A magyar szociográfia műfajteremtő korszaka a harmincas évek második felére esik. Ekkor születnek meg a műfaj erdélyi változatai is Balázs Ferenc, Bözödi György és Tamási Áron műhelyében. Vagyis az otthonirodalom örök érvényű kötetei, ahogy Molter Károly megkülönböztette az erdélyi tájhazát felfedező/megjelenítő alkotásokat a műfaj – többségi helyzetben kialakult – ellenzéki szerepétől. Sütő András, Horváth István, Gálfalvi György és főként Beke György munkássága nyomán fénylett fel újra a hetvenes évek első felében, élet és irodalom önszemléletét is némiképp korrigálva, törvényszerűségeit tudatosítva. A ’89-es fordulat után végre nyilvánosság elé kerülhettek a kommunista rendszer tabutémái is – Benkő Levente, Ferenczes István, Lőrincz György, Sylvester Lajos és mások vállalkozásainak köszönhetően.

Ez év tavaszán az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány Kuratóriuma úgy döntött, hogy szociográfiai riportpályázatot hirdet. Alighanem magam örültem a leginkább ennek, hiszen mint Korunk-szerkesztő prioritásként kezeltem a műfaj „harmadvirágzásának” serkentését. Az 1991 decemberében megjelent felhívásunk címe alá egyebek mellett ezt írtam: „A letűnt diktatúra társadalmi és nemzeti egyneműsítő politikája nem érte el ugyan a célját, de a mélystruktúrák szintjén is még jó ideig észlelhető romboló hatása. Az új helyzetben – amelyet a közösségi létérdekek és a közérdeknek álcázott magánérdek, igazi és álértékek versenye jellemez – kisebbségi társadalmunk tagjai sokszor önmaguk számára is meglepő módon (olykor felismert érdekeik ellenében) cselekszenek, a közösségi létérdekek és létértékek szolgálatában elhivatottak pedig nem mindig találnak rá a célhoz vezető módszerekre. A helyes társadalmi cselekvéshez nélkülözhetetlen a kisebbségi lét »mélytengeri áramlásait« is láttató, annak törvényszerűségeit megfogalmazó, az érdektagolódásokat és értékorientációkat kifejező önismeret.” Ezért kérte a Korunk a köréhez tartozó idősebb és fiatalabb társadalomkutatókat: hozzák nyilvánosságra ennek az átmeneti korszaknak a látleleteit. Nem hozták. Csupán ígéret volt reá. Netán csak jó szándék és kevés szakértelem? A csíkszeredai Kommunikációs Antropológia Munkacsoport (akkor még együtt levő tagjai) e felhívás „serkentése” nélkül is tudták, hogy mi a dolguk. A kolozsvári egyetem szociológia szakán pedig akkor indult az újabb magyar csoport Ion Aluaş professzor és fiatal magyar tanársegédei „védőszárnyai” alatt.

Az oknyomozó riport a kilencvenes évek végén került be a Politikatudományi Karon működő újságíró-oktatás tanrendjébe. Attól kezdve az elméleti érdeklődés is megélénkült a szociográfia iránt; olyannyira, hogy mára a médiatudományi mesterképzés egyik alaptantárgyává lépett elő. Hogy e diszciplína hallgatói milyen útravalót „olvastak ki” például a két világháború közötti szociográfiai művekből? Azok közül is erdélyiekből. A rög alattból (Balázs Ferenc), a Székely bánjából (Bözödi György), a Szülőföldemből (Tamási Áron). Vizsgadolgozataikból ilyen sorok idézhetők:

„Mindhárman a kiküzdött szellemi távlat ismeretében veszik számba az erdélyi állapotokat. Azt akarják felmutatni, ami létezésünknek kisebbségi sorban is értelmet adhat. Azokat a szálakat keresik, amelyek ezt a világot a történelmi jelenléttel, a nemzeti léttel, az emberiséggel összekötik. Céljuk: hiteles valóságképet nyújtani és ennek alapján a jövőbe vezető utakat megmutatni...” (Balázsi-Pál Előd)

„Egész addigi életükben valójában ennek az egyetlen műnek a megírására készülődtek. Alkati adottságaik is erre predesztinálták őket. Tamási például képes volt »idegenné bűvölni önmagát«, hogy a kisebbségi sorban otthontalanná válást hitelesebben érzékeltethesse, hogy a szülőföld megtartó erejét mások számára is felfedezhesse... Mindhárman hozzásegítették az erdélyi magyarságot ahhoz, hogy – önismerete és helyzetismerete alapján – a maga sorsát értelmezhesse, ami a tudatos jövőépítés előfeltétele...” (Csurulya Szidónia)

