„Ha vagy egy leány hazajött a szolgálásból, csak szép fülbevalója volt, s már meg lett gyanúsítva, hogy na, ez már ringyóskodott. Én igazából asszonyomtól kaptam egy pár fülbevalót, de be kellett zárjam a ládafiába, nehogy valami új nevet kapjak miatta” – írja kolozsvári cselédéveire visszaemlékezve a széki GyÅ‘ri Klára.1 Ma nehezen érthetÅ‘ számunkra, miért lehet ilyen erÅ‘s megkülönböztetÅ‘ funkciója egy olyan apró, majdhogynem jelentéktelennek tűnÅ‘ tárgynak, mint egy fülbevaló, és az ettÅ‘l való félelem is idegen tÅ‘lünk.

A tárgyak a társadalmi viszonyok velejárói, részei az emberek közötti kapcsolatoknak és kommunikációs formáknak. Kaschuba szavait idézve „kulturális gyakorlatunk megszilárdult formái”, amelyek „magukba olvasztják tekintetünket és kézírásunkat, egyszersmind identitásunk alkotóelemeit, amelyek így énünkön kívül tükrözÅ‘dnek vissza.”2 Egyszóval a magunkon hordott viseletnek jelzésértéke van, amely olvasható, érthetÅ‘ egy adott kultúrán belül. És itt legtöbb esetben mélyebb kapcsolódásokról van szó, mint azt gondolnánk, a viselet nemcsak a társadalom belsÅ‘ tagozódását teszi láthatóvá, és nem csupán a rendek hierarchikus felosztását jelenítette meg a múlt századokban sem. Nyilván egy alaposan kidolgozott lokális normarendszer állt mögötte, amely meghatározta, „hogy egy adott társadalomban mennyi a kevés és mennyi az elég”,3 de ez nem adhat önmagában kielégítÅ‘ választ az öltözködési normákra, különösen egy városi társadalomban nem, ahol – fÅ‘ként az idegenbÅ‘l érkezÅ‘ munkaerÅ‘-migráció következtében – folyamatos átjárás teremtÅ‘dött az egyes lokális identitások és normák között.

Az alábbiakban különbözÅ‘, a 20. század eleji Kolozsvár terében elkülönülÅ‘/elkülönített nÅ‘i csoportokhoz tartozónak vélt viseletegyüttesekhez, stílusokhoz kapcsolt elÅ‘ítéletekrÅ‘l, vélekedésekrÅ‘l szeretnék beszélni és arra rávilágítani, hogy egymástól eltérÅ‘ társadalmi valóságok miként ütköznek, súrlódnak a viseletben. Ebben az idÅ‘szakban a város kettÅ‘s arculatát mutatja: egyrészt egyfajta polgári arcot hordoz a maga szigorú normáival, jól kialakult, mindent átszövÅ‘ kapcsolatrendszerével, másfelÅ‘l pedig a fokozatosan elszemélytelenedÅ‘, modern hely arculatát hozza a maga heterogenitásában, növekvÅ‘ népességével, ahol megszűnni vagy legalábbis finomodni látszanak a merev határok, és változatos mobilitási lehetÅ‘ségek teremtÅ‘dnek.4 A represszió az öltözködési normák felkínálásában is kétirányúságot mutatott: elfojtó és követelÅ‘ volt egyszerre. Elfojtó volt fÅ‘ként a deviáns magatartást tanúsítókkal, az idegenbÅ‘l érkezÅ‘kkel, de leginkább a falusiakkal szemben, valamint megengedÅ‘, irányadó, sÅ‘t követelÅ‘ a helyi úri közönség felé. Az elÅ‘bbiektÅ‘l megkövetelte, hogy feltűnés nélkül, de ugyanakkor saját identitásukat láttató és ezáltal felismerhetÅ‘ öltözékben közlekedjenek a városban, az utóbbiaktól hol megkövetelte, hogy „úri módon” jelenjenek meg a város terében, hol pedig a divatot állította normaként. Ezeket az intézkedéseket egyfajta képzelt rendiség fenntartására való törekvésként is olvashatjuk, azt a rendteremtési kényszert láthatjuk bennük, amelyek a polgár kényelmének megfelelÅ‘ környezetet teremtenek, és amely szerint különbözÅ‘ társadalmi osztályok és csoportok a nekik megfelelÅ‘ helyeket foglalják el a társadalomban. Az idegenek, a helyi normák nem ismerÅ‘i, akik belépnek ebbe a térbe, átrendez(het)ik ezt a struktúrát, és nem számukra elÅ‘írt pozíciókat foglal(hat)nak el, ezért a tÅ‘lük való félelem. Ahogyan Totoianu fÅ‘orvos az elsÅ‘ világháború utáni prostitúció kapcsán nyilatkozta: „A vidékiek elözönlik a várost, és hiába utasítjuk ki Å‘ket innen, jönnek helyükre mások, akiket a megélhetés űz ide.”5 Éppen ezért az öltözködés distinktív jellegének hangsúlyozása ebben a térben az idegen és a lokális normák (erkölcsök, szokások, magatartásmódok) merev elhatárolását célozza meg, és ez igencsak jól példázható a vidékrÅ‘l érkezÅ‘ cselédekkel szembeni magatartással.

