Döntéseim kiszakítanak a faj személytelen köréből, és ezáltal énem erőteljes kitörését idézik elő: mihelyt nem rendelem alá magam mások döntéseinek, ráébredek arra, hogy saját magam képviselem a legfelső döntéshozó hatóságot. Ezzel létrehozok egy szilárd támpontot, amellyel meghatározom magamat és a világgal való kapcsolatomat. A döntés a bizonyosság talaján mozog: elhatározásom azt tükrözi, hogy minden kétségen felül tudom, mit kell tennem. Ily módon tetteim „elhatározott”, behatárolt, körvonalazott, véges kiterjedésű tettekké válnak. Immár tömör, elemeiben egymáshoz kapcsolódó, összefüggő rendszert alkotnak. Egyértelmű alakjuk és következetességük éppen saját énemből ered; én alakítottam ki és határoztam el őket ilyenképpen, én jelöltem ki határaikat, döntöttem felőlük (decido), én metszettem ki őket a lehetséges tettek amorf anyagából, életem lehetőségeinek sokaságából, konkrét alakzatokat jelenítve meg. Döntök, kijelölöm tetteim körvonalait, mindegyikét külön-külön és együttvéve, léttel ruházom fel őket, és általuk, döntéseim láncolatával meghatározott sorsot rendelek életemhez: a határoltság nem szigeteli el tetteimet, nem hoz létre ellentmondást közöttük; összegezve ugyanabból az énből, akaratból és bizonyosságból származó egységet alkotnak; együttesen jelenítik meg az élet szerkezetét. Ez idáig másvalami és mások döntöttek helyettem. Ameddig nem vagyok képes dönteni és így önmagam lenni, addig csupán egy kívülről meghúzott körvonal, idegen alkotás vagyok; egy másik kéz hozott létre, egy másik akarat teremtett meg, amely megkérdezésem nélkül határozott felőlem. Ezzel szemben a bennem lakozó bizonyosság nevében hozott döntés belülről határozza meg körvonalaimat, általa kelek életre, és vagyok az, aki vagyok.

De vajon tényleg lakozik-e bennem a bizonyosság? Az egyértelműségnek az a tere, ahol a döntés fényében minden körvonal és minden részlet élesen látható – valójában nem létezik. A döntések a kétely félhomályában születnek, abban a fényárnyékban, amely lényegétől fogva egynemű a határozatlansággal. Amint kilépek a faj személytelen köréből, és egyedül kell vállalnom döntéseimet, azonnal ráébredek a bennem lakozó támpont ingatagságára. Hiszen az egyedüli bizonyosság éppen saját bizonytalanságom tudata. Arra ébredek rá, hogy a határozottság valójában a bizonyossághiány hátterében mozog. A bizonytalanság velejárója ugyanakkor a döntéseket kísérő kétely. Ennélfogva megtörténhet, hogy felülvizsgáljuk döntéseinket, és meggondoljuk magunkat. Mivel a határozottság a bizonyossághiány hátterében mozog, kételkedünk a döntéseinkben, és készek vagyunk felülvizsgálni azokat, ezzel utat nyitva a határozatlanság felé.

Feszengve élem meg tehát az önmagammal való találkozást: határozatlanságom a kitérő mozdulatot és a nem-találkozást váltja ki. Ekkor döbbenek rá, hogy nem tudom meghatározni, nem tudom összerakni magam egy magabiztos és tettei jogosságában bizonyos én körvonalain belül. Ellenkezőleg, énem a kételyek halmazából építkezik, a meghatározottság hiányrendszerébe rejtőzve. A határozatlanság függőben tartja a dolgokat, és ezzel kizárja az önmeghatározás lehetőségeit. Mivel képtelen a tett származtatására, csupán tagadást és hiányt idéz elő. Lényem bizonytalanság-alapja felé fordulva csak a végtelen rágódás gyötrelmeit ismerem: mi a teendő?

