Lentről, a Kalota vizét egykor a malom felé részben-terelő, most már évek óta száraz, de talán újratelő árok partjáról figyelem, jó ideje, hogyan építi és keríti be házát Szilágyi István az ugyancsak holttá lett szárnyvasút alatti telken; hogyan termeli ki, kényszerűen, a nagy köveket a talajból, így aztán némi építőanyaghoz is jutva a csinos pincéhez, pár méteres biztonságban a maga tervezte csúcsos házikó előtt. Van ott már minden, nem csoda hát, ha messziről érkező unokái is jól érzik magukat a zentelki magasságban.

Egyszóval a gazda bekeríti házát – noha nyilván nem babitsi, legalábbis nem csak babitsi értelemben. Ő inkább Adyhoz húz, ezt egyszer megvallotta nekünk, a Korunknak (a költő születésének centenáriumán), ilyen veretes mondatokban: „Jött a külső Szilágyból, az Érmellék fele olvadó lankáktól száz hepehupán át a bort vérező, bort verejtékező dombtarajok fele; jött vörös-fényes őszön, holdas nagy téli éjen, harsogó tavaszban Zilah fele. Kelet fele. Mintha e romhegy Meszesnek akarta volna vetni a hátát ifjan, hogy itt töltse föl példázatos lelkét sok százados szándék, mielőtt Nyugatnak, Holnapnak, Európának szegül.” Az anyakönyvi bejegyzéssel vitatkozva, Szilágyi István neve mondja az igazat, mert ő felmenőit és ifjú éveit tekintve szintén szilágysági, egész pontosan zilahi, maga is a Meszesnek, a romhegynek vetette hátát – mielőtt Kolozsvárt megtelepedett volna, a jogászhallgató tanulóéveit egyenesen egy szerkesztőségbe, jelesen az Utunkba plántálva át, mert már irodalomban gondolkodott.

Irodalomban vagy történelemben? A kérdés jogos, hiszen korai novelláit leszámítva tulajdonképpen valamennyi – egyenként jelentős – regénye az erdélyi-szilágy-sági-partiumi históriában fogant, mondhatni már az 1969-es Üllő, dobszó, harangtól számítva. Legfeljebb abban van különbség köztük, hogy hány évtizedet vagy évszázadot lapozott vissza a magyar történetben, és milyen mélyre tudott ásni az egykori, a mindenkori emberi lélekben. Azt mondanám, a legelismertebb sikerrel ezt a Kő hull apadó kútba lapjain tette – ha nem lapoztam volna fel az 1976-os (kolozsvári), Pezsgő-díjat megelőző beszélgetést; nem hiszek a szememnek, hogy ifjabb kritikus társaink a játékos-komoly „pezsgőzésben” fenntartásaikat hangoztatták vitánkban. Én persze vállalom, amit akkor mondtam: „a Kő hull apadó kútba a romániai magyar irodalom egyik alapműve. Saját levegője, saját univerzuma van [...]; aki nem ismeri Szilágyi regényét, nem ismeri teljes mélységében a jelenünkre kiható múltat sem. S korántsem öncélú ez a múltidézés; úgy mesél el egy kisvárosi rémtörténetet, úgy elevenít maivá sok vidéki házban látható falvédő-figurákat, hogy kimondatlanul is – magyarázkodás nélkül – ítélkezik. A bezártság, a távlattalanság, a pótcselekvések múltba vetített negatív utópiáját írta meg Szilágyi István. Hiszem, hogy nem csak a mi számunkra tanulságosan.” Az idézett szövegen ma csupán annyit módosítanék, hogy a Kő hull apadó kútba nem (csak) a romániai magyar, hanem a huszadik századi összmagyar irodalom egyik nagy teljesítménye.

És Szilágyi István azóta tovább építkezik, tovább keríti be házát, visszanyúlva távolabbi múltakba. Az Agancsbozóttal, legutóbb pedig a Hollóidővel. 2002 februárjában Budapesten, az Akadémia nagytermében hangozhatott el az immár nem régióba zárt elismerés, amely a Magyarország Európában Alapítvány kitüntetettjének joggal járt ki. Függetlenül attól, hogy Szilágyi bizonyos okokból nem vette át a magas (bár megosztott) díjat, a közönség érdeklődése, tapsa méltán jutalmazta a rendkívüli írói teljesítményt, a nyelvi teremtőerőt, azt, ahogyan ebben a regényben „háború és béke, könyv és fegyver, provincia és európai hadszíntér, templom és világi élet, bizalom és bizalmatlanság, egyszóval történelmi idő és jelen idő kérdései szembesülnek mindvégig”. Igen, a Hollóidő írója már csak ilyen, így keríti be – olykor országnyivá növesztett – házát. Mert ő nem békésen vonul el, húzódik vissza; így aztán hihetetlen fordulatokkal, borzalmakkal és fintorokkal telik meg a regény-ház, messze túl a zentelki csenden (amelyet egykor Csiki Laci barátunk fedezett fel), a kolozsvári Szamos-part tömbház-lakásán, a szerkesztőségi sötét szobákon. Számíthatunk rá, hogy most már túllépve a hetvenen, Szilágyi István ezután sem fog prózai „őszikékkel” bíbelődni. Kerítésének „hősi lécei” sok régi és új tapasztalatot takarnak, az 1989 decembere előtti és utáni időkből is. A história, a pszichológia nem zárul le évszámoknál – ezt Szilágyi mindnyájunknál jobban tudja. Az új irodalmi bizonyítékok az ő hetvene után igencsak elvárhatók.