Egy nemzeti kisebbség irodalomtörténetének a megírása olyan elméleti és módszertani veszélyeket hordoz, melyek csupán az irodalomtörténet-írás hagyományaira és aktuális tendenciáira való folyamatos reflexiók működtetése révén kerülhetÅ‘k el. Maga a téma emellett nemcsak az irodalomtörténet-írás szemszögébÅ‘l tűnik problematikusnak, hanem a „nemzeti kisebbség” aspektusából is, hiszen egy ilyen népcsoport meghatározása – kisebbségként, nemzetiségként, társnemzetként vagy együtt élÅ‘ nemzetiségként való definiálása – és az elÅ‘bb felsorolt lehetÅ‘ségek számbavétele szintén egy ilyen vállalkozás elsÅ‘dleges szándékai között kell, hogy szerepeljen. E két alapvetÅ‘ probléma mellett azonnal adódik a következÅ‘ kérdés is: lehet-e és szabad-e bármilyen nemzeti kisebbség irodalmát az anyanemzet/anyaország irodalmától elkülönítve, tendenciáinak bevonása nélkül tárgyalni és értelmezni? Mindemellett feltehetjük azt a kérdést is, hogy e kisebbség irodalmát értelmezhetjük-e úgy, hogy nem vesszük figyelembe az adott régió többségi nemzetének (esetleg további népcsoportjainak) irodalmát, mely az egymás mellett élés során mind kulturális, mind társadalmi szempontból hatást gyakorol a kisebbség kultúrájára, adott esetben másikként, idegenként tűnhet fel az identitásképzés folyamatában. Úgy vélem, a fentebb felsorolt problémák csupán azokat a szükségszerű kérdésfelvetéseket jelzik, melyek elkerülhetetlenek egy nemzeti kisebbség irodalomtörténetének megírásakor – és mindezek felvetésével és alapos megfontolásával maga a tárgy – „egy nemzeti kisebbség irodalomtörténete” – ilyenformán való meghatározása vagy kijelölése is megkérdÅ‘jelezÅ‘dhet. Jelen recenzió terjedelmi határai, minthogy elsÅ‘sorban Cziráki Zsuzsanna Az erdélyi szászok története – Erdélyi szász irodalomtörténet című kötetét kívánja bemutatni, nem engedik meg ugyan a teljes körű számvetést az irodalomtörténet-írás aktuális problémáival, bizonyos alapvetÅ‘ elméleti kitételek megtétele viszont – mind általánosságban az irodalomtörténet-írásról, mind a magyar és német értelmezÅ‘i és kanonizáló irodalomtörténészi hagyomány nemzeti kisebbségeket megközelítÅ‘ módjáról – a kötettel kapcsolatosan felmerülÅ‘ problémák viszonylatában elengedhetetlen.

Cziráki Zsuzsanna kötetének címe két részbÅ‘l áll: az elsÅ‘ egyértelműen egy történelmi munkára tesz utalást, míg a másik egy irodalomtörténeti szöveg lehetÅ‘ségét villantja fel. A szerzÅ‘ a könyvhöz illesztett elÅ‘szóban leszögezi, hogy írása az erdélyi szászság „csaknem kilencszáz éves erdélyi jelenlétének tömör foglalata”, és az ElÅ‘szó elsÅ‘ bekezdésében emellett hangsúlyozza, a cél nem az volt, „hogy a bÅ‘ségesen rendelkezésre álló forrásokból és feldolgozásokból megszerkesszük a szászság és lakóhelyük, Erdély újabb történetét”, hanem e népcsoport által megtapasztalt „történelmi változások legmeghatározóbb képeit” kívánja felvillantani. Cziráki az ElÅ‘szó második bekezdésében kiemeli, hogy egy olyan narratíva létrehozására tett kísérletet, melynek elsÅ‘dleges szervezÅ‘elve az a