Mi a teendő? Vajon latolgatás rejtőzik-e a kérdésben? Vagy határozatlanság? Mekkora távolság választja el őket, és hol található a megtévesztésnek azon felfoghatatlan tere, amelyben a latolgatás elernyed, elmulasztja a megoldás azonnaliságát, és határozatlansággá válik? Határozatlansággá, vagyis azon vég nélküli latolgatássá, amely a tettekben sosem megnyilvánuló, áttörésre képtelen tudásból táplálkozik.

A határozatlanság a tettre irányuló jelzések hiányaként mutatkozik meg; kívülről semmi sem utal a „jobb” vagy „rosszabb” megoldásra; ezért nincs mit választani, és nincs mit elkerülni. A határozatlanságot a megoldás rejtett tekintélyével szemben érzett magány terheként viseljük. A fokozatok nélküli jó (vagy rossz) egynemű világában a határozatlanság folyamatos szubjektív állapot lenne. Ha azt gondolnám, hogy ugyanolyan jól teszem, bármit is tennék, ezzel a döntésképesség szempontjából ugyanazt a zárlatot hoznám létre, mintha azt gondolnám, hogy mindent rosszul cselekszem. De ennyire egynemű, árnyalatok nélküli világok nem léteznek, ennélfogva nem létezhet a tiszta episztemológiai határozatlanság sem. A tényleges határozatlanságban fellépő döntésképtelenség abból a reménységből fakad, hogy elkerülhetem a rosszat, illetve abból a félelemből, hogy elmulaszthatom a jót. A határozatlanság mindig egzisztenciális határozatlanság, melynek tétje az optimális megoldás elhibázása. Azon árnyalatok hozzák felszínre, melyek a választás során elvileg disztingválhatóként mutatkoznak meg. A jó és a rossz fokozatait megkülönböztető világunkban fennáll a veszély, hogy a rossz csapdájába esünk, mivel képtelenek vagyunk rámutatni a jó megoldásra. Az egzisztenciális határozatlanságra jellemző szorongást éppen a kockázat tudatosítása és a megbánás lehetősége okozza. Nem mindegy, hogy mit fogok tenni, mivel tetteim nem ugyanolyan mértékben jók vagy rosszak.

Mi a teendő? A kérdés mögött ott rejtőzik a lehetőségek sokaságából eredő kínszenvedés, az a tudat, hogy a valóságban nincs alkalmunk két vagy több feloldását megtapasztalni ugyanazon egzisztenciális kérdésnek. A határozatlanságot a valóság visszavonhatatlanságától való rettegés táplálja: minden döntés egyféleképpen határozza meg a dolgok folyását, és kizárja az összes többi lehetőséget. Ez ellen semmit sem tehetek. Nem lehetséges már semmiféle alku, visszavonás, semmiféle helyesbítés vagy újrakezdés. A határozatlanság mind ontológiai, mind erkölcsi szempontból, éppen azon alapszik, hogy teherként éljük meg a dolgok folyásával szemben érzett felelősséget, hiszen visszavonhatatlanul irányt mutatunk saját vagy mások életének. A félelemből ered, hogy nem találjuk meg a jó megoldást, az egyedülit.

Minden döntés ontológiai felelősséget rejt magában: vajon a lét melyik változata lenne jobb, valósabb és szebb? A lehetséges megoldások terében mérlegelünk, majd ugyanitt hozzuk meg azokat a döntéseket, amelyek átadják saját lényünket a valóságnak. Minden egyes döntés megfoszt a lehetőségek sokszínűségétől, és cserében megajándékoz a valóság sivárságával: a sok lehetséges változat közül ezentúl ebből és csakis ebből lesz részünk. Annálfogva, hogy a létező egyedül a valósággal kapcsolható össze, ugyanakkor behatárolt és körvonalazott alakzatokban tűnik fel, és ezek külterében csupán a függőben levő, ígéretet hordozó lét lakozik, emiatt egyedül a döntésnek van hatalma arra, hogy határoltsággal rendelkező léttel ruházzon fel, vagyis létesítsen valamit. Ha valami ténylegesen létezni fog, azt a valamit előzőleg el kell dönteni. A lét tényleges szilárdsága csak akkor mutatkozhat meg, ha a döntés szilárdságára támaszkodik.

