És miért meséli el a „mi” 2008-ban az 1940-es második bécsi döntést Závada Pál Idegen testünk című regényében?

Mindig volt egy igazság, amiről később kiderült, hogy hazugság.

(Nádas Péter1)

A kommunista eszmék nevében önkényuralmat gyakorló országokban a hivatalos ideológia sokkal radikálisabban volt modern a történelmi múlthoz való viszony tekintetében, mint a nyugati országok kiküzdött, társadalmi vitákban csiszolódott modernségideológiája. Radikalitása részint az egyenlőség eszméjének bizonyos fokig materiális jelentést adó, így a tömegek számára a korábbi állapotokhoz képest rezonábilis életkörülményeket biztosító rendelkezésekben, részint nyers erőszakban és a nyilvános szféra teljes kontrolljában nyilvánult meg. Boris Groys ezekből a megfigyelésekből kiindulva a posztkommunista országok paradoxális időtapasztalatáról beszél: míg a kulturális tudományok által leírt idő–szubjektum viszony a múlt felől a jövő irányába halad, a posztkommunista országok szubjektuma a történelem végétől, a poszthisztorikus, posztapokaliptikus jövőből kell valahogy visszautazzon a történelmi időbe.2

A posztkommunista magyar irodalomban a történelmi idők tudatosítása, alanyivá, személyessé dolgozása a propagandisztikus tézisművek és posztmodern autonóm esztétikák váltógazdálkodásának interpretált jelensége3 után egy elhallgatott – később a 2002-es Nobel-díj hatalmas publicitása miatt viszont széles körben ismertté vált – kivételtől, Kertész Imre hetvenes-nyolcvanas évekbeli diktatúra-megformálásaitól eltekintve, a kilencvenes évek közepén-végén jelenik meg tendenciaszerűen. Az „áltörténelmi regénynek” nevezett munkák sajátos módon viszonylag távoli múlttal – leginkább a 16–17. századdal – foglalkoztak, a posztmodernitás barokkpreferenciáját és a nemrég még oly eleven szocreál elvárástól való teljes irtózatát egyszerre testesítvén meg. A huszadik század minimum kínos, leginkább identitásmegsemmisítő totalitarizmustapasztalatával az irodalom is nehezen tudott mit kezdeni – a nyelv, a szókapcsolatok felszabadítása, a zsarnoki tautológiák és üresjáratok, az alávetettek pszeudo-nyelvhasználatának, a nyelvi klisék és szóképek kritikátlan ismételgetésének tudatosítása, megjelenítése és helyzetbe hozása, következményeinek kíméletlen feltárása kellett hozzá. A Sorstalanság a Gramsci-féle „subaltern” – alávetett szubjektum – beszédképtelenségét4 éppen a nyelvi klisék özönével jeleníti meg. Kertész Imre regénye a nyelvhasználata révén tárja fel, hogy a magyar identitás, a magyar kultúra, társadalom, közbeszéd és az ehhez a 19. század derekától nagy léptekben asszimilálódó magyar zsidóság teljesen ki volt szolgáltatva a fasizmusnak, nem volt, ami benne ellenálljon, nem voltak az ellenállásnak szavai, nem voltak olyan filozófiai, társadalmi tradíciók, melyek ha talán győztesként nem is kerülhettek volna ki a történetből, de legalább az ellenállásnak artikulált nyomait hagyták volna.

Kevesebbet beszélnek róla, de nem kisebb a jelentősége Kertész Imre másik totalitarizmus-regényének, az 1994-ben publikált A kudarcnak, a kommunizmus eszméi, illetve a megfélemlítő hatalom nevében promiszkuus egyéni érdekek és babonás biztonságmániák mentén szerveződő társadalomképnek. Nádas Péternek a magyar huszadik századot, benne a két totalitarizmust összefüggéseiben, személyes és társadalmi-politikai vonatkozásaiban hihetetlen és iszonyatos mélységeiben bevilágító, harminc éven át írt, több mint 1500 oldalas opusza, a Párhuzamos történetek a magyarországi rendszerváltás kusza, helyenként még be sem következett folyamata után, 2006-ban jelent meg. A magyar társadalmi diskurzus viszont messze van attól, hogy az önkényuralmi tendenciákat felismerje és elhatárolódjon tőle – de hát melyik posztkommunista ország képes erre?