szász szempont, ami a társnemzetek történelemértelmezÅ‘i hagyományában többszörösen is elhanyagolt, s egyúttal azon reményének is hangot ad, miszerint ennek érvényesítése kapcsán félretehetjük „a történelem igazságtalanságaiból fakadó elÅ‘ítéleteinket és régóta rögzült meggyÅ‘zÅ‘déseinket”, és megkísérelhetünk „kilépni abból a körbÅ‘l, mely a múlt szemlélését az »egy igazság« elve alapján valósítja meg”. Ha összevetjük egymással az elsÅ‘ és második bekezdésben elmondottakat, akkor világossá válik az az ellentmondás, mely ezek között a kijelentések között feszül. Míg a szerzÅ‘ elÅ‘ször arra tesz utalást, hogy nem kíván egy újabb Erdély-történetet létrehozni, addig a második bekezdésben már arról nyilatkozik, hogy a szászság nézÅ‘pontja lesz az a rendezÅ‘ elv, mely a „Kárpát-medence sorsfordító történéseit” történetté rendszerezi. Az egyetlen nézÅ‘pont kiválasztásával egyúttal le is mond a lehetÅ‘ségrÅ‘l, hogy kilépjen az – általa is (negatívan) emlegetett – Erdély-diskurzust meghatározó egyetlen nézÅ‘pontú narratívák hagyományából. S miközben a szerzÅ‘ a párbeszéd szükségességérÅ‘l, az elÅ‘ítéletek és a rögzült meggyÅ‘zÅ‘dések felszámolásáról ír, az egyetlen perspektíva melletti döntés éppen ez elÅ‘bbiek hatását és fel nem számolását igazolja, hiszen egy olyan elbeszélés ígérete bontakozik ki, mely elsÅ‘sorban az Erdély-diskurzusban jelenlévÅ‘ és azt irányítani kívánó elbeszélések ellenpontjaként határozza meg önmagát, és mindezzel együtt saját tekintélyét is biztosítani akarja. A könyv második részére – tehát az irodalomtörténetre, a recenzió tényleges tárgyára – vonatkozó megjegyzések az ElÅ‘szó harmadik bekezdésében kapnak helyet, s itt Cziráki Erdélyre mint „közös hazára” utal, melyben így a társnemzetekkel való kapcsolat fontossága hangsúlyozódik. A következÅ‘ mondatban pedig tovább tágítja a viszonyrendszert: „A nyugat-európai, elsÅ‘sorban német földrÅ‘l eredÅ‘ műveltség és a kelet-európai, elsÅ‘sorban az erdélyi viszonyokban gyökerezÅ‘ hagyományok sajátos egyvelege tárul szemünk elé Szászföldön, mely az európai kultúra sokszínűségében is összetartozó voltát hangsúlyozza.” Az idézetbÅ‘l egyértelműen látszik, hogy a szerzÅ‘ az erdélyi szászság irodalmát kétféle viszonyban kísérli meg elhelyezni: az egyik a regionális környezet, mely az együtt élÅ‘ népek kultúrája által meghatározott, a másik az a nyugat-európai távlat, mely e népcsoport származását tekintve lehet meghatározó. Míg a történelmi munkára tett elÅ‘szóbeli megjegyzések egyetlen nézÅ‘pont szerepeltetését villantják elénk, addig az irodalomtörténetre vonatkozó szövegrészek éppen a nézÅ‘pontok sokszínűségét és az összehasonlítás lehetÅ‘ségét vázolják fel. Nem szabad azonban megfeledkeznünk arról a tényrÅ‘l, hogy a kötet szerkezeti felépítése azon olvasatot erÅ‘síti, melyben az erdélyi szászok történetére vonatkozó rész az irodalomtörténeti munka paratextusaként értelmezhetÅ‘, s így olyan elÅ‘zményként van jelen, ami erÅ‘teljesen meghatározhatja az erdélyi szász irodalomról szóló fejezet befogadását.