A határozatlanság hozadéka a „másképp is lehet” vagy a tettet követő „másképp is lehetett volna” rémképe. A dolgok „másképp” lettek volna, ha nem ilyenképp döntök. Azonban csak az „ilyenképp” a valós, hiszen a „másképp” végleg eltűnt egy megsemmisítő gesztus közvetlen hatására, a sosem megvalósuló lehetőségek süllyesztőjében. A létesítéssel egy időben a döntések megszüntetik maguk körül a virtuális létek halmazát. Hiszen a létező életre keltését a nemlétre ítélés cselekedete előzi meg. A határozatlant éppen az bénítja le, hogy el kell követnie ezen ontológiai  bűntettet. Mivel nem képes határozni, hogy minek a létét szüntesse meg, azt sem tudja eldönteni, hogy mit hozzon létre. Ő az a döntőbíró, aki nem képes ítélet formájában kihirdetni a választást; ebben nem az gátolja meg, hogy fél az elpusztított lét bosszújától, hanem csupán a megsemmisítés puszta tényéből eredő kétsége és vonakodása. A határozatlanság forrása a lelkiismeret-furdalás azzal a lehetséges léttel szemben, amely sosem fog megvalósulni, sosem fog életre kelni az ellenkező előjelű döntés miatt. Ebből eredően a határozatlanság egy pre-ontológiai tévelygés.

A döntés elmulasztásával a határozatlan saját „létük” küszöbén állítja le a dolgokat, és velük együtt saját létét is megbénítja; a ki nem mondott ítélet megakadályozza létrejöttüket és ezzel együtt önmaga létrejöttét is. Hiszen csak akkor szabhatná ki saját határait és válhatna létezővé, ha körvonalakat vágna a lehetséges anyagában. Ellenkező esetben a lehetőségek preontológiai terében ragad, és nemlétre kárhoztatja a valós létet. Fennáll annak a veszélye, hogy bevégzetlenül hagyja a világot egy folyamatos még nem állapotában, végtelen várakozásra kárhoztatja a lét előterében. A határozatlan retteg, nehogy igazságtalanul ítélkezzen, ezért elköveti a valós lét elmulasztásának bűntettét.

A határozatlanság az átkelés betegsége, a továbblépést gátló akadály: örökre ezen az oldalon maradok, a megismerésnek azon a területén, amely képtelen cselekedetben megváltani magát. „Mi a teendő?” kérdésem puszta interrogáció marad, és vég nélküli töprengésben fejeződik ki. A határozatlanság fokozza a kérdésben rejlő tétet, de minél lázasabban keresi a választ, annál inkább belesüpped a puszta kérdésfeltevés talajába. Hiszen a válasz nem csupán egyszerű fogalmi rendszerek elemzéséből ered; máshol keresendő, mint azok a válaszok, amelyek kényelmesen nyugszanak a puszta kíváncsiság, az ártatlan tudásvágy veszélytelen terében. A „mi a teendő?” kérdés a valóság fenyegetésével néz szembe, amely folyamatosan üldözi és hajszolja. A határozatlanság pedig egyedül a gondolkodás kapálózásaival képes viszonozni a tett elkövetésére irányuló felhívást.