A kelet-európai, új demokráciákban a kilencvenes évektől kezdődően a szabadságjogok gyakorlása és a jóléti társadalom kiépítése, majd az általa megvalósuló lehetőségek helyett a kirekesztésre alapuló neonacionalista diskurzusok szökkentek szárba.5 Manuel Castells a neonacionalista és általában az új fundamentalizmusok kialakulásának két alapvető okát nevezi meg: az egyik a globalizációs folyamatokkal járó veszteségek, zárványok, a másik a patriarchalizmus válsága.6

A neonacionalizmus mint a globali-záció kísérőjelensége nem jelenti egy adott nemzet történelmének és hagyományainak ismeretét, aktív emlékezetét és gyakorlását, sokkal inkább könnyen belátható, egymástól alig eltérő nemzetálom-klisék határozzák meg a leginkább nacionalizmus-szimulakrumnak nevezhető kortárs jelenséget, aminek két lényeges összetevője az ellenségkép egyfelől, az eufemizált saját nemzeti identitáskép másfelől. Ha a különböző posztkommunista kelet-európai országok neonacionalizmusait összevetjük, megfigyelhetjük, hogy ugyanazok a jelzők és minőségek jelennek meg az ellenségről, és ugyanolyan jelzőkkel dédelgetik önmagukat a saját neonacionalista diskurzusukon belül ellentétviszonyt ápoló különböző etnikai csoportok (a neonacionalista önkép: kulturált, történelmi hagyományokkal rendelkező, megfontolt, racionális individuumokból álló nemzet az áldozat szerepében, a neonacionalista ellen-identitás: barbár, jogtalanul betolakodott, kiszámíthatatlan, indulatok által vezérelt kollektív entitás a mindenkori agresszor szerepében). Slavoj Zizek a volt Jugoszlávia területén létrejövő államokban megjelenő neonacionalizmusokról írja: „mindegyik azon van, hogy törvényesítse »odabenti« helyét, ezért az európai civilizáció (ami a kapitalista »odabent« általánosan elfogadott ideológiai elnevezése) utolsó bástyájának szerepében tetszeleg, mely megvédi Európát a keleti barbárságtól. A jobboldali nacionalista szárnyhoz tartozó osztrákok számára ezt a képzelt határt a Karavankák, az Ausztria és Szlovénia közti hegylánc alkotja: mögötte kezdődik a szlovén hordák uralma. A szlovén nacionalisták számára ez a határ a Kupa folyó, mely elválasztja Szlovéniát Horvátországtól: mi Mitteleuropa vagyunk, a horvátok azonban már a Balkánhoz tartoznak, bele vannak keveredve az irracionális etnikai viszályokba, amelyekhez nekünk voltaképpen semmi közünk – mi ugyan az ő oldalukon állunk, együttérzünk velük, de oly módon, ahogy a harmadik világhoz tartozó áldozatokkal érez együtt az ember... A horvátok számára a végső határ természetesen az, ami köztük meg a szerbek, azaz a katolikus civilizáció és a keleti pravoszláv kollektivista szellem között húzódik, mely képtelen felfogni a nyugati individualizmus értékeit. Végül a szerbek a keresztény Európa utolsó védvonalának tekintik magukat, szemben a fundamentalizmus veszélyével, amit az albán és a bosnyák muzulmánok szimbolizálnak.”7

Ha Ausztriától nem délre, hanem kelet felé indulunk, ugyanezzel a logikával találkozunk Magyarországon, Romániában, majd Bulgáriában. Európának mind utolsó védőbástyái. A különféle országok neonacionalizmusai alig különböztethetők meg egymástól, a nevek, a nemzeti lobogók színei és egy-egy egymáshoz kísértetiesen hasonlóan fölépített politikusimidzshez tartozó arc az, ami az országhatároknál kicserélődik.