 

A falusi cselédek kivetkÅ‘zése és „úriasodása” (azaz polgári ruhába öltözése) azzal fenyegetett, hogy a város megszokott rendje felborul. A város igyekezett útjába állni a kompakt közösségbÅ‘l érkezÅ‘, közösségi ellenÅ‘rzés alól kikerülÅ‘ falusi lányok „kivetkÅ‘zésének”, ezt azonban semmiképp sem a falusi lányok erkölcsének megóvása céljából tette, de nem is a falusi társadalom normáinak fenntartása vagy a népviselet-elemek pusztulási folyamatának a megállítása vezérelte, hanem elsÅ‘sorban a beazonosítás, a bejegyzés, az ellenÅ‘rzés alá vetés, a polgárság erkölcseinek és egészségének védelme.6 A népviselet azonosíthatóvá tette az egyént, mivel táji jelleget hordozott: a széki, mezÅ‘ségi, kalotaszegi és székelyföldi lányok azonnal felismerhetÅ‘kké váltak ruháikban, tehát összetéveszthetetlenek voltak más, helybéli társadalmi csoportokkal. Ez a speciális viselet tehát a másság jelét hordozta magán, ezáltal pedig az elkülönítés eszközeként funkcionált. Ugyanakkor osztályjelleget is hordozott, mivel egy adott társadalmi réteggel, a cselédséggel kapcsolódott össze, ezáltal pedig az egyén városi társadalomba való teljes értékű beépülését lehetetlenítette el. Egyszóval: egy népviseletbe öltözött lánynak igen kevés esélye lehetett cselédmunkán kívül más ágazatban is elhelyezkednie, városivá/városiassá válásra pedig gyakorlatilag nulla esélye volt. Míg a kivetkÅ‘zés a saját falujában a közösségi normákkal való leszámolást jelentette az egyén számára, tehát alapvetÅ‘en erkölcsi kérdés volt7 (az önéletíró Kocsis Rózsit idézve: „Na, bezzeg, ez is jól békölnizte magát itt, de odahaza nem meri, mert szégyen.”8), addig a város számára az identifikációt lehetetlenítette el, ennélfogva gyanút keltÅ‘ cselekedetnek minÅ‘sült. A „városiasan viselkedÅ‘” cselédek szemet szúrtak a városi polgárnak, a korabeli írások pedig toposszá avatták a kirúzsozott ajkú, selyemblúzban „urizáló” lányokat: Å‘ket nemcsak mint az idealizált falusi értékek megcsorbítójátmutatták be, hanem a „rossz útra tévelyedés”, a prostitúció útjára lépés mintapéldányaiként kezelték, további kerítÅ‘nÅ‘ket látva bennük, akik elsÅ‘sorban a városi polgárság egészségét veszélyeztetik. Ezekben a szövegekben a falusi lányokkal szembeni ellenérzés, szánalom, illetve a falusi értékek felbecsülése rokon érzéseknek mondhatók. Nagyon jól szemlélteti ezt az Ellenzék hasábjain9 megjelent történet is, egy egyszerű lány, „Falusi Marika” története, amelyben az „echte” falusi társadalom idealizálása és a viseletelemek idegenben zajló konfliktusa éppen ebben az erkölcsi harcban rajzolódik ki. A szerzÅ‘ ekként írja le a városba utazó (idealizált) cseléd ruhakészletét, szemben a kiöltözött, „szagos, kifestett ábrázatú”, „pirosra pingált orcájú” falubelijével: „Marikának magának kell megkeresnie a felsingrevalót és a pénzt a cuggoscipÅ‘re, amit a városban viselnek a magasorsú kicsiny cselédkék. Hazulról csak egy rend »szegényes«-et meg egy »vasárnapi tisztá«-t kapott. Meg az anyjaviselt szűk száru rámás csizmát, ami akkor volt divatos, mikor Marika mamája varratta azokat. De azért, ha felvette a leány, megfordultak utána a falusi legénykék.[...]