Első látásra úgy tűnik, hogy a határozatlanság nem a megoldások hiányából ered – hiszen tehetünk valamit –, hanem a saját magunkban fellépő zárlatból. Objektív lehetőségünk van arra, hogy tegyünk valamit a megtehető dolgok halmazából. Azonban nem tudok hozzáférni ehhez a valamihez, nem tudom felismerni ezt a valamit; képtelen vagyok felfedezni optimális vonásait, emiatt elsiklik mellettem, és rejtőzik előlem. A megtehető dolgok készlete rendelkezésemre áll: tudom, hogy csak ezt a két vagy ennél több dolgot tehetem meg. De melyik a jó választás? A határozatlanság megakadályoz abban, hogy a lehetőségek véges terében cselekedjünk; mindez nem jelenti azt, hogy képtelenek lennénk tájékozódni az ismeretek általános rendszerében. Határozatlanságunkban nem a vonatkozási pontok hiánya miatt tévedünk el; az elveszettség érzését, magát a tévelygést a válaszutak felbukkanása idézi elő, tehát a lehetőségek rendszere okozza. A határozatlanság ily módon nem a megoldás objektív hiányát tükrözi, hanem azt, hogy képtelenek vagyunk rábukkanni.

És mégis… Vajon nem abból következik-e a képesség hiánya, hogy a dolgok maguk, meglepő átfordulásuk, szokatlan állapotuk miatt elrejtik előlem a megoldást? Vajon döntésképtelenségem oka nem a dolgok helyzetéből vagy esetleg kiszámíthatatlanságából vezethető le? Az egzisztenciális határozatlanság ebből eredően nem ugyanaz, mint a lélektani határozatlanság, amely az ingatag jellem fogyatékossága. Ehelyett a világ állapotából származó válságként határozhatjuk meg. Fel kell boruljon a dolgok rendje, rosszul összerakott, ésszel felfoghatatlan, összekuszált dolgokká kell válnia: a tényleges határozatlanságban maguk a dolgok saját lényegükben válnak „határozatlanná”, eltakarják vagy elrejtik határoltságukat, szertefoszlatják egyértelmű körvonalaikat. Saját határozatlanságom ezzel a dolgok határozatlanságát tükrözi. Mivel a dolgok maguk takarják vagy rejtik el határoltságukat, és csupán a határozatlan jellegükkel fordulnak felénk, a fontos döntések mindig „rémület és földrengés” állapotában születnek; hiszen számunkra ismeretlen körvonalakra támaszkodnak: rozoga és megtévesztő, a jövőben kialakuló vagy rég eltűnt körvonalakra. Döntésem tétje a hiány, a kitérő mozdulat, az elkésett vagy túl korai érkezés hatásának felelhet meg. Kiválthatom a másik határozatlanságát, tétovázását vagy az elhagyattatást. Az igazi döntés ezért mindig a magány és a kockázat cselekedete.

A kockázaté tehát. Jóllehet a határozottság és a határozatlanság egyaránt a kockázat hatáskörében bontakozik ki.* Azonban a határozatlan lebénul előtte, és sosem vállal közösséget vele, a határozott viszont teljes mértékben felvállalja. Ezzel mámoros állapotba kerül. Lebegve hordoztatja magát a döntés lázas állapotában. Mivel a döntés „rémület és földrengés” állapotában hozatik, mert tétje maga a sors, ennek beteljesülése akár életünk árán is, áthaladva a küszöbön, amely végérvényesen elválasztja az elmúlt dolgokat azoktól, amelyek ezentúl másképp lesznek, az önkívület azon állapotába kerülünk, amelyet az éj ismeretlen sötétségének önkéntes felderítése vált ki belőlünk. Hiszen a „másképp” csak egy elvont változásnak a képzete bármely jelenbeli állapothoz képest, egy jövőbeli „miként” meghatározatlan alakzata. Csak azt tudhatom, hogy számomra a dolgok másak lesznek, mint eddig, de nem tudhatom azt, hogy ténylegesen milyenek lesznek; egyszerűen csak másak. A másképp ismeretlen képzete, amelyet életem ezentúl ki fog tölteni, okozza bennem a rémületet, a földrengést, a mámort és az önkívületet. Döntésem végkifejletét a rejtély homálya fedi. Vállalva a kockázatot már nem számolok a dolgok további menetével és eredményével. Döntök, és áthaladok azon az ajtón, amely a kockázat ismeretlen világába vezet.

