A spanyol hódítók által meghonosított, a benszülöttek munkaerejével rablógazdálkodást folytató primitív technikájú feudális agrártermelés, a katholikus egyház óriási kiterjedésű holtkézi birtokai, a városokban kialakult improduktív középosztály, a széles dolgozó tömegek, (főként indiók) kulturális elmaradottsága s hihetetlenül alacsony életszínvonala nem tették lehetővé a termelési technika fejlődését s az ország gazdag természeti kincseinek kiaknázásához szükséges tőkeerő kialakulását. A befektetést kereső európai és északamerikai tőke számára így valósággal mesebeli profit lehetőségek kínálkoztak Mexikóban. A nemzetközi tőke Porfirio Diaz személyében egy műveletlen, de ravasz és pénzsóvár kalandorban találta meg a maga emberét, aki évtizedekre biztosította számára Mexikó természeti kincseinek kifosztását s a benszülöttek munkaerejének kizsákmányolását. A külföldi tőke által rendelkezésére bocsájtott óriási pénzösszegek révén Diaz megszerezte magának a korrupt, parazita elemekhői álló törvényhozás „loyalitás”át és bizalmát A tőke ellenszolgáltatásként az arany, ezüst, vas és rézrtelepek, az óriási petróleummezők, erdők stb. kiaknázását biztosító zsiros koncessziókat követelte, amit minden további nélkül meg is kapott. Az elnyomott indió tömegek munkájából élősködő feudális bürokrácia felső rétegének megvesztegetése révén a nemzetközi tőke úgyszólván teljesen ingyen hurcolta ki az országból a nyers vagy félkész állapotban lévő termékeket, hogy feldolgozás után egyrészüket ismét behozza, s e javak tulajdonképpeni birtokosának, a mexikói népnek óriási nyereséggel eladja. Minthogy Mexikó u.n. ,,szabad”, ,,demokratikus” és ,,alkotmányos” köztársaság volt, ahol a közigazgatás funkcionáriusai választás útján kerültek a hivatalukba, a bürokrácia érdekében állott a választókat a maga részére biztosítani, olykép', hogy mindenki politikai és társadalmi fontosságának arányában részt kapott a koncból. A közhivatalokra pályázók közül annak volt a legtöbb esélye a hivatal elnyerésére, akinek pénzzel és igéretekkel sikerült a választók többségét megszerezni. Egészen természetes, hogy az ilymódon hivatalokba került egyéneket nem a közjó iránti ügybuzgalom fűtötte. A hivataloskodást egyszerűen gyors és biztos meggazdagodási lehetőségnek tekintették. Csalás, sikkasztás, megvesztegetés, a korrupciónak minden nyilt és titkos formája, jogtalanul kivetett adók, el nem számolt pénzbüntetések stb. képezték a hivatali teendők tulajdonképpeni lényegéi Közben a választókat is „melegen” kellett tartani, nehogy idő előtt „tehetségesebb” jelöltet találjanak a hivatalra. Hogy az egész atyafiság — szakértelemre és képzettségre való tekintet nélkül — kereseti lehetőséget kapott az új potentáttól, az magától értetődik. Ha már nem volt kiadó állás, egyszerűen kreáltak valami új címet — a funkció gyakorlása nem volt fontos — s a boldog atyafi mégis csak hozzájutott a maga mindennapi kalácsához. Az új polgármester, rendőrfőnök, városi tanácsos, járási és kerületi biztos, államkormányzó, stb. bőven biztosították maguk részére a szükséges politikai bázist. A „zseniális “államférfiú és „nagy hazafi” Porfirio Diaz generális, akit a nemzet „hálája és elismerése” újból és újból a szövetségi elnök hivatalával ajándékozott meg — 40 éves uralnia alatt a „szabad” és „büszke” mexikói caballerok rétegéből szolgalelkű, csuszómászó, alattomos, élősködő piócasereg alakult ki, amely a gazdaság és a társadalom ezernyi csatornáin kereszttűl szívta ki a nép életerejét. A mexikói középosztály, le egészen a kispolgárság leg alsóbb rétegéig kézzellábbal tülekedett a diktátornak és a diktaturának a zsiros állások és egyéb munkanélküli kereseti lehetőségek osztogatásában megnyilatkozó kegyeit elnyerni. A teljesen improduktiv; osztályoknak ez a roppant piramisa a maga egész sulyával a társadalom legalsóbb rétegére, az indiók munkájára nehezedett. Nekik kellett a középkorban primitív termelési technika és munkaerejük elképzelhetetlenül súlyos kizsákmányolása mellett a saját középosztályok parazita létét biztosító rengeteg javakat s a nemzetközi tőke extraprofitját kitermelni.

A fentvázolt milieut eleveníti meg B. Traven, a jelenlegi mexikói szociális erjedés okait és előzményeit tárgyaló új regényciklusának második kötetében, a Kormányzat*ban. A korrupciónak és elnyomatásnak rettenetes képe rajzolódik ki a könyvben. A Porfirio Diaz korabeli politikai és társadalmi viszonyok, az európai és U. S. A. tőke első nagy inváziójának idején, csak annyiban különböztek az imperializmus által formálisan is gyarmatnak minősített országok viszonyaitól, hogy a nemzetközi tökének fegyveres hódítás nélkül, a politikailag független Mexicó látszatának fenntartásával, csupán a mexikói polgárság megvesztegetése által sikerült az ország gazdag természeti kincseinek birtokába jutni. Kettős érdekessége a regénynek, hogy ugyanakkor, amikor a Porfirio Diaz korabeli egész mexikói társadalom viszonyainak rajzát, tehát egy jó két évtized előtt lezárult kor történetét adja, egyben a mai Mexikó legelmaradottabb déli államainak jelenlegi viszonyait is ismerteti. Az ország óriási kiterjedése, viszonylag csekélyszámú lakossága, a modern közlekedési eszközök fejletlensége, az áthághatatlan természeti akadályok, s az ezekből következő feudális termelési és társadalmi viszonyok még mindig erős életszivóssága hallatlan mód megnehezítik a fejlettebb északi és központi államok szociális erjedésének a déli államokba való átterjedését. (Bécs)

 

* Regierung. Roman von B. Traven. Verlag Büchergilde. ZürichWienPrag, 1933.