A neonacionalista diskurzusban lappangó önellentmondások egyike az ellenségnek tulajdonított csordaszellem és a diskurzuson belüli többes szám első személy latensen pontosan meghatározott jelentésű használata, miszerint „mi” különfélék vagyunk, és személyes felelősséget vállalunk cselekedeteinkért, „ők” viszont egyformák, megvezetettek, kollektív csoporttudattal rendelkeznek, képtelenek személyes felelősségvállalásra. Különféle szociológiai felmérésekből kiderül, hogy az ismeretlennel, idegennel, mássággal szemben a leginkább kirekesztő nézeteket a posztkommunista országok állampolgárai vallják.8

Závada Pál 2008 tavaszán megjelent Idegen testünk9 című regénye a „mi” beszédben rejlő hárított, felejtésbe (vagy még oda se) száműzött ellentmondásokat formálja meg egy olyan történelmi esemény kapcsán, amely már önmagában is a magyar neonacionalista diskurzusok egyik fetisizált témája. A regény az 1940-es, úgynevezett második bécsi döntést és annak eszmei, személyi és mindennapi kontextusát mesélteti el egy többes szám első személyű narrátorral. A történelmi adatok nagyon röviden: 1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés nyomán a hitleri Németország és Mussolini Olaszországa döntőbíráskodása alapján a fegyveres konfiktus elkerülése végett Magyarországhoz csatolták az első világháborúban elvesztett területek egy részét, Észak-Erdélyt és a Székelyföldet (mintegy 43 ezer négyzetkilométernyi terület, 2,5 millió lakossal), amiért a Hitler követelte ár az úgynevezett harmadik zsidótörvény,10 a Volksbundot (a náci Németország érdekeit képviselő, a Waffen SS magyarországi toborzásait végző szervezetet) rendelte el a magyar-oszági németség egyetlen törvényes szervezetének, az ország élelmiszer- és takarmánykészlete nagy részét Németországba szállíttatta, Magyarország pedig fel kellett hogy adja addigi semlegességi politikáját, és csatlakoznia kellett a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez.11

Závada Pál „mi”-je, szemben az etnonacionalista beszédmóddal, tud és beszél a második bécsi döntés ezen áráról, vagyis a magyar társadalom náci önkényuralomnak való alávetéséről, a faji törvények bevezetéséről, az ország szuverenitásának elvesztéséről, és beszél az Észak-Erdélybe bevonuló magyar hadsereg atrocitásairól is. Felbontva negyven év diktatúra lappangó megegyezését, hogy a két érintett ország – Románia és Magyarország – belügye a történelem társadalmi emlékezete és annak intézményes feltételei (így, egymással párhuzamosan, mindenki írhatott azt, ami jólesett), például az ördögkúti mészárlásról, ami 1989 előtt a romániai történészek témája volt, ezúttal egy magyarországi regényben olvassuk:

„Lövéseink azonban az L alakú falu felvégén csoportosuló saját csapataink közé is becsapódnak, ők pedig visszalőnek miránk – azaz mi pedig miránk –, mire mi aknavetőkkel lőjük szét a házakat, elég sokan bennégnek, a falucska megsemmisül, összesen vagy nyolcvan halott marad. Vagyis nyolcvanan maradunk ott holtak.” (175.)

Történelmi-politikai viszonyok tekintetében éppoly felzaklató ez az írásmód, mint regénypoétikai szempontból. A „mi” jelentése ugyanis egyetlen bekezdésen belül is képes változni: a kontextusból kikövetkeztetett kezdeti többes szám első személy a bevonuló magyar katonákra vonatkozik, az idézet végén viszont a „mi” már a falu román áldozatait jelenti.

Závada kollektív elbeszélőjének regénypoétikai újítása, hogy egy olyan kollektivitás, mely egyszerre partikuláris és univerzalizáló: partikuláris a tekintetben, hogy éppen melyik csoportra vonatkozik, ha viszont a mondatok igényét nézzük az általános érvényűségre, és azt az igen erős hatást, amit az olvasó, a mindenkori, bárhonnani olvasó inklúziója jelent az elbeszélők közösségébe, akkor a „mi” egy univerzális „mi” lesz, tele a különbségeiből fakadó önellentmondásaival.