MielÅ‘tt azonban e két rész egymáshoz való viszonyára részletesebben kitérnénk, érdemes elÅ‘ször már a kötet címében is jelentkezÅ‘, a késÅ‘bbiekben reflektálatlanul hagyott problémához fordulni. Erdélyi szász irodalomtörténet – ezt a címet adta a szerzÅ‘ könyve irodalomról szóló fejezetének. Az „erdélyi szász” meghatározás olyan történelmi/történeti képzÅ‘dmény, mely a jelölt, Erdélyben élÅ‘ népcsoport más etnikumoktól való elkülönítésére, de ugyanakkor a velük való együttélésére is utal. A megnevezés – és jelen esetben használhatjuk az önmegnevezés kifejezést is – olyan társadalmi és politikai körülmények által meghatározott, melyek a régió, tehát Erdély történelmét tekintve folyamatosan változtak, és ezek a változások további megnevezéseket hoztak létre. A Magyar Királysághoz, a Habsburg Birodalomhoz, majd az Osztrák–Magyar Monarchiához tartozó területen élÅ‘ németajkú népcsoport elnevezése egészen az elsÅ‘ világháború végéig többnyire egységes volt, és önmagukra a fentebb már említett meghatározást használták. Az Erdélyben – eleinte Köngisbodennek (Királyföldének), a késÅ‘bbiekben Szászföldnek nevezett területen – élÅ‘ német telepesek különleges jogait elsÅ‘ként II. András rögzítette az 1224-ben kibocsátott Andreanumban, mely – ahogyan a szerzÅ‘ is írja – az erdélyi szászság „etnikai, politikai és gazdasági” önállóságának alapjait teremtette meg. Az Andreanumban jegyzett elÅ‘jogok megtartása végigkíséri a szászok több évszázados erdélyi történetét, s az ezért való küzdelem s ennek eredményessége meghatározó momentumként van jelen az éppen fölöttük uralkodó hatalommal kialakított viszonyban. Míg a birodalmi német politika több esetben is megerÅ‘sítette – ha részlegesen is – a szászok privilégiumait, addig az 1867-ben létrejött osztrák–magyar kiegyezést követÅ‘ idÅ‘szakban a magyar kormány rendelkezései és nemzetiségekre vonatkozó törvényei olyan asszimiláló politikához vezettek, melyek következtében a szászok Andreanumban biztosított elÅ‘jogai szinte teljes mértékben megszűntek. Mindezen történelmi folyamatok fényében kijelenthetjük, hogy az „erdélyi szász” (ön)meghatározás egészen az elsÅ‘ világháború végéig olyan elkülönítÅ‘ jelleggel bírt, mely elsÅ‘sorban egy privilégiumokkal rendelkezÅ‘ népcsoport területi, politikai és kulturális egységét jelölte. A két világháború közötti idÅ‘szakban a terület Romániához került, s így az erdélyi szászok helyzete is megváltozott. Emellett pedig nem szabad megfeledkezni a bánsági sváboknak nevezett népcsoportról sem, amelyet még az 1700-as évek folyamán költöztetett a német birodalmi politika a hajdani hódoltsági területre. Míg az elsÅ‘ világháború végéig terjedÅ‘ idÅ‘szak tekintetében lehet külön beszélni az erdélyi szászokról és a bánáti svábokról, addig az ezt követÅ‘ idÅ‘szak tárgyalásakor már meglehetÅ‘sen problematikus e két népcsoport éles különválasztása. A Romániához csatolt Erdély területén élÅ‘ erdélyi szász közösség politikai és társadalmi helyzete megváltozott, s míg eddig fÅ‘ként egy privilegizált nemzetiséget jelölt a meghatározás, addig ezután olyan nemzeti