Turkált európaiak   A véletlen úgy hozta, hogy miután „stíluskereskedelemrÅ‘l” írtam egy hasábnyit, Szófiában részt vettem egy turkálókról szóló kutatás bemutatóján, amely a „konkrétumok kanyarulatain” keresztül láttatta ugyanazt a problémakört. A kutatás szerzÅ‘je a hagyományos halotti torokból indult ki, ahol az öltözéknek – náluk is és nálunk is – megvan a maga helye. És szintúgy mint nálunk, ezek mellett a „ruha-adományok” mellett (amelyeket a hallott lelke ad, és így a „túlvilághoz” kötÅ‘dnek) létezik egy másik ruhatípus is, amely csak igen nehezen juthat át a „túl levÅ‘ világból” ide hozzánk, az a ruházat, amit a Nyugat ad, és amelyet boldog tulajdonosaik büszkeséggel neveznek „tuti vételnek” vagy manapság „tutkósnak”. Ezt Å‘k adják alamizsnaként, a katolikus szánalom azon racionális és haszonelvű érzésével, amely annyira különbözik a mi érzelmes és személyes ortodox szánalmunktól. Az egyházi boltok mellet, amelyek ruhaadományokat gyűjtenek híveiktÅ‘l, itt néha azok a boltok is számba jönnek, amelyek fillérekért adják tovább a hibás ruhadarabokat – vagyis egyfajta kereskedelmi „alamizsnát”. Innen töltik fel – nagy tételben – árukészleteiket a turkálós kereskedÅ‘k. De ki kapja, jobban mondva ki veszi ezeket a ruhákat? Két kategória képviselÅ‘i – mondja Iliya Iliev, az említett kutatás szerzÅ‘je: a) olyan személyek, amelyek egy relatíve nagy presztízsű, de szerényen javadalmazott társadalmi osztályhoz tartoznak (tanárok, orvosok, kutatók), és b) olyanok, amelyek nagy presztízsű intézményekben töltenek be szerény pozíciókat (titkárnÅ‘k, asszisztensek, nagy nyugati cégek és nagykövetségek tolmácsai). Tehát röviden a presztízsben nyereséges, de pénzben veszteséges személyek (a szimmetrikus kategóriába soroltak, vagyis azok, akik pénzben nyereségesek, de presztízsben veszteségesek, úgy tűnik a török eleganciát, vagyis a Made in Turkey nyugati lookot választják; míg azok, akiknek sok pénzük van, vagyis az újgazdagok, nos, Å‘k már más világ). E kategóriák közös szenvedélye a „normalitás” iránti igény. Ennek a normalitásnak a kritériuma számukra pedig egyértelműen nyugati megfelelÅ‘ik helyzete: normális lenne, hogy valahogy én is úgy nézzek ki, mint Å‘k. Csakhogy az aktuális balkáni „valóságban” ezt nem engedhetem meg magamnak. És ekkor lép közbe a turkálóipar „láthatatlan keze”, amely megfoldozza a normalitás és a realitás közötti szakadást. Így valósul hát meg „a szánalom (nem éppen) hosszú útja az áruig”, a kegyesség piacosítása. Mit vesznek ezen a módon? Bizonyos nézÅ‘pontból kegyességet, a másikból pedig normalitást. Ez a normalitás viszont a fogyasztás körébe esik: „normális” vagy, ha megfelelÅ‘ módon nézel ki, nem pedig, ha megfelelÅ‘ módon dolgozol – ez pedig ahhoz a szakadékhoz vezet, amely a „tenni” (a termelés mezején, hogy így mondjam) és a „lenni” (a fogyasztás mezején) között húzódik. Ez a társadalmi láthatóság szférájában meghatározott normalitás fontosabb a fiatalok számára, akiknek javára – pénzhiány miatt – a szülÅ‘k gyakran úgy döntenek, hogy feláldozzák magukat: hogy legalább sarjadékaiknak biztosítsák a normalitás látszatát. Turkálós normalitás kedvezÅ‘ áron! A használt ruhákkal való üzletelés színeváltozásain túl a turkáló európaizálódásunk erÅ‘s metaforája lesz: mi fizetünk az Å‘ kegyességükért, hogy elhiggyük: (majdnem) olyanok vagyunk, mint Å‘k.  