Olyan posztkommunista országban, mint Magyarország, ahol egyre szélesebb társadalmi rétegeket ér el a neonacionalista Nagy-Magyarországot fetisizáló diskurzus, szinte elképzelhetetlen ilyen mondatokat olvasni: 

„Kolozsváron általános fejetlenséget s magyar áldozatokat hagyunk magunk mögött, Csíkban viszont román csendőrt s adóvégrehajtót ütünk agyon.” (106.)

Az egyik legnagyobb példányszámú magyarországi napilapban, a Magyar Nemzetben Závada „mi”-elbeszélője indulatos-gúnyos elutasításban részesült: „...műélvezet közben azon kapja magát a nyájas olvasó, hogy a többes szám első személyű előadásmód révén az író becses társaságában egy gyékényen árul hol a fajgyűlölőkkel, hol meg a cinikus kommunistákkal. Hol arról értesülök, hogy »kiirtjuk«, hol arról, hogy »letartóztatjuk«. Hol nyilasokat akasztatunk, hol pedig zsidókat hajtunk az utcán, sőt egy menekülő zsidó asszonyt egyszerűen »főbe lövünk«. Mi. Mi magyarok? Mi rasszisták, fasiszták, ávósok, kommunisták, antiszemiták?”12

A legnagyobb példányszámú magyarországi politikai és irodalmi kritikai hetilap, az ÉS az Idegen testünkről a hónap könyveként közöl elemzést a lap kritika-rovatának vezetőjétől. A kollektív elbeszélő itt egészen más – de korántsem meglepő – szempontok miatt problematikus. Ha a neonacionalizmus nem fogadhatja el, hiszen ideális önképe sérülne, a történelem olyan narrációját, melyben a bűntetteknek nem áldozatai, hanem elkövetői volnánk, a Magyarországon balliberálisnak nevezett diskurzus – már amennyiben az ÉS bírálata az, látni fogjuk azonban, hogy a szöveg nem áll meg ezen a szinten – a politikai tudatosságot nehezményezi egy regény kapcsán: Závada regénye a profizmus ideálját, a kortárs magyar irodalom „esztétika-vallásának” (Alfred Gell13) a műalkotás autonómiájára vonatkozó hittételét is fölsérti azzal, hogy aktuális relevanciával bíró történelmi szituációt ír regénnyé. Amivel tehát azt reszkírozza, hogy tézisregénynek titulálják: „Ez a személytelen, ha tetszik, az antik görög drámákból ismert »mi«, a kórus hangja kifejezett egyfajta fontos üzenetet már A fényképész utókorában is. A közös felelősség, a közös bölcsesség, netán a közös felelőtlenség, figyelmetlenség, elkenés, a közös bűn, a közös vétek jelzésére szolgált ez a nyelvi, narrációs trükk már az előző regényben is. Erre szolgálna itt is. De olyan sok mindenre fölhasználja itt ezt a fogást a szerző, hogy ezzel nagyjából érvényteleníti is. Hol a bevonuló magyar hadsereg vagyunk »mi«, hol (teljesen fölöslegesen) Weiner Janka vendégei vagyunk a »mi«, hol a »rendes« magyarok, hol a nem rendesek, hol az antiszemiták, hol a kommunista ávósok, hol a reformátusok, hol az ördög tudja, kicsodák, és nemcsak hangsúlyos helyeken, hanem olyankor is, amikor ez érdektelen. Ez így nem szerencsés. Ebből ugyanis nem könnyen jön ki ugyanaz, mint legutóbb, nem lehet erre a műfogásra ismét regényfilozófiát építeni, legalábbis nem olyan biztonsággal már, mint lehetett az előző regény esetében. Még nagyobb gond az, hogy a szereplők megnyilatkozásai túlzottan a felsőbb politika és a nagyszabású eszmei gondolatok magasságában tartózkodnak. Nem életszerű ez, túl sok fejtegetés, okoskodás, elmélkedés szól a nagy történelmi, társadalmi, politikai ügyekről, és túl kevés a közönséges, ha tetszik: konyhai csevegés, ami pusztán mondjuk ételekről szólna (...)”14