– Vigyázz, leánykám, hová vezet ez a festett száju... a városban veszedelem leselkedik a fiatal lányokra... [mondja az anyja]. Azért odaadta Marikának egy leánykori keszkenÅ‘jét és megigazitotta a nyakán a csipkés átkötÅ‘t...”

Amint a városban élÅ‘, falusi származású cselédek esetében láttuk, egyetlen ruhadarab, viselet- vagy stíluselem is képes volt mély feszültségeket hordozni magában, amelyet az otthonról hozott erÅ‘s normarendszer, a cselédnek elÅ‘írt városi rendszabályok, az éppen aktuális – mintaadó – polgári divat, de az egyént foglalkoztató szektor elvárásai és az egyéni vágyak egyaránt teremtettek. Tehát – ha le akarnánk egyszerűsíteni – azt mondhatnánk, hogy a mások tekintete ütközött, simult, súrlódott állandóan a saját, belsÅ‘ tekintettel. Ez a megfeleltetésbÅ‘l adódó feszültség a huszadik század eleji és két világháború közötti Kolozsváron folyamatosan hozzáadott valamit a város belsÅ‘ lüktetéséhez, a feszültségekbÅ‘l adódó konfliktusok pedig hol kirobbantak, hol meg izzó parázsként a mélyben maradtak.

 

Míg a 19. században a hatalmasságok fenntartották maguknak a jogot, hogy bármilyen kirívó viseletű személyt ellenÅ‘rzés alá vessenek, rendszerint elfelejtették meghatározni, hogy mit értenek „közbotrányos ruházat”10 alatt. Ez fÅ‘ként az excentrikusabb, század eleji divathullámok idején elsÅ‘sorban az úri nÅ‘k viseletének megítélése kapcsán kezdett problémát jelenteni. Amint azt tudjuk, a századforduló és fÅ‘ként az elsÅ‘ világháborút követÅ‘ korszak új (jobbára szecessziós) divatja az elÅ‘zÅ‘, a belle époque fényűzÅ‘, pazar díszítésű, romantikus szabásvonalú öltözködési stílusaitól nagymértékben eltért. Az elsÅ‘ világháború után a szoknya már csak a fél lábszárat takarta, egyre inkább elmaradt a testet igen erÅ‘sen kordába tartani tudó fűzÅ‘, a „flapper-fashion” ruhát könnyű volt elkészíteni, ráadásul ez követte a test vonalát, szeszélyes, figyelemfelkeltÅ‘ és egyre bizarrabb kiegészítÅ‘k jelentek meg rajta. A félszárú cipÅ‘ helyett is egyre kedveltebb lett a pumps, a kiszabott karcsú nÅ‘i félcipÅ‘, a hajat pedig egyre nagyobb hullámokba tupírozták. A divat mind „meztelenebb” lett, s ezzel a kolozsvári polgárság számára is komoly gondot jelentett: a korábbi „tisztességes úri” öltözék helyett, amely valósággal becsomagolta a nÅ‘i testet, és a normák szerint Å‘rizte azt, egy nem minden esetben tisztességesnek tűnÅ‘ ruházat került egyre inkább elÅ‘térbe, és olyan stíluselemek kezdtek teret hódítani, amelyek szélesebb közönség számára is hozzáférhetÅ‘bbek voltak. Úgy gondolom, hogy az úriasszonyok kirívó öltözködésével szembeni aggodalmaskodást is valahol ugyanazon polgári rend fenntartásának igénye szüli, mint a cselédek viseletével szembeni távolságtartást, az Å‘ esetükben a közvélemény az – ugyancsak jelértékű – úri ruhából való kivetkÅ‘zést és a más társadalmi rétegek által is utánozható, divatos darabok viselését nehezményezi. A divatos selyemharisnyákért, drága bundákért és extrém kellékek viseléséért ezért éri rendszerint megrovás az úri osztály tagjait, akiket „elragadott az áradat”, és „közönséges cocotte életet folytatnak”,11 és kávéházakban töltik az idejüket. A helyzetet az teszi ellentmondásossá, hogy az ilyen lapokban az újságcikkek alatt igencsak nagy gyakorisággal találunk ezekkel ellentétes elÅ‘jelű tartalmakat, olyan reklámokat, amelyek a mainstream divathullámokhoz való felzárkózást sürgetik: „Megnyilt a Palace kávéház, Kolozsvár legjobb szórakozóhelye”, de Grünfield ékszerész vagy „Paula hölgyfodrász és manikür szalonja” is itt hirdeti magát, valamint a Mártonffy testvérek szÅ‘rmeáruinak, Grünwald és Steiner nÅ‘idivat-különlegességeket ígérÅ‘ áruházának és Ferenczi Ignácz cipészmesternek a reklámhirdetéseit is mind itt találjuk. Az eltérÅ‘ normák és életmódok összecsapásának egészen visszásra sikeredett eredménye is lehetett: míg a vagyonosabb polgárság igényeit követÅ‘ divatreklámok egyfajta öltözködési stílust követeltek volna meg, az elsÅ‘ világháború után a nagyon divatosan öltözködÅ‘ nÅ‘kkel megtörténhetett, hogy amennyiben magányosan mentek végig az utcán, bevitték a rendÅ‘rségre, és egészségügyi vizsgálatnak vetették alá Å‘ket.12 Tehát nemcsak az „úrias” kinézetű cselédeket találták gyanúsaknak, hanem a „túlzottan úriasan öltözÅ‘” és magányosan korzózó úrinÅ‘ket is a prostitúció vádjával illették,13 ami általában botrányt szült, és a másnapi újságokban kiemelt helyet kapott: „szombaton is több botrány keletkezett az igazoltatás során, azonkívül, hogy számos úrileányt még elÅ‘ is állítottak a rendÅ‘rségen”,14 illetve „tisztességes nÅ‘ket elÅ‘állítani a legsúlyosabb hiba, amit egyáltalán a rendÅ‘rség elkövethet”.15

