Az Enrique Dussel által tárgyalt témák immár alaposan ismertek az olasz olvasó számára annak köszönhetően, hogy az argentin filozófus hét kötete jelent meg hazánkban: a Közösségi etika, Az egyház története Latin-Amerikában, A felszabadítás filozófiája, Az egyház Latin-Amerikában, A másik titkosítása, Egy ismeretlen Marx, valamint A felszabadítás filozófiája és a kommunikáció etikája. Különösen ebben az utolsó műben néz szembe Dussel azzal, hogy a pedagógia születése azoknak a kulturális modelleknek a nyomására történik, melyeket az első világból kényszerítenek a harmadik világra, pontosabban a centrumtól sugárzanak a periféria felé.

Dussel a modern, eurocentrikus szubjektivitás kritikájából indul ki. Különleges figyelmet szentel annak a meghatározó momentumnak, amelyből az európai pedagógia kialakult, és amelyet Rousseau Émile-je képviselt. Kritikája a Másik helyzetéből és a domináns nyugati rendszer áldozataiból kiindulva mutat rá azon pedagógia határaira, mely ha meghaladottá vált is, a rendszer középpontjában áll, és történeti olvasatában egy megkérdőjelezhetetlen teoretikus és morális vonást őriz, legalábbis a nyugati hatalmi rendszerben. Dussel kimutatja, hogy ez a megkérdőjelezhetetlen vonás valójában szerves része annak a hatalmi tervnek, melyet a Nyugat kényszerített rá a harmadik világra olyan pedagógiai modellek által, amelyek ha a szabadság eszméjéből inspirálódtak is, mégsem vezettek a Másik felszabadításához, ellenkezőleg, újra visszautalták azt a magányra annak a világnak a vonatkozásában, melyben él és tevékenykedik. Az a fiatal, aki a Nyugat liberális pedagógiai eszméi szerint nevelkedik, abba a paradox helyzetbe kerül, hogy eredeti anyakultúrájától elszigetelődik, hiszen azt lényegileg nem fogadja el a nyugati hatalmi rend, az apakultúra, mert létezése csak egy, a perifériát a központ javára kizsákmányoló gazdasági rendszeren belül érvényes. Innen a szubsztanciális magány, melyben a harmadik világban született és nevelkedett szubjektumnak része van.

A magány tipikus témája Emmanuel Lévinas gondolkodásának, akinek Dussel is tanítványa volt párizsi évei alatt. Ő egy teljesen eredeti politikai vonást vél a francia filozófus gondolkodásában felfedezni. Olyat, mely a modern szubjektivitás radikális kritikáját támogatja, és amely nemcsak e szubjektivitás harmadik világba való exportálása és kényszerű beültetése esetén érvényes, hanem az első világban is. A Nyugat az arché (a „princípium”) kategóriájára épül, a görög és a nyugati filozófia első fogalmára, mely az ókori görögben a „princípiumon” túl „uralmat” is jelent. A Nyugat tehát az uralom kulturális és szellemi dimenziója bármely más kultúrával szemben, amely nem nevezi magát nyugatinak. Így a modern szubjektivitás pedagógiai összetevőinek újraértelmezése a harmadik világ fölött gyakorolt hatalmi formákból kiindulva lehetőséget nyújt az uralom struktúrájának rekonstrukciójára ugyanazon nyugati kultúra feltételei közepette.