kisebbségre vonatkozott, amelynek már nem a német vagy magyar hatalommal, hanem az addig szintén nemzetiségként mellette élÅ‘ román nemzettel és ettÅ‘l kezdve államhatalommal szemben kellett önmagát meghatároznia. Az „erdélyi” jelzÅ‘ pedig az 1920-as évek erdélyi magyarsága körében meghirdetett transzszilvanizmus – békés egymás mellett élést, kulturális közeledést, toleranciát hirdetÅ‘ – elsÅ‘sorban politikai ideológiája mentén újabb jelentésekkel bÅ‘vült, ami természetesen a német ajkú népcsoportokra is hatással volt. Az önmeghatározás mellett nem célszerű figyelmen kívül hagyni azokat az elnevezéseket sem, melyek németországi irodalomtudósoktól származnak, hiszen ez is jelentÅ‘séggel bír, és egy másik – külsÅ‘ – nézÅ‘pontot tükröz. A Harmadik Birodalom nemzetiszocialista ideológiája a Németország határain kívül élÅ‘ német népcsoportokat egységes néven népi németekként (Volksdeutsch) emlegette, s az elnevezés ideológiai háttere sokáig meghatározta azt a viszonyt, mely a Kelet-Európában élÅ‘ németek és az anyaország között létrejött. Többek között ennek köszönhetÅ‘ az is, hogy a germanisztika s ezen belül az irodalomkritika sokáig nem vett tudomást a Németország határain túl keletkezÅ‘ irodalmi művekrÅ‘l, nem kívánta elhelyezni ezeket a német irodalom kánonjában. A második világháborút követÅ‘ idÅ‘szakban ismét változás következett be a megnevezésben, s ettÅ‘l kezdve romániai németekrÅ‘l – romániai német irodalomról (rumäniendeutsche Literatur) – esik szó, ami a legújabb körülményekhez való illeszkedés szándékát is magában rejti. Itt érdemes Gerhardt Csejka nevét említeni, aki Der Weg zu den Rändern, der Weg der Minderheitenlite-ratur zu sich selbst című tanulmányában már az 1920-as évektÅ‘l kezdve a romániai német irodalom kifejezést használja, ezzel is jelezve, hogy ettÅ‘l az idÅ‘ponttól kezdve – a társadalmi, politikai és intézményes feltételek miatt – nem lehet élesen különválasztani a bánáti svábok és az erdélyi szászok (ide sorolhatjuk a bukovinai németeket is) irodalmát. Ezen hosszadalmas, a megnevezésre vonatkozó kitérÅ‘ megtételét azért láttam szükségesnek, mivel Cziráki Zsuzsanna ezt a problémát teljes mértékben figyelmen kívül hagyja. A 20. századi irodalmi művek tárgyalása elÅ‘tt tesz ugyan egy mondatnyi megjegyzést erre vonatkozólag („A kiszolgáltatottság érzése és a szociálpolitikai súrlódások arra késztették az erdélyi szászokat, hogy Románia más német népeivel, a bánáti svábokkal, a bukovinai szászokkal és Ó-Románia német lakosaival karöltve, egységesen lépjenek fel a romániai németség érdekeiért”), azonban mindennek valódi jelentÅ‘sége, a romániai német irodalomról szóló diskurzusban betöltött szerepe és ennek értékelése elmarad. Ahogyan elmarad a regionális, kisebbségi, nemzetiségi vagy nemzeti irodalmak meghatározásainak és ezen megnevezéseknek a romániai németség irodalmával kapcsolatos értelmezése. Ezek a hiányok már csak azért is érthetetlenek, mivel a kötet végén lévÅ‘ irodalomjegyzék arról tanúskodik, hogy a szerzÅ‘ ismeri mindazon munkák jelentÅ‘s részét, ezekkel a dilemmákkal számot vetnek.