 

A prostitúciós intézményekben részt vevÅ‘k számára is zavaros kettÅ‘sséget eredményeztek a jogi megszorítások. A városi szabályzatok tiltották ugyan a kihívó öltözködést, és büntették az utcán magukat mutogató és figyelemkeltÅ‘ nÅ‘ket, ezzel mintegy arra késztetve a prostituáltakat is, hogy mellÅ‘zzék a kihívó öltözéket, azonban ez az elÅ‘írás ütközött azokkal a lokális (jobbára íratlan) normákkal, amelyek a prostituáltakat megkülönböztetni akarták, és amelyek a kihívó, a figyelemfelkeltÅ‘ viselkedést irányozták elÅ‘ számukra, elvárva, hogy kilétüknek, társadalmi pozíciójuknak és szerepüknek megfelelÅ‘en öltözzenek, fessék magukat stb.16 Maga a razziázó rendÅ‘r is ennek a helyi tudásnak a birtokában különítette el a letartóztatás során a gyanús és kevésbé gyanús egyéneket.

Amíg a „titkos deviánsok”, a „gyanút keltÅ‘” és ugyanakkor ellenÅ‘rizhetetlenségük révén (erkölcsi, de fÅ‘ként közegészségügyi szempontból) legveszélyesebbnek tartott társadalmi csoportok stílusának legfÅ‘bb jellemzÅ‘je az áttetszÅ‘ség volt, és az ennek megfelelÅ‘en öltözködÅ‘ majdhogynem belesimult a környezetébe, láthatatlanná, megkülönböztethetetlenné vált, addig a bejegyzett prostituáltak viseletelemeit a látványosság uralta, a „hivatásos kéjnÅ‘” a társadalmi térben viselete által vált mássá, tette láthatóvá, különítette el magát a társadalomban. MindkettÅ‘ egyforma veszélyt jelentett a polgárságra: az elÅ‘bbi fÅ‘ként annak egészségességét veszélyeztette, az utóbbi pedig leginkább erkölcsét zavarhatta meg.