Overdressing – Egyszerre meglep és ámulattal tölt el az, ahogyan nálatok az emberek öltözködnek – különösen pedig a nÅ‘k. FÅ‘leg ha munkába indulnak. Mindig túlzottan kiöltöznek (overdressed), mintha minden percben operába mennének. De tudod, nem mint az operarajongók, hanem mint az a „jónép”, amely azért jár a bécsi operába, hogy az egész világ lássa. Ez a nyilatkozat egy osztrák menedzsertÅ‘l származik, aki jó néhány évig dolgozott Romániában. Talán ez foglalja össze a legjobban posztkommunista társadalmunk egyik legmélyebb jellemvonását. Bár ebben a formában triviálisnak tűnhet. Lényegében viszont nem más, mint a jéghegy csúcsa, hiszen az, amit osztrák barátunk mondott – és amit az összes olyan interjúban megtalálni, amit a gazdasági kultúra kutatása kapcsán országunkban dolgozó külföldi menedzserekkel készítettek –, sokkalta mélyebb ennél. Így vagy úgy, de mindenki arra a tényre helyezi a hangsúlyt, hogy „a román menedzserek a nyugatiakhoz képest kevésbé tesznek különbséget a szakmai és a magánélet között”. Vagyis hogy összekeverik a kettÅ‘t, az egyiket a másik alá csúsztatják. Vagy még pontosabban: a szakmai mércék (amelyeknek része az öltözet is) a társadalmi helyezkedés személyes problémái is. Nemcsak azért jársz munkába, hogy (jól) tedd a dolgod, hanem azért is, hogy ország-világ lássa, milyen munkád van. Úgy, ahogy az osztrák üzletember által említett „jónép” nem csupán Verdi hallgatásának élvezetéért megy operába, hanem azért, hogy láthatóvá tegye társadalmi helyzetét, nyilvános arculatát. Persze ez a „jónép” mindig és mindenhol létezett. A probléma viszont akkor merül fel, amikor az iroda vagy az utca is állandó „operává” válik. Amikor az operadíszlet az ürügye annak, hogy színpadra vigyék azt, ami nyilvános. Amikor a cél – mondjuk egy hivatás – válik az egyetlen lényeges cél eszközévé: színre kell vinni a személyt és annak magánsikerét. Az overdressing a túlburjánzó eszköz, mely szerepet cserél a céllal. Terminusunkat pedig számtalan egyéb helyzetben alkalmazhatjuk. Hogyha autóval jössz Nyugatról, az elsÅ‘ dolog, ami sokkolóan hat a határ átlépte után, éppen az overdressing. Egy szép ház mindig öncél is, egyben pedig lefordít egy társadalmi helyzetet. De egy óriási, rikító és üres ház, amely fentrÅ‘l fitymálja a falusi kunyhókat, nos az overdressed. Egy jó autó hasznos és rangos is egyszerre, de egy puccos dzsip, amely fennhéjázva egyensúlyoz a szekerek közt, nos az az overdressed forgalom képzetét kelti. Egy kávézó mindig jól jön, de amikor a legfontosabb dolog az, hogy a kávézó nézzen ki jól, és ne te érezd magad kellemesen benne, hát ez is eltér a dolgok normális menetétÅ‘l. Egy birtok, egy kis halastó vagy egy vadaspark egész biztosan nagyszerű hely annak, aki meg tudja engedni magának. De csak Arad megyében, ahol éppen áthaladtunk, egy barátom elmondása szerint X-nek nem kevesebb, mint öt ilyesfajta elfekvÅ‘ területe van, mint valami mondén személy kalapjai a hálószobai gardróbszekrényben. És végezetül képmutatás nem örvendeni egy szép és kacér nÅ‘ látványának. De amikor egy ilyen nÅ‘ már reggel hétkor készen áll egy esküvÅ‘re vagy bármely egyéb fontos társasági eseményre, csak arra gondolhatsz, hogy ez azért egy kissé túlzás. A példák sorát pedig – ahogy mindannyian tudjuk – tovább folytathatnánk. A román társadalom tehát egy operaelÅ‘adáshoz hasonlít, ahol a jeggyel rendelkezÅ‘ket nem érdekli Verdi, hiszen az igazi elÅ‘adás a hallban zajlik. Ott pedig arra is van lehetÅ‘ség, hogy VerdirÅ‘l beszélgessünk...  