A kötet irodalomtörténeti része hat nagyobb egységre tagolódik, melyek a következÅ‘k: A középkor irodalma, Humanizmus és reformáció, A barokk irodalma, A felvilágosodás Szászföldön, A 19. század irodalma, A 20. század irodalma. Az egyes fejezetcímek jól mutatják, hogy a szerzÅ‘ az irodalomtörténet-írás hagyományában rögzült korszakok felosztása szerint tagolja munkáját. Az egyes korszakok bemutatásánál pedig az is kiderül, hogy Cziráki nem tett kísérletet arra, hogy az Erdély területén élÅ‘ németek irodalmát a sajátos, többnyelvű környezet és a meglehetÅ‘sen gazdag művelÅ‘dési keretek között és ezek kölcsönhatásában értékelje, hanem egyértelműen az európai, ezen belül pedig a német irodalom és művelÅ‘dés értelmezését és értékeit használja kiindulási pontként. A középkor irodalmának tárgyalásakor így fogalmaz: „A középkori világi költészet német földön oly meghatározó alakjaira, a spielmannokra és minnesängerekre vonatkozó adatokat azonban hiába keresünk a szászok között.” A szöveg retorikája jelzi, hogy a szerzÅ‘ a német irodalomtörténet-írás mentén építi saját elbeszélését, s az ott meglévÅ‘ kategóriákat, formákat kísérli meg felmutatni a szászok irodalmában. S míg kijelenti, hogy hiába keresünk a minnesängerekre utaló „nyomokat”, a Wolfram von Eschenbach művébÅ‘l ismert Klingsor alakjához (amit a legendák tartanak fenn, és akinek létezését még senkinek sem sikerült egyértelműen bizonyítani) szinte életrajzot fűz. Kiváló érzékkel veszi észre ugyanakkor, hogy Erdély területén ebben a korszakban sokkal inkább létjogosult volt a történeti epika azon fajtája, mely a különbözÅ‘ népeknek az országba való betörésérÅ‘l tudósítottak. A 15. század kapcsán említett mühlbachi névtelen Tractatusa kapcsán viszont érdemes lett volna a szerzÅ‘ által többször is emlegetett összehasonlító elemzést elÅ‘térbe helyezni és a művet összevetni az ez idÅ‘ tájt keletkezett magyar nyelvű munkákkal, például az 1470-es Szabács viadala című énekkel. Ahogy Stephan Stierochsel művének, a Stauromachiának a bemutatásánál nem lehetne figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy a magyar irodalomtörténet-írás szintén foglalkozik a szerzÅ‘vel (Taurinus István), s hogy mind a magyar, mind a szász művelÅ‘déshez kapcsolódó alkotó munkájának elemzése esetleg felhívhatja a figyelmet bizonyos kulturális átfedésekre. Továbbra is a történetíróknál maradva Cziráki bemutatja Christian Schesäus munkásságát is, kevés figyelmet szentelve a szerzÅ‘ lírai életművének, annál nagyobbat viszont a Ruinae Pannonicae című munkájának, melyben Schesäus Erdély 16. századi történetét dolgozza fel. E szerzÅ‘ esetében szintén kézen fekvÅ‘ megoldás lehetne az összehasonlítás, gondoljunk csak Tinódi Lantos Sebestyén 1553-ra keltezett Erdéli história című művére, ami hasonló idÅ‘szak történéseit mutatja be, s ezen túl a műfaji hasonlóságok és különbözÅ‘ségek észrevétele termékenyen járulhatna hozzá a korabeli irodalom kutatásaihoz.