Most nem térnék ki részletesen a korabeli prostitúció működésére, okainak feltárására, és hogy ez milyen mértékben jelentett megélhetési forrást a korabeli nÅ‘k számára. A ruházat, öltözködés kapcsán a húszas évek adatfelvételei viszont egy érdekes adalékkal szolgálnak. Azt látjuk, hogy a megkérdezettek számára majdnem kivétel nélkül legfontosabb fogyasztási cikk a ruha volt, és a megtakarítások végsÅ‘ célját is leggyakrabban a ruha vásárlása jelentette.17 Bár a bordélyházba lépés okaként sokan a szép ruha iránti vágyakozást nevezik meg, a prostitúciós életforma során a ruha már nem cél többé, hanem eszközzé alakul át. A ruha, mint tudjuk, ennek az életformának az elsÅ‘ feltétele volt, a ruhára költés eszerint magához az életformához való igazodást, másrészt pedig az alapszükségletek egyfajta kielégítését jelezte: a prostituált nÅ‘ annyit keresett, amennyi éppen ruhára volt elég, tehát bármiféle anyagi felhalmozás ebben a kontextusban majdhogynem elképzelhetetlen volt, hiszen a megtakarított jövedelmet vissza kellett fordítani a „munka” egyik igen fontos kellékébe.

Hasonlóan a beteg prostituálthoz, akinek egyik legfontosabb megkülönböztetÅ‘ jegye a beesett arc, a kiütéses bÅ‘r volt, az egészséges – vagy magát akként feltüntetÅ‘ – prostituált jellemzÅ‘jeként ugyancsak saját teste funkcionált: a „fogyasztó” számára elÅ‘készített figyelmeztetÅ‘ külsÅ‘, az erÅ‘s arcfestés, festett haj, ékszerek és feltűnÅ‘ ruházat viselete, és az ezzel együtt járó harsány viselkedés. „A sűrű levegÅ‘jű szalonban rikító ruhás leányok párásan kínálgatták magukat torz vigyorgású férfiaknak. Kifestett arcukból tágulva mered fénytelen, zavaros szemük a pénzesnek látszó vendég felé.”18 A beöltözés, az arc (egészségesség hatását keltÅ‘) kifestése éppen ezért a prostituáltidentitás egyik legfontosabb eleme is volt a bordélyházi nÅ‘knél. A ruhának az erkölcsi állapotot, illetve a csoportba való tartozást jelölÅ‘ funkciójával magyarázható az is, hogy a sajtó – mivel megnevezni nem tudta – megkülönböztetÅ‘ külseje alapján piros kabátos, fehér prémgalléros nÅ‘ként identifikálta a Malomárokba fulladt prostituáltat.

A beazonosítás, megnevezés, rámutatás pillanatától minden prostituált magán viselte a megkülönböztetés jegyeit, azokat a közös jegyeket, amelyeket a közösség, illetve a kontroll másik gyakorlója, a hatalom aggatott rájuk. Európában más-más viseleti jegyek tették prostituálttá a nÅ‘t: ugyanebben a periódusban Franciaországban, a prostitúciószabályozás országában a prostituált nÅ‘knek nem volt szabad ékszereket, selymet viselniük, és a nyilvános térben kalap nélkül járniuk szigorúan tilos volt.19 Ezek mind a megkülönböztetés, az elhatárolás eszközeiként szolgáltak, az illetÅ‘ jeleket hordozókat nyilvánvalóan sokkal könnyebb volt felismerni egy adott társadalomban. A deviáns módon való öltözködés tiltás és követelmény is volt egy idÅ‘ben. Mind a tiltás, mind a követelés ugyanazt, az öltözék mögött rejlÅ‘ „valóságtól” (a deviáns életmódtól, a prostitúciótól) való elzárkózást, az erkölcsi távolságtartást szolgálta. Az ennek az életmódnak megfelelÅ‘ kirívó, mondhatni groteszk öltözék mint követelmény hozzájárult minden deviánsnak tartott (azaz nem házasságon belül zajló szexuális kapcsolatot fenntartó) személy megkülönböztetéséhez és ezek hivatalos bejegyeztetéséhez, prostituált címkével való ellátásához.

 

A ruha, a külsÅ‘ az, amely elkülönít, mássá tesz, stigmatizál, elriaszt, vagy adott esetben felhatalmaz az erkölcstelennek vélt cselekedetekre, legitim aktussá nyilvánítja az azt viselÅ‘ test fölötti kontrollt, a rendÅ‘ri beidézést és a kórházi kivizsgálást egyaránt. Az elemzésemben igencsak vázlatosan ismertetett mássá öltöz(tet)ési akció talán mégis hozzájárul ahhoz, hogy megérthessük, miként szolgálják (ki) az egyes stílus- és viseletelemek a társadalmi renden belüli elkülönítést, és hogy az eltérÅ‘ viselkedési és viseletmodellek, normatívák és értékrendek feszültségekkel teli találkozása miként irányítja egy sajátos környezetben az egyén vagy egy egész társadalmi csoport beöltözését/kivetkÅ‘zését.