Nem hallgatnám el, hogy a regény recepciója közel sem alakult a politikai kétosztatúság szimptómáit az irodalomban is felmutatni igyekvő, látványos következtetésekhez vezető tanulmányíró – jelen esetben: én – szájaíze szerint, mert bizony, kitűnő, értő elemzések is megjelentek,15 amelyek szerint a Závada-féle narrációs technika nem zavart, hanem komoly, derűs felszabadultságot kelt, mint a legtöbb izgalmas felfedezés (gondoljunk a cápák szűznemzésének felismerésére). De nézzük, milyen premisszák húzódnak meg a Körmendy-bírálat mögött. A következtetése ugyanis tiszta: a regény szerint mi, magyarok rasszisták, fasiszták, ávósok, kommunisták, antiszemiták vagyunk. Ezt csak úgy írhatta le, ha eltekintett a regény kollektív narrátorának a kontextusfüggőségétől, és eltekintett attól is, hogy a „mi” nem kizárólag negatív, bűnöző társadalmi konstrukciókban szerepel. Pedig a „mi” Závada regényében olykor az üldözött magyarországi zsidóság, amely éppen arról beszél, hogy Bethlen Béla erdélyi főispán inkább lemond, mintsem hogy cinkosává legyen a törvényerőre emelt népirtásnak,16 olykor a hitleri uralommal szembenálló, az Auschwitz jegyzőkönyvet megszerző és azt a püspökökhöz eljuttató kis illegális szervezetet jelöli (160.), vagy éppen a privát szféra (barátok, szeretők) politikai szempontból nem artikulált különféle csoportjait.

A kontextusfüggőség hárítása nyilvánvalóan az esszencializmussal függ össze, a globalizált világban óhatatlanul megjelenő fundamentalizmussal, biztonság- és kiszámíthatóságvággyal, félelemmel mindattól, ami nem „mi” vagyunk. A „mi” pedig – és ezt Nádas Péter regényeiből látjuk világosan – annak a vélt vagy valós garanciája, hogy az „én” ismeretlen, kockázatos oldalával ne kelljen találkozni.17

Különös viszont, hogy a Magyar Nemzet kritikusa mélyen hallgatott a „mi” olyan regénybeli kontextusairól, amelyekben ellenállók vagy zsidó áldozatok vagyunk. Ezért a hallgatásért is jelentős műnek látom Závada regényét 2008-ban: a lehető legegyszerűbben kiváltja a kirekesztő-logika önlelepleződését.

A kirekesztés jelensége, szociológiai tartalma mellett, a lacani pszichoanalízis értelmében társadalmi szinten veszélyesebb, mint az elfojtás-felejtés, mert míg ez utóbbi neurotikussá tesz, a kirekesztés – mint ami nem integrálódik a tudattalanba, így pedig nem „belülről”, hanem  a reálisnak vélt regiszterből tér vissza – hallucinatorikus, pszichotikus kultúrához vezet. Ennek szimptómáit a posztkommunista országok kisebb-nagyobb mértékben, a neonácizmus szubkultúrájától kezdve a háborúkig, mind produkálták és produkálják.

„Mi vagyunk itt mégis – mégis, bármennyire nehezen követhető is ez most narrációs szempontból – mindegyik alak: a horthysta tiszt is, a nyilas is, a népi kollaboráns is, a kommunista ávós is, a boltokat kifosztó csőcselék is, mondhatni – bár az itt épp nincs –: a házmester is. Meg a zsidómentő református pap is, a tisztességes minisztériumi tisztviselő is, a románokkal is korrekt erdélyi új főispán is, a rendes munkaszolgálatos parancsnok is” – Károlyi Csaba, kezdeti fenntartásai ellenére a regény elbeszélési technikájának következtetését pontosan, korrektül, a kontextusfüggőség tudatában fogalmazza meg. Persze hogy nem könnyű ezt belátni kollektíven. A kritika is csak a maga nevében – esetleg az általa reprezentált intézmény nevében – képes e belátásra. A diktatórikus kollektivitáseszménnyel szembeni ellenállók, vagyis minden valamirevaló művész és értelmiségi annak idején az „én”-beszédet művelte, az egyéni, személyes felelősség és hatalomkritika részeként. Závada regénye nyilvánvalóvá teszi, hogy korunkban az ellenállás egyéni szinten derék dolog, igen szeretetre méltó hősnője, Weiner Janka a leginvenciózusabb módon teszi ezt kora társadalmának igen sokrétű elnyomó működésformáival szemben, és ez a legtöbb, amit abban a helyzetben ember megtehet, mégis kevés. Závada regénye egy inkluzív „mi”-t próbál meg létrehozni, egy olyan globalizált, posztkommunista társadalomban, amely félelmében, bizalmatlanságában, öndédelgetésében legszívesebben mindenkit kirekesztene.