A határozatlan azért nem képes átlépni a küszöböt, mert kivetített módon éli meg a kockázatot, és ezzel kimeríti gondolatvilágát. A dolgok tőle független folyásának adja át magát, mert nem képes együttműködni az ismeretlennel. De tudja egyben, hogy a fontos tettek megkövetelik ezt az együttműködést, ugyanakkor azt is tudja, hogy végre kell hajtania a tettet, amely meghatározza énjét, és formába önti sorsát, ezért a józanságából és tehetetlenségéből eredő végtelen búskomorság foglyává válik. Mert a tudat elmélkedő terének fogságában mindig kialakul a búskomor létérzés. Másfelől a határozatlan átérzi a döntések ürességét. De csak a zaklatottságot és a homályos következetlenséget érzékeli a tényekből. Megsejti azt a távolságot, ahol a döntések egymásnak feszülnek, és semlegesítik egymást, előrevetíti a tett végrehajtását követő végső fáradtságot, megjósolja azt a szakadékot, amelynek egyik oldalán a tett értéke, másik oldalán pedig az értéktelensége lakozik. A határozatlan csak a döntést akadályozó józanságban bízik. Elveszítette hitét és bizalmát mindenben, ami rajta kívül helyezkedik el, ezért nem képes kiszolgáltatni magát, nem képes kilépni önmagából, megismerni a lázas izgalom és mámor állapotát, amelyet csak azok élhetnek át, akik a tettet kockázatként teljesítik be. Azok, akik az ismeretlent és a tettet együttvéve mérlegelik, és eleve egy másik ítélkező hatóságnak rendelik alá magukat. Hiszen kilépnek önmagukból, és épp ezzel váltják ki azt az énjüket, amelyet a határozatlan sosem fog megteremteni, mert nem hajlandó feladni másik énjét. A határozatlan megtagadja, hogy kilépjen önmagából, ennélfogva válik a bűntudat áldozatává.

A határozatlan folyamatosan egy kettős bűntudat látókörében él. Egyfelől átérzi azt a bűntudatot, amelyet a tett végrehajtása válthat ki, és amely tulajdonképpen meggátolja a cselekvést. Mivel a kockázat magában foglalja a kudarc lehetőségét, egyben a jóvátehetetlen bukást, a bűntudat ott leselkedik minden cselekvés előterében. Tudatának tükörképét véli felfedezni tetteiben, és ezzel egy időben egy másik végkifejlet iránti vágyakozás rabjává válik. Mivel nincs felkészülve arra, hogy átminősítse a kudarcot, és nem hajlandó semmit sem veszíteni (holott csak ily módon nyílna lehetősége arra, hogy szert tegyen valamire), a határozatlan kizárólag negatív vetületeiben éli meg a kockázatot és ezzel együtt a kivetített formában jelentkező bűntudatot. A határozatlan a bűntudat rögeszméjének fogságában él; reflexív módon éli meg a lelkiismeret-furdalást is, pedig ezáltal nyílhatna meg a többiek felé; ily módon válik a bűntudat önző lelkiismeret-furdalássá; önelégültségből sanyargatja tudatát: miként valósíthatná meg azt a cselekedetet, amely kudarcban végződhet számára?! A határozatlan ugyanakkor a jelenben is átérzi a bűntudatot a cselekvés hiányaként. Mivel tudja, hogy énjét valójában csak akkor teremtheti meg, ha megszabadul attól a másiktól, amelyet a kivetített bűntudattal védelmez (kicsinyes énjétől, amelyet nem akar kitenni a kockázatnak és az esetleges kudarcnak), egész lényét áthatja a fájdalom amiatt, hogy képtelen cselekedni. Ezúttal az elmulasztott esélyt, a beteljesítetlen sors fájdalmát érzi.