Szintén elmarad az összehasonlítás a 19. század irodalmát tárgyaló fejezetben. Egy-egy mondattal jelzi ugyan a szerzÅ‘, hogy a század szász szépirodalmára hatást gyakoroltak Walter Scott történelmi regényei, azonban ennek bÅ‘vebb kifejtése elmarad. Mindez már csak azért sem érthetÅ‘, minthogy az ajánlott és további tájékozódás céljából felsorolt szakirodalmak között ott találjuk Egon Hajek Az erdélyi-szász regényirodalom a XIX. század közepén című, 1913-ban megjelent munkáját. Ebben a szerzÅ‘ nem csupán a scotti hatásokra utal, de Daniel Roth, Joseph Marlin, Michael Albert vagy Gustav Seifert művei kapcsán arra is rámutat, hogy ezekre a szerzÅ‘kre Goethe, Schiller, Uhland vagy Immermann mellett Willibald Alexis munkássága is hatott, s kiemeli továbbá Jósika Miklós Abafi és a Csehek Magyarországban című regényeit, a század második felére vonatkozóan pedig Kemény Zsigmond műveit. A magyar és német szerzÅ‘k mellett érdemes lenne az összehasonlítás körébe vonni az éppen ekkor bontakozó román prózairodalom egy-egy művét is, Nicolae Filimon Ciocoii vechi ÅŸi noi (Régi és új urak) című 1863-as regényét, vagy Ioan Slavici 1870-ben napvilágot látott Mara (Anyja lánya) című munkáját. S ahogyan az eddigiekben is tette, Cziráki e korszak tárgyalásánál is a felsorolt szerzÅ‘k munkásságának rövid bemutatásánál elÅ‘nyben részesíti azokat a műveket, amelyek valamilyen módon a szászok történetéhez kapcsolódnak. Jó példa erre a Friedrich Wilhelm Schuster költészetérÅ‘l szóló rész. A szerzÅ‘ elÅ‘ször kijelenti, hogy a költÅ‘ „Szociális és politikai kérdésekkel költeményeiben ritkábban foglalkozott”, azonban a tÅ‘le kiemelt mű (Bei Marienburg) kapcsán elmondja, hogy ebben „lelkesítÅ‘ hangon szól a szász hazaszeretet, a nemzeti értékek és a történelem mellett”. A történelem mint téma jelenti azt a rendezÅ‘ és válogató elvet, mely alapján a kötet szerzÅ‘je az egyes alkotók munkáját bemutatja. Mint azt láthattuk már a középkor vagy barokk irodalmának ismertetésekor is, a kiválasztott irodalmi alkotások valamiképpen illeszkednek az elÅ‘bb említett tematikához, és ez a 19. század esetében még feltűnÅ‘bb. Itt ugyanakkor arra is ki kell térnünk, hogy a század nemzeti és nemzetiségi mozgalmai jelentÅ‘s mértékben irányítják az egyes népek történetét bemutató elbeszéléseket, amely jelen könyv és irodalomtörténeti fejezetének esetében is kimutatható. A paratextusként olvasható történelmi fejezet erÅ‘teljesen rányomja bélyegét az irodalmat tárgyaló fejezetre, s emellett a szerzÅ‘ azon felfogása is érzékelhetÅ‘, miszerint a szász irodalom képét a nemzeti fejlÅ‘dés szakaszai, a fejlÅ‘dés paradigmája (kialakulás, virágzás, hanyatlás) mentén véli felépíthetÅ‘nek. Erre példa a 19. századi szász művelÅ‘désrÅ‘l írt mondat: „A folyamat a század második felében érte el tetÅ‘pontját: a »Blütezeit«, azaz »virágkor« idején a szász irodalom, tudományos élet és általában véve a művelÅ‘dés minden eddigi mértéket meghaladó fellendülést élt meg.” A szerzÅ‘ ezen felfogását tükrözi, az is, hogy az irodalomtörténeti fejezetben jelentÅ‘s szerepet kapnak a történetírók, másfelÅ‘l pedig az is, hogy a legtöbb mű esetében nem kerül sor irodalmi elemzésre, értékelésre, csupán a szász történelem egy-egy részletének megírása már biztosítja számukra a helyet a Cziráki által létrehozott kánonban. Mindezek fényében gyakran tűnik úgy, hogy bizonyos szövegek nem esztétikai értékük miatt válnak fontossá, hanem történeti forrásértékük miatt. Ezen kritikai megjegyzések mellett meg kell említeni viszont azt is, hogy a létrehozott kánon meglehetÅ‘sen széles, jó rátekintést nyújt az Erdély területén születÅ‘ (szász) irodalomra; a probléma tehát nem a művekkel magukkal van, hanem a válogatás, a rendszerezés elvével, mely akár elfogadható is lenne, ha nem egyedüliként, önmagában állna, hanem más rendezÅ‘ elvekkel együtt működne.