Jegyzetek

1. Párhuzamos történetek. III. kötet. Jelenkor, Pécs, 2006. 383.

2. Boris Groys: Beyond Diversitiy: Cultural Studies and Its Postcommunist Other. In: Okwui Enwezor et al. (eds): Documenta 11, Democracy Unrealized. Hatje Cantz Publishers, 2002. 311.

3. Az irodalom (és általában a művészet) interpretációhoz kötöttsége miatt könnyen elhamarkodott következtetésre juthatunk a művekre vonatkozóan is. Az interpretációk erősebben, látványosabban hordozzák magukon egy adott társadalmi kontextus elvárásait, ezekből ítélve meg a művekből is csupán annyit látunk, amennyit a kritikai-értelmező fogadtatásuk feldolgozott belőlük. Így történhet meg például az, hogy az utóbbi harminc év irodalmi recepciója alapján a magyar irodalomban egyfajta kétosztatúságot figyelünk meg – tévesen. A téves szembeállítás esztétikailag megalapozott lehet, például Danto transzparencia- kontra valóságelmélet fogalmaival is le lehet írni (a valóságelmélet „fogj egy szép tárgyat, és nevezd műalkotásnak” kategóriájába tartozó művek önmagukon kívül semmit nem reprezentálnak, szemben a „fogj egy szép tárgyat, és ábrázold a lehető leghívebb módon” kategóriába tartozókkal), mindazonáltal az egyik kategória eminens művei rendszerint éppoly jól volnának olvashatóak a másik esztétikai minőség felől. Mészöly, Esterházy, Krasznahorkai, Nádas művei az első kategória reprezentatív darabjai, jóllehet a Film, Az atléta halála, a Kis magyar pornográfia, a Bevezetés a szépirodalomba némely részei, az 1985-ös Sátántangó és hát az Emlékiratok könyve azok a nyolcvanas évekbeli művek, amelyek elsőként kezdenek valamit a közelmúlt történelmével.

4. Gramsci alávetetteknek azokat nevezi, akik semmiféle jelentős szerepe nincsen egy adott társadalom politikai, társadalmi döntéseiben, akik nincsenek soha abban a helyzetben, hogy beszélhessenek. Antonio Gramsci: Prison Notebooks. Tr. Joseph A. Buttigieg and Antonio Callari. Columbia UP, New York, 1992; valamint Antonio Gramsci: Az új fejedelem. Ford. Betlen János. Magyar Helikon, Bp. 1977.

5. A magyarországi politikai közbeszédben az első lépést a társadalmi problémákért az „idegeneket”, a „nem magyarokat” felelőssé tevő diskurzus teszi meg, az ellendiskurzus pedig a statisztikákban látványosan kiderülő lépéshátrányát ugyanazon fogalmi és stratégiai keretek között teszi meg, a folyamatos szavazatvesztés félelmétől indíttatva. A TÁRKI Társadalomkutatási Intézet 2008. október 1-jén közölt idegenellenesség-felmérési adatai szerint Magyarországon 1992-től megduplázódott az idegenellenesek száma, az úgynevezett „mérlegelők” is, akik az összlakosság 58 %-át teszik ki, a kontrollkérdésekre adott válaszok alapján konkrétan inkább senkit sem fogadnának be. Az idegenbarátok aránya: 10-ből 1. A fiktív „pirézek” népcsoport menekültjeit is az ország népességének 66 %-a kiutasítaná. http://www.tarki.hu/hu/news/2008/kitekint/20081001.html. Romániában a politikai elit – elsősorban a parlamenti választások közeledtével – hasonlóképpen hasznosnak véli a nacionalista érzelmeket előidézni, Szlovákiában ennél súlyosabb a helyzet, itt konkrét diszkriminatív, a nemzeti kisebbségeket elnyomó rendelkezéseket érvényesítenek. A volt jugoszláv államokban létrejött, háborúkhoz vezető neonacionalizmusra vonatkozó elemzések közül hadd hivatkozzam Jean Luc Nancy Être singulier pluriel (Galilée, Paris, 1996) c. könyvére

6. Manuel Castells: Az információ kora. II. kötet, Az identitás hatalma. Fordította Rohonyi András. Gondolat, Bp., 2006. 53.