A határozatlant vég nélküli, néma gyötrődés marcangolja a bűntudat kettős létformájának fogságában: érzi egyfelől a cselekedetet követő, kivetített formában jelentkező bűntudatot, másfelől a jelenben éli meg a cselekvés hiánya miatt kialakuló formáját. Egyedül van, de egyedülléte más jellegű, mint a határozotté, aki csupán a döntés pillanatában magányos. Hiszen a döntés kilátásba helyez valamit, cselekvésben és tettben nyilvánul meg, ezzel pedig elébe megy a dolgoknak, nyitást eredményez a külvilág és a többiek felé. A döntés életrajzzá és sorssá alakulhat át, létrehozhatja egy hős vagy egy mártír legendáját. A döntések epikus tereket nyitnak meg. Ezzel szemben a soha be nem következő cselekedetet megelőző végtelen mérlegelés lerombolja a kapcsolatot a külvilággal. A határozatlan kezdettől fogva a cselekvéshiány magányában él, és ugyanebben a magányban végzi. Ezáltal a határozatlanság sosem tárgyiasuló, eredmény nélküli marcangolásnak felel meg, amelynek elbeszélésére csak az állapotot megszenvedő alanyok képesek. De mivel nem tartoznak hozzá tettek, hanem csak állapotok, a határozatlanságot a lírai műfaj fejezi ki legjobban; ebben alakul át a tehetetlenség retorikájává.

ADALÉK. Arról a kérdésről, hogy „mi a teendő, ha már nincs mit tenni?” Az elemi logikát követő gondolkodás abszurdnak nyilvánítja a kérdést, mivel a válasz már eleve benne foglaltatik, és megszünteti a kérdés jogosultságát: ha már semmit sem tehetek, nyilván nem tehetek semmit. A józan ész azt sugallja, hogy a kérdés értelmetlen.

Azonban a kérdésfeltevés önmagában elutasítja a beletörődést: ha abban a pillanatban, amikor már nincs mit tenni, feltevődik a „mi a teendő?”  kérdés, ez azt jelenti, hogy talán mégis van valami, amit tenni lehet. Azt jelenti, hogy csak látszólag nincs mit tenni, hogy túl hamar feladtam, azt jelenti, hogy mégis létezik a cselekvésnek egy rejtett, alig észrevehető csírája, amely alig kapcsolódik a tetthez. Van még valami, amit tenni lehet – egy alig derengő, halovány és jelentéktelen valamit, amit épp amiatt nem vettünk észre, mert nem hívta fel magára a figyelmet; valamit, amire az emberek azért nem gondolnak, mert kiesik látókörükből; valamit, ami a cselekvésnek egy rejtett kelléktárából léphet elő egy jövendő tett ígéretéként; valamit, aminek az eredménye láthatatlan; valamit, ami nem tartozik a hatékony tettek közé: ima, gondolkodás, kérdezés; tűrés, várakozás, reménykedés. Végső soron cselekvés.

A „mi a teendő, ha már nincs mit tenni?” kérdés önmagában ilyen jellegű dolog. Azt jelzi, hogy még nem adtuk fel: annak ellenére, hogy már nincs mit tenni, továbbra is feltesszük a kérdést: „mi a teendő?” A kérdés puszta megfogalmazása már elárulja a vergődés, megtagadás és éberség állapotát; nyitva hagyja a cselekvés lehetőségét. A reménytelenség drámája abban a pillanatban játszódik le, amikor a kérdés már fel sem tevődik. Ahol már fel sem tevődik a „mi a teendő?” kérdés, ott a pokol maga lakozik. És csak akkor zárul le a cselekvés tere, ha már nem tevődik fel a „mi a teendő, ha már nincs mit tenni?” kérdés.

Győrffy Gábor fordítása

*A kockázat tudatosítása nélkül hozott döntés a túlzott egyszerűsítésből ered. Emiatt csupán az ostobákat és a lángelméket jellemzi a feltételek nélküli határozottság. Az ostoba azért egyszerűst, mert csak rövid távokat tud belátni, míg a lángelme mérlegelve egyszerűsít, miután felgöngyölítette a következmények végtelen távolságát.

Gabriel Liiceanu: NehotÄ�rârea şi absenţa de destin. In: despre limitÄ�. Humanitas, Buc., 1994. 53–63.