A vízipipa posztmodernitása – Maradok még egy cigire, és azután megyek – mondja a cimborám. Ej, a cigire való idÅ‘! – somolygok, és belefújok a vízipipába. Más idÅ‘k, más világ. Más módja ez az idÅ‘töltésnek. A tartózkodási helyünkül szolgáló kávézó közönsége mindenfajta csodálkozás nélkül tekint rám – a vízipipa, úgy tűnik, belopta magát a bukaresti mindennapokba. A cigaretta ideje, a vízipipa ideje. Kétfajta idÅ‘beliség, két kultúrkör, két módja annak, hogy az „idÅ‘t vesztegessük”, miközben azt másképpen éljük meg. Egyszer egy demokratikus és atomizált idÅ‘, melynek kicsiny egységeit (egy ciginyi idÅ‘) a dohányzó bármikor birtokba veheti a gyufa mágikus gesztusán keresztül, mellyel szabadon rendelkezhet, és mellyel azt érezheti, hogy az idÅ‘ ura, saját idejének ura. Individualista és nyugtalan idÅ‘ ez, amely ritmizálja a munkát és a pihenÅ‘t, annak a folyamatát, ahogy egy tevékenységformáról, hangulatról vagy gondolatról a másikra térünk át. Ezeket pedig úgy fűzhetjük fel, mint valami gyöngyöket a cérnára. Ez nemcsak egy cselekvéssor mellé rendelhetÅ‘, hanem ezekkel az idÅ‘atomokkal a személy úgy játszadozhat, hogy közben kedvére ad libitum elrendezheti és átrendezheti Å‘ket. Ez az ipari modernitás ideje, melyet csak az egészséges test miatti posztmodern rettegés száműzött a tiltások közé. MásrészrÅ‘l pedig egy premodern és ciklikus idÅ‘, a folyamat a hosszú tartamok ideje, mely a forráshoz tér vissza a vízipipa elÅ‘készítésének minden rituáléja folyamán. Olyan idÅ‘ ez, melybe belépsz, és melynek nemcsak egy pillanatra, hanem a teljes dohányzási ciklus rendezett tartamára is aláveted magad. Ennek az idÅ‘nek a használatát a vízipipa jólhevítettsége diktálja, melyet egy mindig újratermelt rituálé és mindig újratermelt lélek szabályoz. Ezt pedig nem idézheted elÅ‘ bármikor egy gyufagyújtási mozdulattal, méreg és kova egymásnak dörzsölésével. Vízipipázás, shisha, hookah... e tevékenységforma eredetét a világ minden sarkában magukénak tekintik. Indiától Amerikáig és Perzsiától vagy Etiópiától egészen Dél-Afrikáig. Valószínű, hogy eredetileg mágikus-vallási szerepe volt, és hallucinogén növények elfogyasztásának céljára használták. Az viszont biztosnak tűnik, hogy a vízipipa társadalmi használata a kávéfogyasztás és az erre kialakított helyiségek elterjedésével nyert teret. A „szociális dohányzás” az arab országokban kért magának helyet, ahol úgy tűnik, felfedezték a kávébab frissítÅ‘ hatását és az ebbÅ‘l készített italok fogyasztását. A legenda szerint Muhammad al-Dhabhaninak köszönhetÅ‘ ez a felfedezés. A tisztes szufita férfi használta elÅ‘ször e „fÅ‘zetet” a 15. század második felében, hogy könnyebben ébren tudjon maradni az éjszakai vallásos szertartáok ideje alatt. A kávé erényei azonban kétségessé váltak annak szélesebb körű, Kairót és Mekkát is érintÅ‘ elterjedése nyomán. Ami a helyi kormányzókat aggasztotta, az nem annyira a kávé „bűnös” vagy nem „nem bűnös” természete volt, hanem inkább annak szociális volta, gyors elterjedése, melynek nyomán a kávézók virágzottak a nagy arab városokban. Ezek a kávézók azonban a gondolkodás és kifejezés szabadságának helyszínei lettek, úgymond találkák és pletykák, a kommentálás és a cselszövés terei. Ugyanez történik majd a 17. századi Európában