„A globalizálódás nem mai keletű jelenség. A hagyományfolytonosság megtartó erőt jelenthet a mai értékrelativizáció idején is...” (Forrai Szerénke)

„Ha majd magam is a szociográfia művelésére vállalkozom, előbb külföldön tanulmányoznám a kisebbségi létviszonyokat, és az ott szerzett tapasztalatok alapján építenék fel itthon jövőigényes életstratégiát...” (Kiskasza Kinga)

„Bözödi érdeme abban van, hogy erkölcsi ítéletét nemcsak a múltra visszamenően érvényesítette, hanem a korabeli állapotokra is kiterjesztette. Balázs Ferenc a halál közelségében írta fő művét, így tollát semmiféle indulat nem vezette. Amiként Tamási, ő is az olvasóra bízza az ítéletet. Tamásitól tanultam meg szeretni az embereket...” (Kolozsvári Emese)

„Az írástudói felelősség és hivatás – minden ellenkező híreszteléssel szemben – ma sem meghaladott eszmény. A bulvárlapok szemlélete nem lehet számunkra irányadó, hiszen az újságírás ezekben épp azt veszíti el, ami a lényege. Tartósnak bizonyuló értékek felfedezésére és tudatosítására szeretnék vállalkozni – erre ösztönöznek engem az erdélyi szociográfiák...” (Nagy Ildikó)

„Hazatéréseinek élményszerű leírásával Tamási lényegében a kisebbségi létállapot otthontalanságának drámáját jeleníti meg. Korántsem meglepő, hogy nála a haza fogalma is értékvesztettségként tűnik fel. Az őszinteség az egyik legfontosabb feltétele a valóságfeltáró munkáknak...” (Nagy Vajda Zsuzsa)

„A kisebbségi társadalomépítés sem választható el az emberiséget foglalkoztató globális gondok megoldásától. Balázs Ferenc arra figyelmeztet: kisebbségi sorsunk sem kényszeríthet arra, hogy lemondjunk az élet teljességének igényéről. A két világháború idején és a kemény diktatúra korszakában is tétje volt az írásnak, az igazság kimondásának. Ehhez képest a kilencvenes évek a »következmények nélküli újságírás« lehangoló gyakorlatával szembesítenek bennünket. Mielőbb ki kell jutnunk ebből a távlatnélküliségből. Talán épp a mi nemzedékünkre hárul az a feladat, hogy szavaink újból tett értékű gondolatokat fakasszanak...” (Orbán Katalin)

„Az erdélyi magyar újságírás is kísértetiesen hasonult a nyugatihoz: nem a sajátos értékek feltárására, a létérdekeinkkel összefüggő felismerésekre eszméltet. A két világháború közötti szociográfia értékszempontjainak az érvényesítése a globalizáció korában jóval időszerűbb, mint valaha...” (Rácz Éva)

„A megkövesült viszonyrendszer helyébe a világhoz való viszonyulás új modelljét kell megteremtenünk ahhoz, hogy – önmagunk belső gyengeségeit is legyőzve – a társadalmi és nemzeti felemelkedés korszerű útjaira léphessünk. A tények feltárása és sorjáztatása ehhez túl kevés: értelmezési lehetőségeket is fel kell villantanunk az embereknek. Benkő Levente munkái mutatják a szociográfiai megközelítés mai lehetőségeit...”(Sándor Boglárka)

„Képi sugalló erő és fogalmi biztonság nélkül manapság sem lehet vérbeli szociográfiát írni. Gondoljunk csak arra, hogy a tényirodalom élő klasszikusa, Ryszard Kapuœciñski mennyire kitágította a tény fogalmát: a valóságelemek szelekciója során a színeknek, a szagoknak, a természeti és társadalmi klíma hordozóinak is megkülönböztetett figyelmet szentel. Tehát a megszerzett tudás »helyszíni ellenőrzése« során átélt tapasztalatok árnyalatainak az ábrázolását is rendkívül fontosnak tartja...” (Simon Ágnes)

„A modernizálás igényei és a helyi elmaradottság drámáját élték át a két világháború közötti szociográfusok. Mutatis mutandis ezt a drámát éljük át ma is, érdemes tehát a változások nyomába szegődnünk...” (Somogyi Botond)