Ilyenformán a latin-amerikai fiatal haza nélküli, mert maga a „haza” (patria) fogalma egy apakultúra abszolutizálása, mely az erőszakból született, a kiirtásból, egy olyan kultúra kényszeréből, mely nem a saját, eredeti és autentikus kultúrája. Haza nélkülinek lenni nem jelenti azt, hogy az ember gyökerek nélküli, ellenkezőleg, a latin-amerikai gyökerek az anyakultúrába és a Kolumbusz előtti amerikai szellemi tradícióba beültetett gyökerek, abból az időből, amikor Amerika még olyan kontinens volt, amelynek nem volt európai neve, de rendelkezett olyan kultúrákkal, melyek szellemi értelemben nem voltak elmaradottak vagy primitívek az európaihoz képest, ez utóbbi ugyanis csak mint uralkodó volt erősebb. Haza nélkülinek lenni annyit jelent, hogy az embernek van anyamintája (matrice). A haza hiányából vezethetők le a latin-amerikai nacionalizmus határai, mely nacionalizmus számunkra, európaiak számára nevetséges karikatúrának tűnik, de valójában torz reprodukciója a mi saját, hasonló létmódunknak. Mi, európaiak, olyan fogalmakhoz kötődünk, mint haza és nemzet, ám ezek csak új konstrukciók, a modern szubjektivitás sajátosságai, és több katasztrófát idéztek elő az európai történelem során, mint előnyöket. Haza és nemzet fogalmai lecserélődtek a modernitás progresszívebb fogalmaira, mint a közösség, mely egy kategória, de a létnek olyan dimenziója is, amit szellemi bensőnkben hordozunk, és már világos volt a Kolumbusz előtti antik kultúrák számára. Az aztékoknál ezt az értelmet a yotl névszói utótag fejezte ki, mely egy létező és főként egy nép lényegét és alkotásainak összességét jelölte. A gyakorlatban a yotl utótag a kulturális vívmányok, a tudás, a kulturális manifesztációk, a művészi ügyesség, azaz egy kultúra legfinomabb tartalmainak megnevezésére szolgált. Mindannak a megnevezésére, amit a német idealizmus a Geist, a „szellem” fogalmával jelölt. De az európaiaknak el kellett foglalniuk és dominálniuk kellett a világot ahhoz, hogy felfedezzék, tanítaniuk kellett azt, miközben azok a népek, melyeknek anyamintájuk van és nem pátriájuk, mindig is ismerték.

Ebből a szempontból Dussel diskurzusa még a mai globalizációkritika keretei között is jelentőséget és aktualitást nyer. Bírálata, mely az eurocentrikus hatalom alól való felszabadulás tézisét hordozza, első ante litteram formája a globalizáció elleni harcnak. Nem újdonság, hogy Dussel jelenléte a Porto Alegrében nemrég rendezett második Világ Szociális Fórumon nemcsak a No Global mozgalom érdeklődését keltette fel, amely már előtte is figyelt elméleti munkáira, hanem az olasz baloldalét is, amely mindig késésben van a Nyugat kritikájával és lehetőségeivel foglalkozó nagy gondolkodók felfedezésével. A latin-amerikai fiatal, akiről Dussel beszél, a No Global tüntetője is lehetne, aki visszautasítja a létező rendszert, és megmutatja annak összes, nemcsak gazdasági, politikai és szociális, de kulturális határát is.

Dussel számára a felszabadulás a fennálló kategorikus visszautasítását jelenti, de azt is, hogy meg kell keresni a fennálló rendszeren belül azokat az elemeket, melyek egy letagadott és elfedett tradíció visszanyeréséből kiindulva alternatívát építhetnek fel a jelenhez képest. Ez a felfogása utópikusnak tűnhet, de egészen sajátos utópia van benne, mert egy olyan múlt újraélesztését jelenti, amely ha letagadott és elfedett is, örökösen hagyomány, és mint ilyen együtt létezik a jelen domináns uralmával. Sőt ez utóbbi nem is lehetne uralkodó, ha nem volna a hagyomány, melyen uralkodhat.

Ilyen megközelítésben Dussel felszabadítás-fogalma visszatérés a szókratikus hagyományhoz, ahhoz a Szókratészhez, aki az új Athénnal, a pénzhajhászókkal szemben inkább választja, hogy polgártársait az Igazságosság istennőjének felajánlott város hagyományos erényeire emlékeztesse. Szókratész tudta, hogy bíráinál nem fog meghallgatásra találni, de a fiatalok közt mindenképpen megtalálta a termékeny talajt, amelybe vethette felszabadításról, a fennálló fölülmúlásáról szóló tanait annak védelmében, ami már mindig is létezett. Szókratész feladata az volt, hogy eszközöket szolgáltasson az „ismerd meg önmagad”-hoz, amint Dussel is eszközöket szolgáltat a Nyugat fundamentumának „termékeny” kritikájához.

Soós Amália fordítása