is, amelyet szintén elér a kávéláz. Egyrészt (emlékeztet minket Tom Standage varázslatos A világ története hat pohárban című munkájában) a kávét racionális és „üzleti célokból kitűnÅ‘” italnak tartják, amely élénkíti a gondolkodást, és éberen tartja azt; amely a népszerű tavernák boraival és söreivel ellentétben „az igazság fényével ragyogja be a valóság dolgait” – lelkesedik Jules Michelet néhány évszázaddal késÅ‘bb. Bach pedig kantátát szentel neki. A kávézók, ezek a decens lokálok, a világ találkahelyei hamar elterjednek Európában is. Másrészt pedig egyre nagyobb félelmet keltenek azokban a kormányzókban, akik az általuk gyakorolt szigorú ellenÅ‘rzés közvetlen fenyegetéseként fogták fel ezeket a nyilvános helyeket. A kávé „ésszerűsége” a kávézók „szabadságával” robbanékony keveréket alkot. Az arab világból kiválva a kávé és kávézó az ezekhez kapcsolódó szokásoktól is megvált. Európai stílus társul hozzá, és így alakulnak ki ennek különbözÅ‘ formái a kontinensen. Mint ahogy Marian Mesnil felhívja figyelmünket egy, a kávé kultúrköreinek különbségérÅ‘l szóló tanulmányában: a kávé elkészítésének módja ismét elválasztja egymástól a világokat: a szűrt európai és a szűretlen török kávé világaira. Az idÅ‘beliség két formája is elválik egymástól: egyrészt van egy tiszta, hatásos, gyors, a presszóig fejlÅ‘dÅ‘ kávé, másrészt pedig egy zavaros, idÅ‘igényes kávé, amelynek sokat kell maradnia a forró homokban, hogy jól összeérjen, melyet kényelmes és kimért gesztusokkal kell inni, hogy a zacc nyugodtan alámerülhessen és a fogyasztás során nehogy felkavarodjon. Ilyen kávé társul a vízipipához a keleti kávézókban. De lám a vízipipa is mondializálódott és gombaként szaporodott el, az internet pedig minden kedvelÅ‘jét elláthatja a róla szóló legváltozatosabb információkkal. Már szinte minden nagyvárosban van keleti kávézó, ahol vízipipázhatunk; sÅ‘t otthon is lehet bárkinek vízipipája, hogy szíve szerint pöfékelhessen. De mi lesz így a kétfajta „idÅ‘beliségbÅ‘l”? A mi „kelet kapuinál” levÅ‘ világunkban a cigaretta a kezdetektÅ‘l a keleti kávéfogyasztás szokásaihoz ízesült. A kávészünet vagy a reggeli, esetleg a barátokkal megivott kávé ideje megfertÅ‘zte a cigaretta idejét, és azt az idÅ‘ felfüggesztésének rituáléjává változtatta, amely megbontja a produktív idÅ‘ (túl) nyugtalan ritmusát. A kávészünetben egymásután gyújtanak rá. Most, amikor a cigarettát a mindennapi életünkbÅ‘l való kitiltás veszélye fenyegeti, ez a tisztán keleti idÅ‘töltés is veszélyben van. Ebben a helyzetben pedig a vízipipa nem várt megoldást nyújthat: egy óra vízipipázás egy gyenge szál cigaretta elszívásával ér fel csupán; a kutatások szerint a vízipipa jóval szerényebb veszélyforrás, függÅ‘séget sem okoz, és a füst víz általi szűrésének eljárása az egészséget féltÅ‘k feldúlt lelkeit is nyugalomra intheti a jótevÅ‘ „tiszta forrás” képének megjelenítésével. Mindenesetre a MoÅŸilor úton székelÅ‘ arabjaim bármikor lehetÅ‘séget adnak arra, hogy kiélvezzem „a vízipipa idejét”, hogy a manzárdon elhelyezett fotelemben legálisan pöfékeljek, és hogy megbontsam (túl) nyugtalan mindennapi életem ritmusát.   *Eredetileg in: V. Mihăilescu: Socio-hai-hui prin Arhipeleagul România. Polirom IaÅŸi, 2006. 62–63., illetve 64–65.

Zuh Deodáth fordítása