkel festette ki. Haját erősen feltupírozta, és műkontyot tett fel, majd belakkozta. Halványkék kötött ruhát vett, és immár „Sz. Viki háztartási gépből csillogó jelenséggé változott”, aki méltó párja lehetett a színházban férjének, nem is látszott rajta, hogy otthon van gyesen.34

Összegezve: rövid tanulmányomban színes forrásokkal értelmezni próbáltam azt a folyamatot, amelynek során a faluról bevándorló, képzetlen fiatal lányok nagyvárosi nőkké válnak és általuk sikeresnek tartott életutat járnak be: férjhez mennek, lakást szereznek, gyereket szülnek. Konkrét példákkal elemeztem a nagyvárosi, modern nő viseletének egyes jellegzetességeit, ennek az évtizedek során bekövetkező változásait, a munkaruha és a hétköznapi ruhaviselet közötti különbségeket. Kitértem a társadalmi integráció buktatóira is (megfelelőnek tartott udvarló megtalálása vagy ennek ellenkezője: a prostitúció mint a nagyváros elbukás szimbóluma), végül röviden jellemeztem egy olyan speciális élethelyzetet, amikor addig sikeres életutat befutott nőknek ismét nehéz volt megfelelni – nemcsak az addig végzett nehéz fizikai munka miatt – a nőkkel kapcsolatos szépségelvárásoknak: a gyes időszakának nehézségeit villantottam fel, korabeli sajtódiskurzusokra támaszkodva.