„Az amerikai munkaszellem által megkívánt ütemhez – amit a világ körüli útjáról hazatérő Balázs Ferenc »diktált«, önmaga számára is, Aranyosszéken – sem a magyar, sem a román lakosság nem tudott felzárkózni. Ezt tapasztalhatjuk napjainkban is országszerte... A másik nagy tanulság, amit felfedeztem az erdélyi szociográfiákban: a szerzőknél nyoma sincs a nemzeti gyűlölködésnek, jóllehet lelki traumaként élték meg a Trianon utáni főhatalomváltozást Erdélyben. Nem magát a többségi román népet, hanem a királyi Románia hatalmi tényezőit tették felelőssé a kisebbségi lét emberhez méltatlan állapotaiért... Meggyőződésem, hogy hiteles románságkép nélkül ma sem lehet írni erdélyi magyar szociográfiát. A többségi nemzethez való viszonyulásunk meghatározza helyzettudatunkat, erősíti önismeretünket, a kisebbségi helyzet meghaladására irányuló cselekedeteinket (ami csak a nemzeti szűklátókörűségen felülemelkedő románokkal együttműködve lehetséges).” (Szilágyi Erzsébet)

„E műfaj tanulmányozása során jöttem rá arra: elég erőt érzek immár magamban ahhoz, hogy kritikai szemléletemet kitáguló világunk önveszélyes értékfogyatkozásainak feltárásában kamatoztassam.” (Valkai Krisztina)

Más jelek is mutatják, hogy növekvőben a műfaj szellemi rangja. Akár jelképértékűnek is tekinthető, hogy a Magyar Írószövetség Szociográfiai Szakosztálya első tanácskozását Kolozsvárt tartotta. Azóta Erdélyből is vannak kitüntetettjei a rangos Szabó Zoltán-díjnak.

Az örök barangoló Beke György élete végén is erélyesen cáfolta azt a hiedelmet, miszerint a műfaj „válságban” lenne; hogy már nincs is szükség az írói szociográfiára. „Lépten-nyomon olyan események történnek városon és falun, az anyaországban és a Kárpát-medence egészében – érvelt a kolozsvári tanácskozáson 2001 októberében –, amelyek a jobb emlékezetűekben felidézik a szociográfiai irodalom (ha úgy tetszik, a népi irodalom) egykori ítéleteit, megállapításait és jóslatát. Érezzük ilyenkor, hogy az iránytű veszett el eszmék, célok, céltalanságok és az egyéni törtetések kavargásában. Nem pótolhatják az írói szót semmilyen közvélemény-kutatások – amúgy is manipulált – összehasonlító grafikonjai […]. Mert az író minden műfajban (ha csakugyan író) a lelkekhez szól, elgondolkoztat, és engedi, hogy utána mi gondolkodjunk. Nem óriásplakát az írói mű az éppen ajánlott fogkrémről, hanem a megszenvedett emberi igazság felajánlása a köz boldogulására.”

Az 1989 utáni erdélyi változások, illetve változatlanságok is jórészt rögzítetlenek. Mint például a diktatúra nyomása alól szabadult romániai magyar társadalom atomizálódása (a hagyományos közösségek, illetve a családok felbomlása); a kivándorlási hullám felerősödése: városaink magyar népességének csökkenése, vidékek elnéptelenedése, falvaink elöregedése; reprivatizálás, intézményteremtés; a külföldi munkavállalások előnyei/hátrányai (székely mesteremberek Magyarországon, csángó-magyarok Spanyolországban); visszatelepedés, a kis- és közepes vállalkozások megerősödése; a társadalmi önszerveződés régi/új formáinak tapasztalatai.

Az ezredforduló táján „felgyorsult idő” nem nagyon hagyott alkalmat a szűkebb és tágabb világunkban bekövetkezett jelenségek mélyszerkezetét is érzékeltető tényfeltárásra, az értelmezési lehetőségek felvillantására. A diktatúra alatt felgyűlt indulatok – amelyek jobbára a napilapok hasábjain és újabban az internetes naplók műfajában törtek felszínre – elfedték a reális önismeret és a megbízható jövőkép kialakításának távlatát. Másrészt: a szociográfia művelése köztudomásúan idő- és pénzigényes vállalkozás. Ezért örvendetes hát, hogy az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány ezt a pályázatot meghirdette. Ha nem járt is azzal az eredménnyel, amelyben reménykedtünk, legalább a feltárandó kérdéseket tudatosította. Meggyőződésem ugyanis, hogy előbb-utóbb valamennyiünknek szembesülnünk kell a szociografikus művekkel is felmutatható igazságokkal.