A Cziráki Zsuzsanna irodalomtörténetén eddig számon kért összehasonlítás elmaradása a 20. század irodalmának tárgyalásakor érezteti leginkább hiányát. Mind a század elsÅ‘, mind a második felét tekintve szükséges lett volna egyfelÅ‘l a környezÅ‘ népek, másfelÅ‘l a német irodalommal való összevetés. A második világháborút követÅ‘ idÅ‘szak erÅ‘teljes ideologikus meghatározottságának irodalomra gyakorolt hatásait is vizsgálni lehetett volna, ahogyan nem maradhatott volna reflektálatlanul az önmeghatározás ebben a korszakban egyre inkább felszínre kerülÅ‘ problémája sem. Ha végigtekintünk az errÅ‘l a korszakról írt német nyelvű irodalomtörténeti munkákon, láthatjuk, a szerzÅ‘k hangsúlyt fektetnek arra, hogy a Romániában íródó német irodalmakat közös név alatt (rumäniendeutsch) tárgyalják. Ilyen például Cristina Tudorică Rumäniendeutsche Literatur (1970–1990) című munkája, mely értÅ‘en elemzi a hetvenes években színre lépÅ‘ „Aktionsgruppe Banat” munkásságát; s ez a könyv még csak az ajánlott irodalomjegyzékben sem szerepel. Hasonló szándék érzékelhetÅ‘ – és az elÅ‘zÅ‘höz hasonlóan nem szerepel az ajánlott irodalomban – az 1976-ban megjelent, Heinrich Stiehler válogatta és szerkesztette Nachrichten aus Rumänien című antológia összeállításában, hiszen a sokat mondó alcím (Rumäniendeutsche Literatur) alatt az összeállító egymás mellett szerepelteti többek között a Bánságból származó Franz Storchot, Werner Söllnert és a szász származású írókat, például Franz Hodjakot vagy éppen Arnold Hausert. Mindezen problémák és tendenciák elmaradása mellett, úgy vélem, nem lehet megfelelÅ‘ képet vázolni a Romániában születÅ‘ német irodalomról. S minthogy a 20. század kapcsán az utolsó bemutatott szerzÅ‘ Hans Bergel, fel kell hívni a figyelmet a hiányzó Eginald Schlattnerre, akinek az 1990-es években megjelent regényei (Der geköpfte Hahn, Rote Handschuhe) nemcsak Romániában, hanem és elsÅ‘sorban Németországban kaptak jelentÅ‘s figyelmet és elismerést.

Cziráki Zsuzsanna Erdélyi szász irodalomtörténet című munkájának sajnos egyik legnagyobb problémája, hogy reflektálatlanul hagyja egyfelÅ‘l az irodalomtörténet-írás jelenkori kihívásait, másfelÅ‘l pedig a kisebbségi/nemzetiségi/regionális irodalmakkal foglalkozó szakirodalom eredményeit. Mert vajon nem lenne-e termékenyebb egy olyan irodalomtörténet megírása, mely nem csupán az erdélyi (Erdélyen itt nem a történelmi területet, hanem a Bánság és a Partium területét is értem) német, román vagy magyar irodalom műveit vizsgálná, de ezek együttesét, egymásra való hatásukat? Mert csupán a szász szempont érvényesítésével egy olyan irodalomtörténeti elbeszélés jött létre, ami nem tett mást, mint a már létezÅ‘ többi: saját tekintélyét és létezését érvényesíti. Viszont e fentebb említett három elbeszélés egymásba játszásával egy olyan sok szempontú elemzés lehetÅ‘sége nyílna meg, melyben egyfelÅ‘l jelentÅ‘s hangsúlyt kaphatnának az egymást átfedÅ‘ kulturális terek és termékek, másfelÅ‘l az egyéni, a saját jellegzetességei nem elvesznének az egységesülÅ‘ elbeszélésben, hanem kihangsúlyozódnának.

*Inmedias, Kozármisleny, 2006.

Cziráki Zsuzsanna: Az erdélyi szászok története – Erdélyi szász irodalomtörténet