7. Slavoj Zizek: Ethnic Dance Macabre. http://www.egs.edu/faculty/zizek/zizek-ethnic-danse-macabre.html Idézi Muharem Bazdulj: Nyugaton a helyzet változatlan. A délszláv okcidentalizmus végleteiről. Fordította Radics Viktória. Jelenkor, 2008/7–8, 804.

8. A 2006-ban végzett ESS felmérés szerint arra a kérdésre, hogy az adott országba érkező emigránsok gazdagítják-e vagy aláássák egy adott ország kulturális életét, az aláásást válaszolók legtöbbje rendre Oroszországból, Ciprusról, Ukrajnából, Észtországból és Magyarországról került ki; arra a kérdésre, hogy szexuális kisebbségek szabadon élhetik-e életüket, az elutasító válaszadók legmagasabb aránya rendre Ukrajnából, Lengyelországból, Észtországból, Szlovákiából és Magyarországról került ki (Románia nem szerepelt a felmérésben) – European Social Survey, 2006. http://micpohling.wordpress.com/2008/02/29/ess-2006-countrys-cultural-life-undermined-or-enriched-by-immigrants/

9. Magvető, Bp., 2008 – a továbbiakban erre a kiadásra hivatkozom, zárójelben megjelölve az oldalszámot.

10. „A házassági jogról szóló 1894:XXXI. törvénycikk kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről” szóló törvény (1941:XV) augusztus 8-án lépett hatályba. Az indokolásában náci terminológiát használó, nürnbergi típusú faji törvény – megszorításokkal – mindenkit zsidónak minősített, akinek két nagyszülője az izraelita hitfelekezet tagjaként született. Megtiltotta a vegyes házasságokat, és büntetni rendelte a zsidó és nem zsidó közötti nemi kapcsolatot. http://www.holokausztmagyarorszagon.hu/index.php?section=1&type=content&chapter=3_1_4

11. Romsics Ignác: Magyarország története a XX században. Osiris, Bp., 2002. 248–249.

12. Körmendy Zsuzsanna: Hívatlan vendégszöveg. Rapszódia a „magyar rasszizmusról”, Móriczról, Závadáról. Magyar Nemzet, 2008. július 12, http://www.mno.hu/portal/574052

13. Alfred Gell: Art and Agency. An Anthropological Theory. Clarendon Press, Oxford, 1998.

14. Károlyi Csaba: Idegen és mégse. ÉS, 52. évf. 23. szám, http://www.es.hu/pd/display.asp?channel=KRITIKA0823&article=2008-0608-2234-57IWSB

15. Szegő János: A fényképésznő és kora. Magyar Narancs, 2008. június 5. http://www.mancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=16493, Szőllő: Hogyan változik körülöttünk az ország? http://konyves.blog.hu/2008/07/18/hogyan_valtozik_korulottunk_az_orszag

16. „Közbevetésként hadd bocsássuk a magunk részéről előre, hogy negyvennégy májusában pedig Bethlen Béla egyike lesz ama két erdélyi főispánnak, akik nem óhajtanak cinkostársakká válni mindabban, ami gettóba való bekerítésünket követően történik majd velünk, ezért posztjukról lemondanak inkább.” (103.)

17. Az Emlékiratok könyvének névtelen elbeszélője akkor veszíti el kapcsolatát Melchiorral, amikor megpróbálja elmesélni neki az 1956-os szabadságharc-élményét, amelyben ő az utcai eksztatikus tömeg, a „mi” része. De hadd utaljak egy másik „mi”-re, a börtönőrök „mi”-jére a Párhuzamos történetekből, akiket korántsem a felszabadulás közös tapasztalata, sokkal inkább egyfajta sötét, perverz, állati tudás köt össze, s akik közé gyilkossága után megnyugodni megy Balter.